Ha könyvkiadó volnék, Tanács Istvánnak alkotói ösztöndíjat adnék. Arra ösztönözném, hogy írjon szociográfiát a Dél-Alföldről. Évtizedek óta tudósítja lapját Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megye fejleményeiről, a régiót uraló Lázár János és Botka László legjobb tollú ismerője - kitűnő könyvet adna ki a kezéből. A Népszabadság mai számában „csak” egy interjút jelentetett meg. A volt orosházi polgármestert szólaltatta meg abból az alkalomból, hogy tíz évvel ezelőtt, az őszödi beszéd kiszivárogtatása után tömegtüntetések robbantak ki a fővárosban, a Magyar Televízió épületét például föl is gyújtották.

A szocialista politikus nem föltétlenül a városától távoli eseményekről beszélt, inkább azt fejtegette, hogy a vidéki Magyarországon miként porladt szét az MSZP. Ezért Gyurcsány Ferencet okolja. Az eljelentéktelenedéshez mások is asszisztáltak, bár néhány mozzanatot meggyőzően bontott ki. Van azonban valami, amire fölkaptam a fejem. Az elsorvadás, szétesés folyamatát a 2002-es választási győzelemtől eredezteti, mondván: a D/209-es ügy „azonnal kikezdte Medgyessy népszerűségét és hitelét. Az SZDSZ is támadni kezdte. A miniszterelnök a támadásokat úgy próbálta kompenzálni, hogy ragaszkodott ígéretei betartásához.”

Annak idején örültünk, hogy Medgyessy Péter komolyan vette az ígéreteit. Mást nem is nagyon tehetett, ha már jólétinek nevezte el a választási programját. 50 százalékkal megemelte a közalkalmazottak bérét, szintén növelte az egyetemisták és a főiskolások ösztöndíját, sőt a legalacsonyabb nyugdíjakat is. Ezekről az a benyomásom, hogy szükség volt rájuk. Egyedül az nem illett a rendszerbe, hogy egyszeri pótlékot adott a nyugdíjasoknak, ha jól emlékszem, 19 ezer forintot, ezt már akkoriban is népszerűséget hajhászó intézkedésnek véltem.

Furcsa, ha most egy szocialista politikus hibának tartja, hogy a 2002-ben megválasztott miniszterelnöke „ragaszkodott” ahhoz, amivel a kampányban végigházalta az országot. Az erkölcsileg nehezen támadható száznapos program megvalósítását az utókor persze elkönyvelheti úgy, hogy a 200 milliárdnyi kiadás felborította az állam-háztartás egyensúlyát, és adósságspirálba sodorta az országot. A volt orosházi polgármester kijelentése mindazonáltal azt sejteti, hogy az MSZP-ben voltak olyan erőcsoportok, amelyek szerint a politikában nem szükséges az ígéreteket betartani. E szemlélet dél-magyarországi lecsapódását érdeklődéssel olvasnám Tanács István szociográfiájában. Most már csak egy kiadót kéne keríteni hozzá. 

Halványulnak az olimpiai emlékképek, holott még egy hónap sem telt el a riói világjátékok befejezése óta. Ami megmaradt, az leginkább a Nemzeti Sportnak köszönhető. Az olimpia alatt naponta vettem meg, rá is csodálkoztam az árára. A 240 forint azt jelenti, hogy a kiadóhivatal már az utcai standokra sincs tekintettel. Mentségére szóljon, hogy a legtöbb újságosbódé el is tűnt az utcákról.

Volt idő, még a kétezres évek elején is, amidőn egy fém százast perkáltam le a pesti Nagykörút és a Baross utca sarkán felállított fabódénál. Két műszakban két nyugdíjas néni váltotta egymást a pult mögött, jól jött nekik az aprópénz. A kiadó úgy állapította meg a kilencvenvalahány forintos árat, hogy a vevők ne kérjenek vissza a százasból, a különbözetért pedig az eladó első sorba állította az ország egyetlen sport napilapját. Akkor még százezer példányban fogyott el, és a foci uralta a kettéváló újság első felét. Leginkább a Fradi vitte a lapot.

