Bognár László a gerillamarketing egyik élharcosa. Mielőtt azonban kitérnék rendhagyó tevékenységére, az egyik mondatát kineveztem szállóigének. Szeptember 2-án jegyezte föl közösségi üzenőfalára a magyar fociról: „A rongylabdától a rongyrázásig.” Ennél velősebben senki sem fogalmazta meg labdarúgásunk mibenlétét.

Ami pedig a blogos megnyilvánulásait illeti, a bevett, hagyományos szokványos marketing helyett a meghökkentéssel vásárláshoz kedvet csináló módszereket értelmezi. Ha például a kormánypártok lefoglalják az összes utcai reklámhelyet, akkor mémekkel, világhálóra föltett egyetlen mondatokkal érdemes az ellenzéki portékára fölhívni a figyelmet. Ezeket is elemzi Bognár László a Gerillamarketing.blog.hu című vállalkozásában. Most viszont panaszkodik. Az Index nyári válsága után kivált annak portfóliójához tartozó Blog.hu-ból, és igénybe vette a cafeblog vendégszeretetét..

Csakhogy újdonsült hangerősítője felmondta a szolgálatot, ami arra késztette a kárvallott bloggert, hogy felsorolja ama portálokat, amelyek eddig befogadták. Ha úgy tetszik: fölerősítették a hangját, majd gazdaságossági vagy politikai számításból, esetleg a megszüntetésük miatt akarva-akaratlanul cserben hagyták. Szó szerint megjárta a freeblog, a blogter, a Népszabadság Online, a Népszava Online és a Blog.hu fórumait, most pedig a rebloggal próbálkozik. A cafeblog tavaly napi átlagban 241 ezer látogatót és 747 ezer letöltést könyvelhetett el, a reblog 129 ezer látogatót és 400 ezer letöltést. A gerillablogger kilátásai nem a legrózsásabbak, noha szakmailag a legjobbak között tartható számon.

Akik maradtak a Blog.hu-nál, mint például e sorok írója is, tavaly naponta 577419 látogatót és 1 millió 924 ezer letöltést hoztak össze. (A Médianaplót 2019-ben 1262467-en olvasták, az idén szeptember 30-ig 701801-en.) A bejegyzésekhez mellékelt hirdetésekből befolyó pénz a Blog.hu-t (és az Indexet) működtető Indamédia számlájára érkezik. A bloggerek egy fillért sem kaptak, holott olvasottságuk arányában akár ki is vehetnék a részüket belőle. Vajon az Indamédia miért nem akarja megosztani a reklámbevételeket? Ő a formát (a dizájnt) és a szállítóeszközt (a „megafont”) adja, a bloggerek a tartalmat.

Talán akad majd cég, amely hozzá hasonlóan fantáziát lát a legolvasottabb bloggerek bevettől, hagyományostól, szokványostól eltérő, ráadásul meg is hökkentő tevékenységében. Tőle eltérően azonban az ebből származó hirdetési jövedelmet is hajlandó megosztani velü(n)k.             

Harangozó Tamás tegnap este álcában fejtette ki az álláspontját. A többi vendéggel ellentétben a szocialista politikus nemcsak szájmaszkban ült be az ATV stúdiójába, hanem magán is hagyta. Nyilván azért, mert tudhatjuk róla, hogy a családjában volt vírusfertőzött, és ő maga is megszenvedte a karantént. S mert a speciálisan kiképzett arctakaró mögül eregette a szavakat, perceken át nézhettük a vörösre festett szövet jobb oldalán a fecskevirágnak is nevezhető szegfűt. 

Talán nem figyeltem volna föl a szokatlan jelenségre, ha aznap nem néztem volna bele a parlamenti közvetítésbe is. A kamera a kormánypárti képviselőcsoport tagjait pásztázta, akik szájmaszkban múlatták az időt. Nemzeti színűben. Az egyetlen kivétel Orbán Viktor volt, aki a boltban kapható két maszk, a halványkék és a fehér közül az utóbbit választotta. Gondolom azért, mert miniszterelnökként mégiscsak az egész országot kéne megszemélyesítenie, és amúgy is hajlamos a pártok fölé helyezni magát.

