Tetszik a Stíler nevű blog, amelyet két divat-szakértő működtet. Ahogy látom a jól szerkesztett, stílszerű honlapon, Rigó Ági és Pusztai Olivér már hirdetési bevételekre is szert tett. Ez arról árulkodik, hogy akadnak cégek, amelyek fantáziát látnak a digitális vállalkozásukban. A két szerző életvezetési tanácsokat ad könnyed és tartalmas formában - a szó tágabb értelmében töprengenek, tűnődnek a stílusról.

Tegnap a szakmai páros férfitagja gondolkoztatott el azzal, hogy osztályozta a kommentelőket. Mint majd’ mindenkinek, aki digitális naplót vezet, az én tevékenységemnek is kéretlen, nemkívánatos, nehezen elviselhető része a megannyi kommentelő. Közülük az egyik típus az előző mondatban olvasható férfitag kifejezést azonnal lefordítaná hímtagnak, és hozzáfűzné, hogy hehehe vagy muhaha. Az efféle hozzászólás persze még az ártalmatlanabb fajta, legföljebb a bejegyzést övező vitát sekélyesíti el. Pusztai Olivér egyébként a kommentelő hét típusát különbözteti meg.

A szakértőt, aki inkább okoskodónak nevezhető, mert mindent jobban tud, elvégre nincs olyan téma, amihez ő nem ért. A dementort, ami a latinból átvett dementál (megcáfol, meghazudtol) kifejezésből származik, és aki minden kákán csomót keres, vagyis lételeme az akadékoskodás, az okvetetlenkedés. A trollt, aki mellékösvényre tereli a vitát, és minél sótlanabbul fogalmaz, annál agresszívebbé válik. A személyeskedőt, aki a bejegyzés témája helyett keresetlen szavakkal illeti a bejegyzőt. Az ostobát, aki a digitális kocsmából kiment a mellékhelyiségbe, majd áttévedt a virtuális intézmény kávéházi részébe, a törzsasztalnál értelmesen beszélgető polgárok közé. A felháborodottat, aki kikéri magának azt a bejegyzést, amelyet nem is kellett volna elolvasnia. Végezetül pedig a normális kommentelőt, aki „néha még az iróniát is felismeri”.

Valamivel méltányosabb az álláspontom, a kommentelő ugyanis szükséges rossz. A blogger nem föltétlenül felkészültségben különbözik az újságírótól. Abban inkább, hogy nincs szerkesztője. Hiába készült föl a választott témából, jól jönne neki egy megbízható olvasó, aki kívülről látja a szöveget, és feltűnnek neki az elírások, esetleg a tartalmi ellentmondások is, amelyeket a témába belepistult szerző nem vett észre. Miközben elszenvedjük a kéretlen kommenteket, mindig akad egy-egy hozzászóló, aki a pontosítással elvégzi a hiányzó szerkesztő munkáját. Ezért érdemes elviselni, hogy a többi álneves hozzászóló visszaél a kommentelmi jogával.        

Tegnapi bejegyzésemre érdekes hozzászólás érkezett. A Szálló monitorok álnevű kommentelő ma reggel 8 óra 18 perc 38 másodperckor idézett a Szabad Sajtó Alapítvány okiratából, miszerint célja „A társadalmilag értékes, de gazdaságilag nem önfenntartó lapok és időszaki kiadványok, fiatal újságírók és az állás nélkül maradt újságírók támogatása.” Ismerős gondolat.

Kevesen tudják, hogy „a társadalmilag értékes, de gazdaságilag nem önfenntartó” mondatrész az MSZP 2002-es választási programjára rímel. Vagy ha előbb volt az okiratban, akkor onnan szűrődött át a választási programba. Van egy harmadik lehetőség is. Miután a koalíciós tárgyalásokon az SZDSZ javaslatára a Sajtóalap kimaradt a Medgyessy-kormány programjából, a gondolatot átmentették az MSZP közeli alapítványhoz. A skandináv országokban és az NSZK-ban ugyanis bevált, hogy egy független személyiségekből álló testület szavazza meg az értékes mondandóval kecsegtető lapok kiadása és bevétele közti különbséget.

