E rovatban elég gyakran írok a megyei sajtóról. Egyik kollégám fel is rótta, hogy ilyenkor nem állok szóba az álneves kommentelőkkel. Ebből annyi igaz, hogy nem vitatkozom azokkal, akik sohasem lapozták a megyei lapokat. Azoknak azonban szívesen válaszolok, akik nem a fővárosban élnek, és figyelemmel kísérik megyéjük egyetlen napilapját. Tárgyismeretüket, vitakészségüket gyöngíti persze, hogy ama egyetlen olvasmányélményből vonnak le általánosító következtetést a többi tizenhétre. Ennél még a megyei sajtó kormányzati felvásárlása után is árnyaltabb a helyzetkép.

Eme második típushoz tartozik Hack Péter. A neves jogászprofesszor világi vezető a Hit Gyülekezeténél, és ebbéli minőségében tartja a kapcsolatot a dunaújvárosi csoporttal. Az a benyomásom, hogy olvassa a Dunaújvárosi Hírlapot, a vidéki Magyarország egyetlen városi napilapját. Talán ezzel is magyarázható, hogy a tizennyolc megyei napilapról olyan képet vázol a Vasárnapi Hírek legutóbbi számában, amely vitára késztet. Ezt mondta például: „A Fidesz nem a nyomtatott sajtó miatt nyert vidéken, hanem azért, mert jelen volt.”

A mondat második felében kétségkívül van igazság. A Médianapló rendszeres olvasói tanúsíthatják, hogy jóval az országgyűlési választás előtt többször is szóba hoztam: szervezetileg legyöngültek az egymással amúgy is torzsalkodó ellenzéki pártok, ezért aztán a kistelepüléseken arra sem lesz emberük, hogy április 8-án beültessék a szavazókörzetbe. Márpedig ahol hiányzott az ellenzéki kontroll, ott bármi megtörténhetett. Különösen akkor, ha a kormánypártokat a polgármester és néhány helybéli vállalkozó hatékonyan képviselte.

Ezzel együtt sem állítottam, hogy a Fidesz azért nyert, mert megvásároltatta a megyei sajtót. Azt viszont most is tartom, hogy a kistelepüléseken jelen lévő, évtizedek óta beágyazott néplap vagy népújság (az öregek egymás között így hívják a megyei újságot) jelentősebb szerepet játszott Orbánék vidéki sikerében, mint amennyit Hack Péter tulajdonít neki. Érdekes módon épp ő szállítja a döntő érvet. Ugyanebben az interjúban ugyanis azt fejtegette, hogy „A Fidesz a nyomtatott sajtóban erős, de azt alig olvassák az én korosztályomnál fiatalabbak.”

Ez is igaz. Csakhogy a kistelepüléseken mintegy félmillióra rúg a magányos kisnyugdíjasok száma, akik kellő iskolázottság és anyagiak híján szinte kizárólag a kormány közeli médiumokból tájékozódnak. Például a megyei sajtóból. Ennyi épp elég volt a parlamenti kétharmadhoz.   

Lefülelt mondatok című heti rovatomba eddig ötven gondolatot emeltem át a Független Hírügynökség kínálatából. Ebből harminc Lendvai Péter interjúiból való. A kolléga úr jó interjúkat készít, ám eközben bizonytalan a helyesírása. Valószínűleg tehetséges pályakezdőről van tehát szó. Bár néha az a benyomásom, mintha álnéven újságíróskodna, mert otthonosan mozog a jóval idősebb beszélgetőpartnerek életében is.

A hamarosan 86 éves Vitray Tamást simán letegezte, sőt, a szövegből az is kisejlik, hogy már a múlt század utolsó harmadában ismerték egymást. Nem lepődnék meg, ha mégis kiderülne, hogy rutinos újságíróval van dolgunk, aki sokat dolgozik, az őt foglalkoztató szerkesztőség azonban megspórolta az olvasószerkesztő fizetését. Épp a tegnap megjelent interjúban található egy mozzanat, amelynek megítélése még az olvasószerkesztőn is túlmutat. Felelős szerkesztőre lett volna szükség, aki végiggondolja az interjúkészítő munkamódszerét.

