A politikai vitákban vissza-visszatérő mozzanat a képviseleti demokrácia megítélése. Nemrégiben ezen zördült össze két Fidesz-értelmiségi is. A tusványosi szabadegyetem Orbán János Dénes költő, a Magyar Idők kulturális rovatvezetője azt találta mondani, hogy „Ha egyszer minket megszavaztak, a kultúrpolitikánkat is megszavazták.” Ekkor szólt rá a mellette ülő L. Simon László, aki kultúrpolitikáért felelős államtitkár volt a második Orbán-kormányban: „A politikusokat, bennünket választottak meg, nem az írókat.”

Az ellenzéki sajtó az összecsapásból azt vette észre, hogy a kirúgott államtitkár rendre utasította a miniszterelnök líblingjét. L. Simon László kétségkívül ragaszkodott egy Fidesz-alapelvhez, amelyet a többi kormányzati tényező is gyakran vág az írók-költők, újságírók és civil aktivisták fejéhez. Szerintük csak azok dönthetnek az ország dolgairól, akiket a választópolgárok a parlamentbe juttattak. A nem választottak örüljenek, ha meghallgatják őket. Bár ez sem kötelező, elvégre a honatyák és a honanyák a képviseleti demokrácia letéteményesei.

E felfogást a legvilágosabban a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat hajdani elnöke fogalmazta meg. A politikai süllyesztőben azóta eltűnt kormánypárti politikustól, Ivanics Ferenctől valószínűleg egyetlen mondatot öröklünk, amely így hangzott: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002. március 14.) Hogy megértsük az időközben kibontakozott Orbán-rendszer lényegét, a vadász-újságíró fogalmát kiterjeszteném az íróra-költőre és a civil aktivistára is.

Ha a képviseleti demokráciában sikerül megszüntetni a hatalmi ágak szétválasztását, akkor a végrehajtó hatalom (a kormányzat) ellenőrzésére szakosodott törvényhozás (az országgyűlés) és igazságszolgáltatás (az ügyészség és a bíróság) helyett az újságírók, az írók-költők és a civil aktivisták hajlamosak átvállalni a hatalom ellenőrzését. A Magyar Idők kulturális rovatvezetője nem éppen ezt a gyakorlatot követi, ettől azonban a Fidesz kultúrpolitikusa még felróhatja neki a választottság hiányát. A jelek azt sejtetik, hogy az államilag kistafírozott költő szénája jobban áll, mint a kétszer is lefokozott kultúrpolitikusé. Csakhogy vitájukban L. Simon László fejtette ki a rendszer egyik alapelvét, miszerint a nem választott személyiségek döntésre alkalmatlannak, másodlagos tényezőnek tekintendőek.         

A múlt század hetvenes éveiben meghatározó sajtóélményem volt a Neue Zürcher Zeitung. Ha meguntam az MTA XIX. századi, kézírásos jegyzőkönyveit, az akadémiai kézirattárból átsétáltam az épület Duna-felőli részébe, és a könyvtári olvasóteremben átfutottam az NZZ-t. Két névnél cövekeltem le. Eva Haldimann fontosakat írt a magyar irodalomról, Andreas Oplatka pedig a kelet-európai változásokat elemezte, nem is nagyon titkolva, hogy magyar nézőpontból.

Két Svájcba szakadt honfitársunk közül most Oplatka András értelmezte az itthoni sajtóban kirobbant kultúrharcot. Tegnap, a hvg.hu digitális felületén fejtette ki, hogy mi a baj Prőhle Gergellyel, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyakran támadott főigazgatójával. Szerinte a diplomata előéletű intézményvezetőt azért nem kedveli a kormánypárti sajtó, mert „osztatlan egésznek tartja a magyar kultúrát”. Nem vonom kétségbe a feltételezést, van azonban egy kijelentés, amely magától a múzeumigazgatótól származik, és érdekes színben tünteti föl az állami megpróbáltatásait.