Ma már a Ferencváros labdarúgó csapatának is külföldi edzője van, akivel nincs különösebb bajom azon kívül, hogy nem képes kommunikálni a szurkolókkal. Miért legyenek kíváncsiak rá a sportújság olvasói? A tavalyi bajnokcsapat tele van idegenlégiósokkal, akik bizonyára derék férjek és családapák, velük azonban nem kapós a lapszám. Márpedig az együttes legérdekesebb játékosával, a Tolnából elszármazott „madocsai Maradonával”, Böde Dániellel mégsem lehet minden nap eladni az újságot.

Az olimpia nemcsak azért volt határkő a Nemzeti Sport legújabb kori történetében, mert az értékesített példányszám negyvenezerről ugrásszerűen emelkedett meg. Azért is, mert a szerkesztőség fölcserélte az újság első és második felét. Előre kerültek a riói fejlemények, hátulra az augusztus elején megkezdődött nemzeti labdarúgó bajnokság vérszegény eseményei. Az olimpia után azonban minden visszazuhant a régi kerékvágásba - a példányszámmal együtt. Legföljebb az a különbség, hogy a szerkesztőség belátta: a magyar focival már nem lehet kitölteni az újság első felét. Így lett a lap eleje a labdajátékoké, a vége az egyéb sportágaké.      

Talán érdemes lett volna maradni az olimpiai beosztásnál, és üsse kő, tovább kísérletezni a legnépszerűbb magyar sportklubbal. Próbaként magam elé képzeltem a Ferencváros labdarúgóit és női kézilabdázóit. Ha szemközt jönnének a Nagykörúton, a focisták közül Bödén és Gerán kívül senkit sem ismernék föl. A kézis lányok közül viszont majd’ mindenkit, még a segédedző Vérten Orsolyát is.       

A tegnapi bejegyzés visszhangja a megszokott módon alakult. Tartalmas vita kerekedett, bár az utolsó harmadban a hozzászólók közül kivált két páros, akik világnézeti alapon, de még a közölhetőség határain belül anyázták egymást. Az elején pedig többen is megjegyezték, hogy félrevezettem őket a címmel, és erről a témáról nem kellett, illetve nem így kellett volna írni. Szorult belém némi megértés.

Valószínűleg nem tudják, hogy a Médianapló szakmai rovat, és posztgraduális jellegű. Azoknak szánom, akiket valaha tanítottam, vannak vagy négy-ötezren az országban. Ezúttal például a gyors-újságírásról tűnődtem. Arról, hogy a szakmánkban szükség van előre gyártott elemekre, mert az online tudósítónak nincs ideje gondolkodni a megfogalmazáson. A tarsolyából ilyenkor kéne előhúzni a témához illő hasonlatot, közmondást, szállóigét. Ehhez minimum két, de inkább három-négy változatot kell ismernie. Ezt a helyzetet próbáltam érzékeltetni egy közéleti téma, a népszavazás ürügyén.

Csakhogy a bejegyzést olyanok is olvashatták az egyik utánközlő fórumon, akiket sosem tanítottam, ráadásul nem is az újságírás mesterségét űzik (már amennyire ez az álneves kommentekből megállapítható). Nem csoda, ha csalódást okoztam nekik. Sajnálom, mindazonáltal van egy tanulság, amelyet megosztanék velük. Soraikból azt olvastam ki, hogy nekik való és kifogástalan színvonalú bejegyzést vártak egy bloggertől - ingyen. Tételezzük föl, hogy a tegnapi jegyzet nem volt életem fő műve. De vajon a „potyázó” hozzászólóknak van-e joguk a minőségi kifogásokhoz?

Több évnyi különélés után a hajdani feleségemmel úgy határoztunk, hogy hivatalosan is pontot teszünk a kapcsolatunk végére. Ügyvédet kerestem. Ötven-, negyven-, harmincezer forintért vállalták volna a válókereset megfogalmazását, ám az egyik barátom ajánlott egy olcsóbbat. Az óbudai panelrengetegben találtam rá, egy tízemeletes ház hatodik emeletén, szabálytalan alakú helyiségben, ütött-kopott bútorok között. Miközben soroltam neki az adatokat, és írógépbe pötyögtette a szöveget, furcsa zörejeket hallottam. A felső emeletekről zuhantak alá a szobán át futó csőben a szemetes zsákok. Az ügyvéd elkészült a válókeresettel, amely rémülettel töltött el. Hímeztem-hámoztam, végül kiböktem, hogy lássa be, írásból élőként nem nyújthatok be helyesírási és stiláris hibáktól hemzsegő kérelmet a bíróságnak. Az öregúr nem sértődött meg, hanem körülmutatott, és megkérdezte: „Mégis mit várt a tízezer forintjáért?”

