Dombai Tünde cikkeit ismertem, egyike volt a szegedi Délmagyarország fiatalabb évjáratú munkatársainak. 2015 nyarán azonban tombolt a menekültválság, és az egyik határövezetből épp ő tudósította a lapját. Naponta számolt be a drámai fejleményekről. Riportjaiban, interjúiban arcélek villantak, emberi sorsok tárultak föl - nemcsak a befelé törekvőket mutatta be, hanem a határ közelében élő lakosok hangulatát is érzékeltette. Írásai „természetesen” nem váltották ki a fővárosban összpontosuló szakmai szervezetek érdeklődését. Elkerülte a díj, noha megérdemelte volna.

Azóta figyelem a megnyilvánulásait, és az egyik legjobb vidéki publicista képe bontakozott ki előttem. A tudósítások mellett jegyzeteket is ír, a legutóbbi tegnap látott napvilágot Dombai-terv címmel. Azt fejtegeti benne, hogy ha a kormány azzal a fránya Soros-tervvel traktálja a gyanútlan médiafogyasztókat, akár ő is előjöhetne a saját tervével, amely így foglalható össze: „Én csak kérdezek, amíg lehet.” Imigyen jellemzi a megyei sajtóban dolgozó újságírók közérzetét, akik különböző időpontokban kerültek a nyilvánosságot szűkítő kormány fennhatósága alá. A szegediek például legutoljára, Andy Vajna tulajdonjogára néhány napja adta áldását a Gazdasági Versenyhivatal.

A szememben Dombai Tünde ama harminc körüli újságírókat jelképezi, akik nem akarnak minden áron a beszűkített nyilvánosságban dolgozni. Ha a kelleténél jobban érzik a hatalom nyomását, akkor hajlamosak más munkát keresni maguknak. Ezért aztán megengedhetik maguknak, hogy nyíltan fogalmazzanak. Például így: „A beszántott megyei lapok formára nyírva okádják a menekültekről, hogy ’Nyugat-Európa retteg’.” Orbán Viktorról pedig ezt írta: „Úgy olvad az ellenzéke, mintha nem is kampányolna hetek óta.”  Az illúziótlanság, a keserűség hangja ez, amely egyaránt szól az ellenzéki pártokat felszalámízó hatalomnak és őfelsége ellenzékének.

Talán ezzel is magyarázható, hogy az ellenzék fővárosi elitje a füle botját se mozgatja. Ha ismerné a kisvárosi, falusi, tanyasi Magyarországot, ha volna médiaszemlélete, és ha összekaparna némi pénzt, akkor épp a már kirúgott és a még önkéntes távozáson gondolkodó újságírók tudósításai révén tehetne szert pótlólagos nyilvánosságra a kormányt bíráló újságokban, portálokon, rádió- és tévéstúdiókban. Az élménybeszámolókból kirajzolódna a vidéki Magyarország, amely nélkül a pesti ellenzék aligha rúghat labdába.