Két Kunhalmi Ágnest ismertem meg. Az egyik a konyhaszekrénynek támaszkodik, és mereng. Épp szakítás után van, mégis az ablakból látható játszótérről tűnődik, ahol kismama hintáztatja a gyerekét. Ketyeg egy harminc körüli nő biológiai órája. A másik Kunhalmi - így, keresztnév nélkül - stúdióban ül, és villámlik a szeme. Ő a szocialista szüfrazsett, aki érvelés helyett kinyilatkoztat. Eme arca nem rokonszenves, kár, hogy többnyire ezt látom. Ma reggel pedig még csapdába is lépett.

Azért hívták a stúdióba, mert Orbán Viktor bekerült a nyolcadikosok történelemkönyvébe. A témát gyorsan elintézte a műsorvezető, majd előjött a farbával: mi is van az újdonsült pártelnök ama kijelentésével, hogy amennyiben a kötelező menekült-betelepítés kérdése „fölvetődik, akkor készen állunk arra, hogy megtámogassuk a kormányt”? Hozzáfűzöm, hogy Molnár Gyula csütörtöki megjegyzését még aznap kommentálta Szanyi Tibor szocialista politikus: „Ha én lettem volna az MSZP elnöke, ilyen mondatok nem hangozhatnának el.” (Tumblr., szeptember 1.) Párttársai közül Molnár Zsolt ugyancsak aznap „nem a legszerencsésebb szóhasználatról” beszélt, másnap pedig Lendvai Ildikó ezt írta a Facebook üzenőfalára: „A tegnapi nyilatkozat hangsúlya félrement, szerencsére azóta több mszp-s nyilatkozat helyre tette.”

Talán ez hatott Molnár Gyulára, aki vasárnap, a Baloldali Sziget Fesztiválon elismerte a Népszabadság munkatársának: „Azt már látom, hogy csatazajban nem szerencsés a többszintű kommunikáció.” Ilyen előzmények után szólalt meg ma reggel Kunhalmi Ágnes: „Az MSZP nem támadja a kötelező kvótát, mert nincs kötelező kvóta.” A folytatás nem volt ennyire tömör, ezért megpróbálom összefoglalni: nem érdemes népszavazást tartani arról, ami nincs is, ezért a választópolgárok október 2-án ne menjenek el szavazni, de ha az Európai Unió kötelezővé teszi a menekültek befogadását, az MSZP együtt szavaz az Orbán-kormánnyal. E gondolatmenetben van politikai logika, csatazajban (kampány idején) azonban nem szerencsés olyasmivel traktálni a választópolgárokat, amely akkor következik be, ha az Unió vezetése olyan döntésre szánja el magát, ami nem tetszik a magyar kormánynak - plusz az MSZP-nek.

Két eset lehetséges. A legnépesebb szocialista szervezet elnöke, Kunhalmi Ágnes nem vette észre, hogy a párt elnöke önkritikát gyakorolt. A másik eset, hogy olyan vezetője van a fővárosi pártszervezetnek, aki elszabadult hajóágyúnak képzeli magát az MSZP nevű cirkáló fedélzetén. 

Talán meg is csömörlöttünk az olimpiától. Két hete fejeződött be, és két politikai mozzanat borzolta a kedélyünket. A közszolgálati tévében a fránya egypercesek között mutatták magukat a világ legjobb sportolói, továbbá Erdélyben a magyarok csak román felirattal és kommentárral nézhették, hallhatták a versenyeket. Hozzájuk kapcsolnám most azt is, ami két olimpia között mérgezi az élsportot.

Még Rióban időztek az atléták, amidőn a szakkommentátor megjósolt valamit. Bár a háromezer méteres akadályfutásban az afrikai lány fogyatékos technikával vette a gátakat, állóképességével annyira kimagaslott a mezőnyből, hogy az utolsó körben már utcahosszal vezetett, és akár világrekorddal is nyerhetett volna. Csakhogy a célegyenesben lassított, szinte leállt. Ekkor mondta kesernyésen a közvetítő, hogy az olimpiai bizottság nem fizet az aranyéremért, de figyeljük csak meg, hogy a következő Gyémánt Liga-versenyen negyven-ötvenezer dollárért akkora világcsúcsot fut, hogy csak na. Értsük meg, nagy a rokonsága, és ennyi pénzből egész évben megélnek. Ki gondolta volna, hogy néhány nap múlva az említett futónő csakugyan világcsúcsot ér el egy pénzdíjas viadalon?

