Napvilágra kerültek a sajtópiac második negyedévi adatai. A részletekkel nem untatnám a Médianapló olvasóit. Az értelmezők álláspontját pedig úgy foglalnám össze, hogy amióta Mészáros Lőrinc vásárolta föl a megyei napilapokat, a példányszámuk húsz százalékkal esett vissza. Ez azt jelenti, hogy a tizenhárom újság (plusz a mostanában már csak 3713 példányban elkelő városi napilap, a Dunaújvárosi Hírlap) példányszáma 249 ezer példányról két év alatt 200 ezerre csökkent.

A legtöbb elemzést egysíkúnak (nem eléggé árnyaltnak) vélem, bár azt el kell ismerni, hogy a mostani értelmezők legalább nem adományozták az összes megyei lapot Mészáros Lőrincnek. Akadtak ugyanis ellenzéki politikusok és publicisták, akik egy kalap alá vették mind a tizennyolc megyei napilapot (meg az egy szem városit). Értem, hogy számukra a miniszterelnök nem hivatalos üzlettársa a vidéki sajtó bekebelezését jelképezi. Csakhogy az akcióba beszállt két másik közvetítő is, Andy Vajna és Heinrich Pecina. Az utóbbitól Mészáros úr éppen készül átvenni három északkelet-magyarországi szerkesztőséget, egyelőre azonban még három osztatú a Fidesz vidéki sajtóbirodalma.

Ezt azért jegyzem meg, mert a három tulajdonos egyaránt kiszolgálja ugyan az Orbán-rendszert, de sajtógyakorlatukban azért vannak különbségek. Ezzel magyarázható, hogy miközben a túlzott politizálás hatására az ő újságjaik is veszítettek a példányszámukból, a veszteségük mégis csekélyebb, mint a Mészáros Lőrinc nevén lévő lapok ama bizonyos húsz százaléka. De ha a példányszám-csökkenést tágasabb összefüggésbe ágyazzuk, akkor még figyelemre méltóbb mozzanat rajzolódik ki.

Tőlem karnyújtásnyira egy listát ragasztottam az íróasztal fiókajtajára, a tizenhárom év előtti sajtó eladott példányairól számolt be. Mészáros Lőrinc birtokában most a volt Springer és a volt pannon lapok vannak, amelyekből akkoriban naponta 446832 példány fogyott el. Ezt kéne hasonlítani a felvásárlásukkor összeszámolt 250 ezerhez, illetve most, két év múltán a maradék 200 ezerhez. A veszteség tetemes, ötven százalék körüli, és ezt már nem lehet kizárólag a 2010-es kormányváltásnak, majd a megyei sajtó gleichschaltolásának tulajdonítani.

Médiapolitikailag kétségkívül ez a legfontosabb mozzanat, talán még sorsdöntő is lesz. Mindazonáltal érdemes tudomásul venni, hogy az Orbán-kormány az amúgy is agonizáló papír alapú sajtóba vásárolta be magát.          

Tegnapi bejegyzésem fölkeltette egy telefonáló érdeklődését. Tudomásul vette, hogy a hazai sajtó helyzetét általában jellemeztem, ezért nem bonthattam ki álláspontomat az ellenzéki nyilvánosságról. Azt javasolta, hogy egy kipécézett mondatra szánjak újabb bejegyzést. Ezt írtam tegnap: „Napjainkban például szinte az összes ellenzéki pártunk kifejtette, hogy saját nyilvánosságra, médiára, újságra, portálra áhítozik.” A szinte azt jelenti, hogy nem mindegyik.

Gyurcsány Ferenc következetesen vitatja a pártsajtó létjogosultságát, ám ez nem akadályozza a Demokratikus Koalíciót abban, hogy működtessen egy portált. Szanyi Tibor évek óta hangoztatja, hogy pártjának saját lapra volna szüksége, meg is nevezte a Népszavát. Mégsem állítható, hogy elképzelése lázba hozta volna a szocialista pártvezetést. Van olyan vélemény is, miszerint nem a Népszava tartozik az MSZP-hez, hanem a Népszava kiadója csinált első embert az MSZP jelenlegi elnökéből. A Jobbik Novák Előd kilépéséig kapcsolódott annak hírhedt portáljához, de van egy másik portálja és egy tévécsatornája is. A momentumos Cseh Katalin pedig kifejtette: „Saját médiát, saját ellenkultúrát kell építenünk.” (Vasárnapi Hírek, 2018.08.03.)