Nem vonom kétségbe, hogy ez a gyakorlat jellemezte a Szabad Sajtó Alapítványt is, amíg telt ama 900 millió forintból, amelyet az MSZP a megyei sajtóért kapott 1990-ben. Kérdés azonban, hogy az értékes, de veszteséges lapok mellett kaptak-e belőle azok a kollégák, akiket a megyei lapok közelmúltban bekövetkezett „államosítása” után rúgtak ki. Ha pedig félreszorítottságukban újságalapításra adták a fejüket, vajon a vállalkozásuk kapott-e legalább anyagi támogatást a Szabad Sajtó Alapítványtól. Mert erkölcsit nem kaptak, épp erről írtam Miért foghíjas a Szabad Sajtó-díjasok névsora? címmel a tegnapi bejegyzésben.

A biztonság kedvéért felsorolom a médiumokat, amelyek megérdemelnék az erkölcsi és anyagi támogatást. A Babos Attila és Nimmerfroh Ferenc nevéhez kötődő SzabadPécs.hu-t, a Bartuc Gabriella szerkesztette Veszprém@kukac.hu-t, a Klecska Ernőhöz fűződő Fehérvárkukac.hu-t, a sokáig Porcsin Zsolt irányította Vagy.hu-t Debrecenben. De hogy ne csak a gleichschaltolt vidéki napilapoktól eltávolított újságírókat említsek, jó volna tudni, vajon Rajnai Attila Hírösvény című kecskeméti hetilapja vagy az L. László János-féle Nyomtassteis.hu kapott-e támogatást az MSZP „sajtóalapjától”?

Ha telt rájuk a megyei napilapok árából, akkor az alapítvány rendeltetésének megfelelően működik. Ha viszont elmaradt a támogatás, akkor nem ártana közelebbről is megismerni a szabadság kis köreit. Hátha az ellenzéki párt fölfedezné bennük az ellenállás csíráját.       

Most már nem jegyzem ide szó szerint Fabriczki András tegnap idézett gondolatát. A hajdani MSZP-pénztárnok mondandóját úgy foglalnám össze, hogy a pártja 1990-ben kapott ugyan 900 millió forintot a megyei sajtóért, az összeg azonban jó helyre, a Szabad Sajtó Alapítványhoz vándorolt. Oké, ha ő ezt állítja, akkor abból érdemes kiindulni, hogy a jelentős summát a nyilvánosság tágítására költötték. Ennek voltak is jelei, amíg Földes György történész elnökölte az alapítványt.

Gondoskodott arról, hogy a mindig március 15-én és többnyire a Pilvax-kávéházban átadott Szabad Sajtó-díjak egyikét nem fővárosi szerkesztőség munkatársa kapja. Így tüntették ki például a győri Horváth Sándort, a szolnoki Teleki Józsefet, a debreceni-egri Porcsin Zsoltot vagy a székesfehérvári Klecska Ernőt. Menet közben annyit azért változott az alapítvány álláspontja, hogy váltakozva díjazta a vidéki újságírók egyikét. Az egyik évben magyarországit, a másikban pedig határon túlit, elvégre a szó földrajzi értelmében a kolozsvári, újvidéki, pozsonyi, ungvári, sőt kanadai magyar tollforgatók is vidékiek.

Aztán Földes György lemondott, mert nem értett egyet azzal, hogy az MSZP eladta Népszabadság-tulajdonrészét. S hogy indokolt volt a felháborodása, azt mi sem bizonyítja, mint a patinás napilap sorsa. Az új tulajdonos kezében kiszolgáltatottá vált, és 2016. október 8-án egy tollvonással meg is szüntették. Az alapítvány új elnökének, Kránitz Lászlónak a médiapolitikusi, sajtótörténészi vagy újságírói tevékenységéről nem találtam utalást a szakirodalomban. Mindazonáltal jó néven vettem tőle, hogy 2018. március 15-én kifejtette: a szíve szerint mindenkit kitüntetne, aki miatt még létezik szabad sajtó. Ehhez képest a díjat átvette Németh Péter, a Népszava című budapesti napilap nyugalmazott főszerkesztője, Lakner Zoltán politológus, a 168 Óra című budapesti hetilap főszerkesztő-helyettese, és Papp Réka Kinga civil aktivista, a budapesti Klubrádió műsorvezetője.