De Fajdek kalapácsvetőnek hány embert kell eltartania? A lengyel atléta toronymagas esélyesként érkezett Rióba. Igaz, hogy az idén csupán 81.87-ig vitte, ám az olimpia előtt a nemzetközi mezőnyből ő érte el a legjobb tíz eredményt. Erre fogta magát, és elvérzett a selejtezőben. Mindössze 72 métert dobott, hét centi híján tizenkét méterrel maradt el az egyéni legjobbjától. Vajon miért? A múlt héten megkaptuk a választ. Egy pénzdíjas versenyen 82.47 méterrel „ledobta” a mezőnyt, és mintha mi sem történt volna, újra megjelent a csúcson. A hirtelen, meglepetésszerű, ripsz-ropsz formajavulás arra vezethető vissza, hogy kiesésével lemondott ugyan az olimpiai aranyéremről, de legalább elkerülte a doppingvizsgálatot. A fizetős versenysorozat csekélyebb megdicsőüléssel jár ugyan, ám nagyobb biztonsággal, ráadásul gyarapítja a bankszámlát.

Egyébként a pénzdíjas versenyen a mi londoni olimpiai bajnokunk, Pars Krisztián lett a negyedik 75 méter körüli eredménnyel. Nála nincs formaingadozás, Rióban is ennyire futotta neki. Az már a sporttörténet fintora, hogy a világcsúcs épp most, augusztus 30-án volt három évtizedes; egy szovjet atléta nevéhez fűződik, és a vaskos golyó 86 méter 74 centinél fúródott a gyanútlan gyepszőnyegbe.           

Ha jó bluest akarok hallgatni, Bill Wyman valamelyik koncertjét töltöm le a világhálóról. 1992-ig volt a The Rolling Stones basszusgitárosa, majd zenekart alapított, és járja a világot. Inkább feldolgozásokat ad közre a rá jellemző hangzással. Olyan szólógitárosa van, mint Albert Lee, aki még Grammy-djat is kapott. Na, vele gyűlt meg tegnap a bajom.

Hetven fölött is törékeny alkatú, ősz, vállig érő, lobogó hajkoronával. Van benne valami nagypapás, ő számomra a megöregedett és megszelídült rocker. Mindig a zenekarvezető mellett áll, és ha szólózik, előtérbe lép, ha viszont csak kísér, a háttérbe húzódik. Aztán találtam egy olyan koncertet, amelyet Wymanék legalább három évtizede adtak Párizsban, és a főnök mellett megjelent a jellegzetes fürtű, de jóval fiatalabb Lee. Rázni kezdte a fejét, hullámzott utána a haja, és erős hangon, olyan fergetegesen játszotta el a Hey Joe-t, hogy beleborzongtam. Gondoltam, megosztom a zabolátlan és a megállapodott Lee egy-egy felvételét ismerőseimmel a közösségi oldalon. Néhányan visszaigazolták a lelkesedésemet, az idős gitáros felvételét azonban senki sem lájkolta.

Kíváncsiságból szörföltem egy kicsit a világhálón. Ekkor figyeltem föl arra, hogy a halk, visszafogott Bill Wyman mintha más nevet harangozott volna be ama bizonyos koncerten. Louis Pertignac-ot értettem, kisvártatva kiderült azonban, hogy Louis ugyan, de Bertignac. Kísértetiesen hasonlít Albert Lee-re, mégsem ő, hanem egy francia rockzenész, aki a Shakin Street ének-gitárosaként közismert Nyugat-Európában. Az azonosítás megtörtént, immár Bertignac-kal ismét meghallgattam a Hey Joe-t, és majdnem olyan jónak találtam, mint Jimi Hendrix híres előadását.

