Kollégám ma reggel hívott föl. Csipkelődve tette szóvá, hogy miközben tegnap „több mint 200 ezresre” saccoltam a napilap olvasottságát, elfeledkeztem arról, hogy egyre többen böngészik az okostelefon piciny képernyőjén is. Igaz, köszönöm a pontosítást. De aztán föltette a kérdést, amiért voltaképpen hívott: vajon mivel magyarázható a Népszabadság kiszolgáltatott helyzete? Megpróbálok válaszolni.

Az országos napilap nem volt mindig veszteséges vállalkozás. Ismereteim szerint utoljára 2007-ben könyvelhetett el nyereséget, és 2010 óta lóg fölötte Damoklész kardja. A szerkesztőség erős jogokat szerzett, nélküle például nem lehetett főszerkesztőt választani, és az újság nevét sem lehetett megváltoztatni. Igen ám, csakhogy ezek a jogok megkérdőjelezhetővé váltak, amint három egymást követő évben veszteséges lett az újság. A részletekkel nem untatom az olvasót, a lényeg pedig az, hogy 2012-ben az MSZP lemondatta a Szabad Sajtó Alapítvány kuratóriumi elnökét, Földes Györgyöt, aki nyilvánosan kifejtette, hogy ő bizony nem válna meg a Népszabadság 27,6 százaléknyi részvényétől. Álláspontja rokonszenves és méltánylandó, mindazonáltal a választási vereség után anyagi gondokkal küszködő szocialistáknak a tulajdonész arányában kellett volna pótolniuk a veszteséget.   

A Földesnél készségesebb utódot, Kránitz Lászlót hallottam néhányszor beszélni, és médiapolitikát előadó egyetemi-főiskolai oktatóként mindannyiszor felötlött, vajon átengedném-e a vizsgán. 2015 közepén ő adta el egy osztrák sajtóbefektetőnek az alapítványi tulajdonrészt. Pecina úr pedig a dolgozók egyesületétől is megszerezte az 1,4 százalékot, illetve a munkatársaktól a 0,1 százalékot. Továbbadás esetén azonban szembesülhet egy (tulajdon)jogi bökkenővel. A kisrészvényesek között akadnak néhányan, akik nem váltak meg a pakettjüktől, amelyhez érzelmi okból ragaszkodnak. Nekik is bele kéne egyezniük abba, hogy a Népszabadság például Mészáros Lőrinchez kerülhessen. 

De tételezzük föl, hogy a jelenlegi tulajdonosnak sikerül megállapodni a kisrészvényesekkel, a potenciális vevőnek, a miniszterelnökhöz közel álló felcsúti polgármesternek viszont nem sikerülne maga mellé állítani a szerkesztőség munkatársait, ráadásul az új olvasótábor is csak lassacskán gyűlne össze. Egy laphálózat zászlóshajója lomha cirkáló, nehezen (pál)fordul. Attól tartok, hogy pacifikálása önmagában is megérné a kormányzati fáradságot, mert egy szakmai gondolkodásmód, egy világnézeti értékrendszer ellehetetlenítését eredményezné.

Hír(esztelés)ek szállongnak a Népszabadság közelgő eladásáról. Arról, hogy állítólag a felcsúti polgármester egyik cége veszi meg. Ez vagy bekövetkezik, vagy nem. Egyelőre inkább az ad okot az aggodalomra, hogy a Népszabadság nem cáfolja a pletykákat. De ha a napilap jelenlegi tulajdonosa azon töri a fejét, hogy eladja a patinás újságot, akkor ez azt jelenti, hogy magyarországi cége, a Mediaworks nyolc vidéki napilap nyereségéből nem képes eltartani a Népszabadságot.

