A Magyar Idők című újságban vita zajlik a kormányzati térfoglalásról. A szellemi élet gyökeres átalakításáról most először olvastam figyelemre méltó álláspontot. Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója július 6-án fogalmazta meg: ahhoz, hogy az úgynevezett Orbán-rendszer korszakká válhasson, a „Neki megfelelő kulturális korszakba ágyazni a politikai rendszert - ez a dolgunk most.”

A szerző a Bibó Istvántól származó és az ellenzék által oly szívesen emlegetett szabadság kis köreit a „nyilvánosság enklávéinak” minősítette. Ebben az összefüggésben a „citadella” szót is használta, sőt az ellenzéknek tulajdonított „értelmezési monopólium” megtöréséről értekezett. Erről azonban mások a tapasztalataim. A Kádár-korszakban még csak baloldalinak nevezhető állam véleménydiktatúrájáról a nyolcvanas évek közepétől már nem beszélhetünk. Azt viszont elismerem, hogy a rendszerváltás utáni baloldali-liberális véleményhegemónia az 1995-ös médiatörvényig valószínűsíthető. Még inkább 1997-ig, amidőn a magántelevíziók, magánrádiók és magánújságok révén sikerült megteremteni a véleménypluralizmus intézményeit.

Utána jött az első Orbán-kormány, amelynek még nem volt kétharmada, ezért csak módjával változtathatott a nyilvánosság szerkezetén. Az már a médiatörténet fintora, hogy a 2002-es választási vereség után, ellenzéki pártként többet ért el egy hatékony médiabirodalom kiépítésében, mint az ismét hatalomra került és két cikluson át kormányzó szociálliberális koalíció. 2010-ig kiegyenlítődés ment végbe a vélemények frontján, ezt változtatta a maga javára a második és a harmadik Orbán-kormány. Közelebb jutunk a mai helyzet megértéséhez, ha értelmezzük az iménti hasonlatban olvasható másik két kifejezést is.

Az enklávé azt jelenti, hogy államocskák helyezkednek el a másik állam felségterületén, amelyeket a cikk szerzője a citadella szóval illetett. Az utóbbi kifejezés jelentése fellegvár. Mint például a budai Citadella, melyet az 1848/49-es szabadságharc után néhány évvel a Habsburgok azért építettek a Gellért-hegy tetejére, hogy a lövegekkel onnan ágyúzhassák Pestet. Békés Márton tehát nem becsüli le az ellenzék lövőerejét, noha már elszigeteltnek véli. Ezért sem érdemes meglepődni azon, hogy az immár harmadik kétharmados választási győzelem után a kormánypárti napilap hasábjain vita zajlik a szellemi térfoglalás mibenlétéről és mértékéről.   

Amit most rögzítek, abban több a honfitársi bú, mint a kajánkodás vagy a leleplezés szándéka. Az országunkat képviselő csúcspolitikusok viselkedési kultúrájáról tűnődnék.

Az egész magyar sajtón, sőt a közösségi oldalakon is végigfutott egy alig percnyi dokumentáció. Üléseztek az Európai Unió kormányfői, és a valószínűleg magyar operatőr fölvett egy jelenetet, amint miniszterelnökünk az unió két legerősebb emberéhez lépett. Miközben Macron francia államelnök és Merkel német kancellár beszélgetett, Orbán Viktor régi szokásához híven a nyakkendőjét igazgatta, és várta, hogy a tekintetük feléje irányuljon. Arcán érdeklődő mosoly, a kelletlenség láttán azonban ráncba szaladt a homloka, sőt azt is megkockáztatom, hogy elkomorodott. Ám ismét mosolyra derült - még egy kísérlet a bekapcsolódásra -, a megzavart politikusok azonban elindultak az ellenkező irányba. A miniszterelnökünktől távolabb kerülve újra megálltak, hogy meghitt beszélgetésbe elegyedjenek.

Talán még az is elképzelhető, hogy a két európai nagyhatalom vezetője „hivatalból” lenézte a tízmilliós Magyarország első emberét. Ez nem volna szép tőlük, mindazonáltal nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Orbán Viktor politikája, itthoni hatalomgyakorlása is szerepet játszott a brüsszeli fogadtatásban. Félő, hogy rendszeresen zsebre vágott keze és az első generációs értelmiségiekre jellemző társasági ügyetlensége sem teszi túl kapóssá az uniós kormányfők kifinomult gyülekezetében. A jelenséget mégse hegyezném ki a jelenlegi miniszterelnökünkre.