A vezetési válsággal küszködő LMP politikusai vitatkoznak ugyan a stratégiáról, ám abban egyetértenek, hogy saját sajtóra volna szükség. Kulcsemberük Ungár Péter a több milliárd forintnyi örökségével. A választási vereség után kijelentette: „Az lenne a jó, ha minden pártnak lenne lapja.” (Index.hu, 2018.06.11.) Be is szállt az Azonnali.hu-ba, egy szentgotthárdi és egy szombathelyi portálba, de hírbe hozták egri, debreceni meg pécsi szerkesztőséggel is. Komlói látogatása után óvatlanul feltételezésbe bocsátkoztam, ám a helybéli portál főszerkesztője helyreigazítást kért. Nem volt bizonyítékom az anyagi támogatásra, ezért két sorban pontosítottam. Csakhogy a komlói portál egy másik munkatársa nem sokkal később utalt arra, hogy bizony zörög a haraszt, ha fúj a Szél.

Vajon tünetértékűnek tekinthető-e Ungár Péter mozgolódása? Fölfogható úgy is, hogy Schmidt Mária miniszterelnöki főtanácsadó fia, a Figyelő című kormánypárti lap társulajdonosa az Orbán-kormányhoz méltányos médiahálózatot épít. De úgy is, hogy egy dúsgazdag fiatalember saját szándékból építgeti az ellenzéki nyilvánosságot. Hamarosan kiállíthatjuk róla a bizonyítványt. Addig érjük be azzal, hogy nehéz helyzetében az ellenzéket is meg-megkísérti a pártos sajtó gondolata.   

Nick Thorpe Budapestről tudósítja a BBC-t. A londoni anyaintézmény erkölcsi alapelvein nevelkedve járja az országot. Több könyvet írt rólunk, az angolszász nyelvterületen élők talán tőle kapják a leghitelesebb benyomásokat. Tegnapelőtt interjú jelent meg vele a HVG online kiadásában, és az itteni nyilvánossággal is foglalkozott, mondván: „Mintha a politikai elit újra úgy vélné, az újságíró feladata a hatalom kiszolgálása.” (2018. augusztus 19.)

A feltételes módban való fogalmazásból a bejáratott demokráciák rácsodálkozása csendül ki. Thorpe olyan országból jött, ahol már a XVII-XVIII. század fordulóján szembesültek az újságírás buktatójával. Egy Harley nevű ellenzéki politikus felfogadott egy tollforgatót, hogy amit a parlamentben mondott, azt a zsoldosa újságban adja közre. Később azonban ajánlatot kapott a kormánypárttól, és elvárta volna az újságírójától, hogy kövesse őt a köpönyegforgatásban. De az inkább abbahagyta a szakmáját, és megírt egy regényt. Daniel Defoe-nak hívták, és a Robinson Crusoe címet adta a könyvének.

Az angolszász sajtó a hirdetések segítségével keveredett ki a politika szolgálatából, és hatása lassanként átterjedt a kontinentális Európára is. A határvonal az Elba folyó lett. Tőle nyugatra a sajtó gazdasági, keletre politikai befektetés maradt. Napjainkban például szinte az összes ellenzéki pártunk kifejtette, hogy saját nyilvánosságra, médiára, újságra, portálra áhítozik. A kormánypártok pedig már túl is vannak a vágyakozáson. Olyan hatalomra tettek szert, hogy az újságírókat zsoldosként, frontharcosként könyvelik el.

Az a benyomásom, hogy a nyilvánosság szűkítése a konzervatív, jobboldali újságíróknak sem tetszik. Egyre nagyobb fenntartással figyelik az Orbán-kormány hatalomgyakorlását, és ha maradnak is a politikai elit szolgálatában, nem jókedvükben teszik, hanem mert még nincs regénytémájuk. Helyettük az újságírás funkcióját G. Fodor Gábor értelmezte, aki iskolázott politológus ugyan, de a szakmánktól olyan távol van, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. (Aki keresztes lovagként harcolni ment a szaracénok ellen, berúgott azonban a Velencében bérelt hajó fedélzetén, és amikor a parton feltűntek Spalato, a mai Split keresztet viselő tornyai, azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van.) 

