Az újságíró dolga a kérdezés, a politikusé pedig a válaszadás. Lehet, hogy ez a rögeszmém, de a munkamegosztást még senki sem cáfolta. A szereplők közül a politikus kétségkívül választott ember, akinek azonban a döntéseiről illene beszámolni a választópolgárok előtt. Az interjúhelyzet, a médiaszemlélet megítélésére van egy fokmérőm.

Érdemes számon tartani a közéleti személyiségeket, akik nem ismerik, nem fogadják el, vagy kifejezetten felrúgják az említett munkamegosztást. Az idén alig több mint nyolc hónap alatt negyven esetet jegyeztem föl. Az újságírók beszélgetőpartnerei közül nyolc volt az olyan, aki gyakran szólal meg a nyilvánosság előtt, mégse sorolható egyik vagy másik táborba. Tizenegyen tartoznak az ellenzékhez, huszonegyen a kormánypártok valamelyikéhez. Vagyis az ellenzéki politikusok és a besorolhatatlan személyiségek együttvéve is kevesebben vonják kétségbe a kérdező jogát az érdeklődésre, mint a hatalmat gyakorlók.

Holtversenyben első három berzenkedéssel, dohogással, ellenkezéssel Csepreghy Nándor államtitkár, a miniszterelnöki hivatal második embere. Megfigyeltem, hogy előszeretettel értékeli le a kérdést - a kérdezővel együtt. („Nem teljesen értem, amit tetszik kérdezni.”) Vita bontakozik ki az értelmezési keretről, és az újságíró óhatatlanul kiesik a szerepéből, elvégre már állít és érvel. A 33 éves kormányzati tényező ekkor kérdi meg tőle kajánul: „Kíváncsi a válaszra, vagy tudja előre?” Majd fél mosollyal a szája szögletében ezt firtatja: „Mi a kérdés?” Ügyesen kamatoztatja, fonákjára fordítja mindazt, amit az egyetem kommunikáció szakán tanult az interjúról.

Ugyancsak háromszor méltatlankodott, neheztelt, tiltakozott Kovács Zoltán, az Orbán-kormány szóvivője. Gyöngyszemei: 1. „A kérdésének nem nagyon van értelme.”, 2. „Ön butaságot beszél.”, 3. „Furán teszi föl a kérdést.” A 47 éves államtitkár mentségére szóljon, hogy ifjú párttársával ellentétben nem tanulta a kommunikációt, csupán tanított az egyetem kommunikációs tanszékén. Ebből is látszik, hogy felkészült szakemberek vonják kétségbe azt a tételt, miszerint az újságíró is választott ember. A választópolgár becsben tart egy médiumot, amely megbízza az egyik munkatársát, hogy a nyilvánosság képviseletében indoklási kényszernek tegye ki a döntéshozót.

Az a benyomásom, hogy ama politikus, aki az interjúhelyzetet vitatja, a kérdést vagy a kérdezőt pedig minősíti, gyökeresen másként képzeli el a médiát.