Szellemi műhely nyomaira bukkantam a Fideszben. Ennek megítéléséhez illik összefoglalni Orbán Viktor tegnapi megnyilatkozását az országgyűlésben. A miniszterelnök „Brüsszel cselét” emlegette, mert szerinte vannak olyan magyar városok, ahol az önkormányzati testület baloldali többsége hajlamos letelepíteni ama „migránsokat”, akiket az ország elutasít.

Martin Schulz, az Európai Parlament német szociáldemokrata elnöke Szegeden jártában a város népét megdicsérte a menekültek ellátásáért, és mellette állt Botka László szocialista polgármester is. Ezt már Kósa Lajos fejtegette tegnap este fél nyolc körül az Egyenes beszéd stúdiójában. Németh Szilárd ma reggel negyed nyolc körül a Start cimű, ugyancsak ATV-műsorban ugyanezt tette. Kósa Lajos szerint a szocialista politikusok nem kérték ki maguknak Schulz árulkodó mondatát: „Hallgattak, mint az a bizonyos a fűben.” Németh Szilárd pedig így fogalmazott: „Hallgattak, mint az a végtermék a fűben.” A két Fidesz-politikus még azzal sem fárasztotta magát, hogy az egyikük más hasonlatot válasszon.

A nyilvánosság előtt szereplőknek, például a politikusoknak vagy az újságíróknak kétségkívül szükségük van előre gyártott elemekre, amelyeket előhúzhatnak, ha nagyon muszáj. E sorok írója két másik hasonlatot szokott használni. Ha nem tetszik valakinek a csöndje, azt írom vagy mondom róla: „Hallgatott, mint süket disznó a búzában.” Ha viszont sajnálom, mert egzisztenciális kényszerből fogja be a száját, ezt: „Hallgatott, mint hal a szatyorban.” A két politikus által favorizált harmadik változatot még sosem fogalmaztam meg nyilvánosan, mert indokolatlanul sértőnek találom.

Elég nyilvánvaló, hogy Kósa Lajost és Németh Szilárdot ugyanazon a kommunikációs tréningen készítették föl. Ebből az a következtetés adódik, hogy a miniszterelnök attól tart, nem lesz érvényes a közelgő népszavazás. Nyomást gyakorolt hát a baloldali vezetésű településekre, hogy minél többen menjenek el szavazni, az embereit pedig arra utasította, hogy azokba a stúdiókba is üljenek be, ahová eddig helyettük többnyire Kovács Zoltán kormány-szóvivőt küldte. A jelek ugyanis azt sejtetik, hogy a más ügyekben kormánykritikus választópolgárok nélkül október 2-án aligha járulnak négymilliónyian az urnákhoz.

Mindazonáltal Németh Szilárd Fidesz-alelnöknek, a Magyar Birkózó Szövetség elnökének ma reggel volt egy rejtélyes mondata, melyen azóta is tűnődöm, vajon mire utalhatott: „Ez a népszavazás mindenféleképpen érvényes lesz.”       

Végighallgattam ma reggel Deutsch Tamást. A Fidesz-politikus az egyik tévéstúdióban beszélt a kormányzat digitális elképzeléseiről. Miközben gesztikulált, lobogott a haja, és lelkesen számolt be arról, hogy 2017-től tizennyolc százaléknyira csökkentik a netes áfát, sőt 2018-tól már csak öt lesz az a fránya adónem.