A 888.hu újságírástól távolságot tartó főszerkesztője így jellemezte a  munkatársait: „Vezetem ezt a harcoló közösséget. Politikát csinálunk a magunk eszközeivel.” (24.hu, 2018. június 8.)

Szájer József tegnap idézett interjújában akadt még egy mondat, amely továbbgondolásra késztet. A Fidesz másfél évtizede Brüsszelben időző képviselője ezt fejtegette a Magyar Hírlap tegnapelőtti számában: „A hazai médiaviszonyok mostanra persze jobbak is lettek, de ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható.”

Digitális ismeretségi körömben azonnal vita robbant ki a közösségi oldalon. A Fidesz egyik legokosabb politikusa megkapta a magáét: nem ért hozzá, aljas - a keményebb kifejezéseket tapintatból nem idézem. Az őt indulatosan elmarasztalók azonban egy mozzanatot figyelmen kívül hagytak. Szájer néhány napja adott egy másik interjút, amelyben szintén a médiában élvezett baloldali túlsúlyról beszélt. A visszhang rádöbbentette, hogy a papír alapú sajtó felvásárlása után nevetséges általában baloldali túlsúlyról győzködni a hazai nyilvánosságot. E második interjúban pontosította tehát a mondandóját, erre utal a „fenntartom” szó.

Ama bizonyos pontosítás pedig azt jelenti, hogy a Fidesz-politikus kimondatlanul is elismerte: a nemzedékek közül legkevésbé a fiatalok kötődnek a kormánypártokhoz. Nem olvasnak újságot, ennek következtében az abszolút többség és a kétharmad közti különbséget hozó hagyományos sajtó bekebelezése az idősek körében hasznosnak bizonyult ugyan, de haszontalannak az unokák között. Ők a digitális sajtót olvassák, azt is többnyire okostelefonon. Erre utal Szájer József a médiafogyasztási szokásokról szólván.

Ami pedig a túlsúlyt illeti, kerülném a kifejezést. Különösen akkor, ha százalékot is biggyesztenek hozzá akár az egyik, akár a másik oldalon. Szájer óvatosságára vall, hogy mellőzte a számokat, a médiabefolyás mértékéről ugyanis nincs felmérés. De annyi azért kiderült a kampányban, hogy az ellenzék inkább a világhálón próbált hatni a választópolgárokra. Erre telt a pénzéből, itt jelenhetett meg a legkönnyebben, ezt lehetett a legkevésbé ellenőrizni. Április 8-án körülbelül olyan eredményt ért el, amilyet érdemelt a társadalom több hírforrásból táplálkozó részétől.

E korlátozott hatásba a kormány is „besegített” persze. A miniszterelnöki megbízott Deutsch Tamás lelassította a digitalizáció folyamatát, és épp azokon az országrészeken meg azokban a korosztályokban nem jutottak hozzá a sokoldalúbb tájékoztatáshoz, ahol és akik tömegével szavazták meg a Fidesz újabb választási győzelmét.

A Fidesz tekintélyes Európa-parlamenti képviselője interjút adott a Magyar Hírlapnak. A tegnap megjelent beszélgetésben ezt mondta Szájer József: „A polgári oldal az elmúlt 25 évben óriási erőfeszítésekkel hozta létre azt a médiát, amelyet még Medgyessy Péter javasolt nekünk, amikor kifogásoltuk, hogy a Fidesz nem jelenhet meg a közmédiában.”

Medgyessy Péter miniszterelnök 2002-ben aligha javasolhatta, hogy az 1993-as irányváltó kongresszustól kezdve saját médiát építhessenek Orbánék. Ha bármikor kifogásolták is, hogy nem látják őket szívesen a közmédiában, jó tudni, hogy az 1993. április 16/18-án megrendezett debreceni kongresszus után még egy évig az MDF gyakorolta a hatalmat. Valami tehát nem stimmel az időrendben - de a tartalomban sem. A Fidesz ugyanis 2002. április 21-én csekély különbséggel veszítette el a választást. Orbán Viktor szívére vette a vereséget, és eltűnt a nyilvánosság elől. Csak augusztusban került elő, és 30-ára nagygyűlést hirdetett a Magyar Televízió székháza elé.