Erről ugrott be, hogy nemrégiben fölfedeztem egy kolozsvári bandát, a Nightlosers-t. Románnak nem mondanám, mert van ugyan benne két román zenész, de egy temesvári német, Hanno Höfer is, a zongorista pedig Grunzó Géza és az erősítővel meghosszabbított hegedűs Jimi Lako (a keresztnevét Hendrixtől örökölte, a vezetéket láttam Lako-ként, sőt Laco-ként is, mellesleg köze van Nagyváradhoz és a közeli kisvároshoz, Margittához is). Munkanyelvük az angol, nos, ők majdnem olyan zseniálisan adták elő a Hey Joe-t, mint Jimi Hendrix. Azt nem bánom, hogy néhány órára összetévesztettem Albert Lee-t Louis Bertignac-kal, az viszont zavar, hogy milyen keveset tudok egy kolozsvári bandáról, amelyben magyar, német és román zenészek erdélyi dialektusban játsszák a bluest.            

Ötven éve dolgozom mondatokkal. Kezdetben a sajátjaimmal, most már inkább a másokéival. Néhány napja például Vona Gábor soltvadkerti beszédét tanulmányozhattam. A Jobbik elnöke nyitotta meg az őszi politikai szezont, és ötvenvalahány percig tartotta szóval az értelmiségi hallgatóságot. Meglepően összefogott előadásából tíz mondatot jegyeztem föl. Bár egyiket se teszem be a szállóigék negyedszázada gyűjtött válogatásába, akadnak köztük ütősek.

Tegnap Gyurcsány Ferenc szónokolt a Demokratikus Koalíció kampánykezdő összejövetelén. Nem egészen harminc percig beszélt, és öt mondatát jegyeztem föl. Teljesítménye mennyiségileg Vonáéhoz hasonlítható, rutinosabban előadva. Ütős mondatai közül egyik sem gyanúsítható azzal, hogy asztaltársaságban ismételgetjük majd. Akadt például egy képzavaros eszmefuttatása, amidőn arra ösztönzött bennünket, hogy segítsünk „megtörni a félelem burkát, és kitörni ebből a hurokból” (a két igei állítmány kilógott a mondatból). Mindazonáltal igényességére vall, hogy kerülte az ellenzéki politikusok szellemi restségét, és nem vette át a kormányzati kommunikáció által meghonosított migráns kifejezést, helyette mindvégig a menekültet használta.

A jó szónoki adottságokkal megáldott politikus beárazta az október 2-i voksolást. Szerinte a Demokratikus Koalíció győz, ha nem lesz érvényes a népszavazás. Vagyis ha nem jut el az urnákhoz 4,1 millió plusz egy választópolgár. A DK célja tehát az, hogy érvénytelen legyen a népszavazás. Elképzelhető, hogy ez a cél megvalósul, csakhogy erről a nyilvánosság nagyobbik része aligha értesül. A fórumai leginkább a kormányzat kezében vannak, ha nem is olyan mértékben, mint ahogy a kommunikációs lehetőségeket gyakorta kihasználatlanul hagyó ellenzék feltételezi. Eddigi tapasztalataink alapján arra készülhetünk fel, hogy a választókörzetek lezárása után egy-két órával az összes párt vezetői mikrofonok és kamerák elé állnak.

A stábjuk addigra kiválasztja az eredményekből azt a mozzanatot, amelynek révén győztesnek nyilváníthatják magukat. Márpedig az értelmezési harcban a hatalmon lévők szava hallatszik a legmesszebbre. E kesernyés tanulsággal akár be is fejezhetném, ha nem olvasnám a ma reggeli lapokban, hogy Orbán Viktor jövő szombaton kampányindító beszédet mond Kötcsén, a hagyományos polgári pikniken. Fogadni mernék, hogy mindent megtesz azért, nehogy október 2-án este hamis győzelmi jelentéssel kelljen az ország nyilvánossága elé állnia.

Az MSZP újdonsült elnöke elég sokáig bírta. Csak a megválasztása utáni harmadik hónapban lépett bele a kommunikációs csapdába. Kiment Brüsszelbe, hogy bemutatkozzék az Európai Unió vezetőinek, és onnan válaszolt tegnap a Hír TV kérdéseire. Kifejtette, hogy nincs semmi alapja az október 2-i népszavazáson fölteendő kérdésnek, „de hogyha ez a kérdés fölvetődik, akkor készen állunk arra, hogy megtámogassuk a kormányt”. Mármint az a kérdés, hogy az Európai Unió netán kötelezővé teszi a menekültek befogadását.

