Simicska Lajost „elszabadult hajóágyúnak” titulálta Urbán Ágnes médiakutató ma reggel, az ATV-ban. Olyan üzletembernek, „akit az érzelmei vezérelnek”. Az úgynevezett G-napra utalt, 2015. február 6-ra, amidőn a Fidesz gazdasági háttérembere szakított miniszterelnök barátjával, és a média-portfólióját is kivonta az Orbán-kormány befolyási övezetéből.

A hasonlat szemléletes, amennyiben a tegnap visszafideszesített Hír TV-t a Simicska-féle médiabirodalom zászlóshajójának tekintjük. Igen ám, de ha az a fránya hajóágyú leszakad a kötelékeiről, akkor tartózkodási helyén, az alagsorban szinte kizárólag matróz-tüzéreket sodorhat magával. Tegnap azonban, a Hír TV visszavételekor a matrózok (műszaki munkatársak) többnyire sértetlenül maradtak a helyükön, az alagsori hajóágyú inkább a fedélzeten lévő admirálist, kormányost, tiszteket (vezérigazgatót, celeb műsorvezetőt, nélkülözhetetlen szerkesztőket) sodorta magával.

Nem sajnálom túlzottan őket. Tudták, hogy mire vállalkoztak, miért szegődtek egy kétes múltú üzletemberhez, miért vállalták a kockázatot. Politikával foglalkozó menedzserként, újságíróként épp azért kaptak milliós fizetést, hogy ha fordul a kocka, legyen miből megélniük. Annál inkább sajnálom a lassanként, fokozatosan, de folyamatosan szűkített nyilvánosságot, amelynek mértékéről nincs pontos számunk. A tegnap történtek új dimenzióban láttatják a média-túlsúlyról évek óta zajló vitát. Ama kormánypárt vélekedést korábban sem lehetett komolyan venni, hogy az államilag gleichschaltolt (egybehangolt) médiában 2010 után is „ballib” túlsúly lett volna.

Az ellenzéki oldalon szintén akadtak politikusok, közvélemény-hangadók, véleményvezérek, akik a nyilvánvaló kormányzati túlsúlyt valamilyen rejtélyes okból százalékosították. Az állami befolyást csökkentő G-nap után sem érték be 90 százaléknál kevesebbel, és voltak olyanok is, akik 92, 94, 95, sőt mint Molnár Gyula, az MSZP akkori elnöke, 97 százaléknyinak tartották a kormányzati térhódítást. A szocialista politikust érteni vélem. Ő sosem tagadta, hogy a Jobbikot szalonképesítő Hír TV-t ellenséges orgánumnak tekinti. Ezért aztán olyan nagyot mondott, hogy azt már ne lehessen túllicitálni.

A Hír TV tegnapi bekebelezése után kíváncsi volnék a kitalált számokkal előhozakodók véleményére. Vajon a Simicska-féle médiabirodalom visszavásárlása szerintük mennyit nyom a latban? A kormányzati túlsúlyról szólván túl vagyunk-e már a 100 százalékon?         

Tegnap este azt mondta L. Simon László Fidesz-politikus az ATV-ben, hogy „A magyar választók többsége nekünk szavazott bizalmat.” Jócskán akadnak ezzel ellentétes vélemények is, a társadalmi többséget hangsúlyozó ellenzéki politikusokat azonban nem sorolom fel. Túl sokan vannak. A politikusok ugyanis hajlamosak a tények halmazából kiragadni egy-egy mozzanatot, hogy győztesnek érezhessék magukat.

Azért hozom szóba a választás utáni számháborút, mert Dénes Gábor rendező, akinek dokumentumfilmjeit nagyra tartom, a közösségi üzenőfalán szintén megjelentetett egy számítást. Kifejtette, hogy április 8-án szavazott 5695751 választópolgár, ebből a Fidesz-KDNP-re 2824551, az „ellenzékre” pedig 2870200 voksolt. „Ez az eredmény a világ egyetlen országában sem lehetne kétharmad” - fűzte hozzá. Ha ellenzék helyett azt írta volna, hogy a nem Fidesz-KDNP-re, vagy azt, hogy a többi pártra, akkor csak finomítanám a számokat. A kormánypártokra adott szavazatokat például a Kúria 4360-nal csökkentette, kiváltva ezzel Orbán Viktor nyilvános rosszallását. Maradt tehát 2820191 szavazó, ezzel kellene összehasonlítani az ellenzékre adott voksokat.