A pályakezdő (vagy rutinos) újságíró ugyanis ezt kérdezte a magyar tévériporterek legtekintélyesebbjétől: „A Wikipédiában olvastam, hogy izraelita szülők gyermeke vagy…” (A sejtelmes három pontot nem én tettem ki, hanem a szerző.) Vitray Tamás az egyik könyvében részletesen megírta 1944/45-ös állapotát, és azt, hogy nyolc hozzátartozóját veszítette el, köztük az édesanyját és a nagyapját is. A kérdés mégis esetlennek, sutának, ügyetlennek hatott. Ennél határozottabban azért nem fogalmaznék, mert nem tudom, hogyan döntenék ama bizonyos szerkesztő helyében.

Elvégre Vitray gyakran szerepelt a bulvársajtóban, és ha bármiről kérdezték, őszintén és szellemesen válaszolt. Amikor például a házasságait firtatták, ezt felelte: „Nyugodt családi hátteret én többször is teremtettem.” (Képes 7, 1990. január 13.) De ha már egy kíváncsi újságíró leás nála a gyökerekig, vajon miért finomkodik azzal a fránya izraelita jelzővel? Ha nem e bejegyzésben tűnődnék, hanem szemináriumon beszélgetnék az újságírással kacérkodó diákokkal, jót vitatkozhatnánk az interjúkészítés fortélyairól és etikájáról. Most várom a hozzászólók kommentjeit, emberségükből hátha többre telik az indulatszavaknál.

Mellesleg Vitray Tamás nem köntörfalazott. A körülményesen és talán indokolatlanul megfogalmazott kérdésre egyszerűen válaszolt: „Zsidó családba születtem.” Az agg, de teljes szellemi vértezetben megnyilvánuló riporternek a sejtelmes három pont helyett egy piros pontot adtam.      

Néhány napja olvastam egy cikket a nyilvánosság fórumain kibontakozó nyelvi háborúról. Nem emlékszem a szerző nevére, csak a gondolatmenetére. Szerinte az ellenzék szellemi eltunyulását, restségét, nemtörődömségét jellemzi, hogy hajlamos átvenni, ismételgetni, nyomatékosítani a kormányzati kommunikáció alaposan végiggondolt kulcsszavait. Azt a példát említi, hogy amióta kitört az úgynevezett migrációs válság, divatszó lett a kerítés, holott a déli határzár ellen tiltakozók hatásosabban érvelhetnének, ha helyette a fal kifejezést használnák.

A fogalmi ellentétpárt Nyugat-Európa irányába tágította a Fidesz Nagy-Britanniában élő uniós parlamenti képviselője. Az emigráns Schöpflin György kifejtette, hogy „Merkel következetesen falról beszél, nem kerítésről”. (ATV, 2015. október 9.) Ez a megjegyzés adta az ötletet, hogy átnézzem a magyar nyelvű sajtóból vett idézeteket. A kerítés első körülírása 2015. június 6-án jelent meg, az eddigi utolsó idén június 23-án, a válogatás tehát három év közéleti fogalmazásmódját dokumentálja.

Az eredmény az, hogy a kerítést 212-szer használták az értelmezők, a fal kifejezést pedig 8-szor. A kerítést vegyesen: politikusok és nem politikusok, a politikusok közül azonban kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt. Az ellentétes kifejezést használók nevét és foglalkozását azért érdemes felsorolni, hogy megadhassam a tiszteletet azoknak, akik képesek voltak elgondolkodni a 175 kilométernyi határzár mibenlétéről. Időrendi sorrendben Szily László újságíró, Lakner Zoltán politológus, Szél Bernadett LMP-politikus, Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő, Pfalz Aziz szír származású magyar állampolgár, Aczél Endre újságíró és Ara-Kovács Attila DK-politikus. A nyolcadik Schöpflin György is „falazott”, bár ugyanabban a mondatban a kerítést szintén említette.