Az ország megosztottságát jelképező szájmaszkokból nem csinálnék ügyet, de zavar, hogy a magyar politikusok még a járvány idején is képtelenek az önmérsékletre. Mint majd’ mindenben, az álcaviselésben is megkülönböztetik magukat egymástól. A maszk mögött ugyanis eltűnik az arcuk, némelyiket alig lehet fölismerni. Furcsa látványuk azt sejteti, hogy akkor is tartják magukat a szervezet álláspontjához, ha egyébként más a véleményük. Ilyen értelemben a zárt térben kétségkívül kívánatos szájmaszk tökéletesen kifejezi az egyéni közelítésmód és a pártérdek közötti ellentmondást.

A korábbi különbözőségek nem voltak ennyire nyilvánvalóak. Például az a fránya csuklószalag a legutóbbi évtized terméke, és többnyire a kormánypárti politikusok ingujjából lóg ki. Ami látszik, az leginkább a piros, de ha a közéleti személyiség gesztikulál, a mögötte lévő fehér csík is feltűnik. Szegény zöld csak akkor látszik, ha a figyelmetlen képviselő reggeli félálomban fordítva teszi föl a szalagot, és először harmadik nemzeti színünk villan ki a mandzsettából. Ilyenkor a fél országgyűlés olasz vagy ír (zöld-fehér-piros) színben tündököl.

A szórakoztató külsőségekben való különbözés mintha 2002 óta jellemezné a közéletünket. A váratlan választási vereség után kezdtek óriási kokárdát hordani a Fidesz-politikusok. A fél mellkast beborító trikolórral határolták el magukat a kormányra visszakerültek gomblyukba tűzhető nemzeti érzéseitől.              

Tegnap, az egyik kereskedelmi tévécsatornán kultuszfilmet láttam. A nagy borzongás volt a címe, és 1983-ban készült, jószerint családi vállalkozásban. A rendezőnek, Lawrence Kasdannak a felesége és két gyereke is bedolgozott; adminisztratív munkát végeztek, epizódszerepet kaptak. Kiegészítették a harminc körüli, azóta világhírűvé vált színészek (Glenn Close, William Hurt, Jeff Goldblum, Kevin Kline és Tom Berenger) kevés pénzzel honorált munkáját.

Utókori okoskodóként a magyar címmel az a bajom, hogy nem igazán fejezi ki a The Big Chill lényegét. A csillelés (ellazulás) kifejezést hallottam pesti értelmiségiek társaságában, a chill-nek azonban van komor felhangja is. Hidegséget, ledermedést, megfázást, átvitt értelemben talán még ráfázást is jelent. Azt a rémült életérzést, amelyet egy halálesemény válthat ki. Ezúttal például az, hogy nagyjából tíz évvel a diploma megszerzése után egy hajdani évfolyamtárs öngyilkos lett, és az Egyesült Államok különböző részeiből összejöttek a diáktársak, hogy közösen emlékezzenek rá.

A halotti tor katalizátorként gyorsítja föl a szembenézés folyamatát, amely arra készteti a baráti társaság tagjait, hogy azon tűnődjenek, tulajdonképpen mire is vitték. Mi valósult meg a Michigan Egyetemen dédelgetett álmaikból? Az derül ki, hogy polgári jólétben érzik rosszul magukat, hisz’ nem azt csinálják, amit szerettek volna. Talán ettől a felemás érzéstől lett a The Big Chill az amerikai értelmiség egyik kultuszfilmje. Oké. De nekem itt, Magyarországon mi közöm van hozzá? Miért kavart föl még tegnap is?

1984 nyarán válás után voltam. Egyik barátomnál húztam meg magam, amikor érkezett egy távirat Amerikából. Kint dolgozó professzorom írta, aki hallott a magánéleti válságról, és miközben kifejtette, hogy a férfiak is megsínylik azt a fránya válást, megkérdezte, nem segítenék-e az egyetemi tanszék alapításában. Épp az Egyesült Államokban élő magyar származású professzorok találkozóját készül szervezni. A repülőgépen, az Atlanti óceán fölött A nagy borzongást vetítették, és nemcsak a hasonló korú amerikai színészek szembesültek önmagukkal, hanem e sorok írója is.

A kinti tanulmányút átbillentett a holtponton, és miközben „segítettem” Ránki György történésznek, azzal a következtetéssel jöttem haza, hogy ha hozzá hasonló helyzetbe kerülök az itthoni felsőoktatásban, akkor alkalomadtán segítséget kérek a bajba jutott tanítványoktól.