A Digitális Jólét Programot gondozó miniszterelnöki biztos közlendője azért nem töltött el jó érzéssel, mert a mostani huszonhét százalékos áfánkkal szemben a szomszédos Romániába ugyanez huszonnégy, Szlovéniába és Szlovákiában pedig húsz-húsz százalék. De ha január elsejétől alájuk megyünk, akkor eddig miért nem mentünk alájuk? Vajon a kormányunknak mi baja volt az internettel, ha az Európai Unió legmagasabb áfáját 2014 őszén még különadóval is tetézte volna? S ha szándékát elsöpörte a népharag, most miért szánná el magát az ellenkezőjére: az adóterheink csökkentésére?

Nem föltétlenül az ellentmondás zavar, hanem inkább az, hogy a kormánypárti politikusok közül senki sem adott magyarázatot a szemléletváltásra. Aztán felötlik, hogy talán mégis adott. Utána is kerestem a világhálón, és kiderült, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a Magyar Nemzet 2011. január 22-i számában így fogalmazott: „Mi a választást javarészt a kontrollálhatatlan interneten és a Facebookon nyertük meg.” 2010 előtt a szociálliberális kormányok csakugyan nem ellenőrizhették a világhálót, és ez bizonyára előnyére vált az ellenzékbe szorult Fidesznek. Orbánéktól azonban megszoktuk a legutóbbi hat évben, hogy ami az ellenzéki időszakban sikerrel kecsegtette őket, azt most, a hatalomban igyekeznek megakadályozni.

Ezzel magyarázható, hogy néhány baloldali és liberális véleményvezérrel ellentétben nem minősíteném teljesnek az Orbán-kormány befolyását a médiára. Ha kiterjedne az internetre is, akkor nem volna szüksége arra, hogy a népszavazási kampányban óriásplakátokkal bélelje ki az országot. Ugyanezt a hatást csekélyebb anyagi ráfordítással is elérhetné a digitális sajtó révén. Az a benyomásom, hogy a hatalmukhoz ragaszkodó politikusok korántsem esélyegyenlőséget akarnak teremteni. Inkább az üzeneteiket szeretnék eljuttatni ama választópolgárokhoz, akik eddig nem kapcsolódhattak a világháló vérkeringésébe. Vagy ha a falvakban és a kisvárosokban számítógépeznek is, sokkal lassabban férhetnek a netes tartalmakhoz. Az áfacsökkentés végső célja tehát az, hogy a kormány kontrollálhassa az internetet is.      

A Népszava tegnap és tegnapelőtt Szanyi Tibor tollából két részben közölt figyelemre méltó eszmefuttatást. Nem lepődnék meg, ha cikksorozat kerekedne belőle. A szocialista politikus nyelvi igényességére jellemző, hogy nem elégedett meg ama közhellyé koptatott szállóigével, amely Balog Zoltán nevéhez fűződik. Az emberi erőforrás miniszter a pedagógus megmozdulások idején önkritikát gyakorolt, mondván, hogy „Túltoltuk a biciklit.” Azóta boldog-boldogtalan ismételgeti ezt, mert könnyebb leírni egy mástól kölcsönzött mondatot, mint kitalálni egy sajátot. Szanyi üdítő kivétel. Nála a Brexit-tel (az Európai Unióból való kilépéssel) az Egyesült Királyság „túlhúzta a rugót”.

A továbbiakban az Európa-parlamenti képviselő hozza a régi formáját. Az első, rövidebb részben húsz hibával véteti észre magát, a második hosszabban „csak” tizenhattal. E harmincsornyi bejegyzésben nem írhatok részletesebben a helyesírási és stiláris tévelygéseiről, csupán összefoglalom a hibajegyzéket. Például nincs tisztában a kijelentő és a kérdő mondat közti különbséggel, valamint a vessző intézményével. Az előbbinél, ugye, nem kell kitenni a kérdőjelet, ha az összetett mondat első tagmondata kijelentés, a másodikban viszont kérdés olvasható. Az utóbbinál pedig kulcsszó a mondat és a mondatrész. Ha az és, illetve a vagy az összetett mondatban két tagmondatot köt össze, illetve választ el, akkor ki kell tenni a vessző, ha két mondatrészt, akkor nem kell kitenni.