Így szólt a tömeghez: „Mi nem vitatjuk el azok jogát, akik az új szeleknek hódoló szocialista televíziót nézik szívesebben. Legyen meg az ő közszolgálati televíziójuk. Ám azoknak a millióknak is joguk van a saját szívükből beszélő, az ő lelkükhöz szóló közszolgálati televízióhoz, akik képviseletében ma itt megjelentünk. Éppen ezért olyan médiatörvényre van szükség, amely ezeknek az igényeknek maradéktalanul eleget tesz. A mai törvény nem ilyen. Olyan törvényre van szükség, amely két egyenrangú csatornára osztja a Magyar Televíziót. Már nem elég, hogy csak egy szocialista legyen, szükség van egy polgári és nemzeti értékeken állóra is.”

Az MTI szerint erre mondta másnap Medgyessy Péter Békéscsabán: „Akinek saját tévére van szüksége, az vegyen magának.” E kijelentés úgy értelmezhető, hogy a győztes megtagadta a gesztust az ellenzék vezérétől, aki fogta magát, és Simicska Lajossal együtt kiépítette a Fidesz médiabirodalmát. De vajon mi rejlett az elutasító válasz mögött? A Békés Megyei Hírlap szerint az újdonsült miniszterelnök „versenyképes, korrektül tájékoztató” közszolgálati médiumot látott volna szívesen, „amelynek a műsorkészítéséből a politika kivonul”. Hm.

Orbán Viktor akkori gondolatmenete nemcsak azért figyelemre méltó, mert másként érvelt, mint most Szájer József. Azért is, mert 2018. április 8-án a győztes Fideszre körülbelül ugyanannyian szavaztak, mint ellene. Bizonyára jól jönne az ellenzéknek, ha a Magyar Televízió sok csatornája közül kapna egyet. 

A címsor idézet a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról szép dalából. Annyira dallamos, hogy mindjárt fütyülni kezdem, holott a múlt század hetvenes éveiben, pályakezdő újságíróként hallottam. Azóta szerkesztőként kaptam tizenöt sort a lexikonokban, és negyedszázadot oktatóként töltöttem a felsőoktatásban. Írok, szerkesztek és tanítok tehát. Van egy digitális rovatom is, e Médianapló, amelyet 2002. január 1. óta jegyzek, nemrég jelent meg benne a hatezredik glossza.

A Blog.hu kötelékében 2013. január 25-e óta tartózkodom, azóta 2053 bejegyzésem és 502 hozzászólásom látott napvilágot. 3291734 letöltésben volt részem, ez 1603-as átlagot jelent, a 2654853 olvasó pedig 1293-as átlagot. Az 1600/1300-at nem keveslem egy szakmai rovat esetében, amely leginkább a tanítványaimnak szól. Ettől függetlenül a bejegyzések utánközlő fórumokon is feltűnnek, így szembesültem ismeretlen hozzászólókkal. Titokzatoskodnak, de annyi azért kiderül róluk, hogy a legtöbben egyetlen bejegyzéssel sem vétették észre magukat, mindazonáltal több ezerszer kommeltelték mások írásait.

Nem szabad komolyan venni őket, ha azt fejtegetik, hogy nem azt kellett volna megírni, amiről tűnődtem, hanem azt, amiről ők tűnődnének. Ilyenkor azt javaslom nekik, hogy írjanak bejegyzést, esetleg majd hozzá is szólok. A másik ellentmondás az, hogy ők álnéven fejtik ki az álláspontjukat, én pedig teljes névvel vállalom a véleményemet. Ezt egyikünk sem képes megemészteni. Ők bizonyára jó családapának-anyának, derék hazafinak vélik magukat, és tisztában vannak azzal is, hogy jó vagy rossz életpálya van mögöttük. Ezerféle okból alkalmazkodtak azonban egy digitális hagyományhoz, amelyet nem minősítenék, bár azért nyilvánvaló, hogy az ismeretlenség következik belőle.