Nem jegyeztem föl szó szerint az Echo TV-ben elmondott szavait, de talán nem torzítom el, ha úgy foglalom össze, hogy nem volt kedve ismételgetni a kormányzat túlságosan leegyszerűsített üzeneteit. Nem volt kedve tehát lebutított üzeneteket tolmácsolni. Ezért az első vonalból szélvédettebb helyre húzódott vissza, az irodalom múzeumába. Nem tudta, vagy tudta, de nem akarta elhinni, hogy a rendszerből nem lehet félrehúzódni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere a hatalomgyakorlás kilencedik évében az őt képviselő közéleti személyiségektől teljes, maradéktalan, százszázalékos azonosulást kíván. Ha ezt nem kapja meg, akkor nem ismer kegyelmet.

Csak kivonulni lehet belőle, alámerülni, ennek minden egzisztenciális hátrányával és erkölcsi előnyével. Félrevonulni, alacsonyabb közfunkcióban, politikától távolabbi intézmény élén kibekkelni nem lehet. Vajon a kultúrdiplomata tiszteletre méltó finnyásságának van-e köze a konzervatív, polgári közeghez, amelyből vétetett? Ama evangélikus egyház világi vezetője ugyanis, amely a történelmi egyházak közül szinte az egyedüliként illeti kritikával, szolid bírálattal a demokráciából kifaroló rendszert.

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében bejelentette, hogy szeptemberben nagy változások lesznek. Gondolom, ősszel tetőpontra hág az úgynevezett kultúrharc, és a Petőfi Sándorról elnevezett irodalmi múzeumban is megtudják, ki az úr a háznál.  

A világhálón bukkantam a Magyar Hang tegnapelőtt megrendezett vitájára. A néhai Magyar Nemzet munkatársaiból verbuvált hetilap-szerkesztőség a bérleményében adott helyet a gyökeresen átalakított Hír TV megszüntetett műsorának, a Szabadfogásnak. S mert a cím valószínűleg a szerzői jog hatálya alá esik, az asztaltársaság tagjai már a Kötöttfogás cím alatt gyűltek össze. Nem értek a birkózáshoz, de annyi azért sejlik, hogy a kötöttfogásban versenyzők kevesebbet engedhetnek meg maguknak.

Az új cím illik ama szellemi helyzethez, amelyet mintha már átéltem volna. 2010 után egymás után húzódtak vissza a lakásszemináriumokba, a szobafórumokra a baloldali és a liberális, valamint a „ballib” asztaltársaságok. Húsz-harminc ember beszélgetett lilahagymás zsíroskenyeret majszolva, életben tartották a szabadság kis köreit. 2014, a második kétharmad után megritkultak az összejövetelek, ám a végső csapás nemrégiben, 2018. április 8-a után következett be. Csak azért nem írom, hogy elenyésztek az efféle társaságok, mert nyár van, és politikai uborkaszezonban szendereg a közélet.  Ősszel talán újra feléled majd néhány civil szerveződés.

Az átmenetről addig is a Kötöttfogásnak helyet adó hetilap gondoskodott. Alapító főszerkesztője, György Zsombor állapította meg róla a legutóbbi, augusztus 3-i számban: „A Magyar Hang maradt a polgári Magyarország utolsó orgánuma.” Most már az Orbán-rendszerből kiábrándult konzervatív értelmiségiek is átélhetik a bezártság fullasztó érzését. A hatalomban lévők ugyanis lassanként, lépésről-lépésre, de folyamatosan szűkítik, egymástól is elszigetelt körökbe, a nyilvánosság perifériájára szorítják a baloldali, liberális, most pedig a konzervatív ellenzéket. Ma reggel hat és hét között e sorok írója volt a YouTube-ra föltett 52 perces beszélgetőműsor 4747. nézője-hallgatója.

Ahhoz képest, hogy eddig csaknem ötezren érdeklődtünk, elég sokan fértek be a szerkesztőségi szobába. A téglalap alakú asztal kamerával szemközti oldalán csak négyen fértek el. Ketten egymással szemben ültek, a masszív asztal keskenyebbik részén. Egyikük, a történész a szélsőbalt képviselte, másikuk, a DJ a szélsőjobbot. Egymástól függetlenül mindketten rövidnadrágot húztak a kánikulában, és ellentétük leginkább abban nyilvánult meg, hogy az egyikük pacskert viselt, másikuk pedig edzőcipőt. Hogy ez mit jelent az immár harmadik kétharmadban, azt egyelőre nem tudom értelmezni.  