Azért nevezem jelenségnek a Szanyi-szindrómát, mert ismerős folyamat bontakozik ki előttünk. Adott egy közéleti személyiség, aki csekély anyanyelvi kultúrával hagyta el a középiskolát. Becsületére válik, hogy bedolgozta magát a számítástechnikai kultúrába, és a politikusok közül talán a legügyesebben használja ki a közösségi médiumokban rejlő lehetőségeket. A helyesírási szabályok mellőzése és a rövidítések azonban fokozták a nyelvtani és stiláris hiányosságait. Akkor kerül kínos helyzetbe, amikor gondolatokkal kéredzkedik vissza a hagyományos sajtóba, ahol dívik még a nyelvi igényesség.

Érteni vélem a Népszava engedékenységét. Szerkesztői sokat dolgoznak kevés pénzért. Ha hozzá sem nyúlnak Szanyi Tibor szövegeihez, aki elég sokat keres Brüsszelben ahhoz, hogy Budapesten ne kérjen honoráriumot, akkor kímélik magukat, ráadásul enyhítik a lapjukra nehezedő anyagi nyomást. A terjedelmes felületen, amelyen szanyikat közölnek, nem kell olyan publicisztikákat megjelentetni, amelyekért illene fizetni.  

Az újságíró dolga a kérdezés, a politikusé pedig a válaszadás. Lehet, hogy ez a rögeszmém, de a munkamegosztást még senki sem cáfolta. A szereplők közül a politikus kétségkívül választott ember, akinek azonban a döntéseiről illene beszámolni a választópolgárok előtt. Az interjúhelyzet, a médiaszemlélet megítélésére van egy fokmérőm.

Érdemes számon tartani a közéleti személyiségeket, akik nem ismerik, nem fogadják el, vagy kifejezetten felrúgják az említett munkamegosztást. Az idén alig több mint nyolc hónap alatt negyven esetet jegyeztem föl. Az újságírók beszélgetőpartnerei közül nyolc volt az olyan, aki gyakran szólal meg a nyilvánosság előtt, mégse sorolható egyik vagy másik táborba. Tizenegyen tartoznak az ellenzékhez, huszonegyen a kormánypártok valamelyikéhez. Vagyis az ellenzéki politikusok és a besorolhatatlan személyiségek együttvéve is kevesebben vonják kétségbe a kérdező jogát az érdeklődésre, mint a hatalmat gyakorlók.

Holtversenyben első három berzenkedéssel, dohogással, ellenkezéssel Csepreghy Nándor államtitkár, a miniszterelnöki hivatal második embere. Megfigyeltem, hogy előszeretettel értékeli le a kérdést - a kérdezővel együtt. („Nem teljesen értem, amit tetszik kérdezni.”) Vita bontakozik ki az értelmezési keretről, és az újságíró óhatatlanul kiesik a szerepéből, elvégre már állít és érvel. A 33 éves kormányzati tényező ekkor kérdi meg tőle kajánul: „Kíváncsi a válaszra, vagy tudja előre?” Majd fél mosollyal a szája szögletében ezt firtatja: „Mi a kérdés?” Ügyesen kamatoztatja, fonákjára fordítja mindazt, amit az egyetem kommunikáció szakán tanult az interjúról.

Ugyancsak háromszor méltatlankodott, neheztelt, tiltakozott Kovács Zoltán, az Orbán-kormány szóvivője. Gyöngyszemei: 1. „A kérdésének nem nagyon van értelme.”, 2. „Ön butaságot beszél.”, 3. „Furán teszi föl a kérdést.” A 47 éves államtitkár mentségére szóljon, hogy ifjú párttársával ellentétben nem tanulta a kommunikációt, csupán tanított az egyetem kommunikációs tanszékén. Ebből is látszik, hogy felkészült szakemberek vonják kétségbe azt a tételt, miszerint az újságíró is választott ember. A választópolgár becsben tart egy médiumot, amely megbízza az egyik munkatársát, hogy a nyilvánosság képviseletében indoklási kényszernek tegye ki a döntéshozót.

Az a benyomásom, hogy ama politikus, aki az interjúhelyzetet vitatja, a kérdést vagy a kérdezőt pedig minősíti, gyökeresen másként képzeli el a médiát.

