Amióta Pecina úr, a közismert osztrák sajtóbefektető átvette a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni napilapot, az Észak-Magyarország, a Kelet-Magyarország és a Hajdú-bihari Napló hasábjain megritkultak a vélemények. Ezért figyeltem föl ma reggel a második oldalon megjelent jegyzetre. A szerző egy tizenhat évvel ezelőtti tragédiára emlékeztetett körülbelül százezer példányban.

2001. szeptember 11-én, reggel kilenc előtt és után néhány perccel iszlám terroristák repülőgépet vezettek két New York-i ikertoronyba. Körülbelül háromezren haltak meg, voltaképpen ekkor kezdődött a vészterhes XXI. század. Forgács Bernadett arra futtatja ki a gondolatmenetet, hogy a luxemburgi uniós bíróság minapi kvótaper-ítéletével „Hatékony terrorelhárítás helyett szankciókkal sújtja azokat az államokat, amelyek véleménye merőben más a nemzetbiztonságról.” E következtetésben elég könnyű felismerni a magyar kormány álláspontját. Tiszteletben tartanám a jegyzetíró eszmefuttatását, ha nem volna benne csúsztatás. Mert mire is kötelezte az Európai Unió a magyar államot?

Arra, hogy fogadjon 1294 menekültet a háborús övezetekből, és vizsgálja meg őket nemzetbiztonsági, sőt unióbiztonsági szempontból. Akiknél pedig nem talál terroristákkal fenntartott kapcsolatot, azok menedékjogot kaphatnak. Megjegyzem, 1956 végén, 1957 elején a mintegy 200 ezer magyarországi menekültet szintén táborokban gyűjtötték össze Ausztriában és Olaszországban. Szintén elhárító tisztek vizsgálták őket, és szintén akadtak fenn a szűrőn olyanok, akiket a Kádár-féle titkosszolgálat küldött volna Nyugatra. Ja, és a szűrőn átjutottakat szintén kvóta alapján osztották el a különböző országok között. Kíváncsi lettem a cikkíróra, aki a jelek szerint lazán kezelte a történelmi tényeket.

Az impresszumból kiderült, hogy ő az Inform Médiára visszakeresztelt újsághálózat második embere. Tartalomfejlesztési vezetőként tüntetik föl, de azt is megjegyzik róla, hogy a lapcsoport főszerkesztője. E bejegyzés kiindulópontjához visszatérve ötlik fel, hogy a legújabb kori magyar sajtótörténet egyik szakmai mélypontja 2001. szeptember 12-én következett be. A napilapok főszerkesztői kötelességüknek érezték, hogy a világot megrendítő eseményről a külpolitikára és főleg Amerikára szakosodott újságírók helyett ők írják a másnapi vezércikket. Rosszabbnál rosszabb jegyzetek láttak napvilágot. Vajon miért gondolják nálunk a főszerkesztők, hogy a publicisztikát elég minden szökőévben gyakorolni?