A harmincnyolcadik évében jár. Éppen két évtizede kopogtatott a szegedi egyetem ajtaján. Abban a bizottságban, amelynek elnöke voltam, szinte azonnal eldőlt a sorsa. Ellenvetés nélkül vettük fel, mert már a kedves, bátor megjelenése is légkört árasztott. Aztán újságíró szemináriumra járt hozzám, és nem csalódtam benne. Mégse vélem tanítványnak, mert keveset adtam neki. Gondolatban nem voltam a kommunikáció szakos diákok között. Akkor mondták meg az orvosok, hogy Szegeden élő apámnak már csak hónapjai vannak hátra.

A gödöllői kislány neves újságíró lett, talán a legnevesebb azok közül, akiket tanítottam. Nemrégiben tették lapátra a gyökeresen átalakított Hír TV-ben, ilyenkor az ember elgondolkodik a helyzetén. Alinda augusztus 4-én, a pozsonyi Új Szó digitális felületén erre jutott: „Egyre többször izgat, hogy válaszokat adja a kérdésekre.” Ezt állító, elemző, ügyeket megoldó politikusként sokkal inkább megtehetné, mint kérdező újságíróként. Már el is képzelte magát kulturális vagy oktatási miniszterként egy Orbán utáni kormányban, esetleg egy párt arcaként is. Képzelgését a kormánypárti sajtóban „természetesen” kifigurázták, holott nem történt más, mint hogy egy képernyős újságíró nyilvánosan is elismerte az átlagosnál fejlettebb önértéktudatát. Akinek ismerik az arcát, az legyen valaminek az arca, egy eszmének vagy szervezetnek, majdnem mindegy.

Önironikus kiszólása bocsánatos vétek, egyébként pedig tévképzet. Logikusan gondolkodott, de hamis következtetésre jutott. Mert nála is bekövetkezett a töréspont, amely ritkán kerüli el a tehetséges újságírókat. Elvégzik az egyetemet, főiskolát, és tíz, legföljebb tizenöt évig keresik a náluk érdekesebb, okosabb emberek (művészek, tudósok, elvétve politikusok) társaságát. Kérdéseket tesznek föl nekik, és elkészítenek néhány száz interjút. De miközben nevet szereznek maguknak, eljutnak oda, hogy már állítani is szeretnének valamit. Ha a műfaji váltáshoz van kellő műveltségük és szókincsük, kitűnő publicista lehet belőlük. Ha viszont tisztában vannak önmaguk hiányosságaival, maradnak az interjúnál, és nem kérdésekkel idegesítik a beszélgetőpartnereiket, hanem megalapozatlan, már-már gyerekes állításokkal a nézőket, hallgatókat.

Veiszer Alindának nem a másik oldalon kellene helyet keresni magának, hogy kifejthesse a nézeteit, hanem a tanult szakmájában. Az a benyomásom, hogy jó publicista lenne belőle. Igaz, hogy ehhez le kéne mondania a képernyő kínálta közismertségről.          

A visszaszerzett Hír TV-ben vitát szerveztek két politológus részvételével. A műsorvezető kérdései nyomán az ellenzéki elemző kormánypárti túlsúlyról beszélt, a kormánypárti pedig ellenzékiről. A mai médiahelyzetben elég nehéz az utóbbi értelmezésnek hitelt adni, de most arról tűnődnék inkább, hogy Nagy Attila Tibor szerint a „Botka-féle” médiabojkott azért bizonyult károsnak, mert a szocialista politikusok nem mentek be olyan szerkesztőségekbe, melyek sok embert értek el.