Igen ám, de a kommentelők hajlamosak megfeledkezni arról, hogy velük ellentétben a bejegyzés írója neves ember. Ezért aztán egy nem létező valaki fejti ki álláspontját egy létező valakiről. Induljunk ki abból, hogy igazuk van! Pontatlanul fogalmaztam meg valamit, és annyira nyilvános szakmát művelek, az újságírást, hogy majd’ minden tévedésemet nyilvánosan követem el. Ha az álneves kommentelő dühtől tajtékozva, fröcsögve, gonoszkodva, gyűlölködve, kekeckedve, kötözködve, útszéli hangnemben szól hozzám, akkor nem állok szóba vele. Ha tárgyszerűen, a pontosítás szándékával, akkor pedig sajnálom, hogy nem hívhatom föl, és nem köszönhetem meg neki.          

A 168 Óra tegnapi számában Veiszer Alinda látható a címoldalon. Csinos, harmincas hölgyismerős a képernyőről, aki a hazai médiaviszonyokról beszélt. Például ezt fejtegette: „De hát miért állt ki a közönség az utóbbi években? Hogy ne legyen netadó. Négyszáz forintért. Semmilyen alapelvért, sem a szólásszabadságért, sem a sajtószabadságért, sem a vallásszabadságért.”

Mintha 2014 őszén a kormány világháló-ügyben havi százötven forintnyi adóemelést lengetett volna be, de lehet, hogy én emlékszem rosszul. A lényeg azonban az, hogy néhány százforintnyi plusz költség sokkal inkább kihozta sodrából a közönséget, mint az elvont fogalmak, amelyekhez hozzáfűzhetném még a jogállamot és a demokráciát is. Alig fél évtizeddel korábban akadt egy másik kiborító tétel, a háromszáz forintos vizitdíj is. Népszavazás söpörte el, amely megrendítette a Gyurcsány-kormány helyzetét, és előkészítette a Fidesz választási győzelmét. A közönség tehát, amelyet nem minden ok nélkül azonosítanék a néppel, fogékonyabb a néhány száz forintos megszorításokra, mint a magasztos eszmék ellehetetlenítésére.

Vagyis a Fidesz politikusai (és kommunikációs szakemberei) jobban ismerik a magyar nép lelkét. Az MSZP például olyan országban akart fogalmakkal kapcsolatot teremteni, ahol a közönség (a nép) nem fogalmi gondolkodású. A magyar szocialistáknak nincsenek jelmondataik, csak jelszavaik vannak. A jelszavak fogalmak (igazság, egyenlőség, szolidaritás, változás), a jelmondatokban viszont igei állítmány mozgósít a cselekvésre. Az MSZP fogalmakkal operál, a Fidesz tőmondatokkal. Az utóbbiakra is néhány példa: „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!”,  „Rosszabbul élünk, mint négy éve.”, „A jövő elkezdődött.”, „Magyarország többet érdemel.”, „Magyarország jobban teljesít.”

 A szocialisták kampányába néha becsúszott egy-egy jelmondat („Fizessenek a gazdagok!”), de a párt gyorsan megszabadult a rendhagyó politikusától. A Fidesz pedig rendszert csinált a jelmondataiból, bár egy-egy politikusa olykor megfeledkezett arról, hogy a közönség és a nép korántsem fogalmi gondolkodású. A 2010 után 2014-ban, majd 2018-ban ismétlődő ellenzéki kudarc más okokkal is magyarázható persze, de talán mégse túlzás úgy általánosítani, hogy a többi ellenzéki párt kapcsolatteremtése (kommunikációja) hasonlít a szocialistákéra. Máskülönben az üzeneteik még a kormánypárti médiafölény ellenére is sokkal több emberhez jutottak volna el.           

Hálás vagyok a Nick papagiorgio álnevű kommentelőnek. Nem fejeztük be a tegnapi vitát, mert álmos voltam, és halasztást kértem, de legalább megkímélt attól, hogy ama csontot rágjuk, vajon tudomány-e a Kommunikáció és médiatudomány elnevezésű szakirány. Ezt írta ugyanis 2018. augusztus 15-én, 20 óra 54 perckor: „Az Orbán-kormány érzésem szerint ezért (is) van fasírtban a kommunikációs és média témával, mivel az utóbbi időben a ’szakma’ hihetetlenül lezüllött, vélhetőleg korábban némi túlképzés folyt, és túl sok lett az eszkimó.”