Már az is körülményes, ahogy értelmezni próbálom a szocialista politikus megnyilatkozását. Két olyan elemet kapcsolt össze a nyilvánosság előtt, amelyek az MSZP árnyalt, bonyolult, összetett, szerteágazó, szövevényes menekültpolitikáját tükrözik ugyan, de a második elemet senki sem kérdezte tőle. Ebből lett az, amit így kommentált versenytársa az elnöki székért, Szanyi Tibor: „Ha én lettem volna az MSZP elnöke, ilyen mondatok nem hangozhatnának el.” (Tumbir, szeptember 1.) A másik szocialista politikus, Molnár Zsolt pedig elnökét mentegetni ment be az egyik tévéstúdióba, és „félreértésnek”, „nem a legszerencsésebb szóhasználatnak” nevezte az elszólást.

Szegény Molnár Gyula hiába mondta, hogy „az MSZP igyekszik elég egyértelműen fogalmazni”, gondolatmenetében csak az nem fedez föl ellentmondást, aki nem akar. Miközben arra buzdítja a választópolgárokat, hogy ne menjenek el a kormány kezdeményezte népszavazásra, azt is közli, hogy egyetértene a népszavazás egyetlen kérdésével, ha valóságos gond volna. Igazán kár, hogy az értelmezési folyamatban kimosódtak az árnyalatok, és maradt az üzenet, hogy azért nem érdemes elmenni a népszavazásra, mert túl sokba kerül, de ha ennyire fontos annak a fránya kötelező kvótának az elkerülése, akkor a kormány szavaztassa meg a parlamenti többségével, még a demokratikus ellenzék legerősebb pártja is csatlakozik hozzá.

Ez az okfejtés elfogadható volna egy normális országban, bár ott is kommunikációs zárlatot okozna az egyértelműség (a kristálytiszta, pofonegyszerű fogalmazás) hiánya. Mi viszont olyan országban élünk, ahol nemcsak határkérdés, hanem határhelyzet is van: a cselekvés lehetőségei vagy-vagyra szűkültek. Egy politikai csoportosulás vagy a kormányt támogatja, vagy az ellenzéket erősíti, harmadik eset nincs. Az újdonsült szocialista pártelnök ezt most talán megértette, amidőn belépett a nagypolitikába, és megfizette a tanulópénzt.        

Talán meglepő, de az internet a hidegháború szülöttje. A múlt század hatvanas éveiben a Szovjetunió olyan rakétákat telepített Kuba szigetére, amelyek bármikor megbéníthatták a közeli Washingtonban az amerikai hadügyminisztériumot. E veszélyt védte ki a Pentagon azzal, hogy az egyetemekről „átigazolta” az úgynevezett intranetet, vagyis a tanszékeket összekapcsoló digitális hálózatot. Az Egyesült Államok hadserege ugyanis világszerte telepített támaszpontokat, amelyeket szükség esetén a Pentagon kikerülésével működtethetett. Azóta több mint fél évszázad telt el, és a központ kikapcsolásával nemcsak egyetemen, hadseregen, cégen belüli részeket kapcsol össze a digitális hálózat. A világhálón felhalmozott információkhoz bárki hozzáférhet, ezért hívják immár internetnek.

1. alc.: Rabosított olvasók

A XXI. századi Magyarországon a helyi nyilvánosság kulcsembere a polgármester. A legtöbb településen maga alá gyűrte az önkormányzati újságot, televíziót, s ha van, a rádiót is. Az ellenvéleményt képes ugyan kiküszöbölni a helyi nyilvánosság hagyományos fórumain, azt azonban egyre kevésbé akadályozhatja meg, hogy a digitalizáció révén valamelyik közösségi oldalon nyilvánosságot kapjon egy helyi választópolgár merőben eltérő álláspontja. Egyik főiskolai hallgató tanítványom például tagja lett a szülőhely önkormányzati testületének, de álláspontját nem fejthette ki a helyi újságban. Föltette hát a Facebookra, és névvel vállalt bejegyzését hatezren olvasták el, a kisvárosi lakosság több mint ötven százaléka.   