Volt egy másik kormányfőnk, Gyurcsány Ferenc is, aki szintén érdekes módon viselkedett az uniós kormányfők brüsszeli csapatában. Mindenki sötét öltönyben, világos ingben és velük harmonizáló nyakkendőben érkezett a találkozóra. Gyurcsány is, ő azonban a légkondicionált teremben levette a zakóját, és lezser mozdulattal az asztalra dobta, két miniszterelnök közé. S hogy ez korántsem volt szokatlan tőle, azt egy hazai esemény is érzékeltette. Az egyeztető tárgyalásra úgy érkezett, hogy a hóna alá csapott dossziét az asztalra hajította, egy szakszervezeti elnök és egy civil egyesületi vezető közé.

Akadtak olyan miniszterelnökeink is, akik megtanultak viselkedni a nyilvános helyzetekben. Az iménti példák mégis azt sejtetik, hogy a pápai és az alcsúti fiú mellett nehéz helyzetben lehettek-lehetnek a protokollfőnökök. Holott magyar állampolgárként szeretnék fölnézni az országunk első emberére. Nem mindig sikerül.            

Nyers Rezsőről a legalaposabb nekrológot Pető Iván írta a Magyar Narancs múlt heti számába. A szerző 1990-ben politikai ellenfele volt az MSZMP utolsó és az MSZP első elnökének, és az egyik mellékmondatban megjegyezte: „Az ő elnöksége idejére esett az MSZMP/MSZP vagyonának részbeni ’eltüntetése’, amelynek csak egyik eleme volt a megyei napilapok eladása.”

E rovatban többször foglalkoztam a témával, hozzájuk szólt Fabriczki András, az MSZP gazdasági hivatalának hajdani vezetője. Zavarta, hogy mintha a Nyers-Fabriczki kettős nyakába akarnák varrni a felelősséget, holott őt csak azzal bízta meg a pártelnök, hogy tegye pénzzé a megyei sajtót, máskülönben nem utalhatják át a fizetést a székházakban és garázsokban megtestesülő pártvagyont működtető munkatársaknak. Hozzáfűzte, hogy a ’90-es választási vereség után lemondott Nyers Rezső, ezért utódja, Horn Gyula és az új pénztárnok, Máté László vitte tovább a megyei sajtó ügyét.

Nekem is az a benyomásom, hogy Nyers Rezső szeme előtt prózai cél rajzolódott ki. Bár a megyei sajtó nagyobbik részét kétségkívül ők ketten adták el a választás előtt, az úgynevezett Springer-lapok „szökése” más körülmények között ment végbe. De átadom a szót Fabriczki Andrásnak, akivel a Magyar Média című sajtótudományi folyóirat 2000/2. számába készítettem interjút. „Háromszor kellett a Debreczeni József vezette országgyűlési bizottság előtt megjelennem. Az akkoriban szintén MDF-es Csurka István állandóan azt kérdezte, hogy hol a pénz, amit a hét lapért kaptunk. Ugyanerről faggatott az SZDSZ-es Haraszti Miklós és az akkor fideszes Molnár Péter is. Nem akarták elhinni, hogy a lapokért egy fityinget sem kaptunk. Mi ’csak’ a megyei kiadóvállalatok ingóságait adtuk el a Springernek. A szúrágta szekrényt, a tintafoltos asztalt, az ormótlan fogast, az özönvíz előtti írógépet és a csálé szemétkosarat. Az ósdi használati tárgyakért 117 millió forintot kaptunk.”

Az újságírók pedig a pécsi Dunántúli Naplótól átigazoltak a pécsi Új Dunántúli Naplóhoz, a tatabányai Dolgozók Lapjától a tatabányai 24 Órához, az egri Heves Megyei Népújságtól az egri Heves Megyei Hírlaphoz, a szolnoki Néplaptól a szolnoki Új Néplaphoz, a békéscsabai Békés Megyei Népújságtól a békéscsabai Békés Megyei Hírlaphoz. Így már kevesebb szó érhette a ház elejét. Egyelőre nem tudom, hogy a trükk kinek jutott az eszébe. A két pártelnöktől már nem kérdezhetjük meg, de a két pénztárnok még igazán elmondhatná.