Ha egyszer majd megírja valaki a baloldali sajtó legújabb kori történetét, sok adalékot találhat a torzsalkodásra. Például a Népszabadságról a Népszavában, a Népszaváról pedig a Népszabadságban. Érthető, hogy egyik szerkesztőség sem foglalkozik nyilvánosan a körülötte zajló üzleti mozgásokkal és médiapolitikai szándékokkal. Tragikomikus, hogy a másik lapról viszont rendszeresen közölnek tényeket vagy feltételezéseket.

A visszafogott, bár egyre inkább érzékelhető civakodás, kötélhúzás, rivalizálás. versengés a baloldali sajtó helyzetére vezethető vissza. Nemcsak értékrendszere iránt csökkent az érdeklődés, hanem általában az újságpapírra kinyomtatott lapok iránt is. A Népszabadság mai számában Bednárik Imre foglalta össze a Népszava sanyarú állapotát. A tapasztalt média-szakíró vázolja a svájci Marquard-kiadó magyarországi pályafutását, és megemlíti a Népszava esetleges felvásárlását is. Eszmefuttatása elgondolkoztató, legföljebb abban vitatkoznék vele, hogy legrégebbi napilapunk nem föltétlenül „hozzávetőleg tízezres példányszámú”.

De lehet, hogy még ebben sem téved, ha nem a kinyomtatott tizennégyezerre utalt, hanem az eladott példányokra. Minél jobban távolodunk ugyanis a fővárostól, annál kevesebb példány kél el. Az 1905 óta naponta megjelenő újság évek óta tudósítói hálózat nélkül működik, gyakorlatilag a fővárosra és környékére korlátozódik. S mert az ország legnépesebb megyéjének, Pestnek több mint két évtizede nincs napilapja, a kitörés útja akár az is lehetne, ha a majdani tulajdonos közép-magyarországi újságot csinálna belőle, elvégre Budapesten és vonzáskörzetében körülbelül két és félmillió ember el. Ehhez persze szembe kéne nézni a valósággal, és lemondani az országos jelleg illúziójáról.

Okfejtésem korántsem ördögtől való. Ha ama jövőbeli sajtótörténész kotorászik majd a Népszava-dokumentumok között, a múlt század kilencvenes éveiből talál a regionális napilapra is vonatkozó elképzelést. Ami azt sejteti, hogy már a Horn-kormány országlása idején is a Népszabadság mögé szorult a Népszava. De akkor még azért folyt a vetélkedés, hogy a hatalmon lévő MSZP melyiket tekintse a félig-meddig sajátjának, az anyagilag is támogatandónak. A helyzet azóta annyit változott, hogy a két baloldali újság kiszabadult a pártlap-kalodából. Az már a sors iróniája, hogy az öregedő és fogyatkozó olvasótábor csupán egyet képes eltartani közülük.              

Szemináriumon egyszer megemlítették a kommunikáció szakos diákok, hogy sosem csatlakozom hozzájuk, ha tévében futó sorozatról vitatkoznak. Bevallottam nekik, hogy nem nézek sorozatokat. De nem azért mellőzöm a szériákat, mert bármit kifogásolnék bennük, hanem sajnálom rájuk az időt. Ha egy rész hatvan percig tart, akkor a száz rész száz órát spórol meg az időmből. A legutóbbi két napban kiderült, hogy rosszul számoltam.

Tegnapelőtt szörföltem a képernyőn, és az egyik program új sorozatot harangozott be. Quantico a címe, és pályakezdő ügynökök sorsán keresztül mutatja be az amerikai titkosszolgálat tevékenységét. New York-ba elszármazott sógorom Gabi fiát is a virginiai Quantico-ban képezték ki, és azóta furdal a kíváncsiság, vajon mi a csudát csinálhat egy FBI-ügynök. Csakhamar megtudtam, hogy a sorozat főszereplője egy indiai származású színésznő, akit valaha a világ szépének választottak. Elismerésem azoknak, akik kiválasztották a filmezésre is. Hazájában milliárdnyian élnek, és ha bemutatják a sorozatát, garantált a tömegsiker.

