Apáti Bence balett-táncos. Megunta, hogy kidolgozott felsőtestét mutogatják a bulvárlapok, a politikai bulvár sztárja lett. A 888.hu alapítója, G. Fodor Gábor fölfedezte benne a közélet iránt érdeklődő művészt. Nemrég terjedelmes interjúban szólaltatta meg, szeptember 12-én pedig önálló cikket közölt tőle a nyilvánosság képviselőiről.

A balett-művész szerint aki rendszeresen fogalmazza meg a véleményét, az publicista. Tevékenységét akkor ismerik el az olvasók, ha írásaiból kirajzolódik a politikai elkötelezettsége, hogy miként nézi a világot. Csakhogy ez ama következménnyel jár, amit így értelmez a cikkíró: „Én még a büdös életben nem láttam úgynevezett független újságírót.” Mert „aki napi szinten politikával kínozza magát, az már régóta elvesztette a függetlenségét”. Igaz, hogy a publicista írásaiból óhatatlanul kirajzolódik az értékrendje. Az is igaz, hogy az újságírók között mindig akadnak, akik túl közel kerülnek a politikusokhoz, és afféle szócsőként működnek. Ezt azonban már nem állítanám minden politikai újságíróról. A részigazságokat tartalmazó okfejtéssel az a gondom, hogy a szerző nem különbözteti meg a függetlenséget a pártatlanságtól.

Három évtizede gyűjtögetem a hírekben szereplő személyiségek legjobb vagy legrosszabb mondatait. Rólam is elmondható, hogy napi szinten kínzom magam a politikával, de talán feltételezhető, hogy azért, mert próbálok eligazodni a közéleti összefüggések között. Ebből viszont nem föltétlenül következik, hogy elvesztettem a függetlenségemet. Élek persze a gyanúperrel, hátha igaza van Apáti Bencének, meg is néztem a Médianapló idei bejegyzéseit. 29-szer foglalkoztam az MSZP kommunikációjával, és a legtöbb politikusát képtelennek találtam arra, hogy megszólítsa a választópolgárokat. Ez csak azért nem lep meg, mert másfél évtizede már írtam egy könyvet Autisták vagy szocialisták? címmel.

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy négyévenként, a szavazófülke magányában a befelé forduló, fokozatosan eljelentéktelenedő pártra szavazzak, hátha mégis megembereli magát. Szellemileg függetlennek vélem magam, de nem pártatlannak. Épp olyannak, mint bárki mást a bal- vagy jobboldali értékrendű kollégák közül, aki igyekszik tisztességesen gyakorolni a mesterségünket, négyévenként pedig pártot választ magának. Sajnálom Apáti Bencét, mert olyan újságírókat ismert meg az őt favorizáló szerkesztőségben, akik nem pazarolják kritikájukat a pártjukra.