Kösz a témát, semlegesebb kifejezés, mint a tudomány. Abban sem vitatkoznék a kulturáltan fogalmazó kommentelővel. hogy a szakma felhígult. De hogy miért, arról már eltér a véleményünk. Előbb azonban azt tisztáznám, hogy az Orbán-kormánynak azért van-e „fasirtban” a nyilvánosságiparban dolgozókkal, mert túl sok van belőlük, és ezért indultak züllésnek. Igaz, hogy a kilencvenes évek elején a magyar újságírók tekintélye az egeket verdeste, és mára a mezőny alsó harmadában kötöttek ki. A politikusokkal együtt, akik hajdan se tartoztak az élmezőnybe. Az viszont tévképzet, hogy a csökkenő tekintély miatt orrolnának rájuk Orbánék. A kormányzat a legutóbbi nyolc évben úgy alakította a nyilvánosság szerkezetét, hogy az újságírás felhígulásának nem elszenvedője volt, hanem előidézője.

Ami a túltermelést illeti, 1993 óta megéltem háromszázas évfolyamot és harmincast is. A kommunikátorok első nemzedéke épp akkor kapta meg a diplomáját, amikor az első médiatörvény nyomán 1997/98-ban felállt a plurális médiarendszer. A kereskedelmi tévék és rádiók pedig felszívták a százakat, akik az újságírás valamelyik válfaját választották. A többi (nem kevés) a marketinget és a szóvivést választotta, amire szintén kiképeztük őket. 2004 május után a gazdasági vállalkozások kapcsolatai megszaporodtak az uniós tagországokkal, és sok kommunikációs szakembert vettek föl az országon belüli és kívüli hálózatok kapcsolattartására. Eközben az újságírással kacérkodók leginkább a helyi médiumoknál helyezkedtek el.

Az első törés a 2008/9-es gazdasági válságban következett be, mert a külső kapcsolatok elsatnyultak, a hivatásos kapcsolatteremtők pedig fölöslegessé váltak. A második 2010 után, amidőn a második Orbán-kormány lehetetlenné tette a felsőoktatási intézményeknek nagy hasznot hajtó kommunikációs szakirány működését. A diákokat ugyanis nem a nyilvánosság szűkítésére képeztük, hanem a bővítésére.          

A fülhallomást kormánypárti telefonáló beolvasta a tegnapi bejegyzés egyik mondatát, amely így hangzott: „A második Orbán-kormány és a vele járó első kétharmad idején kommunikációs hadjárat indult a kommunikáció és médiatudomány ellen.” Gúnyosan kérdezte, miből gondolom, hogy amire negyedszázadot áldoztam, az tudomány.

A újságíróképzést egyetemi szinten 1958-ban szüntették meg. 1993-ben hozták vissza a felsőoktatásba, ezúttal azonban az állam már nemcsak újságírókat akart képeztetni, hanem marketingeseket és szóvivőket is. Olyanokat tehát, akik eladják a portékát (a médiaterméket), és a nyilvánosság fórumain képviselik egy szervezet (például egy párt) részérdekeit. Az alapítók ezért kerestek átfogóbb nevet, és a kommunikációhoz biggyesztették a médiatudományt is. Nem lett a legszerencsésebb elnevezés, erről azonban csak részben tehetnek.

Nem gondolom, hogy amire negyedszázadot áldoztam, az tudomány. Nálunk ugyanis vannak már médiatudósok, de még nincs médiatudomány. A tanszék-alapítók túljárnak a hetvenen, és ha van is tudományos minősítésük, azt a szakmai előéletükben, más témakörből szerezték. Akadnak köztük iskolateremtő személyiségek is, de a választott stúdiumuk átfogó elemzése akkor válhatott volna tartalmas, izgalmas, érdekes esszéből (kísérletből) tudománnyá, ha a tanítványaik PhD-dolgozatban cáfolják kevésbé megalapozott állításaikat. Ez azért nem történhetett meg, mert az immár középkorú utódok közül kevesen jutottak el a szakmaibb szintézisig.