Márpedig az ellenzékbe csupán a Jobbik (1092669), az MSZP-Párbeszéd (688602), a Lehet Más a Politika (404425), a Demokratikus Koalíció (308068), a Momentum (175225), a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (99410) és az Együtt (37561) sorolható. 2799960 voksra tettek szert, vagyis a kormánypártok 20201 szavazattal nyerték meg az országgyűlési választást. Még szűkösebb lett volna a Fidesz-KDNP győzelme, mindössze 4561 szavazatnyi, ha a Munkáspárt 15640 voksát is az ellenzékhez adnánk. Csakhogy az elnöke, Thürmer Gyula megakadályozta ezt, amidőn 2018. május 6-án a FüHü.hu digitális felületén azt közölte, hogy „Nekünk semmi közünk nincs az ellenzéki pártokhoz.”

Most már csak a töredékpártok szavazataival kellene kezdeni valamit. 45773-at szedtek össze, amely többséget hozna ugyan az ellenzéknek, ehhez azonban a többséghez kéne sorolni a tucatnyi töredékpártot, amelyet kamunak vélünk, nem is ok nélkül. Eldöntendő, vajon a választási vesztesek továbbra is hivatkoznak-e a Fidesz teremtette kamupártok szavazatromboló hatására, vagy az ellenzékhez sorolják őket, hogy társadalmi többségnek érezhessék magukat. Maradnék inkább a fele-felénél, amelyből normális országban épp úgy nem következik a parlamenti kétharmad, mint az ellenzéki politikusok és Dénes Gábor rosszul kiszámolt „többségéből”.    

Furcsa fickó. Két fegyelmi ítélet között - az egyiket kapja, a másikat adja - hirdeti, hogy az ellenzék úgy viselkedik, mintha csak Budapestből állna az ország. Mondja mindezt az, aki némi öniróniával állítja magáról, hogy „Én egy rózsadombi gazdag úrifiú vagyok.” (Index.hu, 2018. június 11.) Most éppen irányítószámokat vásárol. Beszállt a szentgotthárdi portálba (9970.hu), és fáj a foga egy szombathelyire meg egy egrire is.Tegnapi székfoglalóban ezt fejtegette: „A vidéki sajtó eszköz és nem cél, de szerintem a legfontosabb eszköz.” (9970.hu, 2018. július 30.)

Hogy mennyire fontos, arról eltérnek a vélemények, én például fontosnak tartom, a felsőfoktól mégis ódzkodnék. Mindazonáltal hosszú idő után Ungár Péter az első országos politikus, aki érdemben beszél a vidéki sajtóról. Korábban egyetlen akadt a hazai mezőnyben, aki felfogta a helyi sajtó jelentőségét. Az akkor még szocialista, ám az MSZP-ben már nem ügyvezető alelnökként tevékenykedő, vagyis eszköz nélküli Csintalan Sándor. Szerinte „A nagy kiegyenlítő a médiaügyben a helyi sajtó lesz. Annál is inkább, mert a helyi ügyek nagyon láthatóak. És jó néhány olyan regionális lapról tudunk, amely nagyságrenddel több példányban jelenik meg, mint az ország fontos, vezető napilapjai.” (Dunaújvárosi Hírlap, 1998. január 21.)