Annyiban elfogadom az ellenzéket bíráló ellenzéki politológus álláspontját, hogy 2018. április 8-a után tekinthető az ellenzéki vereség egyik okának a nyilvánosságban érzékelt kormányzati túlsúly. De az efféle médiafölényre talán mégse hivatkozzanak azok a politikusok, akik kirekesztették magukat a nyilvánosság számarányában jelentősebbik részéből. Azt persze nem tudhatom, hogy érdemes-é a bojkottot az MSZP akkori miniszterelnök-jelöltjének, Botka Lászlónak tulajdonítani. Annyi azonban tudható, hogy az MSZP sajtófőnöke, Nyakó István jelentette be 2017 májusában: a szocialista politikusok nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival.

Már akkor feltűnt, hogy a mellőzendő szerkesztőségek névsorából hiányzik a Magyar Rádió, és hiányoznak ama megyei napilapok, mind a tizenketten, amelyek már Mészáros Lőrinc tulajdonában voltak. A Magyar Rádiót a pártelnök, Molnár Gyula meg is magyarázta. Azért nem bojkottálták a szocialista politikusok, mert üzeneteiket el akarták juttatni a milliós hallgatótáborhoz is. A Mediaworks-lapok előnyben részesítéséről nem olvastam hitelt érdemlő magyarázatot, de az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Botka László szegedi polgármester épp járta az országot, és bizonyára jól jött neki, ha kampányáról beszámolt a 12 megyei napilap.

A szelektív bojkottra alapozom a következtetést, miszerint az ellenzéki pártok az országgyűlési választás kampányában felemás módon használták ki a „államosított” médiában rejlő lehetőségeket. Egyetlen kivétel akadt, az LMP. Vagy azért, mert a médiairányítással foglalkozó miniszterelnöki kabinetiroda pártolta „őfelsége ellenzékét”. Vagy azért, mert az LMP-s politikusok legalább keresték a kapcsolatot az ország népével. Az időközben kormány közeli kezekbe került 18 megyei és egy városi napilap pedig nem engedhette meg magának, hogy elhallgassa Szél Bernadették mondandóját.  

Tarjányi Péterről csak Magyarországon tudják, hogy biztonságpolitikai szakértő. Külföldön a bestseller-írót tisztelik benne, akinek izgalmas kémtörténetei milliós példányszámokat érnek el. Máskülönben írásművészetéből aligha tarthatná el itthoni médiavállalkozását, a Zoom.hu-t.

A portál azzal véteti észre magát, hogy a talán legjobban tördelt digitális orgánum. Most még azzal is, hogy a tulajdonos néhány napja kirúgta Murányi Andrást, a Népszabadság utolsó főszerkesztőjét, aki hírigazgatói rangban szolgált nála, és az lett volna a feladata, hogy utat nyisson a rádiók meg a vidéki sajtó irányába. Miután azonban az országgyűlési választás után Tarjányi úr más irányt szabott, a hírigazgató munkaköre fölöslegesnek bizonyult. Hogy aztán a hírigazgatónak miért nem a hírekkel kellett foglalkoznia, az rejtély, mindenesetre lefordítom a tulajdonosi szöveget: a Zoom jobban jár, ha marad a kaptafánál.

Az online felé fordulás jele egy szerkesztőségi közlemény a tegnapi számból. A Gemius OLA szerint júliusban a portál olvasottsága elérte a 1,21 milliót, ezzel a Bors.hu 1,05 milliója és a 444.hu 1,5 milliója közé ékelődött. Sok az 1,2 millió vagy kevés? Ha elosztjuk a napok számával, akkor 40 ezer jön ki. Nos, 2016. október 8-án a Népszabadság utolsó számát 37174 példányban adták el, ez a szokásos 3,6-del szorozva 133 ezer olvasót jelentett. Ehhez kéne hozzáadni a Népszabadság Online 75 ezer olvasóját is. Bizonyára nem mindig böngészték ennyien a digitális változatot, de ha 2016 szeptemberét vesszük, akkor a papír alapú újság online olvasottsága jócskán meghaladta a Zoom múlt hónapi csúcsteljesítményét.