Tavaly némi port kavart a tatai ügy. A polgármester azért perelte be az egyik helyi lakost, mert a közösségi oldalon kommentelte azt a cikket, amelyet valaki az önkormányzat belvárosi házügyletről írt. Az olvasót nem untatom a részletekkel, a lényeg amúgy is az, hogy több forduló után a bíróság elítélte a kommentelőt. Tízezer forintot kellett fizetni a becsület csorbítására alkalmas, valótlan tényállításért. Rejtély, hogy a polgármester miért nem az eredeti cikk szerzőjét perelte. Elfogadható ugyanis az az érvelés, amely egy digitális sajtóperekben járatos védőügyvéd nyomán úgy foglalható össze, hogy a közösségi oldalra kikerülő vélemény is nyilvános közlésnek számít, ezért a tartalma számon kérhető. Ha névtelen volt is ama bejegyzés, ma már technikailag korántsem lehetetlen utánajárni a szerzőnek. Könnyebb persze a kommentelőt megfenyíttetni, pláne, ha óvatlanul a saját nevén fejtette ki az álláspontját.

A történteknél azért nem időznék hosszasabban, mert néhány hónappal később, ugyancsak a Dunántúlon hasonló eset borzolta a kedélyeket. Azzal a különbséggel, hogy a volt siófoki polgármester nemcsak egy kétes lakásügylet névtelen értelmezőjét hagyta békén, hanem a kommentelőket is. Beperelte viszont azokat, akik a világhálón megosztották az eredeti bejegyzést. Igaz, a negyvenvalahányból csupán tizenhetet jelentett föl - azokat, akik magát a „fantomoldalt” osztották meg. S mert a pereskedésre alkalmat adó lakásügylet még a felperes aktív polgármesterkedése idején ment végbe, a közszereplőre való tekintettel az illetékes ügyészség eleve közvádként kezelte az ügyet. Rabosította tehát a tizenheteket.

2. alc.: Egy kalap alatt?

Fénykép szemben, mindkét profilból, ujjlenyomat vétele, satöbbi, mindennek sokáig lesz nyoma a bűnügyi nyilvántartásban. Az országos visszhang közben további háromezren osztották meg a lakásügylettel foglalkozó bejegyzést, az ügyészség pedig visszavonta a közvádat. A volt polgármester ekkor indított magánvádas eljárást a tizenhét megosztó ellen. Más megyébe, területileg távolabbi bíróságra került az ügy, csakhogy mielőtt megszületett volna az ítélet, a felperes békülékenyen bejelentette: amelyik megosztó hajlandó nyilvánosan elnézést kérni tőle, annak megbüntetésétől eláll. Egyik sem állt kötélnek.

A bíróság tartotta magát az Alkotmánybíróság egyik 1994-es döntéséhez, miszerint a közszereplők kötelesek az átlagosnál többet eltűrni. Azt is megállapította, hogy bár az eredeti (névtelen) cikk értékítélete felfokozott, talán még túlzó is volt, mégse minősíthető jogellenesnek. Következésképpen a per tárgyát képező megosztás sem lehet jogellenes. Annyit fűznék hozzá, hogy értelemszerűen a bejegyzés és a megosztás között helyet foglaló kommentelés se minősíthető tehát jogellenesnek. A több fordulós ügy jelenleg ott tart, hogy a felperes a Kúriához fordult. Akaratán kívül szívességet tesz a nyilvánosságnak, mert legalább a magas jogi fórum áttekintheti a helyzetet, és úgynevezett jogegységi határozatot hozhat, amely a továbbiakban mérvadó lesz a digitális ügyekben eddig sokféleképpen ítélkező, alacsonyabb szintű bíróságok számára is.

Azt vettem észre, hogy egyben azért közös nevezőre jutottak a bíróságok. Sajtóperekben rengeteg rutint halmoztak fel, és hajlamosak arra, hogy a papír alapú sajtóról hozott ítéleteket vegyék figyelembe a digitális sajtónál is. E sorok írója számtalan különbözőséget találna a hagyományos és a világhálós sajtó között. A digitális helyzetét megkönnyíti, hogy gyorsabban jut el az olvasókhoz, alapanyaga nem a papír, nyomda- és terjesztési költsége nincs. A felelősségét pedig megnöveli, hogy a helyi nyilvánosságban lehetőséget teremt a polgármester irányította véleménykorlátozás ellensúlyozására. Tételezzük fel, hogy jogi szempontból egy kalap alá vehető a hagyományos sajtóval. Ebben az esetben vajon a papír alapú sajtó melyik műveletével azonosítható a digitális megosztás? A terjesztéssel.

3. alc: Megosztók vagy terjesztők?