Azóta több mint húsz év telt el, és Csintalan megjárta a Fideszt, jelenleg Simicska Lajos bizalmi embere, bár nem vettem észre, hogy az úgynevezett G-nap (2015. február 6.) után vidéki lapokat vásárolt volna a gazdája pénzéből. Ez a fejlemények fényében akár tragikai vétségnek is bizonyulhat. Most pedig feltűnt egy másik politikus furcsa családi háttérrel, néhány milliárdnyi vagyonnal, aki nemcsak felismerte a digitális sajtóban rejlő fővároson túli lehetőségeket, hanem tágítja is politikai közössége mozgásterét. A székfoglaló interjúban azt is mondta Ungár Péter, hogy ő nem pártsajtóban gondolkodik.

Megnéztem a szentgotthárdi portál irányultságát, és az a benyomásom, hogy igyekszik begyűjteni a mértékadó helyi véleményeket, lett légyen az fideszes, jobbikos, szocialista vagy lmp-s politikusé. Értem, hogy az LMP megvetné lábát a vidéki Magyarországon, ebben már előnyt is élvez a többi fővárosi kispárttal szemben. De azt tapasztaltam a legutóbbi három évtizedben, hogy ha egy pártember pénzt ad a szerkesztőségnek, akkor tartalmilag benyújtja a számlát.   

Barátom és kollégám vitatkozott velem, mondván: a múlt század hetvenes éveiben nem győzte le a tévé a rádiót. Csakugyan írtam ilyesmit tegnap, a Szepesi Györgyről szóló nekrológban, ám elmagyaráztam a vitapartnernek, hogy ez nem az én álláspontom. A múlt század hetvenes éveiben Szepesi érezte így, ezért kérte magát Bonnba, külföldi tudósítónak, új irányt szabva rádiós pályájának. A barátom most már azt firtatta, hogy akkor mi az álláspontom.

Abból indulok ki, hogy a média a nyilvánosság eszközrendszere. A megjelenés sorrendjében tartozik bele a sajtó, a rádió, a televízió és az internet. De nem mindig volt így. Kezdetben vala a sajtó, amelyet hagyományosnak nevezünk, akkoriban azonban nem volt értelme jelzőt biggyeszteni eléje. Aztán jött az első világháború után a rádió, amely a kortársak érzése szerint lassanként, fokozatosan a sajtó fölé nőtt, olyannyira, hogy a második világháborúig legyűrte a vetélytársát. Pedig csak kiegyenlítődés ment végbe. Nem véletlen, hogy angolszász nyelvterületen a szakemberek kerestek egy szót a két eszköz összehangolására, és egymás közt a média kifejezést használták.

A második világháború után jött lendületbe a televíziózás, és a múlt század hatvanas éveire (nálunk a hetvenesekre) mintha legyőzte volna a rádiót. Pedig csak kiegyenlítődés ment végbe a nyilvánosság tagolódó eszközrendszerében a sajtó, a rádió és a televízió között. Megosztoztak az emberek érdeklődésén. Nem véletlen, hogy az őket összefoglaló kifejezés, a média kiszabadult a szakmai karanténból, és egyre többen kezdték használni. Eközben egy új eszköz, az internet is kiszabadult a hadiipar szorításából, és visszakerült a civil életbe. A XX. század utolsó évtizedében terjedt el a világ fejlettebbik részében, nálunk fél évtizednyi fázáseltolódással. Manapság sokan vélik úgy, mintha legyűrte volna a televíziót, de inkább kiegyenlítődés ment végbe a médiában, a nyilvánosság immár négyféle eszköze között.

Így alakult ki a sajtó, a rádió, a televízió és a világháló feszültségekkel terhes együttműködése. Nem győzelemmel vagy vereséggel végződött, hanem a médiafogyasztókra tett hatás megosztásával. Az én értékrendszeremben például jól megférnek egymással. Várom az új, ötödik elemet, amely észrevétlenül bontakozik előttünk. Még nem tudjuk a nevét, de ígérem, hogy alkalomadtán besorolom a médiába. Feltalálói győzni szeretnének majd vele, és aligha sejtik, hogy „csak” kiegyenlítődésre számíthatnak.           

A korlátot már nem markolta vékonnyá fáradt, eres keze, de ment előre. Mi, akik itt maradtunk, tudjuk, hogy utolérhetetlen.