Az MSZP volt elnöke a dél-borsodi időközi választás tanulságait pedzegette a szombati rovatában. Ugyanarra a következtetésre jutott a Népszava hasábjain, mint amit néhány napja már szóba hozott az ATV egyik vitaműsorában. A Színház- és Filmművészeti Egyetem bekebelezési kísérletével a kormányzat szintet lépett, ezért a veterán politikus azt firtatta, vajon az ellenzéknek nem kéne-é kilépnie a Parlamentből. Most még határozottabban kérdezett: „Tényleg azt hisszük, mehet minden a régi tempóban? Interpellációk, sajtótájékoztatók, jó frizurák és frappáns mondatok az ATV-ben és a Klubrádióban?”

Fel is sorolta, mit kéne csinálni. Nemcsak a közös programot megírni, hanem az ellenzéki kerekasztalt is létrehozni. Nemcsak konkurenciát teremteni a kormány operatív törzsének, hanem alternatív parlamentet, alkotmánybíróságot, sőt ombudsmani szervezetet is kiépíteni. Véleményét a Kósáné Kovács Magdának tulajdonított szállóigét kifordítva foglalta össze: „Nem elég ellenzéknek látszani, annak is kell lenni.” (Népszava, 20.10.17.) Bár az ellenzéki politikusok jó pénzért érzik rosszul magukat a Parlament épületében, aligha fogadják meg az iménti tanácsokat. Ezekhez az egzisztenciájukat kellene kockáztatni.

Miközben felírom a kor üzenőfalára Lendvai Ildikó egyértelmű állásfoglalását, hiányolok is valamit amúgy figyelemre méltó cikkéből. Az MSZP médiapolitikusaként megismerte a nyilvánosság működését, és felkészültségéből telt volna arra is, hogy legalább megemlítse, mi történt tavaly október 13-a óta abban a fránya nyilvánosságban. Vajon az ellenzéki pártok miért nem építették ki a Szabad Városok Szövetségét? Az immár egy éve ellenzéki többségű települések miért nem hozták létre az országos hatókörű közös újságot vagy/és portált? Miért nem szervezték meg a kormányhoz húzó Magyar Távirati Iroda ellensúlyozására a közös ellenzéki hírügynökséget?

Nem föltétlenül a nyilvánosság ama fórumait említettem, amelyeket fontosnak tartottam volna. Csupán azokat, amelyek az önkormányzati választás óta szóba kerültek, és azóta hamvukba is holtak. Vajon miért? Mi akadályozta meg abban a közös fellépésre készülő ellenzéki pártoka, hogy a nyilvánosságban saját elképzeléseiket valósítsák meg? Vajon mivel magyarázható, hogy erről a nyilvánossághoz talán legjobban értő ellenzéki politikus is úgy hallgat, mint hal a szatyorban? (Kedveli a háziasszonyos hasonlatokat, és olyat választottam, amely illik hozzá.)      

A legutóbbi napokban Orbán maszkolt, Lázár ragadozott, Kocsis M. sorosozott, Pálinkás pártolt, Pikó telített, Farkasházy pedig gönczölt. Lefülelt mondatok.

A választók megkóstolták a Soros-kolbászt, és nem ízlett nekik. (Kocsis Máté Fidesz-politikus a borsodi képviselőválasztásról, Hír TV, október 12.)

A választók többsége gondolatban már leváltotta a Fideszt. (Horváth Csaba szocialista politikus, Klubrádió, október 12.)

Nem nagyon van más remény a közélet megújítására, mint a politika nőiesebbé válása. (Ábrahám Júlia volt LMP-politikus, Újnépszabadság.com, október 12.)

Többen legyintettek, mint ahányan elmentek szavazni. (Jakab Péter Jobbik-politikus a borsodi választásról, ATV, október 13.)

Nem ér majd utólag picsogni, előtte kell mindent megtenni ellene. (Hadházy Ákos független honatya az ellenzékről és a kormányról, Azonnali.hu, október 13.)

Az ellenzéket a Fidesz terelte természetellenes egységbe. (Friss Róbert újságíró, Népszava, október 13.)

Sosem lesz az országnak még egy ilyen Göncze. (Farkasházy Tivadar újságíró a volt köztársasági elnökről, Facebook.com, október 13.)

Tavasszal a lakás lett az óvoda, iskola, munkahely. (Sándor Alexandra Valéria médiakutató a karanténról, Szabolcs Online, október 14.)

A nővérhiány lassan nagyobb, mint az orvoshiány. (Simkó Eszter egészségügyi szociológus, 168 Óra, október 14.)