Néhány nap híján fél év telt el kalapácsvető olimpiai bajnokunk lebukása óta. A dopping-ellenőrök 2018. január 13-án kapták el, mert úgynevezett tiltólistás anyagot találtak a vizeletében. A másfél éves büntetés most lett jogerős, ami azt jelenti, hogy a harminchetedik évében járó atléta 2019. július 12-ig nem versenyezhet. Ez persze azt is sejteti, hogy ha jövő őszig megfelelő edzésformába lendül, akkor részt vehet a következő világbajnokságon. Pars Krisztián akár újabb érmet nyerhet szép kollekciójába, melyben két Európa-bajnoksági aranyérem és két világbajnoksági ezüstérem is található.

A szombathelyi kalapácsvető többet is elmond magáról a Vas Népe című helyi napilapban. Elismeri például, hogy tiltott szerhez folyamodott („buta hibát követtem el”). Arról is beszámol, hogy végre kialudhatja magát, mert már nem 6.20-re állítja be az ébresztőt, hanem egy órával későbbre („a szervezetemre is ráfér a lélegzetvételnyi szünet”). Szeretne azonban ott lenni a jövő évi világbajnokságon, hogy újabb dicsőséget szerezzem a hazájának. A szombathelyi újság becsületére válik, hogy még ilyenkor, válságos élethelyzetében is foglalkozik az eltiltott élsportolóval. Mindazonáltal a szerkesztőség realitásérzékére vall, hogy ugyanebben a lapszámban a Pars-cikk mellé tördelték Halász Bence fényképét is.

A szombathelyi dobóiskola pillanatnyilag legjobb versenyzője még csak huszonegy éves, de már közel jár a bűvös nyolcvan méterhez, ahonnan kezdődik a nemzetközi élvonal. Akik figyelemmel kísérik a hazai atlétika néha meghökkentő történéseit, tudhatják, hogy amikor a 2004-es athéni olimpián a dopping-ellenőrök elkapták két aranyérmesünket, a kalapácsvető Annus Adriánt és a diszkoszvető Fazekas Róbertet, akkor a huszonkét éves trónkövetelő, Pars Krisztián fényképe vigasztalta a megdöbbent magyar újságolvasókat.

Mellesleg a két, olimpiai bajnokságától megfosztott atlétánk és az olimpiai bajnokságát megtartó, de most jogerősen elítélt Pars Krisztián egyaránt a szombathelyi dobóiskolában nevelkedett. Bizonyára baj van a gondolkodásommal, de talán másokban is megfogalmazódott már a kínos kérdés, vajon nincs-e összefüggés a három szombathelyi olimpiai bajnok eltiltása között. Vagy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség pikkel a szombathelyi dobókra, vagy a világhírű szellemi és fizikai műhely hagyományaihoz tartozik a doppingolás. Sportújságíróhoz méltó feladat volna érdemben válaszolni a kérdésre.                

A Mozgó Világ című folyóirat találmánya a Fapados Szalon. Közéleti személyiségek fejtik ki álláspontjukat egy időszerű témáról. Május 9-én az április 8-i országgyűlési választás került szóba, a szerkesztett szöveg a 2018/ 6. számban látott napvilágot. Tegnap délután Bolgár György, a Klubrádió műsorvezetője firtatta Kunhalmi Ágnes egyik megnyilvánulását. A szocialista politikus szerint Orbán Viktor „március 15-i beszéde után számos szavazóköri delegáltunk visszamondta a megbízatást”. A helyzetet így foglalta össze: „Több száz ilyen visszamondásról tudok.”

Kétségkívül fenyegetően hangzott a nagy visszhangot kiváltó miniszterelnöki mondat: „A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.” Ezzel magyarázta Kunhalmi Ágnes az MSZP által delegált választóköri ellenőrök visszavonulását. A tegnapi rádióműsorban még meg is erősítette az ok-okozati összefüggést. Bizonyára voltak visszalépések. Talán lélektanilag kapcsolatba is hozhatók a miniszterelnök fenyegetőzésével. Az sem lepne meg, ha egyszer kiderülne, hogy az ellenőrizetlen szavazóhelyiségekben kisebb-nagyobb csalások mentek végbe, amelyek nélkül nem lett volna meg Orbánék kétharmados győzelme.