Az osztrák médiabefektető arról ismert a szakmában, hogy profiltisztításra szakosodott. Olcsón vesz, átfazonírozza a portékát, eladható állapotba hozza, aztán felárral túlad rajta. A jelek azt sejtetik, hogy itteni hálózatához igyekszik megszerezni a német tulajdonban lévő Pannon Lapok Társaságát is. Az öt dunántúli napilappal és néhány városi újsággal tetézendő portfólió tavaly még két különböző cégben körülbelül 25 milliárd forintot forgalmazott. Ennyi bevételből már el lehet tartani a Népszabadságot (továbbá az ugyancsak veszteséges Nemzeti Sportot és Világgazdaságot is). Ha pedig létrejön a megnövekedett Mediaworks, akkor bizony a hajdani Hírlapkiadó Vállalat rendszerváltás utáni utódját „tisztelhetjük” benne.

Az MSZMP egykori kiadóvállalata 19 megyei napilap nyereségéből tartotta el az állampárt 814 ezer példányban megjelenő központi napilapját, amelyet mintegy 3 milliónyian olvastak. Idestova két évtizede állok vitában néhány médiakutató kollégával. Velük ellentétben úgy vélem, hogy a megyei napilapok nem voltak az MSZMP tulajdonában, az állampárt csupán a kezelési jogukat kapta meg a magyar államtól. Mielőtt hivatalba lépett volna az Antall-kormány, az MSZP azért adta el őket külföldi sajtóbefektetőknek, nehogy az államhatalom következő gyakorlója rájuk tehesse a kezét. Most kezd olyan konstrukció kialakulni, amely emlékeztet a Hírlapkiadó Vállalat gyakorlatára.

Jelenleg a Népszabadság 38 ezer példányban lát napvilágot, és az online változattal együtt több mint 200 ezren olvassák. (Ez megfelel a Klubrádió 208 ezres hallgatottságának.) A Mediaworks-nak 13 megyei napilap nyereségéből kéne ideiglenesen eltartania az országos napilapot és a többi veszteségforrást. Kibővítendő újsághálózatát a szállongó hír(esztelés)ek szerint nem közvetlenül „államosítaná” a Fidesz vagy az Orbán-kormány. Nem lepődnék meg, ha csakugyan kiderülne, hogy a pártelnök-miniszterelnökhöz közel álló Mészáros Lőrinc szerezné meg a kezelési jogot.     

E sorok írója igyekezett figyelemmel kísérni a német nyelvű médiapiac változásait. Ha ezek ez átalakulások, egyesülések, módosulások érintették a magyarországi elágazásokat is, akkor be is számoltam róluk a Print&Publishing hasábjain. Most úgy foglalnám össze a mintegy másfél évtizedes folyamatot, hogy voltaképpen öt család osztotta fel, rendezte át egymás között a médiapiacot: a Kirch, a Springer, a Ringier és a helyi laphálózatot fenntartó WAZ. Az utóbbihoz két család kötődik.

A teljes nevén Westdeutsche Allgemeine Zeitungot a második világháborút követő években alapította két Ruhr-vidéki fiatalember. Egyikük a kereszténydemokratákhoz, másikuk a szociáldemokratákhoz csatlakozott. Egy esseni sörözőben állapodtak meg arról, hogy mindig az az ügyvezető testesíti meg a céget a nyilvánosság előtt, akinek a pártja épp irányítja az országot. Laphálózatuk a Német Szövetségi Köztársaságban országossá terebélyesedett, sőt az NDK és a Szovjetunió összeomlása után a volt szocialista országokban is berendezkedett. Nálunk például megvettek öt dunántúli napilapot és még egy tucatnyi városi újságot - ez a két rész adja ki a Pannon Lapok Társaságát. Most pedig két bekezdés erejéig elhanyagolnám a PLT-t, hogy sort keríthessünk a másik három család üzleti vállalkozásaira is.