A szintén megszüntetett Magyar Nemzet utolsó száma 2018. április 11-én 13608 példányban kelt el. 50 ezren olvasták, és körülbelül ugyanennyien az online változatot is. S bár a kiadóhivatalok üzleti titokként kezelik a digitális megjelenés iránti érdeklődést, annyi azért tudható, hogy egy kis megye egyetlen napilapja mintegy tízezer online olvasót könyvelhet el, egy közepesé húszezret. A 40 ezernél számosabb példányban kinyomtatott győri Kisalföldé pedig még többet, noha a Zoom napi 40 ezrét valószínűleg nem éri el. Miközben tehát jósolgatjuk a hagyományos sajtó halálát, a papírra nyomtatott újságok digitális változatai érdekes színben tüntetik föl a Zoom.hu-t.

Talán mégsem csak elbocsátó szép üzenet, hogy Tarjányi Péter a rádiózás és az újságcsinálás helyett az online-ban keresi a kibontakozás lehetőségét.           

Polyák Gábort 2004 óta ismerem. Még tanársegéd volt a pécsi egyetemen, és akkor is médiajoggal foglalkozott. Ma már docens, és a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője. Ebbéli minőségében fejtette ki álláspontját a Népszava mai számában. Zoltai Ákos kérdéseire jellemezte a nyilvánosság országgyűlési választás utáni helyzetét.

Adott a mértékre. Ahol tudott felmérésről, ott százalékot is mondott, ahol nem, ott csupán arányt becsült - ahogy megbízható szakemberhez illik. Miközben pedig értékelte a kormánypártok médiahatását, Orbánék sikerét abban találta meg, hogy elérték „a közönség minden célcsoportját”. Az elérés nyilván számosabb volt a hagyományos (papír alapú) sajtóban, mint a digitálisban. A miniszterelnök aligha véletlenül vásároltatta föl bizalmi embereivel, Mészáros Lőrinccel, Heinrich Pecinával  és Andy Vajnával a mintegy 400 ezer példányban megjelenő és másfél millió embert elérő megyei sajtót.

Arról is beszámolt Polyák Gábor, hogy az internetes forgalomban résztvevők 19 százalékát érték el a kormányhoz közel álló portálok és honlapok. Minden ötödik netezőt tehát. Közülük nyilván több volt a városi lakos és a fiatal, mint a falusi és az öreg, ennek mértékére azonban felmérések híján nem térhetett ki. Ennél a pontnál tűnődtem el a kommentelőkről. Információk híján ilyenkor jönnek elő a becslésekkel, amelyeket kitalált százalékokkal próbálnak fölerősíteni. Mondandójuk úgy foglalható össze, hogy mindenki hülye - köztük e sorok írója is -, akik szerint az április 8-i volt az utolsó országgyűlési választás, amelyen a kormányzat a kistelepülési társadalomba leginkább beágyazott hagyományos sajtó révén tehetett szert országsorsot eldöntő kétharmadra.

Ez azért nem igaz - fejtegetik indulatosan -, mert a világhálón majd’ mindenki hozzáfér a nem kormánypárti hírforrásokhoz és véleményekhez. Ebből annyi kétségkívül igaz, hogy csakugyan hozzáférhetünk a nyilvánosság ellenzéki fórumaihoz is. Már amennyiben a interneten hallgatjuk a Klubrádiót, és előfizetünk ama egy-két bíráló hangvételű tévére, mely nincs benne az ingyenes műsorcsomagban. De hogy az álneves kommentelők között is akadnak gondolkodó emberek, arra bizonyíték Big74 Bodri álláspontja. Július 24-én a médiához való hozzáférés szempontjából jellemezte az április 8-i választást, és nálam pontosabban fogalmazta meg a lényeget: „A más vélemény most már csak azokhoz jut el, akik direkt keresik.” 

Az idei Tusványos óta találgatjuk, vajon mire gondolhatott a magyar miniszterelnök. Orbán Viktor ugyanis azt fejtegette a székelyföldi szabadegyetemen, hogy a hatvannyolcasokat hamarosan elsöprik a kilencvenesek. A korábbi számmal jelöltek elmarasztalását érteni vélem. Egyetemistaként világszerte ők hozták be a közgondolkodásba azt a fránya liberalizmust, a szabad szerelmet, ők lázadoztak a kapitalista konzumtársadalom és a szocialista erkölcs ellen. De kik azok a kilencvenesek?

