Elment a hangunk - így foglalnám össze a halála után megjelent írásokat. Majd’ minden szerző jó szívvel emlékezett a rádióriporter szenvedélyességére, kulturáltságára, ebből táplálkozó szókincsére. Noha ismertem őt, és jó viszonyban voltunk, azért nem csatlakoztam a visszaemlékezőkhöz, mert olyan epizódot éltem meg a társaságában, amelyet a halála napján nem illett megírni. Most, négy nappal később Lantos Gábor mégis előcsalogatja belőlem a néhány hét híján 42 éves történetet.

A sportriporter ezt írta hajdani főnökéről: „Amíg nem volt televízió, addig ő volt a király, meg egy kicsit utána is.” (Origo.hu, 2018. július 25.) Amíg nem volt tévé, Szepesi György kétségkívül a hazai nyilvánosság koronázatlan királya volt. Amikor nálunk is megjelent a televízió, még akkor is, mert néztük ugyan a képernyőt, de Szepesi közvetítését hallgattuk a rádióból. Ekkor jött rá az ország, hogy nem azt hallja, amit lát. Ahogy később ö maga is beismerte: „Nekem műsort kellett csinálnom a meccsekből.” (Nemzeti Sport, 2002. február 5.) A hetvenes évek közepén következett be a pillanat, amikor számára is kiderült, hogy a televízió legyőzte a rádiót, s ami Magyarországon ezzel egyet jelentett: Vitray Tamás Szepesi Györgyöt.

Történetünk 1976 őszén játszódik az NSZK-beli Mannheimben, az elsőfilmes rendezők világtalálkozóján. Szepesi immár a Magyar Rádió bonni tudósítója, és hírét vette, hogy bemutatják Bódy Gábor Amerikai anzix cimű filmjét. Mindig hajlott arra, hogy a sport mellett kultúrával és zenével is foglalkozzék, jól jöhet neki egy pár perces tudósítás a világpremierről, pláne, ha díjat is nyer. Ott állt közöttünk, a mozi előcsarnokában. Szájtátva hallgattuk élménybeszámolóját valamiről, ő pedig szemlátomást élvezte, hogy az ifjú kollégák érdeklődnek utána.

Miután egy nappal megelőztük az érkezésben, mi már találkoztunk a fesztiválnak helyet adó bokormoziban egy magyar takarítónővel, aki Németország nyugati részébe disszidált. A középkorú asszonyság épp jött ki a mellékhelyiségből, egyik kezében vödör, a másikban partvis. Közeledett felénk, majd a karéjunkban meglátta Szepesi Györgyöt, országunk hangját és egyik legismertebb arcát. Leejtette a vödröt és a partvist, meglepetésében összecsapta a két kezét, és így kiáltott: „Vitray úr!” Szepesi György befejezte a félbehagyott mondatot, udvariasan elköszönt tőlünk, és visszaült a kocsijába. Napok múlva a Magyar Rádióból tudta meg, hogy Bódy Gábor nyerte a fődíjat.