A 2012:8-as arány olyannyira elsöprő, lehangoló, nyomasztó, hogy nem is hiszem el. Ennél többre becsülöm a magyar szellemi élet nyilvánosság előtt szereplő képviselőit, még a tunyulásra hajlamos ellenzéki politikusokat is. Ezért újra végigböngésztem a dokumentációt, és a fal mellé helyeztem a határzár fölöslegességét hangsúlyozó szinonimákat. Kettőt találtam; a szögesdrótot 12-en, a vasfüggönyt 18-an hozták szóba. A fal, a szögesdrót és a vasfüggöny 38-ra rúg, ez a szám aránylik a bűvös 212-höz. A hatalomban lévők és a velük szemben állók közti nyelvi háborúban az utóbbiak még a fogalmi bővítés ellenére is nagyon vesztésre állnak.           

Azzal biztatom magam, hogy e rovatban nem személyekről fogalmazom meg a véleményem. Inkább a közéleti szereplők médiaszemléletéről. Ha valakiről tucatnyiszor írtam, akkor ehhez valakinek kellett lennie, és a jó meg a rossz döntéseiből talán hiteles kép rajzolódik ki róla. A kommunikációs szempontból értékeltek között egyetlen kivételt gyanítok. Kunhalmi Ágnest még nem sikerült dicsérni.

Pedig az MSZP politikusát is láttam egyszer méltánylandó helyzetben. Érzelmi csalódás után volt, a konyhájában nézett ki az ablakon, és magányosnak hatott. Eltűnt belőle a primadonna, aki tekintetével keresi a kamerát, és mindent megtesz azért, hogy az operatőr észrevegye. A szüfrazsett is eltűnt belőle, maradt a fiatal nő, akit elhagyott a párja. Aztán jöttek a kommunikációs helyzetek, amelyekben közéleti szereplőként rendre rosszul döntött, vagy butaságokat mondott, és jót nem írhattam róla. Tegnap este viszont kimondta eddigi legpontosabb mondatát: „Ez az ország jobb annál, amit a Fidesz kihoz belőle.”

Még nem szállóige, mert nem kapta szárnyára a hír, mindazonáltal velős gondolat. Méltó az ellenzéki párt újdonsült választmányi elnökéhez. Körülbelül ezt kellene kibontatni a pártparlamentben, miközben persze úgy kéne vezetni az összejövetelt, hogy szóba kerülhessen, vajon az MSZP és kapcsolt részei 2002 és 2010 között azt hozták-e ki az országból, ami jobbá tehette volna. Mellesleg tegnap este azért hívták az egyik tévéstúdióba Kunhalmi Ágnest, mert nem szavazta meg az országgyűlési képviselőjelöltek fizetésemelését. Döntését azzal indokolta, hogy tegnap reggel kiment barackért a piacra, és a pestszentlőrinciek azt mondták neki: ha több pénzt szavazott volna magának, szóba sem állnának vele.

Azt is kifejtette, hogy ma találkozik frakcióülésen a társaival, és megkérdi tőlük, miért hajlott maguk felé a kezük. Azóta talán már tájékozottabb tegnapi önmagánál, nekem pedig az a benyomásom, hogy még nem érzi a legújabb tisztségét. Amíg előkészíti a választmány majdani ülését, ahol elemezhetnék a Fidesz és az MSZP hatalomgyakorlását, akadna még egy vitalehetőség, amely épp most foglalkoztatja a közvéleményt. A pártparlamentben érdemes volna megbeszélni, vajon a szocialista frakció nagyobbik része miért szavazta meg a fizetésemelést. Az önmagukkal való szembenézésből hátha kisül olyan tanulság, amely alkalmassá teheti őket arra, hogy egyszer majd jót hozzanak ki az országból.           

Az ellenzéki politikusok viselkedéséről tűnődtem néhány napja. Egy hozzászóló azt firtatta, miért kérem számon rajtuk az egységes fellépés hiányát, amikor egyik pártjukon, az MSZP-n belül is hiányzik az egység.

Az MSZP sosem volt egységes, most azonban másként mutatja a széthúzás jeleit. Annak idején a platformok szövetségeként jött létre, aztán lassacskán pártok lettek a platformokból, azóta az MSZP-n belüli különbségek inkább erkölcsi és egzisztenciális jellegűek. Ezt bizonyítja a minden korábbinál kisebb létszámú parlamenti frakció viselkedése. A frakcióvezető-pártelnök múlt csütörtökön bejelentette, hogy az MSZP nem szavazza meg a törvényalkotási bizottság ülésén az országgyűlési képviselők fizetésemelését. Másnap a bizottság szocialista tagjai megszavazták, hogy a kormánypárti törvénytervezet e héten az országgyűlés elé kerülhessen.