Ki hallott már arról, hogy a helyi nyilvánosság kulcsembere, a polgármester valaha is beperelt egy lapterjesztő céget azért, mert reggel hét és nyolc között kivitte az előfizetőhöz az újságot? Ki hallott már arról, hogy a polgármester beperelte azt az előfizetőt, aki a kiolvasott újságot kitette az ajtó elé, hogy a nyugdíjas szomszédok is elolvassák? Természetesen szükség volna ama bizonyos jogegységi határozatra, de csupán akkor, ha a legfőbb bíróság nemcsak a hasonlóságokat fedezné föl a papír alapú és a digitális sajtó között, hanem a különbözőségeket is. És nemcsak a megosztást venné górcső alá, hanem a kommentelés, sőt az álneves bejegyzés határait is megállapítaná. A jog sajátos eszközeivel járulhatna hozzá a hazai sajtóviszonyok tisztázásához.   

Aki gyakran fejti ki álláspontját a nyilvánosság előtt, hajlamos egy nehezen megmagyarázható következtetésre. Ha ugyanazért a szövegért mindkét szekértáborból elmarasztalják, azzal nyugtatgatja magát, hogy jó úton jár. Ezt sokáig meddő, önbecsapó védekezésnek véltem, mígnem rá kellett döbbennem, hogy van benne igazság.

Tegnapelőtti bejegyzésem Vona Gábor „őszödi” (soltvadkerti) beszédéről szólt. Az egyik kommentelő „nácifényező”-nek nevezett, mert a Jobbik elnökét jobb előadónak találtam, mint az MSZP nemrégiben leváltott elnökét. A másik viszont „nácigyalázó"-nak, mert azt is hozzáfűztem, hogy mielőtt Vona úr cukiságra adta volna a fejét, kirekesztő nézeteket vallott. Idéztem is néhány ilyet, közülük az egyik mondat ez volt: „Abban a pillanatban, hogy kormányra kerülünk, Gyöngyösi Márton lesz a külügyminiszter, Szaniszló Ferenc pedig a médiahatóság élére kerül.” (Facebook.com, 2013. március 18.) Erre írta tegnap, hajnali 4.39-kor egy Jogalany álnevű kommentelő: „Gyöngyösi, aki zsidó létére zsidózott az országgyűlésben.” Na, ez késztet tűnődésre.

Az említett politikus valóban nemzetbiztonsági kockázatnak tartotta a magyar honatyák esetleges zsidó származását, s bár kijelentése vállalhatatlan, nem illik egy kultúrember szájába, mégis azt állítom, hogy „csak” zsidózott a Parlamentben. Gyöngyösi úr édesapja négy évig az edzőtársam volt, és 400 méteren kihajtottuk egymásból az átlagon felüli eredményt. Ismertem a családi viszonyait, és az a benyomásom, hogy a kommentelő téved. A Jobbik-politikusok közül a zsidózó Gyöngyösi Mártont valószínűleg összetévesztette a csakugyan zsidó Szegedi Csanáddal. Ennél többet nem is érdemelne szegény Jogalany melléfogása, mindazonáltal egy tapasztalatot még megosztanék az olvasókkal.

A hozzászólók között szép számmal akadnak kulturált, felkészült, tájékozott emberek. Sokat köszönhetünk nekik, mert betöltik a digitális sajtóból hiányzó olvasószerkesztő szerepkörét. A kommentelők többsége azonban beszabadult a nyilvánosságba. Ezt világhálós adottságként fogom fel, az viszont zavar, ha tudatlanságuk, tájékozatlanságuk magabiztossággal párosul. Ha pedig tévedésükre tapintatosan, magánímélben hívtam föl a figyelmet, soha nem válaszoltak. Elszomorít, szánalommal tölt el, hogy miközben mi, hivatásos tollforgatók minden tévedésünket nyilvánosan, ráadásul teljes névvel követjük el, az álneves kommentelők még a nyilvánosság kizárásával sem vállalják a tévedésüket.  

Most akkor Mészáros Lőrinc egyik cége megvette a Mediaworks-t, vagy nem vette meg? A Népszava tegnap még úgy „értesült”, hogy a Duna Aszfalt Kft megvásárolta a Népszabadsággal is megtoldott újsághálózatot. Mára azonban a Mediaworks cáfolta ezt, mondván, hogy osztrák tulajdonosa „épp jelentős felvásárlást végez”. Lefordítom magyarra: német (Ruhr-vidéki) tulajdonosától még nem vette meg a dunántúli Pannon Lapok Társaságát, amelynek öt napilapja révén sajtó-portfóliójában tizenháromra gyarapodna a Népszabadságot övező megyei napilapok száma.