Nem vonom kétségbe a bíráló bizottság döntését, de a tagjai talán fölfigyeltek arra, ami a magyar nyelvű médiapiacon történt. Az Orbán-kormány bekebelezte és „megtisztította” a Budapesten túli sajtót, nemcsak a határon innen, hanem túl is. Ebben a helyzetben vajon a zsűri miért nem talált egyetlen kirúgott és félreszorítottságában független fórumot alapító újságírót sem, akit a vidéki napilapok árából működtetett Szabad Sajtó Alapítvány díjára érdemesnek tartott volna?         

Végre megszólalt Fabriczki András, az MSZP hajdani pénztárnoka. 2000-ben adott interjút, és beszélgetésünk beépült a témakör szakirodalmába. Leggyakrabban idézett interjúm, elvégre a szocialista párt gazdasági hivatalát vezető közgazdász őszintén beszélt a megyei sajtó privatizációjáról. Súlyára jellemző, hogy a rendszerváltás utáni első országgyűlésben még külön albizottság is alakult a történtek kivizsgálására.

Fabriczki András hangsúlyozza, hogy „alapvetően” nem velem van vitája. Azt olvastam ki a hozzászólásából, hogy sok minden gyűlt föl benne, mióta a Magyar Média című sajtótudományi folyóirat 2000/2. számában kifejtette az álláspontját. De miközben tisztázott néhány félreértést, ő maga is egy félreértés áldozata lett. Ezt írja: „A megyei lapok privatizációjának semmi köze nem volt az 1990-es MSZP-s választási kampány finanszírozásához.” Kétségkívül írtam arról, hogy ama 900 millió forintot az MSZP felhasználta a választási kampányban. Elfogadom a pontosítást, miszerint ezt a pénzt azért nem lehetett a '90-es kampányban felhasználni, mert a szocialisták csak az országgyűlési választás után kapták kézhez.

Ezt annál inkább megtehetem, mert nem is állítottam azt, amiről Fabriczki András írt. Bárki ellenőrizheti, hogy azt állítottam: a summa felhasználása négy évvel később, az 1994-es választási kampányban alapozta meg az MSZP sikerét. Ezzel ki is lehetne küszöbölni a pici vitát, amely talán mégis csak volt köztünk. Igen ám, csakhogy van itt még valami. Fabriczki András azt is írja, hogy „A befolyt összeg elkülönítve a Szabad Sajtó Alapítvány számlájára került, abból pártot finanszírozni sem akkor, sem azóta nem lehet.” Ez bizonyára így van, és így is volt. Ennek azonban nem is állítottam az ellenkezőjét, hiszen csupán a 900 millió forint „fialtatására” utaltam.

A Szabad Sajtó Alapítványnál lévő pénzzel akár gazdálkodhattak is, és négy év alatt nyereségre tehettek szert, a különbözetet pedig a ’94-es választási kampányra fordíthatták. Legalábbis erről beszéltek azok a szocialista politikusok, akik diszkréciót kértek tőlem. Ezt természetesen betartom, magát az állítást azonban már nem hallgathatom el. Ennyi év után talán elérkezett az idő, hogy egy szakmai tanácskozáson médiapolitikusok, sajtótörténészek és újságírók elmondják véleményüket a megyei sajtó privatizációjáról. Hátha megállapodhatnánk néhány alaptételben, amelyet a további kutatások kiindulópontjának tekinthetnénk.     

Tegnap este a magyar viccpárt beült a tévéstúdióba. Felnyírt hajú, pólóján tréfás felirat, hetyke rövidnadrágban rakta keresztbe a szőrös lábait, és talán pacsker volt rajtuk. Kovács Gergely látszólag nem tisztelte meg a nyilvánosság fórumát, valójában mégis stílusosan öltözött. Ki akart ríni a nyakkendős, fekete zakós és a magyar nemzet sorsáról ágáló politikusok közül. Még tavaly figyeltem föl rá, amidőn a műsorvezető két ellenzéki honatya közé ültette.

