Digitális ismeretségi körömben vita robbant ki az országgyűlési képviselők fizetésemeléséről. A legmarkánsabb álláspontot azok képviselték, akik szerint ez volt ama pillanat, amikor az ellenzéknek ki kellett volna vonulni a parlamentből. Ehelyett a törvényalkotási bizottságban megszavazta azt a fránya fizetésemelést, és végleg elnyerte az őfelsége ellenzéke címet.

Ha pontosak az információim, akkor a Demokratikus Koalíció képviselői nem szavazták meg a fizetésemelést. Az LMP pedig nem ment be a terembe, ami azt sejteti, hogy nincs ellenére a fizetésemelés, fölmérte azonban a döntés kínos társadalmi hatását, ezért képviselői úgy kapnak majd több pénzt, hogy kimaradtak a döntésből. A helyzet fonákságát az MSZP magatartása világítja meg. Újdonsült elnöke, Tóth Bertalan sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a szocialista képviselők nem szavazzák meg a fizetésemelést, majd megszavazták. A két gesztus között ugyanis a kormánypártok törvény-tervezetéből kimaradtak azok a passzusok, amelyeket Orbánék azért írtak bele, hogy kivehessék belőle, ha az ellenzéki pártok mégis áldásukat adják a fizetésemelésre. Ügyes trükk. Az MSZP, a Párbeszéd és a Jobbik nem is tudott ellenállni.

Ebben a helyzetben kétségkívül logikus lett volna kivonulni a parlamentből, ehhez azonban az ellenzéki pártoknak egységesen kellett volna fellépniük. De miért éppen most működtek volna együtt, amikor a választási kampányban sem sikerült nekik? Talán nem is sikerülhetett, mert ha fölmérték a helyzetüket, csupán azt állapíthatták meg, hogy a Fidesz aligha verhető. Csakhogy ezt nem kommunikálhatták, de azt sem persze, hogy akkor legalább a kormánypártok kétharmadát kéne megakadályozni. Lássuk be, egyik stratégiával sem lehetett volna lelkesíteni a velük rokonszenvezőket! Együttműködésüket akadályozta, hogy minél több választókerületben mondanak le a saját képviselőjelt állításáról, annál kevesebb pénzt kapnak az államkincstártól.

Az ellenzéki politikusok legfőbb törekvése az volt tehát, hogy a szolidra tervezett választási vereség után is életben tartsák a pártjukat. Ehhez képest most következetesek voltak korábbi önmagukhoz. Jóhiszemű feltételezésem szerint azért szavazták meg a fizetésemelésüket, hogy a megnövelendő állami jövedelmük tíz százalékáról lemondhassanak a pártjuk javára. Önfeláldozásuk annyira nyilvánvaló, hogy nem is tudom, e bejegyzésben miért nem használtam velük kapcsolatban a honatya meg a honanya kifejezést.