Ez felelne meg a Médianaplóban már kifejtett logikámnak, amely úgy foglalható össze, hogy a bécsi Pecina úr olcsón vesz újságokat, egységes hálózattá gyúrja őket, és drágábban adja tovább - akár Orbán Viktor valamelyik lekötelezettjének is. Bár a vevő nem föltétlenül a felcsúti polgármester lesz. Lehet például egy bajor médiacég is, amely kapcsolatba hozható a német kormánykoalíció egyik pártjával, a CSU-val. Ennél tovább nem is merészkednék, mert vétek volna azok hibájába esni, akik összetévesztik a feltételezést a valósággal. Egyébként ama Népszava-közleményben, amelyet megcáfolt a Mediaworks, van egy mondat, amelyre nincs ugyan bizonyíték, mégis foglalkoztat: „a pannon lapok megvásárlásával összesen már több mint 20 megyei újság is a médiavállalat portfóliójába tartozik”. Vajon ezt a számot honnan vette a szerző?

Az ’újság’ kifejezés arról árulkodik, hogy nemcsak napilapokra gondolhatott. A PLT-nek az öt napilapon kívül vannak más újságjai is, ezek viszont nem naponta jelennek meg, sőt nem is megyeiek, hanem városiak. Ebben az értelemben tehát pontatlan a fogalmazás. De ha a cikk írója húsz megyei napilapra gondolt, akkor meg a számokkal van bajban. Ha ugyanis egy kormány közeli cég megvásárolná a pannon lapokkal felturbózott Mediaworks-t, akkor is „csak” tizenhárom megyei napilapot mondhatna a magáénak. De mennyiből is? Magyarországnak tizenkilenc megyéje van, ám a legnagyobb, Pest idestova két évtizede szüntette meg a napilapját. A megyei napilapokhoz viszont még hozzátennék egy naponta megjelenő városi újságot, a Dunaújvárosi Hírlapot is. Így jön ki tizenkilenc vidéki napilap.

Sejthető persze, honnan származik az a fránya húszas szám. A másik városi napilapnak, a szegedi Délmagyarországnak volt más néven egy megyei mutációja, csakhogy ez megszűnt. Most már a ’Délmagyar’ nemcsak városi, hanem megyei újság is. Kár, hogy erről a Népszava szerkesztőségében még nem értesültek. 

Megnéztem a Nemzeti Televízióban. Soltvadkerti beszédét a Jobbik házi tévéje tegnapi dátummal sugározta. Gyermekkoromat a szomszédos községben, Kiskőrösön töltöttem, és elég sok vadkerti sváb szőlőbirtokost ismertem meg. Az állam megfosztotta őket a földjüktől meg a jószágaiktól, a rendszerváltás után ezért csatlakoztak a kisgazdákhoz, majd Torgyán bukása után, a kétezres években a Jobbikhoz kerültek közel. Ebben a közegben találkozott Vona Gábor vagy száz értelmiségivel.

Egyetlen arcot sem ismertem föl, bár a túlnyomórészt fiatal közönségben akadtak őszbe csavarodott üstökű férfiak is. Az órányi előadást egyszer szakította meg a taps, amidőn Vona a Harry Potterből vezette le a magyar közéletet. Utalásait mindenki értette a teremben, ami azt sejteti, hogy a Jobbik értelmiségi környezetében kötelező olvasmány a vaskos meseregény. Az operatőr pedig csüggött az előadón, mindössze egyszer pásztázta végig a közönséget, amikor arról beszélt a pártelnök, hogy egy fölmérés szerint a 35 év alattiak 53 százaléka Jobbik-szimpatizáns. Ekkor vettem észre egy szép arcú, huszonéves hölgyet, két csillogó szemüvegű, fehér ingben feszítő fiatalembert, és két fekete pólós kopaszt, egyikük nyakán színes tetoválással.