Nem tudom, hogy a bejelentés és a szavazás közti 24 órában mi történt. Azt sem, hogy Tóth Bertalan részt vett-e ama bizottság ülésén, amelynek egyébként tagja, és ha netán részt vett rajta, fenntartotta-e az egy nappal korábbi álláspontját. Mindenesetre magyarázattal tartozna a nyilvánosságnak. A plenáris szavazáson még furcsábban alakult a helyzet. A szocialista képviselőcsoport legtöbb tagja megszavazta a fizetésemelést, csatlakozott hozzájuk az MSZP-ben tagdíjat fizető, de a Párbeszéd frakciójában politizálós Burány Sándor is. Három szocialista politikus viszont (Gurmai Zita, Kunhalmi Ágnes és Korózs Lajos) nemmel voksolt a fizetésemelésre.

Nehéz másként elkönyvelni a faramuci helyzetet, mint hogy a nyilvánosságot okkal foglalkoztató, sőt megbotránkoztató képviselői fizetésemelést a frakcióvezetés nem tartotta fontosnak. Máskülönben kötelezte volna tagjait az egységes fellépésre. Erről árulkodik, hogy a frakcióvezető-pártelnök nem is vett részt a plenáris szavazáson. Az igen mellett azért nem kötelezhette el magát, mert ő jelentette be a törvénytervezet elleni fellépést, a nemmel voksolók mellé pedig azért nem állhatott, mert a frakciótöbbség az álláspontjával ellenkező felfogást képviselte.

Az újdonsült pártelnök épp most bizonyíthatta volna, hogy ő vezeti az MSZP-t. A jelek mégis arra utalnak, hogy az ellenzéki pártban egyelőre nem az történik, amit ő akar. A legutóbbi hét alatt történtek egyenlege, hogy a magyar szocialisták fizetése nőtt, a választási vereség után amúgy is megcsappant erkölcsi tőkéje azonban tovább csökkent.               

A Deák-téri óriáskerék mögött várakoztam. A 15-ös busz nem jött ugyan, de a Kempinski Hotel felől taxi érkezett. A sárgára egyenfestett járműre azt pingálta a sofőr, hogy „Független szolgáltató”. Majd a szókapcsolatot angolra is lefordította a külföldi turisták kedvéért: „Freelancer”. Erről néhány évszázadnyi sajtótörténet jutott az eszembe.

A lance eredetileg szúrófegyvert jelentett. Lándzsát, pikát, dárdát, dzsidát, kopját. Hajítani valót, amely embertestbe állt bele. A lándzsás, pikás, dárdás, dzsidás, kopjás zsoldos volt. Bárkit szolgált, aki megfizette. A XVII-XVIII. század fordulójától a hírlapírók is azonosultak a szúrószerszámmal, elvégre hegyesre vágyott lúdtollat mártottak a tintába. Daniel Defoe például ponyvafüzet-szerzőként tengődött, amikor egy whig (liberális) politikus fogadta föl. A parlamenten kívül népszerűsítette a kitűnő szónok országházban elhangzott szavait.

Azért vállalta a funkcionális munkát, mert a gazdája az ő szívéből is beszélt. Amidőn azonban a konzervatív kormány miniszteri tisztséget ajánlott az ellenzéki politikusnak, Defoe már nem követte az árulásba. Elvonult egy vidéki udvarházba, és megírta a Robinson Crusoe című regényt. A pályát elhagyó újságíró tekinthető tehát az első ismert freelancernek. Azóta így nevezik a szabadúszókat, általánosítva a szellemileg független értelmiségieket. Nálunk persze a szabadúszó kifejezés kesernyés mellékízt kapott.