Életem első maszkban elmondott sajtótájékoztatóját vagy beszédét tartom. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, október 14.)

Az Orbán-korszak nem náci korszak, de ettől még a csontja velejéig gonosz. (Bruck András író, Facebook.com, október 14.)

Én is politikai húsevő vagyok. (Lázár János Fidesz-politikus, volt kancelláriaminiszter, Spirit FM, október 15.)

Egy dolgot mond és képvisel: legyen sokkal sokszínűbb a színházi életünk. (Trill Attila színész Vidnyánszky Attiláról, Hajónapló.ma, október 15.)

Nem konzervatív pártot alapítottunk, hanem egy pragmatikus, szélsőségektől mentes néppártot. (Pálinkás József atomfizikus, 24.hu, október 15.)

Minden marad, csak Orbán megy. (Kabai Domokos Lajos újságíró a Pálinkás-pártról, Bekiáltás.blog, október 16.)

A jelek szerint felkészül Szili Katalin új baloldali pártja. Orbán Viktor megijedt. (Kereszty András újságíró, Újnépszabadság.com, október 16.)

A mai baloldali pártok választásról választásra reményekből élnek és illúziókból táplálkoznak. (Béndek Péter publicista, 1000leütés.blog, október 16.)

A liberálisok nemcsak a közösségi médiát, de az egész online teret uralják. (Kovács István, a kormánypárti kommentelőket képző Megafon Központ igazgatója, 888.hu, október 16.)

A város betelt. (Pikó András józsefvárosi polgármester Budapestről, Magyar Hang, október 16.)

Köszönjük szépen, hogy fogadtál minket. (Szebeni István újságíró Dzsudzsák Balázshoz, tv2, október 16.)

Nem elég ellenzéknek látszani, annak is kell lenni. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, október 17.)  

Ha az utcán elmenne mellettem, aligha ismerném meg. Bár tudható róla, hogy 66 éves, üzemmérnöki diplomát szerzett, majd 1980-ban elvégezte a színművészeti főiskolát is. Láttam néhány debreceni előadásban, majd amikor egyetemi társam, Gali László az egri színház igazgatója lett, ott is láttam föllépni. Sziki Károly egyébként az ’56-os Világ-Emlékbizottság elnöke, a New York-i Magyar Színház művészeti vezetője, a Vitézi Rend tagja lett, Wass Albertnek pedig kiállítást rendezett Egerben, ahol a Harlekin Bábszínház igazgatója is. Ő maga mondta egy interjúban, hogy leveleire a közéleti személyiségek közül csak Orbán Viktor és Lezsák Sándor válaszolt.

Érdeklődéssel olvastam interjúját a Heves Megyei Hírlap online kiadásában. Az újságíró kezdetben az alma máterről faggatta: „Mennyire volt hatással az egyetemi éveidre az akkori politika?” Sziki Károly ezt válaszolta: „Nem érdekelt és nem foglalkoztatott az a kérdés, ki a zsidó, ki a kommunista, ki a mélymagyar.” Elgondolkoztató, hogy a múlt század hetvenes éveiben ez volt számára a politika, de megnyugtatott, mert kifejtette, hogy ő „a liberális többségű tanári kar oktatása végén is” nemzeti radikális lett. Ezután arról beszélt, hogy „nehéz összefésülni” a nemzeti és a liberális színházat.

Hozzáfűzte, hogy ezt már Gali László is megpróbálta, de eltanácsolták az egri színházból, és most Vidnyánszkyéknak sem sikerülhet. Az úgynevezett kultúrharc kérdésében óvatosságra intette a kormányzatot, mondván: „Eddig sem igyekeztünk kizárni a zsidó és szocialista írókat, tehát ne menjünk tovább ezen az úton.” Azért emeltem ki a két zsidós mondatot, mert korjellemzőnek vélem, hogy egy Budapesttől 140 kilométernyire élő magyar értelmiséginek a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli purparléról ennyi jött le. Vajon a lényeget ragadta meg?

Az idézetekkel persze körültekintően kell bánni. Megtanultam, hogy a textusban érdemes érzékeltetni a kontextust. De ha ez terjedelmi okból nem lehetséges, inkább hagyni kéne az egészet. Ezúttal a közlés vagy nem közlés helyett mégis a harmadik utat választom. Pontot teszek e bejegyzés végére, és az utána olvasható dokumentum-összeállításból talán kibontakozik az árnyalt valóság. Miközben a vidéki Magyarországról nagyon sok embernek körülbelül ugyanez jön le egy fővárosi „botrányról”, a hiteles információk hiányában vélem fölfedezni a végletekig leegyszerűsített zsidó és nem zsidó érdekellentétet.