Különféle tranzakciók révén a Kirch-família korán háttérbe szorult, az Axel Springer és a Ringier pedig kiadóvállalatokat, szerkesztőségeket cserélt. Ennek részleteivel nem terhelném az olvasót, a lényeg amúgy is az, hogy a csereberének lettek volna magyarországi következményei is. A Gazdasági Versenyhivatal azonban nem volt tekintettel a német nyelvterület folyamatosan változó médiapiacára. Arra hivatkozva tiltotta meg az itteni nyolc Springer-napilap és a Ringierhez tartozó Népszabadság összekapcsolását, hogy az új újság-hálózat erőfölényre tenne szert a hazai médiapiacon. Médiapolitikával foglalkozó kutatóként el is fogadnám az indoklást, feltéve, ha nincs benne politikai mozzanat. Mármint az, hogy 2011-ben a Népszabadság tulajdonjogából 28 százalékot birtokló ellenzéki párt, az MSZP a tizenkilenc vidéki napilap közül hozzáférhetett volna nyolchoz, és ez nem biztos, hogy érdekükben állt volna a kormánypártoknak.

Közben úgy alakult a helyzet, hogy a Ringier és az Axel Springer Magyarországon is profiltisztításba kezdett. A Gazdasági Versenyhivatal végül is azért engedélyezte az itteni fúziójukat, mert egyesített vállalkozásuk, a RAS „kimazsolázta” a portfóliót, és ha nem is kizárólag, de leginkább a bulvármédiumokat tartotta meg. A Ringier eladta ugyanannak az osztrák médiabefektetőnek egyebek közt a Népszabadságot, a Nemzeti Sportot és a Világgazdaságot, a Springer pedig a nyolc vidéki napilapját. Az új tulajdonos VCP pedig 2014-ben létrehozta a Mediaworks nevű céget, amely nem sokkal később kivásárolta az MSZP-t a Népszabadság tulajdonrészéből. Ezzel tette eladhatóvá a teljes hálózatát.

Itt telt le a két bekezdésnyi kitérő, és a szövevényes történetbe itt lép vissza a Pannon Lapok Társasága. A német anyacéget alapítók örökösei ugyanis összekülönböztek. Az egyik család tagjai azt szorgalmazták, hogy német szokásokhoz képest elviselhetetlen korrupció miatt ki kell vonulni a volt szocialista országokból, ez Romániában, Bulgáriában és Szerbiában be is következett. A másik család viszont megtartotta volna a magyarországi hálózatot. Miután azonban nem hozták nyilvánosságra az egymás közti viták eredményét, e sorok írója feltételezheti, hogy talán nem is a stratégián, hanem inkább „csak” a taktikán vesztek össze. Esetleg a másik család is kivonulna Magyarországról, csakhogy előbb igyekezett fölértékelni a PLT-t, hogy többet kaphasson érte. Ez a fejlesztési folyamat leginkább a digitalizáció felgyorsítását és az online kiadások korszerűsítését jelentette.

Mindazonáltal akár taktika, akár stratégia játszott közre a kivonulás elodázásában, a jelek arra utalnak, hogy Pannon Lapok Társasága most van igazán értékesíthető állapotban. A piaci hírek szerint ajánlatot is kapott a Mediaworkstól. De ha a Gazdasági Versenyhivatal 2011-ben erőfölénynek minősítette a Népszabadság és a nyolc Springer-napilap egyesítését a hazai lappiacon, akkor most hogyan kéne megítélnie a Népszabadság, a nyolc hajdani Springer- és az öt jelenlegi PLT-napilap közös hálózatba szervezését?                        

A cikk megjelent a Print&Publishing 158/2016. számában.

A nap híre az volt tegnap az egyik televíziónál, hogy Mészáros Lőrinc beszáll a médiaüzletbe. Állítólag kinézte magának a Népszabadságot is. A műsorvezető megkérdezte Urbán Ágnest, vajon az Orbán-kormány milyen mértékben uralja a médiapiacot. A médiakutató komolyan veszi magát és a szakmáját, ezért nem mondott számot meg százalékot. Azt viszont kifejtette, hogy ha a médián nem kizárólag a közéleti tartalmú orgánumokat értjük, akkor a rejtvényújságokat, vitorlás, kutyás és szépészeti magazinokat is beleértve a kormány elenyésző mértékben uralja a nyilvánosság fórumait.