Elvégre Orbán 1963-ban született, a fideszesek ifjabb nemzedéke, Gulyás Gergelyék pedig a rendszerváltás táján még általános iskolába jártak. Az értelmezők közül Nagy N. Péter jutott legközelebb a megoldáshoz. A Vasárnapi Hírek tegnapi számában azt írta, hogy „A kilencvenesek tehát a kelet- és közép-európai rendszerváltókat jelentik. Például Orbánt.” A publicista történelemismeretéből és műveltségéből telik az érdemi válaszra, mégis árnyalnám az általa felvázolt képet. Ami persze nem jutott volna eszembe, ha figyelemre méltó megállapítása nem késztetne továbbgondolásra.

A médiapolitika tanítása közben meggyűlt a bajom 1989/90-nel. Azt vettem észre, hogy a Fidesz merőben másként értelmezi a rendszerváltást, mint a többi párthoz tartozó politikusok. Ennek oka abban keresendő, hogy Orbánék 1989-ban még nem voltak parlamenti képviselők, és az ellenzéki kerekasztalnál is csupán epizódszerepet kaptak. Ők ezért nem tartják magukat nyolcvankilencesnek. Ellentétben a szocialistákkal, akik viszont azt érzékeltetnék, hogy a Kádár-korszak utolsó országgyűléséből nőttek át az első szabadon választott parlamentbe. Minél inkább korlátozzák 1989-re a rendszerváltást, annál több közük lesz hozzá.

Az a benyomásom, hogy mindkét értelmezés eltér a történelmi valóságtól. De ha így van, akkor nem is dönthetjük el, vajon melyik évhez kötődik az igazi fordulat, amelyet a Fidesz-politikusok amúgy is rendszerváltoztatásnak neveznek. Arra utalnak ezzel, hogy a paradigmaváltásban nagyobb szerepet játszott a hazai aktivitás, mint a külső (nagyhatalmak egyezségében megnyilvánuló) akarat. Ott finomítanám Nagy N. Péter tartalmas okfejtését, hogy Tusnádfürdőn Orbán Viktor önmagát és párttársait is megkülönböztette a többi magyar rendszerváltótól, és inkább az itthoni fejleményekre célzott, mint a kelet- és közép-európai változásokra. Sőt, a változtatásokra. A jelek ugyanis azt sejtetik, hogy a Fidesz áll nyerésre a nyelvi háborúban.       

Tegnap azt fejtegette Gyabronka József színész a Klubrádióban, hogy a budapesti nézők egy érdekesnek ígérkező előadás kedvéért „lementek Szentendrére”. Egy nappal korábban Dömsödi Gábor pásztói polgármester szintén ugyanezt az igekötőt használta a Zoom.hu digitális felületén, mondván: „Mikor 2000-ben lekerültem Nógrádba”. S hogy a példasor teljesebb legyen, néhány napja Orbán Balázs, a miniszterelnöki kabinetiroda újdonsült parlamenti államtitkára arról beszélt, hogy a Modern Városok Program keretében „a miniszterelnök úr lement” a megyei jogú városokba. (ATV, 2018. július 24.)

Ha jól tudom, Magyarországon huszonhárom megyei jogú város van. Elég ránézni a térképre, hogy észrevegyük: Eger, Győr, Miskolc, Nyíregyháza, Salgótarján, Sopron és Tatabánya a fővárosnál följebb van, ezekbe a városokba aligha lehet lemenni, lekerülni, leszerződni. Debrecen és Szombathely szinte egy vonalban van Budapesttel, az egyik talán kissé lejjebb, a másik meg följebb. Kilenc esetben indokolatlan vagy véleményes tehát a le igekötőt használni. A példatárral mégse a hatalomban lévő ember fontoskodását, kérkedését, pöffeszkedését szeretném érzékeltetni. Elvégre az újságíróból lett polgármester ellenzéki húrokat penget, a színész politikai nézetrendszeréről pedig nincs is tudomásom.