Részletek a Sziki-interjúból (Heol.hu, 2020. október 7.)

„Kimondta valaki és mások is, hogy liberális keltetőgép az egyetem. Ez engem vérig sértett, mert ha én karakteres nemzeti lettem a liberális többségű tanári kar oktatása végén is, sokszor még radikális is, akkor a kimondott jelzős mondat nem igaz.”

„A libernyák jelzőt, amit kilökött a gépezet magából, visszautasítom.”

„Nehéz összefésülni a nemzeti és a liberális színházat, ezért is lángoltak fel az indulatok a Színművészeti Egyetem körül.”

„A hatalom arrogánsabb sokszor, mint kellene, kapkod, mindent erőből akar megoldani. Ebben társakat talál a karrieristák, álláshalmozók és ellenségkép-gyártók személyében.”

„Egyes alkotók liberális színe nem leváltható, mert abból a próbálkozásból nem születhet más, csak torzó. Eddig sem igyekeztünk kizárni a zsidó és szocialista írókat, tehát ne menjünk tovább ezen az úton, mert már összerándult a képzőintézet átváltoztatása kapcsán sok jelentős művész, lehetőséget pedig a nyugatról fogást keresőknek nem kellene adni.”

Most volt Végh Antal 87. születésnapja. Nem kerek az évforduló, ezért csupán régi barátja, Köves József emlékezett meg róla. A múlt század hatvanas éveiben könyvértékesítő munkatársként került kapcsolatba a pályakezdő íróval. Megemlítette, hogy a Szatmárból érkezett „Anti” első fővárosi lakását Újlipótvárosban rendezte be, a Muck Lajos utcában.

Nocsak, naponta megyek keresztül rajta. Ama bolt szomszédságában található, ahol bevásárlok. Csakhogy már a Thurzó nevet viseli. Pontosabban megint, mert néhány éve visszakapta az eredetit. Beszélgettem idős bennszülöttekkel, egy-két információ a világhálón is felbukkant, és a Muckról érdekes történet kezdett kirajzolódni. Többen is elmesélték, hogy valami nem stimmelt a névadás körül. Volt idő, amikor a járókelők Muck Sándort olvashattak a táblán. S mert az utca derékszögben keresztezte a Pannóniát, amelyet átmenetileg Rajk Lászlóról neveztek el, legenda bontakozott ki a két Muckról. Korjellemző történetüket a Rajk-testvérekéhez hasonlították. Az egyik nyilas államtitkár lett, a másik meg kommunista miniszter.

Úgy vélték, hogy a kerületi tanács tulajdonképpen a kommunista Muck Lajosról akarta átnevezni a Thurzó utcát, de a nyilas Muck Sándor nevét íratta föl. Majd néhány hónap múlva rájött a tévedésre, és pontosította önmagát. A családon belüli politikai megosztottságnak azonban nyomát se leltem, ráadásul Muck Lajos szociáldemokrata volt. A sváb cipészmester a német megszállás után szembe fordult a hitlerbarát Volksbunddal, és megalapította a Magyarországi Népinémetek Demokratikus Szabadságmozgalmát. 1944 októberében a nyilasok letartóztatták. Döme Piroska visszaemlékezésében olvastam, hogy több angyalföldi-újlipótvárosi szakival együtt rajta volt azon a szerelvényen, amely a München melletti Dachauba vitte őket. Muck Lajos a koncentrációs táborban halt meg.

A kis Muck története nekem nemcsak a szomszédos utca fölfedezését jelenti. Azt is, amiért Köves Jóska lábjegyzete fölkeltette a figyelmem. Egy XIX. századi német író, Wilhelm Hauff mesékkel vétette észre magát a korabeli nyilvánosságban, és a Die Geschichte von kleinen Muck-ból az NDK-beli filmgyártás nagy öregje, Wolfgang Staudte 1953-ban filmet rendezett. Az idő tájt a szüleim eltitkolták, hogy a karácsonyi ajándékot nem a Jézuska hozza, ezért elküldtek a kiskőrösi moziba, hogy feldíszíthessék a karácsonyfát. Mindig A kis Muck történetét vetítették, és élvezhető volt a menü.           