Horváth M. Attila újságíró (Cafeblog.hu, 2018. július 25.)

Szerelme a mikrofon.

Lantos Gábor újságíró (Origo.hu, 2018. július 25.)

A mikrofon Puskása volt.

Hegyi Iván újságíró (ATV, 2018. július 25.)

Már akkor pótolhatatlan volt, amikor a csúcson tudta teljesíteni azt, amire élete végéig törekedett.

Kocsis Tamás újságíró (Facebook.com, 2018. július 25.

Sokan vagyunk, akik úgy gondolták, hogy ha ő elmegy, végképp véget ért a magyar rádiózás. Előbb ért véget.

Cs. Kádár Péter volt rádiós (Facebook.com, 2018. július 25.)

A pálya szélén a legsematikusabb időkben sem pártapparátcsikként szólt a mikrofonba.

Ballai Attila újságíró (Baon.hu, 2018. július 26.)

Még a rossz meccsből is jót csinált.

Sebes György újságíró (Népszava, 2018. július 26.)

A zseniális Szepesi gyönyörűen hazudott.

Ágoston Hugó erdélyi újságíró (Ahaza.blog, 2018. július 26.)

Ez a stílus azóta sem állt olyan jól senkinek, mint neki.

Jávor Bence újságíró (Index.hu, 2018. július 26.)

Ha siker volt, velünk lelkesedett, ha kudarc, helyettünk is sírt.

Kövesdi Péter újságíró (Vasárnapi Hírek, 2018. július 28.)

Elment a hangunk - így foglalnám össze a halála után megjelent írásokat. Majd’ minden szerző jó szívvel emlékezett a rádióriporter szenvedélyességére, kulturáltságára, ebből táplálkozó szókincsére. Noha ismertem őt, és jó viszonyban voltunk, azért nem csatlakoztam a visszaemlékezőkhöz, mert olyan epizódot éltem meg a társaságában, amelyet a halála napján nem illett megírni. Most, négy nappal később Lantos Gábor mégis előcsalogatja belőlem a néhány hét híján 42 éves történetet.

A sportriporter ezt írta hajdani főnökéről: „Amíg nem volt televízió, addig ő volt a király, meg egy kicsit utána is.” (Origo.hu, 2018. július 25.) Amíg nem volt tévé, Szepesi György kétségkívül a hazai nyilvánosság koronázatlan királya volt. Amikor nálunk is megjelent a televízió, még akkor is, mert néztük ugyan a képernyőt, de Szepesi közvetítését hallgattuk a rádióból. Ekkor jött rá az ország, hogy nem azt hallja, amit lát. Ahogy később ö maga is beismerte: „Nekem műsort kellett csinálnom a meccsekből.” (Nemzeti Sport, 2002. február 5.) A hetvenes évek közepén következett be a pillanat, amikor számára is kiderült, hogy a televízió legyőzte a rádiót, s ami Magyarországon ezzel egyet jelentett: Vitray Tamás Szepesi Györgyöt.

Történetünk 1976 őszén játszódik az NSZK-beli Mannheimben, az elsőfilmes rendezők világtalálkozóján. Szepesi immár a Magyar Rádió bonni tudósítója, és hírét vette, hogy bemutatják Bódy Gábor Amerikai anzix cimű filmjét. Mindig hajlott arra, hogy a sport mellett kultúrával és zenével is foglalkozzék, jól jöhet neki egy pár perces tudósítás a világpremierről, pláne, ha díjat is nyer. Ott állt közöttünk, a mozi előcsarnokában. Szájtátva hallgattuk élménybeszámolóját valamiről, ő pedig szemlátomást élvezte, hogy az ifjú kollégák érdeklődnek utána.