Pótlékát, a szabadfuldoklót már a múlt század harmincas éveiben használta Déry Tibor, aki újságcikkekből és műfordításokból próbálta eltartani a benne rejlő regényírót. A rendszerváltás után Fellegi Ádám zongoraművész tágította a szobakoncertek irányába, mondván: „Szabadúszó lettem, bár én ezt az állapotot inkább szabad fuldoklásnak nevezném.” (Új Dunántúli Napló, 1994. március 28.) Nekem a tavaly márciusban elhunyt Bodor Pál szellemes meghatározása tetszik, mert visszakanyarodott az újságíráshoz: „A szabadúszó alkalmi zsenialitásból élő munkanélküli.” (168 Óra, 1996. április 9.)

Manapság szakmánk fejlődését a freelancer helyett egy német szókapcsolat jelzi. A freischaffender Journalist-ról lekopott a fegyveres máz, és szó szerint szabadon alkotó újságírót jelent. A sajtótörténet fintora, hogy a német médiabefektetők nemrégiben adták el magyarországi lapjaikat a kormány bizalmi embereinek. Egyre inkább az a benyomásom, hogy velük együtt az újságíró németül elég jól hangzó jelzője is távozott.

A lányom azt mesélte, hogy neki bizony nem volt szabad szakadt farmerben dolgoznia. Fél évtizedet húzott le tőlünk négyezer kilométernyire, a világ egyik legforgalmasabb légikikötőjében, ahol a ruházatukat dress code (kötelező viselet) szabályozta. A divatos módi, amelyet szaggatott farmer néven tart számon a szakirodalom, nem volt a munkahelyén viselhető holmik között. A 180 centis lányom azóta is szívesen húzza fel szép hosszú lábaira - a szabadidejében.

Egyébként azért kértem tőle információt, mert néhány napja meghökkentő látvány tárult elém. Az MSZP elnöke sajtótájékoztatót tartott munkahelyén, az Ország Házában, és az operatőr kamerája bizonyára véletlenül csúszott alá; a tévés szerepléshez nélkülözhetetlen fekete zakóról a kéklő nadrágra. Kopott farmer tűnt fel, mindkét térdén csinos szakadással. A szakirodalom szerint a nadrágszáron ejtett vízszintes szakadások állva hatnak jól (érdekesen), ennek a sajátosságnak maximálisan eleget tett Tóth Bertalan. De arra is utal az a fránya szakirodalom, hogy a mesterséges öregítést sejteti, ha mindkét száron hasonló helyzetűek és alakúak a vágások.

Bezzeg a woodstocki hippik még koptatták, leginkább sajtreszelővel dörzsölték a farmernadrág masszív anyagát, és inkább tépték, mint vágták a szakadásokat. Fél évszázad alatt nagyot változott a világ. Az ifjúkori lázadás jelképéből divatos ruhadarab lett, amely lám, az Andrássy úti elitüzletek közvetítésével bejutott a magyar országgyűlés épületébe is. Olvastam egy amerikai katalógusban, hogy az iparszerűen szaggatott farmer 168 dollárba kerül (ez ugyebár 47 ezer forintnak felel meg). Az a farmer pedig, amely „a popsinál is szakadt”, vagyis a farpofák és a comb találkozásánál, már 258 dollárt (73 ezer forintot) kóstál.

Ama bizonyos sajtótájékoztatón a magyar szocialisták nemrégiben megválasztott vezetője azt jelentette be, hogy frakciótársai nem szavazzák meg az országgyűlési képviselők kormánypártilag tervezett fizetésemelését. Majd egy nap múlva, a törvényalkotási bizottságban, amelynek ő is tagja havi 200 ezer forintért, az ellenzéki politikusok mégis plénum elé engedték a megbotránkoztató törvénytervezetet. Ha nem térnek vissza eredeti álláspontjukhoz, akkor frakcióvezetőjük, Tóth Bertalan parlamenti alapfizetése a jelenlegi 1 millió 296 ezer forintról 1 millió 896 ezerre emelkedik. Telne már belőle  arra, hogy a feneke kilógjon a munkahelyi farmernadrágjából.    

Igyekszem torzítás nélkül összefoglalni Szele Tamás mondandóját, hátha marad még három bekezdésnyi hely az álláspontom kifejtésére. Az önfinanszírozó online sajtó lehetőségeit latolgatta a Facebook-on.