Tegnap bejelentett pártalapítását sokan fogadták gyanakvással. Nehéz elképzelni az első Orbán-kormány oktatási miniszteréről, a Magyar Tudományos Akadémia elnökéről, majd a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal elnökéről, hogy szembefordul Orbán Viktorral. Domokos Lajos például ezt írta az Új Világ Néppárt szándékáról: „Minden marad, csak Orbán megy.” (Bekiáltás.blog, 20.10.16.) Ez is lehet, elolvastam azonban az új pártelnökkel készült első interjút, és feltűnt az egyik mondata: „Átgondolandó az újraelosztás.” (24.hu, 20.10.15.)

A civilben atomfizikus nem fejtette ki, hogy mire gondolt, de az a benyomásom, hogy Bokros Lajos nyomdokain halad. A volt pénzügyminiszter többször is pedzegette a társadalmi újraelosztás megreformálását, mindazonáltal a MoMa (Modern Magyarország Mozgalom) alapítójaként rájött, hogy kilógna az ellenzéki pártvezetők közül. Akik úgy akarták legyőzni a túlcentralizációban utazó miniszterelnököt, hogy eltávolítása után már ők oszthassák vissza Budapestről az állami bevételeket.

Ebbéli szándékukkal azóta sem hagytak föl, bár nem verik nagydobra. Még az Európai Egyesült Államok eszméjét meghirdető Demokratikus Koalíció is óvakodik szóba hozni az újraelosztás reformját. Holott a föderatív Európa alapelvéből következik, hogy például az adóbevételeket a tagállamok megosztják az Unióval, a nemzetállamon belül pedig a régiókkal. E gondolkodásmód kulcsszava a szubszidiaritás. Vagyis az, hogy a döntések ott (helyi szinten) szülessenek, ahol a legtöbb tapasztalat halmozódott fel a kérdések megoldására.

Ironikus, hogy Orbán Viktor felrója az Európai Uniónak: nem akarja megengedni a nemzetállamoknak, hogy ők dönthessenek a helyi problémákról, közben pedig tűzzel-vassal akadályozza, hogy itthon helyi (regionális) szinten döntsenek a megoldandó ügyekről. A debreceni atomfizikus, Pálinkás József alighanem azt ismerte föl, hogy az újraelosztás átgondolásával maga mellé állíthatná a fideszes kiskirályokat is. Ama potentátokat, akik már unják, hogy kormányzati könyöradományként kapják vissza a befizetett adók egy részét. S bár korrupcióból pótolják a hiányzó pénzt, jobban éreznék magukat, ha a regionális önkormányzatban legálisan, ráadásul a központi kormányzat helyett dönthetnének a beruházások sorsáról.

Érdekesnek ígérkezik a túlcentralizáló Fideszből kiábrándultak és kiábrándíthatóak egybemarkolására irányuló kísérlet. Még akkor is, ha majd’ minden marad, csak Orbán megy.     

Demeter Szilárd Erdélyből érkezett, és a szellemi élet megújítására vállalkozott. Vannak figyelemre méltó megnyilvánulásai, például nem szereti, ha a politikusok könyveket darálnak. Most azonban az újságírásról alkotott véleményt. Tíz pontban foglalta össze, és annyira mellétrafált, hogy okfejtése szóra sem érdemes. Van viszont egy komment, amely elgondolkoztat. Lázár Ferenc szerint „Túl sok médiaszakembert képzett ki mindkét oldal az utolsó húsz évben.” (Facebook.com, 2020.10.14.) 

Régebb óta ismerem a terepet. Három és fél évtizednyi szüneteltetés után az újságíróképzés 1993 szeptemberében jelent meg az állami felsőoktatás kínálatában. Tévedés, hogy mindkét oldal képzett volna újságírással kacérkodó fiatalokat. Baloldali és jobboldali, liberális és konzervatív értékrendű oktatókat ismertem meg, akik világnézetüket az előszoba-fogasra akasztották. Közös nevezőre jutottunk abban, hogy a nyilvánosság bővítésére alkalmas szakembereket kell képezni. Nem volt mindegy ugyanis, hogy ha majd az országgyűlés elfogadja a médiatörvényt - ami 1995 végén meg is történt -, vajon a plurális médiarendszer megfelelő szakemberekre tehet-e szert. Mire diplomát kapott az első évfolyam, az új magánrádiók és magántévék fel is szívták a frissiben végzetteket.