Válaszából persze arra is következtethetünk, hogy ha a médiát leszűkítjük a közéleti tartalmú médiumokra, akkor viszont a kormányzat igyekszik túlsúlyra szert tenni. Leginkább így érheti el azokat a választópolgárokat, akik hajlamosak betenni lábukat a szavazófülkébe. Ezt a helyzetet úgy foglalnám össze, hogy az immár hetedik éve hivatalban lévő kormány monopóliumra (kizárólagosságra) törekszik a médiában. Ebből egyelőre „csak” hegemónia lett. A hatalmi fölényt, de nem mértéktelen túlsúlyt jelző kifejezés azt jelenti, hogy minden kormányzati erőfeszítés ellenére több szereplős maradt a médiapiac. Az úgynevezett G-nap után például a Simicska-féle orgánumok kiváltak az állami irányítású médiabirodalomból, és megváltoztatták a belső erőviszonyokat.

Ha az állami túlsúly közel volna az elviselhetetlenhez, akkor a kormányzat aligha törekedne a világháló, a digitális sajtó megrendszabályozására. Csakhogy a netadó-tervezetet elsöpörte a népharag, a kudarc nyomán kinevezett miniszterelnöki megbízott, Deutsch Tamás pedig szakmailag nem elég felkészült ahhoz, hogy gatyába rázza az internetet. Ami az idegengyűlöletet árasztó plakátrengeteget illeti, a kormányzat aligha borítaná kékbe az országot, ha a média hagyományosabb fórumain, a nyomtatott és a digitális sajtóban nyomasztó túlsúlyban volna.

Ezek a mozzanatok késztetik visszafogottságra, árnyaltabb fogalmazásra a médiakutatókat. Bizonyára szívesen hivatkoznának számokra és százalékokra, ha volnának hozzáférhető felmérési adatok a médiapiacról. Ennek átalakítására épp most, a választási ciklus félidejében tesz kísérletet az Orbán-kormány a felcsúti polgármester közreműködésével is. Izgalmas kérdés a Népszabadság helyzete, a Médianapló szokásos harminc sorából azonban már csak egy maradt. Arra használom, hogy bejelentsem: holnapra kéne halasztani a téma folytatását.

A nyári szünet után megkezdődött a politikai szezon. E következtetést abból vonom le, hogy a nyilvánosság képviselői megszólaltatták a hazai közélet két leggyakrabban kérdezett személyiségét: Gyurcsány Ferencet és Orbán Viktort. Azért említem őket ebben a sorrendben, mert a volt miniszterelnök tegnap este tévéműsorban fejtette ki az álláspontját, a jelenlegi kormányfő pedig ma reggel, kétszer annyi percben beszélt elképzeléseiről egy rádióműsorban. Gyurcsánytól öt figyelemre méltó mondatot jegyeztem föl, Orbántól tízet.

Két-két legérdekesebb mondatuk közül az egyik magántermészetűnek hatott, a másik ránk közvetlenül is vonatkozott. Gyurcsány Ferenc ezt mondta: „Politikai értelemben tudok már tízig számolni.” (Lefordítom: hajlamos az önkritikára, mert úgy érzi, hogy megbölcsült.) Orbán Viktor imigyen szóla: „Az ország nagy része szerintem úgy gondolkodik, mint én.” (Ő meg azt érzi, hogy képes a nép fejével gondolkozni.) Vele folytatom, mert eltűnődtem a másik mondatán is: „A madár sem tud ellenőrzés nélkül berepülni Magyarország területére.” (Felvázolta a bezárkózás folyamatát.) Gyurcsány pedig így hasonlította össze a Fideszt és a Jobbikot: „A rosszat a rosszabbal nem szabad leváltani.”