Szerinte a kis szerkesztőség kapcsolatot teremt egy hirdetési ügynökséggel, amely úgy hoz reklámot, hogy viszi a bevétel 40 százalékát. A maradékból épp csak megél a portál kiadója, az újságíróknak viszont felkopik az álluk. A nagy portál gerjeszti a forgalmat, amely fölkelti az ügynökség figyelmét, és úgy osztoznak a reklámbevételen, hogy jusson az újságíróknak is. Még nem tilos tehát a kisipari újságírás, csak éppen gazdaságilag lehetetlen. Tamás a 90-es évék végén találta meg az „ősbűnt”, amidőn a papír alapú sajtóba betüremkedett a bulvár. Pontos a látlelet, az ősbűnért azonban messzebbre nyúlnék.

A 80-as évek közepén a sajtótörvény lehetővé tette a helyi lapok létrehozását - egyelőre a tanácselnök égisze alatt. Aztán jöttek a magyartanárok, akik megalapították a helyi magánújságot, a baráti körből pedig kerestek egy Commodor 64-es mérnökfélét, aki a szerkesztőségi infrastruktúráért felelt. Amikor kezdett csörgedezni a bevétel, csatlakozott hozzájuk egy lótó-futó riporter is. A független sajtót az éltette, hogy a szerkesztőség három embert volt képes eltartani. A kettő kevés lett volna az érdemi munkához, a négy veszteségessé tette volna a vállalkozást. A 90-es évek végén e szerkezetet döntötte válságba az online sajtó térhódítása.

1993 szeptembere óta tanítok a felsőoktatásban. Azt vettem észre, hogy a kommunikáció szakos diákok többségét kitevő lányok kacérkodnak a divatos online újságírással. S mert a tanítványok közül egyetlen fiú sem vállalta a portálindítás kockázatát, rendszergazdaként (és érzelmi partnerként) azért csatlakoztak a szerkesztő asszonyhoz. Idővel került hozzájuk egy lótó-futó riporter, a papír alapú sajtó után így ismétlődött meg ugyanaz a folyamat a digitális sajtóban is. Az egyik barátom 2011-ben gombostűkkel jelezte a térképen, hol dolgoznak a tanítványaim. 169 piros fejecske rajzolódott ki Eger, Nyíregyháza, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely vonzáskörzetében. Tucatnyira rúgott a kis portálok száma.

Közülük ma kettő működik. Az egyik életképesnek látszik, a másik a Szele Tamás megfogalmazta tüneteket mutatja. Függetlensége miatt kívül rekedt a százezres város Fidesz vezérelte nyilvánosságán, ezért elapadtak a hirdetési bevételei. Még nem szűnt meg, de már haldoklik.            

Digitális ismeretségi körömben vita robbant ki az országgyűlési képviselők fizetésemeléséről. A legmarkánsabb álláspontot azok képviselték, akik szerint ez volt ama pillanat, amikor az ellenzéknek ki kellett volna vonulni a parlamentből. Ehelyett a törvényalkotási bizottságban megszavazta azt a fránya fizetésemelést, és végleg elnyerte az őfelsége ellenzéke címet.

Ha pontosak az információim, akkor a Demokratikus Koalíció képviselői nem szavazták meg a fizetésemelést. Az LMP pedig nem ment be a terembe, ami azt sejteti, hogy nincs ellenére a fizetésemelés, fölmérte azonban a döntés kínos társadalmi hatását, ezért képviselői úgy kapnak majd több pénzt, hogy kimaradtak a döntésből. A helyzet fonákságát az MSZP magatartása világítja meg. Újdonsült elnöke, Tóth Bertalan sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a szocialista képviselők nem szavazzák meg a fizetésemelést, majd megszavazták. A két gesztus között ugyanis a kormánypártok törvény-tervezetéből kimaradtak azok a passzusok, amelyeket Orbánék azért írtak bele, hogy kivehessék belőle, ha az ellenzéki pártok mégis áldásukat adják a fizetésemelésre. Ügyes trükk. Az MSZP, a Párbeszéd és a Jobbik nem is tudott ellenállni.