Miután egy nappal megelőztük az érkezésben, mi már találkoztunk a fesztiválnak helyet adó bokormoziban egy magyar takarítónővel, aki Németország nyugati részébe disszidált. A középkorú asszonyság épp jött ki a mellékhelyiségből, egyik kezében vödör, a másikban partvis. Közeledett felénk, majd a karéjunkban meglátta Szepesi Györgyöt, országunk hangját és egyik legismertebb arcát. Leejtette a vödröt és a partvist, meglepetésében összecsapta a két kezét, és így kiáltott: „Vitray úr!” Szepesi György befejezte a félbehagyott mondatot, udvariasan elköszönt tőlünk, és visszaült a kocsijába. Napok múlva a Magyar Rádióból tudta meg, hogy Bódy Gábor nyerte a fődíjat.    

Országszerte visszhangot keltett ama híradórészlet, miszerint a kecskeméti kórház augusztus 27-ig zárva tartja az intenzív terápiás részlegét. Az ok: munkaerő-hiány. A helybéli újság munkatársa tartósan lélegeztetett betegeket talált az intenzív terápiások helyén. Azt is látta, hogy a géppel lélegzők kórtermében épp cserélik a szellőzőrendszert, hogy steril(ebb) legyen a levegő. Sikerült kipukkasztani egy lufit? Vagy az újságíró falaz a kórháznak?

A propaganda a kommunikáció egyik formája, csak éppen az igazság helyett a hazugságon alapszik. Fontos megtapasztalni, vajon az újságíró milyen hitelességre tett szert az olvasók körében. A kecskeméti Hraskó István a szegedi Timár Kriszta és a győri Sudár Ágnes mellett a vidéki Magyarország legjobb egészségügyi szakújságírója. Ha ő utánanézett valaminek, akkor azt készpénznek lehet venni. Nem is kételkednék a soraiban, ha biztos volnék benne, hogy a cikket ő írta.

Bár szakmailag szinte kifogástalan a Mediaworks-lapok digitális képe, baj van a színekkel. A Baon.hu tegnapi címoldalán látszik egy kórterem, dolgozó szakmunkásokkal, a fénykép nagyobbik részét szürkés fal foglalja el. A mennyezeten két fehéres lámpatest világít, az egyik sarkából lóg ki három betű („ván”). S mert leginkább Hraskó kolléga írja az egészségügyi témájú cikkeket, logikus arra következtetni, hogy ezt is ő írta, akinek hitele van nálam. De ha mégsem ő a szerző, hanem egy István vagy Iván nevű másik újságíró?

Évszázadokig könnyebb dolguk volt a hírlapíróknak, akik a fekete-fehér sajtóban dolgoztak. A nyomdászok fehér alapra szedték a fekete betűket, és véletlenül sem használták az ellentétpár közé eső színárnyalatokat. Már Dugonics András, a Magyar példabeszédek és jeles mondatok című könyv (1820) szerzője fölismerte, hogy „Színes kendő egy színt se mutat igazán.” Amióta átszíneződött a sajtó, látványosabbak lettek az újságok, de a tervezők nem tartottak lépést a színvilág törvényszerűségeivel. Még furcsább a helyzet a digitális sajtóban, amelynek legsebezhetőbb pontja a kavalkád (a tirke-tarka eseménysor, a színes benyomás).

Holott például a díszlet- és jelmeztervezők megtanulják, hogy a színház mesterséges fényénél a szürke és a barna már-már fölismerhetetlen, a zöld kékesnek hat, a sárga fehéresnek, a Mediaworks egységes arculatú online lapjainál gyakori narancsos szín pedig vörösesnek. Ezért nehéz most eldönteni, vajon a terjedelmes fénykép bal felső sarkában (nem) olvasható név a hitelességet árasztja-e.    

Miközben az országgyűlési képviselők fizetésemelése miatt csapkodtak a villámok a szocialisták körül, az MSZP nemrégiben megválasztott elnöke eltűnt a nyilvánosság elől. Két hét múltán „került elő”, a kifejezést Rónai Egon használta az ATV stúdiójában. A negyedórányi beszélgetést tanítani kéne az újságírással kacérkodó főiskolásoknak és egyetemistáknak.