Csak azután adott szót neki, amikor a másik kettő ráncolt homlokkal fejtette ki, miért kell leváltani a kormányt. Azért, mert „eltüntette a fékeket és az ellensúlyokat”, mert „megszüntette a jogállamot”, mert „összevonta a hatalmi ágakat”, mert „illiberális demokráciát csinált a liberális demokráciából”, mert satöbbi. Ekkor szólalt meg a somolygó pártelnök, és ingyen sört meg örök életet ígért a választóknak, Felcsút lakóinak pedig űrközpontot. A másik két politikus arcán a zavar jelei. Nem hittek a fülüknek, kétségbeesetten keresték egymás pillantását. Mihez kezdjenek ebben a helyzetben, amikor ez a marha tönkreteszi a műsorukat?

Holott a szellemes marha csupán csipkelődött. Visszájára fordította az ellenzéki elvontságokat és a kormányzati ígéreteket. Komolyan vette azt, amivel a talpuktól a fejük búbjáig mesterkélt politikusok a maguk oldalára akarták állítani a választópolgárokat. Ha a miniszterelnök stadiont építtet a kertje végébe, akkor ő űrközpontot láttat Orbán Viktor falujában. Ha a miniszterelnök kisvasúttal köti össze választott faluját a szülőfalujával, akkor ő ráülteti Orbánt egy Thomas-gőzmozdonyra, és fölfesteti a falra.

A Magyar Kétfarkú Kutya Pártja kifesti a kátyúkat, bedeszkázza a villamos- és buszmegállók lyukas tetejét. Leleplezi a kormányzati manipulációkat és az ellenzéki ötlettelenségeket. Hülyére veszi azokat, akik hülyére vesznek bennünket. Benne testesül meg mindaz, amit úgy fogalmaznék meg, hogy olyan pártot választottam, amelyben nincsenek politikusok. Bár sejthető volt, hogy harci fegyvere, az irónia értelmiségi műfaj, és nem mindenki érti, vagy ha érti is, azonnal lefagy, és vérig sértődik. A kétfarkúak 1,73 százalékot értek el az országgyűlési választáson, és 99410-en szavaztunk rájuk. Súlyukra mégis jellemző, hogy pólós, rövidnadrágos vezetőjüket már csak önmagában hívják meg a tévéstúdiókba. Még képes volna elrontani a hóttkomoly megélhetési politikusok üzletét.      

Ősbölény az a kommentelő, aki nem indulatból fogalmaz. Művelt ember, és az álnév rejtekéből fejti ki az álláspontját. Most például azt, hogy a megyei sajtót 1990-ben pénzzé tevő Nyers Rezsőt inkább véli reformernek, mint panamistának. A tegnapi bejegyzésben sem a reformer, sem a panamista kifejezést nem használtam. De ha Ősbölény a véleményemre kíváncsi, akkor Nyers Rezső pályafutását úgy foglalnám össze, hogy hol pártvonalra, hol partvonalra szorították.

A kommentelő a tegnap elmesélt epizódról azt is találta írni, hogy ami történt, az „a pártvagyon konvertálása az utódpártba”. Ez a vád gyakran fölmerült a múlt század kilencvenes éveiben, a legironikusabban Thürmer Gyula fogalmazta meg: „Testvériesen osztoztunk meg a vagyonon. Az MSZP vitte a tőkét, miránk meg Marxot testálták.” (Magyar Nemzet, 1995.07.15.) Ahhoz azonban, hogy Nyers Rezső az MSZMP egyik vagyontárgyát átörökíthesse az MSZP-nek, a megyei sajtónak az MSZMP tulajdonában kellett volna lennie. Kétségkívül van ilyen álláspont az amúgy gyér szakirodalomban, az enyém azonban gyökeresen más.

Erre idézem Fabriczki András szocialista pártpénztárnokot: „Amit az akkori közvélemény pártvagyonként tartott számon, az 80 százalékban állami tulajdon volt. Az MSZMP, illetve 1989 őszétől az MSZP csak használati jogot kapott az állami vagyon kezelésére.” (Magyar Média, 2000/2.) Az MSZP épp azért akart megszabadulni a megyei lapoktól, mert az ötvenes évek legelején egyik jogelődje, a Magyar Dolgozók Pártja furcsa körülmények között tett szert a megyei sajtó használati jogára. Rákosi Mátyás egyebek között úgy szüntette meg a többpárt-rendszert, hogy állami tulajdonba vétette ama újságokat, amelyeket 1944 végén vagy 1945-ben különböző pártok alapítottak. Volt olyan, amelyet a kisgazdák, olyan, amelyet a parasztpártiak, és olyan is, amelyet a szocdemek.