Inkább arra futtatnám ki az okfejtést, hogy az úgynevezett pestiek hajlamosak lenézni az úgynevezett vidékieket. A három említett úr közül kettő élő adásban rögtönzött, ilyenkor csekélyebb az önkontroll, ezért aztán az írásban rögzített interjút adó újságíró-polgármester szóhasználatát kínosabbnak vélem. Neki lett volna lehetősége a szöveg javítására, melyet egyébként az interjút készítő újságíró is elvégezhetett volna, ha bármelyikükben felötlött volna, hogy a megfogalmazás árulkodóra, ügyetlenre sikeredett. Azért hozom szóba a csaknem kétmilliós főváros súlyából fakadó kifejezésmódot, mert magyar nyelvterületen akad ellentétpárja.

Azt figyeltem meg Erdélyben, hogy ha ottani magyar értelmiségiek, politikusok, üzletemberek a tőlük délre fekvő Bukarestbe látogattak, akkor azt mondták: lemennek a román fővárosba. Ugyanezt hallottam a vajdasági magyaroktól is, ha Belgrádba készültek. Az a benyomásom, hogy szemléletükben inkább a földrajzi helyzet hagyott nyomot. Nem pedig a leereszkedés, lefitymálás, lekezelés, lekicsinylés, lenézés, lesajnálás, leszólás ösztöne. Vagy ami még rosszabb: a tudatos szándéka.       

A Népszava jól járt két politikai szakíró szerződtetésével. Nagy B. György és Kósa András sok tapasztalatra tett szert a parlamentben és a pártok háza táján, érkezésük fölerősítette a patinás napilap közéleti érdeklődését. Kósa kolléga mai cikke különösen érdekes a médiapiaci fejlemények tükrében. Feltűnt neki, hogy ha a váltás első napján, augusztus elsején bekapcsolta a Hír TV-t, akkor a kormánypárti sajtó két alapemberét, Gajdics Ottót és Huth Gergelyt láthatta elégedetten beszélgetni. S ha beleunt a beszélgetésbe, és átkapcsolt az Echo TV-re, ott is a két főszerkesztőt látta.

Nagyjából ugyanazokkal a szavakkal fejezték ki az örömüket, hajszálpontosan ugyanabban az öltözékben. Úgy rémlik, nem volt idejük átöltözni. Ebből vonta le a következtetést, egyébként jogosan, hogy az Orbán-kormány még nem küszöbölte ki a nyilvánosságában kirajzolódó párhuzamosságokat. Az a benyomásom, hogy a figyelemre méltó jelenség nem köthető kizárólag a Fidesz hatalomgyakorlásához. Szembesültem már vele 1994 és 1998, illetve 2002 és 2010 között is, amidőn a hatalmat gyakorló baloldali és liberális politikusok hasonló cipőben jártak.

Horn Gyula miniszterelnök öltözködési kultúrája nem hagyott bennem mély nyomokat, de külügyminisztere, Kovács László akkoriban honosította meg a nyugat-európai férfidivatot. Az inghez hasonló színű nyakkendőt viselt, és ősz hajához illett a szürke zakó is. Nem egyszer megtörtént, hogy ugyanabban a szerelésben láttuk reggelenként, legalább két tévéműsorban. A másik hatalmi ciklusból pedig Lendvai Ildikó hercig (különlegesen cikk-cakkos szabású), türkiz színű, rövid ujjas kabátkájára emlékszem, melyet egyetlen napon három különböző tévéműsorban viselt.

A bőség zavarának nevezhető párhuzamosságokat az akkori hatalomgyakorlók se küszöbölték ki. Az se mondható róluk, hogy merőben más szavakkal fejtették volna ki álláspontjukat a különböző stúdiókban. A Fidesz-politikusokat 2015. február 6. és 2018. április 8. között az tartotta vissza a divatparádétól, hogy csak a közszolgálati tévébe és az Echo TV-be jártak vissza otthonosan. A Simicska-féle Hír TV-be be se tették a lábukat. Most, a váltás után bizonyára telik nekik majd arra, hogy a divat iránti érzékenységüket az összes rendelkezésükre álló televízióban gyakorolhassák. Sejthető tehát, hogy mit hoz a holnap, egyelőre azonban be kellett érnünk a két főszerkesztő-előfutár nyári ruhatárával.