A műsorvezető nem rohanta le az interjúalanyt, látszólag semleges témákkal kezdte. Öt perc után firtatta, hogy a magyar szocialisták miért vannak ott a székelyföldi Tusnádfürdőn, a Fidesz szabadegyetemén. Tóth Bertalan ekkor említette először a beszélgetés kulcsszavát, a félreértést. Szerinte a párttársai nem ülnek ki a kormánypárti politikusok mellé, a pódiumra, hanem csak újabb fórumot keresnek a nézeteiknek. Eme epizódot egy perc alatt sikerült megbeszélni, a maradék kilencben, most már az országgyűlési képviselők fizetésemeléséről szólván, a félreértés kifejezést még tízszer használta a szocialista pártelnök.

Okfejtését úgy foglalnám össze, hogy a közvélemény félreértette az MSZP-t. Képviselői nem szavazták meg a fizetésemelést tartalmazó törvénytervezetet, hanem egy kompromisszumos módosításra voksoltak, arra is csupán a törvényalkotási bizottság ülésén, amely nem hozta rosszabb anyagi helyzetbe a pártjukat. Érthető? Nem igazán. A műsorvezető el is vesztette a türelmét, mert a 12. percben rászólt Tóth Bertalanra: „Válaszoljon már nekem egyenesen!” Ám az MSZP sima beszédű elnöke angolnaként siklott a kérdések között. Félreértésnek bagatellizálta a párton belüli egyetértés hiányát, ami abban nyilvánult meg, hogy a képviselőtársai össze-vissza szavaztak.

A kommunikációs művelet arról árulkodott, hogy az MSZP ezúttal olyan elnököt fogott ki, akit a jogászi végzettsége és ügyvédi gyakorlata alkalmassá tett arra, hogy kibeszélje magát abból a kelepcéből, amelyet maga állított magának és pártjának. Erre a mutatványra az elődei közül Molnár Gyula aligha lett volna képes, Tóbiás József pedig biztosan nem. Már ez is valami, bár a szocialista politikusok magatartását az újdonsült elnöknek sem sikerült megvilágítani. Segítségére sietett azonban az egyik alelnök, Szanyi Tibor, aki néhány napja, ugyanebben a stúdióban az országgyűlési képviselők fizetésemeléséről fejtette ki az MSZP álláspontját: „Ha az ellenfelem pénzt akar adni, akkor elfogadom, és ellene fordítom.” (ATV-Egyenes beszéd, 2018. július 20.)

Ritkán találkozunk, de gyakran hív föl. Szerinte nem érdemes az MSZP parlamenti képviselőitől várni a vidéki újságírók támogatását. A tegnap bejegyzésben ugyanis arról tűnődtem, hogy mi volna, ha az országgyűlési képviselők fizetésemeléséből a fejenkénti 200 ezer forintot összedobnák a szocialista politikusok, és életben tartanák a megyei sajtóból kirúgott újságírók által alapított online portálokat.

Kollégám szerint ez azért nem növelné az ellenzéki sajtó függetlenségét, mert a pártalapítvány hajlamos szívességeket kérni a támogatott szerkesztőségtől. A magyar sajtó támogatásra szoruló része jobban járna, ha az ellenzéki képviselők hoznák létre az úgynevezett Nemzeti Sajtóalapot. Azért fogadom el a baráti érvelést, mert a javaslat közelebb van a Skandináviában és Nyugat-Európában kikristályosodott médiafelfogáshoz. Ott nem pártalapítványok ítélik oda az értéket teremtő, de veszteséges médiumok anyagi támogatását.

A közös alapítványt „ökumenikus” profik működtetik, a támogatást pedig pártemberek helyett független, kikezdhetetlen tekintélyű közéleti személyiségek méricskélik. Van egy bizonyos arány, miszerint a kiadóhivatalnak meghatározott bevételt kötelező teljesítenie, hogy a null szaldóhoz, esetleg a szolid nyereséghez hiányzó pénzt kipótolhassa a bíráló bizottság. A hatalmi vetésforgóra alapozott polgári demokráciában így maradhat életben az ellenzéki sajtó, a nyilvánosság eszközrendszere így tehet eleget a sokoldalú tájékoztatás törvényben rögzített feltételeinek.