A következő fázisban már nem is annyira a rádiók és tévék számára képeztünk szakembereket. Például egyaránt tanítottam a hagyományos és a lapzárta nélküli újságírást, mert nem lehetett tudni, vajon a végzés után a papír alapú vagy a digitális sajtóban helyezkednek-é el. Ez a szisztéma 2011-ig tartott. A nemrégiben berendezkedett kormány lassanként és szívósan ürítette ki a kommunikációs tanszékeket, mert nem a nyilvánosság bővítésében, hanem a szűkítésében volt érdekelt. 1993 óta tízezerre becsülöm azok számát, akik országszerte kommunikációt tanultak. Közülük minden harmadik lett újságíró, a második harmad a marketing-világban találta meg a számítását, a harmadik harmad pedig más irányokba fordult. A nyugdíjba vonult bal- és jobboldali, liberális és konzervatív oktatókkal együtt pedig a nyilvánosság bővítésére kihegyezett képzés is elenyészett.

Arról még folyik a vita, vajon a frontharcos újságírást a Demeter Szilárd-féle Petőfi Irodalmi Múzeum, a Ludovika épületében működő Közszolgálati Egyetem vagy a Mathias Corvinus Collegium intézményesítse-e. Ha majd eldől a kormánypárti diskurzus, jöhet a nyilvánosság szűkítéséhez mellékelt tíz pont a hatalomnak alávetett újságírásról.                 

A női kézilabdát jobban szeretem, mint a férfit. Az utóbbiban kétméteres, százkilós gladiátorok gyürkőznek, az előbbiben karcsú, izmos, elegáns lányok-asszonyok játszanak. Köztük világklasszisunk, Görbicz Anita is. Pályafutása végén kiszorult ugyan a győri csapat balszélére, de amit olykor bemutat, az bámulatba ejt.

Szombaton például elég jó labdát kapott, a másodperc tört része alatt felismerte azonban, hogy szűk a lőszöge, ezért inkább föladta a labdát a jobb átlövő helyén berobbanó brazil csapatársának, Amorimnak, aki élt a lehetőséggel. Összjátékuk oly szépre sikeredett, hogy nemcsak élő adásban láthattuk a tévé képernyőjén, hanem a Nemzetközi Kézilabda Szövetség hivatalos videóján is élvezhettük. Közös csapatuk föl is tette a világhálóra, és becenevükön emlegette őket: „Görbe és Duda kínai gólja ebben a fordulóban is bekerült a TOP5-be. Ráadásul az első helyen.”

Látszólag pontos a fogalmazás, de nem sportszerű, mert a legjobb ötbe került egy másik magyar csapat szenzációs gólja is. A Ferencvárosé, amely ifistákkal állt ki a koronavírussal megfertőzött játékosai helyett, és az egyik legjobb dán együttest annak otthonában verte meg. A 182 centi magas szerzemény, Alicia Stolle hosszú sérülés után először szerepelt magyar csapatában. Olyan beidegződéssel lepett meg bennünket, amelyet szakmailag nem tudok egyetlen szóval összefoglalni. De ahogy elfordult a rá támadó ellenféltől, és ugyanazzal a mozdulattal azonnal gólhelyzetbe került, az arról árulkodik, hogy sok százszor gyakorolta, és az egyik legerősebb fegyvere lesz.

Vajon a győri csapat kommunikációs munkatársa miért ejtette? Miért nem említette meg legalább zárójelben, hogy ama bizonyos TOP5-ből két jelenetet is magyar csapatok játékosai hoztak össze? Ez még akkor is figyelemre méltó, ha egyik góllövő se magyar, a magyar csapatok játékospolitikája azonban már egy másik bejegyzés témája volna. Maradnék inkább annál, hogy a másfél sornyi képaláírás a klubsovinizmus minősített esete. Úgy rémlik, a szerző nem bírta elviselni, hogy a hazai bajnokság másik esélyese is képviseltette magát a nemzetközi szövetség digitális válogatottjában.

Mellesleg szegény Stollét az ág is húzza. Még saját csapata, a Fradi nyilvánosan megszólaló emberei is sztollénak nevezik. Holott a balkezes jobbátlövő nem angol, nem amerikai, még csak nem is holland, hanem német. Anyanyelvében az st-t és az sp-t s-sel ejtik. Stollénak, ahogy írjuk.