Na, leginkább ezen tűnődtem el, a volt miniszterelnök ugyanis nemrégiben még ezt fejtegette a Somogy megyei napilap digitális változatában: „Nem lelkesednék érte, de már nem tudom kizárni, hogy lesz majd olyan jelentős nyomás a szavazópolgárok részéről, hogy a kétharmados törvények lebontása érdekében összefogjanak a mostani kormányzaton kívüli erők.” S hogy nem véletlenül szólta el magát, rögtön hozzá is fűzte: „A centrális erőtér fölött létrejöhet a bal- és jobboldali összefogás.” (Sonline.hu, 2016. május 1.) Nem lepődtem meg, hogy ama bizonyos összefogásba beleértette a Jobbikot is. Elvégre nincs ezzel a gondolatkísérlettel egyedül.

Évekkel ezelőtt technikai koalícióról beszélt Karácsony Gergely, és néhány hete Haraszti Miklós pendítette meg ugyanezt. Egyik ellenzéki politikus sem vádolható a Jobbik iránti rokonszenvvel, mindazonáltal felötlött bennük, hogy Vonáék nélkül nem váltható le az Orbán-kormány. Gyurcsány Ferencet sem ítélem el, mert május elsején olyasmit hozott szóba, ami benne van a levegőben (ráadásul a fanyalgását sem hallgatta el). Most mégis úgy nyitotta meg az őszi politikai szezont, mintha a száját soha nem hagyta volna el a tegnapi kijelentéssel ellentétes értelmű eszmefuttatás.

E hónap közepén megkezdődött a népszavazási kampány. Az első néhány nap után az a benyomásom, hogy a távolmaradásra készülő ellenzék mintha lendületbe jött volna. A megfigyelést azonban egyelőre nem érdemes kifejteni, mert az is feltűnt, hogy a bojkottálásra buzdító akcióikba ellentmondás keveredett.

A nyilvánosság fórumain megszólaló ellenzéki politikusok a szívemből beszélnek, amidőn azt követelik a Fidesztől, hogy a parlamenti többségével teremtsen végre egyenlőséget a határainkon túl élő magyar állampolgárok között. Az egyenlőtlenséget azzal a metaforával jellemzik, hogy képzeljünk el egy bérelt lakást, mondjuk Manchesterben. Az egyik szobában Kolozsvárról érkezett magyar piheni ki az üzemszerű mosogatás fáradalmait, a másikban budapesti. A pestinek Londonba kell utaznia, hogy részt vehessen a népszavazáson, az erdélyi viszont ír egy levelet, elballag a postára, és föladja.

A berzenkedő ellenzékieknek igazuk van, mégse értem őket. Miért harcolnak azért, hogy a Magyarországról kivándorolt állampolgárok egy szintre kerülhessenek a határon túli illetőségű honfitársaikkal, ha arra biztatják őket, hogy maradjanak távol a hamis kérdésben kiírt népszavazástól? Tóth Zoltán választási szakértő átgondoltabb, megalapozottabb javaslattal állt elő az egyik tévéstúdióban. Tudomásul vette, hogy az MSZP, a DK, az Együtt és a PM bojkottálná a kvótaellenes népszavazást, mégis fölvetette: ha az ellenzéki pártok aktivistái a 11 ezer szavazókört is bojkottálják, könnyen kerekedhet választási csalás.

Igen ám, de az említett pártok közül csupán az MSZP-nek van parlamenti frakciója, ami feljogosítja arra, hogy az emberei szemmel kísérhessék a történteket. Márpedig Szanyi Tibor elnökjelölttől tudjuk, hogy az MSZP-nek mindössze három-négyezet ellenőrzése fogható aktivistája van. Bár Molnár Gyula, az időközben megválasztott pártelnök 6500-at mondott, ennyi megbízott sem ellenőrizheti a népszavazás tisztaságát minden választási körben. Ám ha a frakció nélküli ellenzéki pártok kiegészítenék a szocialisták bizalmi garnitúráját, az október 2-i népszavazáson a baloldali ellenzék képes volna lefedni az összes választási kört.

A Tóth Zoltán által javasolt technikai együttműködés másra is jó volna. Lehetővé tenné, hogy a széttagolódott baloldal egymással civakodó, marakodó, perlekedő, torzsalkodó, veszekedő, vetélkedő csoportjai esetleg közösen készüljenek föl a 2018-as országgyűlési választásra.        