Ennek a legutóbbi évtizedben kellett volna bekövetkeznie. Csakhogy 2010 közepén olyan politikusok vették át a hatalmat, akik a nyilvánosságot nem tágították, hanem szűkítették. A kommunikáció és médiatudományt pedig ügyetlenül azonosították az újságíróképzéssel, és ezzel a másik két képzési formát is lehetetlenné tették. Holott nekik sem ártott volna, ha az időközben tudománnyá érő kommunikáció szakmailag felkészültebb szóvivőket és marketingeseket bocsát a rendelkezésükre.  

A telefonba elfelejtettem mondani, de utólag elismerem, hogy 1993-ban talán mégsem kellett volna tudományos jelleget megelőlegezni a kommunikációnak. Mindazonáltal akár tudománnyá is válhatott volna, ha a jelenleg hatalomban lévők nem döntenék el, hogy mi lehet tudomány. Az egyetemeknek ezer éve van szerzett joguk arra, hogy bármit taníthassanak, amiben fantáziát látnak. Mindig abból lett fejlődés, hogy nem a politika, hanem a gyakorlat döntötte el, vajon érdemes volt-e új tanszéket alapítani.              

Napjaink botránya, hogy a kormányzat megszüntetné a gendertudományi szakot. Akik erről beszélnek a nyilvánosság fórumain, kétféle félhivatalos álláspontot hangoztatnak. A maximális elképzelés szerint a stúdium nem fér bele a keresztény értékrendbe. A minimális elképzelés előterjesztői nem feszegetik az egyetemi szak létjogosultságát, csupán azt közlik róla, hogy „természetesen” továbbra is lehet tanulni, ha a jelentkezők félévenként befizetik a 270 ezer forintnyi tandíjat.

Az a benyomásom, hogy a genderizmus elleni hadjárat azért ennyire kétarcú, hogy a közvélemény elfogadja az enyhébbik változatot. Azt, hogy csak a tehetősebb családok gyermekei tanulhassák, vagy olyan diákok, akiket az állam választott ki arra, hogy az ingyenesség fejében a rendszer keretein belül maradjanak. Volt már ilyesmiben részünk, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni. A második Orbán-kormány és a vele járó első kétharmad idején kommunikációs hadjárat indult a kommunikáció és médiatudomány ellen. A frissiben hatalomra került politikusok gyökeresen másként képzelték el a nyilvánosságot, mint ahogy mi tanítottuk 1993 ősze óta, amióta az 1958-ban betiltott szakot újra meghonosítottuk a hazai felsőoktatásban.

Olyan sokan jelentkeztek, hogy a rektorok meglátták a benne rejlő lehetőséget. Már 2010 előtt is több volt a fizetős diák, mint az ingyenes, ezért a kommunikáció és médiatudomány lett az állami felsőoktatás egyik jól tejelő fejőstehene. Bevételeiből tartották el a nagyobb múltú, bár veszteséges szakokat. Amidőn a 2010-es kormányváltás után az állam rendkívüli mértékben megnehezítette a bejutás lehetőségét, a felsőoktatási intézmények igyekeztek megszabadulni a már pénzzel sem kecsegtető szaktól. A fölvett diákok még befejezhették a tanulmányaikat, de mire az Orbán-kormány megszerezte a második kétharmadot is, a kommunikáció és médiatudomány tanítása és tanulása gyakorlatilag lehetetlenné vált. Mindazonáltal hivatalos szájakból el-elhangzik, hogy államilag ellenőrzöttebb körülmények között helye volna a Közszolgálati Egyetemen.

Az akkori és a mostani helyzet között csupán annyi a különbség, hogy a gendertudományi szak nem volt fejőstehén. Ezért megjósolható, hogy kevésbé harcol meg érte (könnyebben adja meg magát) az egyetem. Azon se lepődnék meg, ha kivéreztetése után megjelenne a Közszolgálati Egyetemen, olyan diákok részvételével, akiknek az értékrendje megegyezik a kereszténységével.