A kaján gondolatot azonban elnyomta a számolgatás, a hatvan perces első rész ugyanis nem tartott egy óráig. E drámai felismeréssel magyarázható, hogy tegnap este belenéztem egy másik sorozatba, és a Gyilkos elmék: Túl minden határon alkalmat teremtett arra, hogy méricskéljem az időközöket. Négy reklámblokk szakította meg a kétségkívül fordulatos cselekményt, és a hirdetéseket körülbelül négy-öt percig sugározta a tévé. Vagyis az epizód mindössze negyven percig tartott, legföljebb háromnegyed óráig. A széttördelés mindennapi tapasztalata több millió magyar tévénézőnek. Közülük e rovat olvasói talán csodálkoznak is, hogy csodálkozom ezen.

De vajon miként azonosuljunk az Alex Parrish, illetve a Jack Garrett nevű hősökkel, akik szükség esetén értünk halnak meg, ha reklám-szakemberek állandóan kizökkentenek bennünket az azonosulásból? Bertolt Brecht dolgozta ki az Entfremdungseffekt-et, az elidegenítési hatásmechanizmust, amely arra készteti a nézőt, hogy kívülről szemlélje a színpadi cselekményt, rálásson a dráma összefüggéseire. A világhírű író épp hatvan éve halt meg, amidőn a reklámipar még fejletlen volt, országában, a Német Demokratikus Köztársaságban például alig létezett. Lám, elméletéből még arra is telik, hogy 2016-ban elhidegüljek az ismétlődő hirdetések közé szorított FBI-ügynököktől.   

A hétvége szenzációja volt az orosz elnök interjúja. Az amerikai hírügynökség munkatársa Vlagyivosztokban rákérdezett az orosz-japán, orosz-kínai határviszályra, utána pedig a hajdani Kelet-Poroszország helyén létrehozott kalinyingrádi enklávé sorsát firtatta. Putyin nem beszélt mellé, hanem kifejtette: akkor nézzük csak a második világháború utáni határrendezéseket, Lengyelország például német területet kapott, Ukrajna viszont lengyelt. „És így tovább”, majd kitért ránk is.

Érdemes felidézni, hogy a magyar nyelvű sajtóban milyen címekkel jelentek meg az interjúról beszámoló cikkek. Mindegyikben Putyin az alany, és így folytatódnak: „a magyar-román határ módosítását pedzegette”, „megemlítette a magyar-román határ módosítását”, „a magyar-román határ módosításáról beszélt”, „egy interjúban bedobta a magyar határok módosítását”, „szóba hozta a magyar és a román határ módosítását”, „módosítaná a magyar-román határt?”. Az utolsó címet adó szerkesztő becsületére válik, hogy legalább kitette a kérdőjelet, bár odáig már nem jutott el, hogy megnézze, valójában mit is mondott Putyin.

Kétségkívül felsorolt néhány határügyet, az ’és így tovább’-ot is kimondta, csakhogy a határ kifejezés nem hangzott el. Helyette így fogalmazott: „Ott van Magyarország is, ott van Románia is.” Nem tudhatjuk, hogy közben mire gondolt, azt azonban tudjuk, hogy napirenden van Moldávia egyesülése Romániával, és a volt szovjet tagköztársaság beolvadását Oroszország nem nézné jó szemmel. Kár, hogy a magyar nyelvű sajtó témával foglalkozó szerkesztőségei elfelejtették megnézni az eredeti szöveget, és a interjú elhangzott elemeiből olyasmire következtettek, ami nem hangzott el.

Ez szellemi restségre utal, de tételezzük föl, hogy Putyin nem véletlenül ejtette ki Magyarország és Románia nevét, és amit mondott, az kapcsolatba hozható a megemlített határesetekkel. Márpedig ha így is történhetett, óhatatlanul felötlik, hogy amidőn a magyar miniszterelnökkel többször is találkozott, vajon utalt-e a lehetséges határmódosításra. Mert ha igen, az Orbán-kormány nemcsak a számára jó üzletnek ígérkező Paks 2. miatt fordult a keleti nagyhatalom felé. Emlékeztetnék arra, hogy a múlt század harmincas éveiben Mussolini és Hitler a magyar politikai elitnek határmódosítást ígért. Ezt részben be is tartották annak fejében, hogy a magyar kormány bekapcsolódott a második világháborúba. Az eredményt ismerjük, milliónyi honfitársunk halt meg.