Bayer Zsolt lovagkeresztjéhez hozzászólt az ismert alkotmányjogász is. Ma reggeli okfejtését azonban mellőzném, mert sokkal inkább érdekel az egyik mellékmondata. Majtényi azt árulta el a tévéstúdióban, hogy annak idejét őt Bajnai Gordon miniszterelnök javasolta kitüntetésre Sólyom László államfőnek, mert lemondott az Országos Rádió és Televízió Testület elnökségéről. A lemondás okát úgy fogalmazta meg, hogy az MSZP és a Fidesz elcsalta a rádiófrekvencia-pályázatot.

A kormánypárt és a legerősebb ellenzéki párt összefogott, és egy-egy hozzá közel álló céghez passzolta át a két leghallgatottabb kereskedelmi rádió hirdetési bevételeit. Ez fölháborította a médiahatóság elnökét, aki a lemondásával tiltakozott a mutyizás ellen, sőt a korabeli sajtóban a miniszterelnök is kifejtette a rosszallását. Na, épp az utóbbival van gondom. Bár nem ismerhetem a Franciaországban időző és egy multi cég igazgatójaként dolgozó Bajnai Gordon helyzetértelmezését, némi fenntartással fogadom a reggeli műsorban váratlanul elhangzott információt.

Elképzelhető persze, hogy Bajnai miniszterelnök úgy vélte: cinikus ugyan a két párt megállapodása, mégsem ér annyit, hogy emiatt egyszerre rúgja össze a port a jelenlegi (MSZP) és a valószínűleg következő (Fidesz) kormánypárttal is. Mindazonáltal a végrehajtó hatalom fejének talán célravezetőbb, eredményesebb, hatásosabb, sikeresebb rosszallásra is telt volna az erejéből. Ha nem így ítélte meg, akkor bizony ingatagnak kell minősíteni a pozícióját. Ebben az esetben viszont a mutyi ellen tiltakozó Majtényi László fölterjesztése a kitüntetésre nem más, mint a kormányfői lelkifurdalás bizonyítéka. Annak is gyöngécske, ha a történtek után hét évvel, egy mellékmondatból derült ki a nyilvánosság számára.

Egyébként a két nagy párt összekacsintása nem volt előzmény nélküli. Megelőzte egy médiatörvény-javaslat. A nyilvánosságról szóló jogszabály-tervezetet a szocialista és a fideszes politikusok a nyilvánosság kizárásával dolgozták ki. Kezdeményezésüket végül is nem a szakmai felháborodás söpörte el, hanem a magát egyre erősebbnek érző Fidesz vonult ki a jogalkotási folyamatból. Majd 2010 tavaszán hatalomra jutott, és az ellenzékbe szorult szocialistákat is kizárta az egyezkedésből. A kétharmados többségével elfogadott, jelenleg is érvényes és a nyilvánosságot korlátozó médiatörvény tehát a közvetlen előzményét „tisztelheti” a mutyizó jogszabály-tervezetben és a lezsírozott rádiófrekvencia-pályázatban.    

1999-ben találkoztam George Gerbnerrel. A világhírű médiatudós díszvendég volt egy szegedi konferencián, és átbeszélgettem vele az éjszakát. A második világháborús kalandjait mesélte el. Azt például, hogy egy fogolytáborban ő azonosította Bárdossy László volt miniszterelnököt. Akkor nem jegyzeteltem, utána viszont emlékezetből rögzítettem a legfontosabb mozzanatokat. Esküdni mernék, hogy Bárdossyról beszélt, tegnap azonban elbizonytalanodtam.

A digitális sajtóban megjelent egy cikk arról, hogy 70 évvel ezelőtt végezték ki Sztójay Döme volt miniszterelnököt. A professzor világhálón hozzáférhető hagyatékában pedig Bárdossy helyett Sztójayra találtam utalásokat. Ez is miniszterelnök volt, az is, ezt is kivégezték, azt is - akár még össze is téveszthettem volna őket. Mindazonáltal egyre több jel utal arra, hogy az ellentmondás feloldható. A háború utolsó hónapjaiban az amerikai hadsereg magyar részleget hozott létre Martin Himler ezredes vezetésével, akit az unokaöccse, Királyhegyi Pál humorista még a Pásztóról származó Himler Mártonként ismert.