Csakhogy a Fapados-vita és a Mozgó Világ 2018/6. számának megjelenése után június 17-én Kunhalmi Ágnest megválasztották az MSZP-választmány elnökévé. Tegnap, immár az elemzésre szakosodott pártparlament vezetőjeként felelősebben kellett volna fogalmaznia, a szavazóköri delegáltak ügyében ugyanis a szálak messzebbre, mélyebbre nyúlnak. A jelek arra utalnak, hogy a kétharmados vereség inkább a szocialisták szervezeti gyöngeségére vezethető vissza. Például Szanyi Tibor, az MSZP egyik elnökjelöltje 2016. június 15-én kifejtette az InfoRádióban, hogy „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából három-négyezer helyen van fix emberünk.” A másik elnökjelölt, Molnár Gyula 6500 hadra fogható aktivistáról beszélt. 2016. október 2-án, a menekültkvótáról 10331 szavazókörben voksoltak. A Fidesz 13122 delegáltat küldött, a KDNP 238-et. A kormánypártok 13361 ellenőrrel képviseltették magukat, az MSZP 3811-gyel. Szanyi száma közelebb állt a valósághoz.

Molnár Gyula pártelnök az InfoRádió 2018. február 13-i műsorában, egy hónappal Orbán Viktor március 15-i fenyegetőzése előtt arról beszélt, hogy az MSZP állapotát az tükrözi majd április 8-án, vajon jut-é elég delegátusa az összes körbe. A 10285 szavazóhelyiségbe 4106 szocialista ellenőr jutott.   

Azt kérdi az egyik olvasó, vajon az Alkotmánybíróság miért semmisítette meg a Kúria ítéletét. A tegnapi bejegyzésben csakugyan adós maradtam az előzménnyel. A Népszabadság szegedi tudósítója 2014-ben a püspökség egyik alkalmazottjáról írt. S mert az eltávolítás nem történhetett meg a püspök beleegyezése nélkül, a nevét belefogalmazta az újságíró a cikk címébe. Csakhogy a katolikus egyház ügyvédje szerint a rendőrség ismeretlen tettes ellen kezdett nyomozni, a lap tehát megsértette a püspök személyiségi jogait. A Népszabadság nyert a Kúrián, az Alkotmánybíróság azonban megváltoztatta az ítéletet.

A legmagasabb bírói fórumnak ma már szinte kizárólag Fidesz közeli tagjai vannak, márpedig a párt filozófiájához tartozik a személyiséghez fűződő jog elsőbbsége. Nem sorolom fel az összes bírósági ügyet, amelyben a Fidesz jogi képviselői a személyiségi jogot tolták előtérbe, mindazonáltal a sajtótörténetből ismerek három ügyet, amelyekről sokat vitatkoztunk. Az egyik a Lex Répássy volt a kétezres évek elején. A pályakezdő Fidesz-politikus azt fejtegette, hogy „Mi az alkotmányos szabadságjogok közül előbbre valónak tekintjük az emberi méltóság védelmét, mint a véleménynyilvánítás szabadságát.” Holott egy 1994-es alkotmánybírósági állásfoglalás szerint a közéleti szereplőknek többet kell elviselniük, mint az átlagembereknek.

A másik ügy szintén az első Orbán-kormány idejére esett. Schmidt Mária miniszterelnöki főtanácsadó beperelte a liberális Magyar Hírlapot, mondván, hogy ő nem szólt bele az RTL Klub-híradó szerkesztésébe. Amit tehát egy tudósítás szerint állított róla Vásárhelyi Mária szociológus, az nem felel meg a valóságnak. Az első két ítélet a szerkesztőségnek kedvezett. Az indoklás szerint az újság nem tehető felelőssé azért, ami egy nyilvános tanácskozáson elhangzik - ha korrekt módon tolmácsolja a megszólalók gondolatait. Harmadik fokon a Legfelsőbb Bíróság (a Kúria elődje) helyreigazításra kötelezte a Magyar Hírlapot. Attól kezdve a tudósítók óvatosabban fogalmaztak.