Az úgynevezett történelmi pártok életre keltek a rendszerváltás idején, és a szocialisták attól tartottak, hogy benyújtják igényüket a hajdani újságjukra. Ez végül is nem történt meg, ezt azonban az MSZP vezetői 1989 decemberében még nem tudhatták. Ezzel magyarázható, hogy a pártalapító elnök utasította a gazdasági hivatal vezetőjét: tegye pénzzé a megyei lapokat. A jelek azt sejtetik, hogy Nyers Rezső ebben az esetben nem az MSZMP vagyonát „konvertálta” (váltotta, örökítette át). De hogy a pénzszerzési akció minek minősíthető, azt Ősbölény bizonyára jobban tudja.       

Nem ismertem annyira a pénteken elhunyt szocialista politikust, hogy portrét írhatnék róla. Van azonban egy mozzanat, amelyről nem olvastam a nekrológokban. Nem arra utalnék, hogy mielőtt gazdaságpolitikára adta volna a fejét, kitanulta a nyomdász mesterséget. A munkásmozgalom azon személyiségei közé tartozott, akik nemcsak képesek voltak megírni egy beszédet, hanem alkalomadtán betűbe is szedték. Történelmi sajátossága pedig, hogy ő volt az utolsó, aki leoltotta a villanyt az MSZMP-ben, és megalapította az MSZP-t.

Ama bizonyos mozzanat 1989 decemberében játszódik, a részleteket Fabriczki Andrástól tudom, akivel interjút készítettem a Magyar Média című sajtótudományi folyóirat 2000/2. számába. A régi-új pártelnök hívatta a gazdasági hivatal vezetőjét, és elmondta neki, hogy „januárra fizetésképtelen lesz az MSZP, és három hónapon belül csődhelyzetbe kerül. Márpedig közelednek a választások, és az MSZMP romjai alól kikecmergő MSZP számára létkérdés lesz, hogyan kampányol 1990 tavaszán. Szükség van plakátokra, tévéreklámokra, meg benzinre, hogy a szocialista politikusok eljussanak az ország minden részébe. S bár a pártok akkoriban még nem költöttek milliárdokat a kampányra, de néhány százmilliót azért elő kellett teremteni.”

Ekkor vetettem közbe: „Így került terítékre a megyei sajtó - mint pénzszerzési lehetőség?” A hajdani pénztárnok ezt válaszolta: „Nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra.” E kiindulópontra rakódott a médiapolitikai szándék, hogy a 19 megyei lapot ne hazai sajtóbefektetőnek adják el, mert mögöttük esetleg fölrémlett volna valamelyik politikai vetélytárs árnyéka. Inkább külföldieknek, lehetőleg megosztva köztük az akkor 1,2 millió példányban megjelenő megyei sajtót. 900 millió forintot kapott érte az MSZP, amely 33 mandátumra tett szert a 386 főnyi parlamentben.

Kitört a vezetői válság, és Horn Gyula felrótta Nyers Rezsőnek: „Az ő irányítása alatt ment végbe a párt belső szétzilálódása. Ez az első számú vezető felelőssége. Ha hasonló helyzet lenne, nekem is le kellene vonnom a következtetéseket.” (Népszabadság, 1990. május 28.) Becsületére válik, hogy 1998-ban, az újabb választási vereség után le is vonta. Ám attól kezdve, hogy átvette a pártelnökséget, ügyesen fialtatta a 900 milliót, és a megnövelt summából pénzelte 1994-ben a győzelembe torkolló kampányt. Nyers Rezső így járult ahhoz, hogy a magyar szocialisták négy évre visszatérhettek a kormányrúdhoz.  

Gábor György civilben vallástörténész, de mellesleg glosszákat is ír. Műveltsége lefegyverző, iróniája csipkelődő. Ezúttal azt pedzegeti, hogy egy politikusunk, aki családi okból milliárdos, ama helyzetben találta magát, hogy miközben ellenzékiként üldögél a parlamentben, köze van a Figyelő című kormánypárti hetilaphoz is. A glosszaíró ezt firtatta: „Ha úgy hozza a sors, Ungár Péter a Völkischer Beobachternek, a Der Stürmernek, a Virradatnak vagy a Komszomolszkaja Pravdának is lett volna a társtulajdonosa?” (Facebook.com, 2017. június 20.)