Helyetteséről annyi tudható, hogy Grenville néven szerepel a dokumentumokban, és szintén beszélt magyarul. Az ő helyettese volt Gerbner hadnagy, a későbbi médiatudós. Feltűnt még Ecséry Miklós, Herczeg Béla és Nemes János neve is. Ők hatan járták végig az amerikai megszállási zónában berendezett fogolytáborokat, és egy előre elkészített lista, valamint fényképek alapján azonosították a háborús bűnösöket. A katonai titkosszolgálat bázisáról, az ausztriai Salzburgból egy Douglas-gépen húszasával szállították a mátyásföldi repülőtérre a felelős minisztereket, képviselőket, katonatiszteket és bizony az uszító újságírókat is.

Az egyik korabeli újságcikk szerint a gépet Gerbner hadnagy "vezette", ez azonban nem valószínű. Gerbner professzor csupán arról mesélt, hogy ejtőernyősnek képezték ki. Az viszont elképzelhető, hogy annak a szállítmánynak, amelynek érkezéséről beszámolt a budapesti újságíró, ő volt a parancsnoka. Láttam egy híradórészletet is: borotválatlan, rosszul öltözött, komor tekintetű, idősebb férfiak kászálódnak ki a gépből. Egyenruhások állják őket körül, köztük az 1945 őszén 26 éves, magas és szikár Gerbner hadnagy. Hasonlít a 80 esztendős korában is egyenes tartású és szikár médiatudósra.

Micsoda filmet lehetne forgatni az amerikai magyar kommandó történetéből, ha Andy Vajna kormánybiztos látna fantáziát a magyar háborús bűnösök sorsát megörökítő témában.                     

Ma reggel Galambos Erzsi hangjára ébredtem. Háromnegyed hatkor jöttem rá, hogy éjfélkor belealudtam a Klubrádió egyik műsorába. A stúdióvendég üde hangján nem érződött, hogy benne jár a nyolcvanötödikben. Bizonyára azért nem, mert nekem a kecskeméti színházat jelenti a múlt század ötvenes-hatvanas éveiből.

Béla, Radó Vilmos színigazgató fia az osztálytársunk volt. Barátságunk abból adódott, hogy hárman a hírös város főutcáján laktunk. Én a Cifra palotánál, D. Laci a törvényszék épületében, Béla pedig a Vasút-parki sarkon, szemközt a KTE-pályával, szocreál stílusú házban, egy hanyag eleganciával berendezett, polgári ízlést tükröző lakásban. Reggelenként együtt mentünk iskolába, és ilyenkor elmondtuk Bélának a leckét. Ezt azzal hálálta meg, hogy bevitt minket a főpróbákra.

Olykor két kislányt is kergettünk a színház folyosóin, az egyik Dévay Camilla drámai hősnő, a másik Göndör Klára szintén színésznő gyermeke volt. Később mindkettő az anyja hívatását választotta, a hősnő lányát Udvaros Dorottyának hívják. Dévay művésznő valamiért nem játszhatott Pesten, ezt az öreg Radótól hallottuk, mert a házigazda épp beszélgetett a feleségével, Mojzes Mária színésznővel. Ma már azt is tudom, hogy a színigazgató legendáját ez alapozta meg. Abból épített kitűnő társulatot, hogy szívesen szerződtette azokat, akik 1956 után egy darabig nem játszhattak a fővárosban.