A tegnapi bejegyzésben emlegetett címadási ügy már a Kúrián is túljutott, de az ítéletet az Alkotmánybíróság megváltoztatta. Az alapjogok küzdelmét a személyiségi jog javára döntötte el; a címbe nem fogalmazhatjuk bele „indokolatlanul” a közszereplők nevét. Akkor most mi lesz az Alkotmánybíróság ’94-es állásfoglalásával, miszerint a közéleti szereplőknek többet kell elviselniük, mint az átlagembereknek?    

Az Alkotmánybíróság súlyos elvi döntéseket napol el, mert kínos neki az állásfoglalás. Máskor pedig olyasmibe szól bele, amihez nincs meg a szakmai felkészültsége. A minap például megsemmisítette a Kúria ítéletét, és úgy döntött, hogy óvakodni kell a félrevezető címadástól.

Talán nem torzítom el a hosszú indoklást, ha úgy foglalom össze, hogy az Alkotmánybíróság nem lát jogi lehetőséget az elmarasztalásra, ha a cikk egésze valós tájékoztatás, bár akadnak benne kisebb pontatlanságok. Ez megnyugtató, igazán kár, hogy szerinte a médiaközlemény címe nem képezi a cikk szerves részét. Önmagéban is valósnak és pontosnak kell lennie, ezért szigorúbb személyiségvédelmi megítélés alá esik. A szakmánk nem hördült fel. Mintha a szerkesztőségek, kiadóhivatalok és újságíró szervezetek belefáradtak volna a nyilvánosság lassú és folyamatos korlátozásába. Holott amennyiben el akarjuk kerülni a súlyos pénzbüntetéssel is kecsegtető elmarasztalást, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy megint új címadási gyakorlatot kéne kitalálni.

Fél életemet a papír alapú sajtóban töltöttem, adtam magamnak néhány ezer és más szerzőknek tizenvalahány ezer fantáziacímet. Ezek általában tőmondatok voltak a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért. Volt bennük alany és igei állítmány, az utóbbi cselekvésre ösztönzi az olvasót. Ekkor jött azonban az a fránya számítógép, és nekünk, digitális bevándorlóknak a tanítványainktól kellett megtanulni a keresőoptimalizációs címadást. Itt van például egy médianaplós bejegyzés címe 2018. június 22-éről: Korunk Gömböse Orbán Viktor? Nagyobb olvasottságra tett volna szert, ha azt a címet adtam volna neki, hogy Orbán Viktor korunk Gömböse?, elvégre az olvasó leginkább a jelenlegi miniszterelnökre kíváncsi.

Engem Orbán retorikája, a képes beszédhez való vonzódása, a szóvirágok iránti hajlama és a piknikus alkata is emlékeztet vitéz jákfai Gömbös Gyulára, különösen a hajdani miniszterelnök médiapolitikai gyakorlatára. Nem valószínű, hogy az Alkotmánybíróság tisztelt tagjai nálam alaposabban tanulmányozták volna az 1932-36 közti magyar sajtót. De mi van akkor, ha mégis úgy találják, hogy a bejegyzés címével „felségsértést” követtem el? Mi van, ha úgy vélik, hogy Orbán Viktor hatalomgyakorlása inkább Tisza Istvánéra vagy Bethlen Istvánéra hasonlít? Azt pedig elképzelni se merem, hogy mit csinálnának velem, ha Orbán hatalomgyakorlásáról esetleg Rákosié jutna az eszembe, és ezt még bele is fogalmaznám a címbe.

Másfél évtizedet húztunk le ugyanabban a szerkesztőségben. Most azt telefonálta, hogy világosítsam már fel, mit jelent minapi bejegyzésemben ez a mondat: „A kommentelők felületességére jellemző, hogy akkor sem képesek elnézést kérni a véleményét névvel vállaló bloggertől, ha mások számára aligha derül ki, hogy álnéven bizonyultak alkalmatlannak az érdemi vitára”. Kifejtettem neki, de talán másokat is érdekel a magyarázat.