Ebben a helyzetben kétségkívül logikus lett volna kivonulni a parlamentből, ehhez azonban az ellenzéki pártoknak egységesen kellett volna fellépniük. De miért éppen most működtek volna együtt, amikor a választási kampányban sem sikerült nekik? Talán nem is sikerülhetett, mert ha fölmérték a helyzetüket, csupán azt állapíthatták meg, hogy a Fidesz aligha verhető. Csakhogy ezt nem kommunikálhatták, de azt sem persze, hogy akkor legalább a kormánypártok kétharmadát kéne megakadályozni. Lássuk be, egyik stratégiával sem lehetett volna lelkesíteni a velük rokonszenvezőket! Együttműködésüket akadályozta, hogy minél több választókerületben mondanak le a saját képviselőjelt állításáról, annál kevesebb pénzt kapnak az államkincstártól.

Az ellenzéki politikusok legfőbb törekvése az volt tehát, hogy a szolidra tervezett választási vereség után is életben tartsák a pártjukat. Ehhez képest most következetesek voltak korábbi önmagukhoz. Jóhiszemű feltételezésem szerint azért szavazták meg a fizetésemelésüket, hogy a megnövelendő állami jövedelmük tíz százalékáról lemondhassanak a pártjuk javára. Önfeláldozásuk annyira nyilvánvaló, hogy nem is tudom, e bejegyzésben miért nem használtam velük kapcsolatban a honatya meg a honanya kifejezést.          

Annak idején előfizettem a liberális Magyar Hírlapra. 2005-ben Széles Gábor megvette a patinás újságot, és bennragadt vagy ötezer forintom. 2016. október 8-án megszűnt a Népszabadság, és a kiadóhivatal azóta is küldi vissza a bennragadt előfizetési díjat. Járattam a Magyar Nemzet hétvégi mellékletét, a patinás konzervatív (polgári) újság idén áprilisi megszüntetése után azonban bennragadt néhány ezer forintom. Úgy rémlik, a kiadóhivatalok nem sietnek kárpótolni a hoppon maradt előfizetőket.

Ezzel magyarázható, hogy amidőn az országgyűlési választás után a Magyar Nemzet volt munkatársai összeálltak, és megalapították a Magyar Hang című hetilapot, a rokonszenvem az övék lett ugyan, ám óvatosságból már nem fizettem elő a cikkeikre. Inkább a megjelenés napjára, péntekre időzítettem a bevásárlást, és a Spar piros műanyag kosarában helyeztem el a Pozsonyban kinyomtatott újságot. Az eddigi kilencből hét szám itt tornyosul mellettem, a polcon, de a nyolcadikat sehol sem találtam. A Sparban nem kapták meg, a Lidlben soha nem is látták, mert szinte kizárólag női lapokat és műsorújságokat árulnak, a közeli aluljáróban pedig elfogyott. Ma reggel együtt kávéztam a szomszédos éjjel-nappal vegyesboltot olvasnivalóval ellátó hölggyel, aki azt mesélte, hogy tegnap egyetlen példányt hozott a Magyar Hang kilencedik számából, ám ahogy elnézi az üres újságtartót, el is kelt.

Amit azért nem csodálok, mert hajnalban olvastam a hetilap egyik cikkét a világhálón. Lukács Csaba azt fejtegette, hogy az előfizetők tizenöt százaléka doktor. A kesernyés hangulatú élménybeszámolóból kiderült, hogy országszerte ötezren adnak érte pénzt, ráadásul kétezer előfizetőjük is van. A munkatársak negyven négyzetméternyi lakásban dolgoznak, a három számítógépre összedobták a pénzt, és a bevételekből minimálbért kapnak. Hm. Talán az egyedi lapszámok bizonytalan beszerzéséről mégis át kéne térni az előfizetésre - biztatom magam. Csakhogy a kilencvenes évek elején kétszer is jártam hasonló cipőben.

A német újságélmények közül a Der Spiegel, majd a Die Zeit magyar változatát terveztem meg, ahogy a megrendelők kérték: a „lebutított” (nem doktoroknak szánt) módosulatot. Akkor tanultam meg, hogy nem árt kivárni az első negyedévet, és ha az újság túléli a sorsdöntő három hónapot, érdemes megbízhatóbb kapcsolatot teremteni a kiadóhivatallal. A döntésig már csak négy számot kell megszerezni a Magyar Hangból.