Gyanítom, hogy Galambos Erzsi is így került Kecskemétre. Első férjét, Nagy Attila színészt letartóztatták Miskolcon, és neki is el kellett jönnie az ottani teátrumból. Az öreg Radó szubrettnek szerződtette, mi pedig kiskamaszként őt csodáltuk az összes operettben. Tűzről pattant, cserfes lányokat és kacér asszonyokat jelenített meg, jól nézett ki, szépen énekelt, és tánc közben magasra emelte a lábát. Idézet tőle a Film, Színház, Muzsika 1996. június 6-i számából: „Nekem ugyanúgy fel kell tudni dobni a lábamat, mint negyven évvel ezelőtt, legfeljebb utána már fáradtabb leszek.”

Ma hajnalban azt mesélte, hogy tavaly decemberben, a nyolcvannegyedik születésnapján is játszott a budapesti József Attila Színházban. Miután elénekelt egy rock and roll-számot, és a nézők felállva tapsoltak neki, a kulisszák mögül váratlanul kilépett a Színművészeti Egyetem rektorhelyettese. Átadott neki egy diplomát, annak idején ugyanis „elfelejtette” elvégezni a Színművészeti Főiskolát. Kár - mondta szomorkásan a művésznő -, hogy erről a gesztusról egyetlen újságíró sem adott hírt. Hát én most megírtam. 

Két férfiúról tűnődnék. Mindketten a gyerekeim korosztályához tartoznak, az egyik 39, a másik 44 éves. Érzelmeimet egyelőre nem árulom el, úgyis kiderülnek a végére.

Tóta W. Árpád angoltanárból lett blogger, majd bloggerből publicista a digitális sajtóban. Nemzedékéből szakmailag őt becsülöm a legtöbbre. Érdekelnek a gondolatai, ismerős az iróniája, s bár vele ellentétben ritkán használok trágár kifejezéseket, ha olykor le is ír ilyesmiket, dramaturgiailag indokolt helyzetben teszi. Ifj. Knézy Jenő örökölte a sportújságírást, a legutóbbi két hétben ő közvetítette az olimpiai úszó, majd kajak-kenu versenyeket. A dupla terhelés bárki tehetségét meghaladta volna - az egyik elszólását ki is pécézte a publicista. A riporter azt találta mondani a kajakos lányok győzelme után, hogy „Jó mulatság, férfimunka volt.”

A publicista lendületesen vezette le a hvg.hu felületén, hogy a Vörösmarty Mihálytól kölcsönzött idézet milyen károkkal járt a férfiközpontú társadalomban. Az urak vezérelte magyar állam többször is kirekesztett rétegeket, felekezeteket, nemeket, ráadásul vesztes háborúkba taszította a népet. Okfejtését szellemesen, élvezetesen adta elő. Annyiban rám is hatott, hogy ha nem olvasom, nem is jut eszembe másféle közelítésmód. Például az, hogy ha elődeinket hölgyek irányították volna, akkor legendás kompromisszumkészségük révén talán megúszhattuk volna az országcsonkítást és az egyéb megaláztatásokat.

A sportújságírók mentségére szóljon, hogy az egyenes adás és a lapzárta hajszájában élve gyakran használják Vörösmarty szállóigévé nemesedett verssorát. A világháló tanúsága szerint többnyire NB I-ben győztes focistákra fecsérlik, akik kivétel nélkül férfiak. Másrészt létkérdés a gyors munkát igénylő szakmájukban, hogy legyenek előre gyártott elemek, amelyekkel szükség esetén helyzeteket jellemezhetnek. Így járt el a tollhegyre tűzött tévériporter is, ami arra utal, hogy van mit bedobnia a köztudatba. Kár, hogy a költői mondatot nem a helyzetnek megfelelően használta.

Az olimpia utolsó napján rögzítem, hogy nyolc aranyérmünket ábécé sorrendben a következő sportolók nyerték: Csipes Tamara, Fazekas-Zur Krisztina, Hosszú Katinka (háromszor is), Kozák Danuta (szintén háromszor), Szabó Gabriella (kétszer), Szász Emese és Szilágyi Áron. Hét olimpiai bajnokunk közül csupán egy a férfi, a többi lány, asszony. Teljesítményük jó mulatság volt, de Knézy Jenő végig nem gondolt megállapításával ellentétben leginkább női munka.