E bejegyzés vitájában Midnightcoder2 firtatta: „Mi az a szempont, aminek alapján az ahaza.blog.hu ebben a pillanatban is három cikkel reprezentálja magát az Index főoldalán. Annyira nem ír jót és jól a csávó.” Meg is nevezte Kereszty Andrást, akit egyébként négy évtizede ismerek. Riporterként szerzett magának hírnevet az ÉS utolsó oldalán. Aztán külföldről tudósított, a rendszerváltás táján pedig a Népszabadság második embere lett. Később főszerkesztette a Griff című hetilapot és a napilapok közül a Népszavát. A Népszabadság megszüntetése (2016. október 8.) után létrehozta az Újnépszabadság blogot, aminek egy „védjegy-oltalom alá eső” ügy miatt A hazára változtatta a nevét. Igazán nem szép tőle, ha teleírja.

A három jegyzet közül az egyik a labdarúgó világbajnokságról szólt. Kitűnő glossza, bár nem lepett meg, elvégre Kereszty András sportújságíróként kezdte a pályafutását. A másik a július elsején hatályba lépett büntetőeljárási törvényről íródott. Tisztes munka. Hm. András ehhez is ért? A harmadik azt pedzegette, hogy a kormányhivatalok kirúgtak néhány ezer munkatársat, és közmunkásként, harmadnyi fizetésért visszafoglalkoztatják őket. Nocsak. Kereszty kolléga új oldalát villantotta fel a nyilvánosság fórumán? Hamar kiderült, hogy a focijegyzetet ő írta, a jogit azonban Gaál Péter, aki szakember a témában, a kulturális közmunkásokról pedig Vásárhelyi Mária szociológus tűnődött.

A „csávó” (a cigány kultúrából átvett kifejezés fiút jelent) ebben a pillanatban tehát nem létezik. Van viszont három színvonalas szerző, köztük egy hölgy, akiket A haza nevű gyűjtőblogban közölt a szerkesztő Kereszty András. Midnightcoder2 felületesnek bizonyult, de mi, újságírók, akik névvel vállaljuk a véleményünket, szintén szoktunk bakot lőni. Csakhogy minden tévedésünket nyilvánosan követjük el, és ha egy hozzászóló okkal pirít ránk, akkor szégyenkezhetünk. Olykor viszonzásul én is szóvá teszek egy-egy kommentelői melléfogást, ám eddig csak egyszer történt meg, hogy az álneves hozzászóló elismerte a tévedését. Ezt írta: „Igazad van, de azért a kurva anyádat.”      

A Mihez kezdjünk a kommentelőkkel? című bejegyzés szelet vetett, és vihart aratott. Eddig 4096-an olvasták el, ez valamivel több a napi háromezres átlagnál. 63-szor szóltak hozzá, ami szintén több az átlagosnál. A kommentelők leginkább azt kérték ki maguknak, ha a blogger elzárja előlük a hozzászólás lehetőségét. Ezt azonban nem nekem rótták föl, hanem annak a divat-szakértőnek, akinek a digitális naplóját dicsértem. Nálam azt firtatták, vajon kinek írom ezt a fránya Médianaplót. Hát nem nekik, az biztos.

Miközben keresetlen szavakkal vették zokon a választ, azt kérdezték, ha helyettük a kommunikáció szakos diákoknak írom ezeket a bejegyzéseket, akkor mit keresek egy nyilvános helyen. Miért nem húzódom vissza egy zártkörű fórumra? A helyzet az, hogy épp ott vagyok. A Facebook-on van egy üzenőfalam, arra írom e sorokat. Itt ugyanis megválogathatom a digitális ismerősöket. Csak azok jelentkezését fogadom el, akik fényképet is küldenek magukról. Ezernél alig több a potenciális vitapartnerem, és majd’ mindegyiket személyesen ismerem. Van közöttük jobb- és baloldali, akik világnézetüktől függetlenül értelmes emberek. Számítok a véleményükre, igénylem az álláspontjukat. Azért sem vagyok híve a tiltásnak, mert helyettem a vezeték- és a keresztnevük moderálja őket.