A 199 tagú magyar országgyűlésben 20 az MSZP-Párbeszéd szövetséghez tartozó politikusok száma, a nem kormánypárti képviselőké 65. Ha a tegnapi okfejtésem tetszene a többletjövedelmükről lemondó politikusoknak, akkor a pártalapítvány havonta 4, évente 48 millió forintot oszthatna szét. Ez kihúzná a csávából a pécsi, veszprémi és székesfehérvári alternatív szerkesztőséget, de nem föltétlenül teremtené meg az ellenzéki sajtó függetlenségét. Ha barátom és kollégám javaslatát fogadnák el az ellenzéki képviselők, akkor viszont havi 13, évente 156 millió forintot lehetne országszerte szétosztani az értékes tartalmat teremtő, de veszteséges szerkesztőségek között.

A másfél százmilliónyi támogatás össze se mérhető persze a kormányzati propagandára szánt évi 130 milliárd forinttal. Mégis az eddiginél több nyilvános felülettel kecsegtetné az ellenzéki politikusokat - ha már többletjövedelemmel áldotta meg őket az Isten.                

Bár többször is foglalkoztam azzal, hogy az országgyűlési képviselők fölemelték a fizetésüket, kötelességem visszatérni a legújabb fejleményre. Harangozó Tamás ugyanis végre megmagyarázta a helyzetet. Egy tévéstúdióban a szocialista politikus kifejtette, hogy a közhiedelemmel ellentétben ők nem szavazták meg a törvénytervezetet, amely tartalmazza a képviselők fizetésemelését. A törvényelőkészítő bizottság ülésén szavaztak arra, hogy az a tervezet kerüljön az országgyűlés elé, amely úgy növeli a képviselők fizetését, hogy nem csökkenti az ellenzéki pártok állami támogatását.

Érintetlen maradt a plurális pártrendszer fennmaradására szánt pénz, az egyéni különbözetet pedig - fejenként 200 ezer forintot - karitatív célokra szánják. Havonta döntik majd el, hogy mire. Például a szegények (hajléktalanok) és a kormánytól független sajtó támogatására. De a vidéki pártirodák működtetése is szóba került, máskülönben az embereknek nem lesz hol panaszkodniuk, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszere sanyargatja őket. Somfai Péter kollégám a FüHü.hu digitális felületén szellemesen foglalta össze az elképzelést. Ezt firtatta: „Az MSZP képviselői karitatív szervezeteknek fizetik be a többletjövedelmüket, és azok működtetik majd a párt vidéki irodáit?”

Értem az iróniát, nem is pörgetném tovább, lecövekelnék inkább a harmadik lehetőségnél. Kedvező visszhangot keltene a nyilvánosságban, ha a szocialista politikusok a független sajtót jutalmaznák a váratlanul jött fizetésemeléssel. Ennek van történelmi előzménye. Nem valósult meg ugyan, de azért jó emlékezni és érdemes emlékeztetni rá. Az MSZP 2002-es választási programja tartalmazta a Sajtóalap koncepcióját, amely azonban az SZDSZ „jóvoltából” elvérzett a koalíciós tárgyaláson. Ha most az MSZP az őt képviselők többletjövedelméből létrehozná a Nemzeti Sajtóalapot, akkor lélegzethez juttathatná a független sajtó maradékát.

A szocialista politikusok aligha véletlenül panaszkodnak arra, hogy a megyei lapok kormányzati felvásárlása után beszűkültek a vidéki megnyilvánulás lehetőségei. A havi 3-4 millió forintot ama három szerkesztőség között kellene szétosztani, amelyet a megyei sajtóból kirúgott újságírók alapítottak. A Szabad Pécs (szabadpecs.hu), a Veszprémkukac (veszprem@kukac) és a Fehérvárkukac (fehervar@kukac) életben tartására kéne tehát fordítani a szocialista honatyák és -anyák önfeláldozó módon megszerzett plusz pénzecskéjét.