A Völkischer Beobachter (magyarul Népi Figyelő) a náci párt napilapja volt, a Der Stürmer a hetilapja, a Virradat nyilas hetilapként jelent meg vasárnap este-hétfőn reggel, a Komszomolszkaja Pravda pedig a szovjet kommunista párt ifjúsági szervezetét képviselte az ottani nyilvánosságban. Abban közösek, hogy pártot szolgáltak. A kérdés kínos, mégis az a benyomásom, hogy Ungár Péter ebben a tekintetben következetes. Feltőkésítette ugyan az Azonnali.hu című portált, de bejelentette, hogy esze ágában sincs beleszólni az eleddig független médium szerkesztésébe. Ha tartja magát ehhez, el kell fogadnunk tőle azt is, hogy a Figyelő gyökeresen más szerkesztésébe sem szól bele. Ám ettől az ellentmondás még megmarad.

Nem lehet egyszerre bent is meg kint is lenni. Listázó újság államtól érkezett hirdetési bevételeiből kivenni az osztalékot, és ellenzéki portál működtetésére fordítani. Illetve, mint az említett példa bizonyítja, lehetni lehet, de akkor talán nem is érdemes komolyan venni a politikus ellenzéki beállítottságát. Hogy tovább bonyolítsam a faramuci helyzetet, följegyeztem Ungár Péter egyik mondatát: „Az lenne jó, ha minden pártnak lenne lapja.” (Index, 2018. június 11.) Ez nem arra utal, hogy ő vagy/és az LMP békén akarná hagyni a frissiben felvásárolt portál szellemi függetlenségét. Inkább arra, hogy a Lehet Más a Politika pártsajtóban gondolkodik, máskülönben egyik politikusa nem vett volna újságot.

Ennél tovább most nem mennék, előbb-utóbb úgyis megtapasztaljuk a kijelentés igazságtartalmát. De azt sem állítanám, hogy Ungár Péter feltalálta a spanyolviaszt. 1945 és ’48 között majd’ minden parlamenti pártnak volt saját lapja, sőt még filmvállalata is. Az egész kulturális rendszer leképezte a többpárti országgyűlés erőviszonyait. Az is megérne egy csipkelődős glosszát, hogy most nem efelé, hanem épp ellenkezőleg, az egypártiság irányába tartunk.             

Lendvai Ildikó a Népszava szombati publicistája. Figyelemre méltó írásai a vélemény-rovat második oldalán látnak napvilágot. A mai számban Egy kis könyvégetést? címmel az Orbán-kormány kulturális térhódításáról fogalmazta meg az álláspontját. Tapintatosan utalt arra, hogy nyolcvan éve, az első zsidótörvény nyomán is listázás, kirekesztés jött divatba a szellemi életben, és könyvégetés lett belőle. A történelmi párhuzamra ráerősített a képszerkesztő. Ama fotót helyezte el a szövegben, amelyen Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkári rangban lévő kormánybiztos épp könyvet hajít a zúzómalomba.

Az országgyűlési választás előtt szóba került a kormánypárti sajtóban, hogy kellő felhatalmazás esetében létrehoznák a Nemzeti Sajtókamarát, amelybe jelentkezhetnek majd az újságírók. Akit azonban nem vesznek föl, államilag elismert szerkesztőségben már nem dolgozhat. A felvétel-elutasítás kritériumai még kidolgozatlanok, ehhez néhány történelmi adalék. Az 1938-ban megszavazott első zsidótörvény szerint a szellemi szabadfoglalkozású pályákon, így az újságírásban is 20 százalékra kellett mérsékelni a zsidónak minősíthető munkavállalók arányát. Néhány hónappal később Kolosváry-Borcsa Mihály megalapította az Országos Magyar Sajtókamarát.