A Médianaplónak azonban, úgy látszik, van jelentése nyilvánosabb helyek számára is. Nagyjából minden második bejegyzés utánközlő portálok felületén köt ki. Ha hiszi az álneves olvasó, ha nem, az utánközlők munkatársai közül senkit sem ismerek, a szerkesztőségekkel sincs kapcsolatom. Ezért nem is tudom, miért hozzák az írásaimat, erről őket kéne megkérdezni. Az álneves hozzászólókról viszont az a benyomásom, hogy tévképzet áldozatai. Bár a fejemre szoktak olvasni, hogy lenézem őket, egyik sorstársam, a szintén szakmai rovatot író kollégám szellemes megállapítását idézem: „Azokat nem lehet lenézni, akiket nem látunk.”

Az ismeretlen, álnév mögé bújó kommentelőnek nincs számunkra személyisége. Személyisége csak annak lehet, akiről tudjuk, hogy kicsoda. Akinek nincs története, hiába véli magát személyiségnek, hiányoznak a sorsmozzanatnak vélhető kapaszkodók, amelyek hitelessé tehetnék a véleményét. Az indulatszavakon átsiklik a tekintetem, és csak arra figyelek, amelyből fény szűrődik a hozzászóló intellektusára. Neki természetesen válaszolok, egyébként azonban maradok ama bizonyos zárt körben. A digitális ismerősök, ha úgy tetszik: a neves személyiségek társaságában.  

„Tetszik a Stíler nevű blog” - e mondattal kezdtem a tegnapi bejegyzést. Akaratlanul is beletenyereltem valamibe. Nem vettem észre, hogy két blogger (egy nő és egy férfi) megszüntette a kommentelés lehetőségét. S mert népszerű témakörrel foglalkoznak, a divattal, megsértették a potenciális hozzászólókat, akik szívesen fejtették volna ki az álláspontjukat.

Utólag már értem, hogy a szakmai páros férfi tagja azért osztályozta a kommentelőket, mert amíg engedélyezték a hozzászólásokat, meggyűlt a bajuk velük. Ezúttal már nem ismétlem meg a hét kategóriát, mindössze azt fűzöm hozzájuk, hogy a tegnapi bejegyzésem néhány hozzászólója az osztályozás helyett a listázás kifejezést használta. Nem teljesen függetlenül attól, hogy a kormánypárti sajtóban dívik a listázás. A Figyelő című hetilap például nemcsak az Orbán-rendszer vélt ellenségeit nevezte meg, hanem az állítólag kontraproduktív témákkal foglalkozó társadalomtudósokat is.

A sértett kommentelők között kialakult alkalmi koalíciót jellemzi, hogy az ellenzéki troll szóhasználatából bontották ki a kormánypárt trollok a maguk sajátos álláspontját. Mert ha a két divatos blogger közül az egyik a hozzászólásokról szerzett tapasztalatait osztotta meg a nyilvánossággal, akkor a kommentelés kizárása nem lehet más, mint egy liberális garázdálkodása. Márpedig ebben a kultúrában a „libsi” nem más, mint a zsidó kódszava. Ha efféle klaviatúra-koptató fosztja meg a potenciális hozzászólókat a megszólalás lehetőségétől, csak „buzi” lehet. Miután az indulatosabb kommentelők gyakorlottan összedobták az előítéletektől hemzsegő toposzt, a blogger állítólagos jellemvonásait, kiközösítették azt, aki már kiközösítette őket. A felgyorsult kommunikáció korában így vált teljessé a digitális exkommunikáció.

A listázással azonban van egy kis baj. A kifejezés azt jelenti, hogy a listázók olyan embereket neveznek meg, akiket elítélnek vagy elítéltetnének. Ehhez viszont vezeték- és keresztnevekre van szükség. Csakhogy a sértődöttségükben összefogó kommentelőknek nincs nevük. Álnév rejtekéből nyilvánítanak véleményt. Úgy tapasztalom, hogy felületességükért, zsigeri megnyilvánulásaikért akkor sem képesek elnézést kérni a véleményét névvel vállaló bloggertől, ha mások számára aligha derül ki, hogy álnéven bizonyultak alkalmatlannak az érdemi vitára. Amióta a Médianapló kikerült az online nyilvánosság fórumaira, egyetlen kivétellel szembesültem. Ezt írta: „Igazad van, de azért a k…a anyádat.” Ő nem pontozta ki.