A Jobbik-politikus három fogalomra építette az előadását: a reménytelenségre, a szegénységre és a szabadsághiányra. Szerinte azért tengődünk, és azért vágyódunk a szabadság után, mert föl sem ötlik bennünk, hogy bármit is lehetne csinálni a fennálló hatalom ellenében. Ha reményt csöpögtetne belénk a Jobbik, nemcsak a korrupt Orbán-kormányt söpörhetnénk el, hanem jobban élhetnénk, sőt jobban is érezhetnénk magunkat. E gondolatmenetet más párt elnöke is magáénak vallhatná, akinek az előélete nélkülözi a rasszista megnyilvánulásokat. Ettől azonban Vona Gábor még sikeres politikai vállalkozónak hat, aki épp most néppártosodik, bármit jelentsen is az igei állítmány. Kérdés persze, vajon lesz-é elég ereje ahhoz, hogy elvontságokkal tarkított okfejtését a következő lépésben elfogadtassa a szélsőjobbról közép felé mozduló pártja mozgalmárjaival.

Azon tűnődöm, hogy a legutóbbi két esztendőben tartott-é előadást Tóbiás József, az MSZP nemrégiben leváltott elnöke a pártjához húzó értelmiségiek körében. Vajon a vezetőtársai engedték-e egyáltalán értelmiségiek közelébe? Tartván attól, hogy műveltsége, előadókészsége és kifejezéskultúrája inkább csak sajnálkozásra késztetné a vájt fülű közönséget.     

Kollégám ma reggel hívott föl. Csipkelődve tette szóvá, hogy miközben tegnap „több mint 200 ezresre” saccoltam a napilap olvasottságát, elfeledkeztem arról, hogy egyre többen böngészik az okostelefon piciny képernyőjén is. Igaz, köszönöm a pontosítást. De aztán föltette a kérdést, amiért voltaképpen hívott: vajon mivel magyarázható a Népszabadság kiszolgáltatott helyzete? Megpróbálok válaszolni.

Az országos napilap nem volt mindig veszteséges vállalkozás. Ismereteim szerint utoljára 2007-ben könyvelhetett el nyereséget, és 2010 óta lóg fölötte Damoklész kardja. A szerkesztőség erős jogokat szerzett, nélküle például nem lehetett főszerkesztőt választani, és az újság nevét sem lehetett megváltoztatni. Igen ám, csakhogy ezek a jogok megkérdőjelezhetővé váltak, amint három egymást követő évben veszteséges lett az újság. A részletekkel nem untatom az olvasót, a lényeg pedig az, hogy 2012-ben az MSZP lemondatta a Szabad Sajtó Alapítvány kuratóriumi elnökét, Földes Györgyöt, aki nyilvánosan kifejtette, hogy ő bizony nem válna meg a Népszabadság 27,6 százaléknyi részvényétől. Álláspontja rokonszenves és méltánylandó, mindazonáltal a választási vereség után anyagi gondokkal küszködő szocialistáknak a tulajdonész arányában kellett volna pótolniuk a veszteséget.   

A Földesnél készségesebb utódot, Kránitz Lászlót hallottam néhányszor beszélni, és médiapolitikát előadó egyetemi-főiskolai oktatóként mindannyiszor felötlött, vajon átengedném-e a vizsgán. 2015 közepén ő adta el egy osztrák sajtóbefektetőnek az alapítványi tulajdonrészt. Pecina úr pedig a dolgozók egyesületétől is megszerezte az 1,4 százalékot, illetve a munkatársaktól a 0,1 százalékot. Továbbadás esetén azonban szembesülhet egy (tulajdon)jogi bökkenővel. A kisrészvényesek között akadnak néhányan, akik nem váltak meg a pakettjüktől, amelyhez érzelmi okból ragaszkodnak. Nekik is bele kéne egyezniük abba, hogy a Népszabadság például Mészáros Lőrinchez kerülhessen. 

De tételezzük föl, hogy a jelenlegi tulajdonosnak sikerül megállapodni a kisrészvényesekkel, a potenciális vevőnek, a miniszterelnökhöz közel álló felcsúti polgármesternek viszont nem sikerülne maga mellé állítani a szerkesztőség munkatársait, ráadásul az új olvasótábor is csak lassacskán gyűlne össze. Egy laphálózat zászlóshajója lomha cirkáló, nehezen (pál)fordul. Attól tartok, hogy pacifikálása önmagában is megérné a kormányzati fáradságot, mert egy szakmai gondolkodásmód, egy világnézeti értékrendszer ellehetetlenítését eredményezné.