1232 jelentkezőt vett föl, 1800-at pedig elutasított. Aki a Sajtókamara tagja lett, azt nem vitték el katonának (ez életfontosságú lett a második világháborúban), annak nem kellett sorba állnia lisztért, cukorért, tejért, zsírért (ez meg létfontosságú lett a hadigazdaság éveiben), és ingyen utazhatott a Magyar Államvasutak vonalain. Aki pedig nem lehetett a Sajtókamara tagja, az nem kaphatott közszükségleti cikkeket a Hangya-boltokban, nem utazhatott ingyen, pénz híján nyomorgott a családjával együtt, majd behívták munkaszolgálatba, és nagy valószínűséggel nem tért haza a Don-kanyarból. Így vagy úgy, de kiszorult az életből.

Kolosváry-Borcsa Mihály 1944-ben államtitkár lett, és immár a „teljes zsidótlanításra” kérték föl. 1946-ban, a vizsgálati fogságban bevallotta: „Nemcsak az volt a célom, hogy megsemmisítsek könyveket, hanem az is, hogy helyet csináljak az elnyomott magyar íróknak.” 22 vagonnyi könyvet szállíttatott Budafokra, az Első Magyar Kartonlemezgyárba, és a 120 hazai szerző könyvei közül elsőként Kiss József verseskötetét hajította ama bizonyos zúzómalomba. Mielőtt 1946. december 6-án kivégezték volna, azt mondta az őt meglátogató pszichológusnak: „Gyakran van szégyenérzetem álmomban.”      

Borókai Gábor egy halálra ítélt hetilap főszerkesztője. A kivégzést még nem hajtották végre, talán van esély a vádlott megmentésére. Mielőtt azonban a Heti Válasz élére került volna, az első Orbán-kormány szóvivője volt, és alaposan megismerte a főnökét. Most pedig arra ösztökél bennünket, hogy szakítsunk ama beidegződéssel, miszerint a jobboldali sajtó egy részének kiközösítése a G-nappal kezdődött volna.

Azt fejtegeti, hogy Orbán Viktor „2015 januárjában, egy háttér-beszélgetésen mondta: a ’baráti sajtó’ sokkal kritikusabb, mint volt. Megváltozott a testtartása. Ezt a változást mindig a G-nappal kötik össze, pedig lám, a kormányfő már korábban is érezte.” (Magyar Hang, 2018. június15-21.) Új színben tünteti föl tehát Simicska Lajos kifakadását, amellyel 2015. február 6-án melegebb éghajlatra küldte a miniszterelnököt. Ezek szerint a gazdasági háttér-ember csak reagált arra, amit Orbán néhány héttel korábban már megfogalmazott: lojálisabb, vonalasabb sajtót igényel, és akinek ez nem tetszik, az elől elzárják a kormányzati kommunikációra szánt pénzeket. Borókai pontosításán érdemes eltűnődni.

Bennem felötlik, hogy sokak véleményével ellentétben a XX. századi miniszterelnökök közül Orbán Viktort nem Tisza Istvánnal vagy Bethlen Istvánnal kéne rokonítani. Céljaiban, retorikájában és eszközeiben leginkább Gömbös Gyulára hasonlít. Akinek a sajtófőnöke, Antal István emlékiratban rögzítette a tapasztalatait. Egyre több részlete emlékeztet az Orbán-kormányok hatalomgyakorlására. A hajdani sajtófőnök elmesélte például, hogy Gömbös Gyula kihúzta a Miniszterelnöki Hivatal költségvetéséből azokat a pénzösszegeket, amelyeket még Bethlen István állapított meg a hozzá közel álló lapok és szerkesztők számára. Majd kidolgoztatta a Sofort-programot.

A német kifejezés azt jelenti, hogy rögtön. Úgy valósították meg, hogy a kormány megfizethető áron népszerű napilapot juttatott el az egyszerű emberekhez. Majd magasabb színvonalú, terjedelmesebb, az értelmiséghez szóló újságot is kiadatott, kisebb példányszámban persze. Végül pedig nagy példányszámú bulvárújságot alapíttatott a szórakozni vágyó közönségnek. Nem állítom, hogy Orbán Viktor sajtóval foglalkozó munkatársai ötletekért olvassák Antal István emlékiratát. A kormány médiapolitikai gyakorlata azonban azt sejteti, hogy akik keresztény nemzeti keretben képzelik el a nyilvánosságot, hajlamosak hasonlóképpen gondolkodni, mint elődeik a múlt század harmincas éveiben.