Aki gyakran fejti ki álláspontját a nyilvánosság előtt, hajlamos egy nehezen megmagyarázható következtetésre. Ha ugyanazért a szövegért mindkét szekértáborból elmarasztalják, azzal nyugtatgatja magát, hogy jó úton jár. Ezt sokáig meddő, önbecsapó védekezésnek véltem, mígnem rá kellett döbbennem, hogy van benne igazság.

Tegnapelőtti bejegyzésem Vona Gábor „őszödi” (soltvadkerti) beszédéről szólt. Az egyik kommentelő „nácifényező”-nek nevezett, mert a Jobbik elnökét jobb előadónak találtam, mint az MSZP nemrégiben leváltott elnökét. A másik viszont „nácigyalázó"-nak, mert azt is hozzáfűztem, hogy mielőtt Vona úr cukiságra adta volna a fejét, kirekesztő nézeteket vallott. Idéztem is néhány ilyet, közülük az egyik mondat ez volt: „Abban a pillanatban, hogy kormányra kerülünk, Gyöngyösi Márton lesz a külügyminiszter, Szaniszló Ferenc pedig a médiahatóság élére kerül.” (Facebook.com, 2013. március 18.) Erre írta tegnap, hajnali 4.39-kor egy Jogalany álnevű kommentelő: „Gyöngyösi, aki zsidó létére zsidózott az országgyűlésben.” Na, ez késztet tűnődésre.

Az említett politikus valóban nemzetbiztonsági kockázatnak tartotta a magyar honatyák esetleges zsidó származását, s bár kijelentése vállalhatatlan, nem illik egy kultúrember szájába, mégis azt állítom, hogy „csak” zsidózott a Parlamentben. Gyöngyösi úr édesapja négy évig az edzőtársam volt, és 400 méteren kihajtottuk egymásból az átlagon felüli eredményt. Ismertem a családi viszonyait, és az a benyomásom, hogy a kommentelő téved. A Jobbik-politikusok közül a zsidózó Gyöngyösi Mártont valószínűleg összetévesztette a csakugyan zsidó Szegedi Csanáddal. Ennél többet nem is érdemelne szegény Jogalany melléfogása, mindazonáltal egy tapasztalatot még megosztanék az olvasókkal.

A hozzászólók között szép számmal akadnak kulturált, felkészült, tájékozott emberek. Sokat köszönhetünk nekik, mert betöltik a digitális sajtóból hiányzó olvasószerkesztő szerepkörét. A kommentelők többsége azonban beszabadult a nyilvánosságba. Ezt világhálós adottságként fogom fel, az viszont zavar, ha tudatlanságuk, tájékozatlanságuk magabiztossággal párosul. Ha pedig tévedésükre tapintatosan, magánímélben hívtam föl a figyelmet, soha nem válaszoltak. Elszomorít, szánalommal tölt el, hogy miközben mi, hivatásos tollforgatók minden tévedésünket nyilvánosan, ráadásul teljes névvel követjük el, az álneves kommentelők még a nyilvánosság kizárásával sem vállalják a tévedésüket.  

Most akkor Mészáros Lőrinc egyik cége megvette a Mediaworks-t, vagy nem vette meg? A Népszava tegnap még úgy „értesült”, hogy a Duna Aszfalt Kft megvásárolta a Népszabadsággal is megtoldott újsághálózatot. Mára azonban a Mediaworks cáfolta ezt, mondván, hogy osztrák tulajdonosa „épp jelentős felvásárlást végez”. Lefordítom magyarra: német (Ruhr-vidéki) tulajdonosától még nem vette meg a dunántúli Pannon Lapok Társaságát, amelynek öt napilapja révén sajtó-portfóliójában tizenháromra gyarapodna a Népszabadságot övező megyei napilapok száma.

Ez felelne meg a Médianaplóban már kifejtett logikámnak, amely úgy foglalható össze, hogy a bécsi Pecina úr olcsón vesz újságokat, egységes hálózattá gyúrja őket, és drágábban adja tovább - akár Orbán Viktor valamelyik lekötelezettjének is. Bár a vevő nem föltétlenül a felcsúti polgármester lesz. Lehet például egy bajor médiacég is, amely kapcsolatba hozható a német kormánykoalíció egyik pártjával, a CSU-val. Ennél tovább nem is merészkednék, mert vétek volna azok hibájába esni, akik összetévesztik a feltételezést a valósággal. Egyébként ama Népszava-közleményben, amelyet megcáfolt a Mediaworks, van egy mondat, amelyre nincs ugyan bizonyíték, mégis foglalkoztat: „a pannon lapok megvásárlásával összesen már több mint 20 megyei újság is a médiavállalat portfóliójába tartozik”. Vajon ezt a számot honnan vette a szerző?

Az ’újság’ kifejezés arról árulkodik, hogy nemcsak napilapokra gondolhatott. A PLT-nek az öt napilapon kívül vannak más újságjai is, ezek viszont nem naponta jelennek meg, sőt nem is megyeiek, hanem városiak. Ebben az értelemben tehát pontatlan a fogalmazás. De ha a cikk írója húsz megyei napilapra gondolt, akkor meg a számokkal van bajban. Ha ugyanis egy kormány közeli cég megvásárolná a pannon lapokkal felturbózott Mediaworks-t, akkor is „csak” tizenhárom megyei napilapot mondhatna a magáénak. De mennyiből is? Magyarországnak tizenkilenc megyéje van, ám a legnagyobb, Pest idestova két évtizede szüntette meg a napilapját. A megyei napilapokhoz viszont még hozzátennék egy naponta megjelenő városi újságot, a Dunaújvárosi Hírlapot is. Így jön ki tizenkilenc vidéki napilap.

Sejthető persze, honnan származik az a fránya húszas szám. A másik városi napilapnak, a szegedi Délmagyarországnak volt más néven egy megyei mutációja, csakhogy ez megszűnt. Most már a ’Délmagyar’ nemcsak városi, hanem megyei újság is. Kár, hogy erről a Népszava szerkesztőségében még nem értesültek. 

Megnéztem a Nemzeti Televízióban. Soltvadkerti beszédét a Jobbik házi tévéje tegnapi dátummal sugározta. Gyermekkoromat a szomszédos községben, Kiskőrösön töltöttem, és elég sok vadkerti sváb szőlőbirtokost ismertem meg. Az állam megfosztotta őket a földjüktől meg a jószágaiktól, a rendszerváltás után ezért csatlakoztak a kisgazdákhoz, majd Torgyán bukása után, a kétezres években a Jobbikhoz kerültek közel. Ebben a közegben találkozott Vona Gábor vagy száz értelmiségivel.

Egyetlen arcot sem ismertem föl, bár a túlnyomórészt fiatal közönségben akadtak őszbe csavarodott üstökű férfiak is. Az órányi előadást egyszer szakította meg a taps, amidőn Vona a Harry Potterből vezette le a magyar közéletet. Utalásait mindenki értette a teremben, ami azt sejteti, hogy a Jobbik értelmiségi környezetében kötelező olvasmány a vaskos meseregény. Az operatőr pedig csüggött az előadón, mindössze egyszer pásztázta végig a közönséget, amikor arról beszélt a pártelnök, hogy egy fölmérés szerint a 35 év alattiak 53 százaléka Jobbik-szimpatizáns. Ekkor vettem észre egy szép arcú, huszonéves hölgyet, két csillogó szemüvegű, fehér ingben feszítő fiatalembert, és két fekete pólós kopaszt, egyikük nyakán színes tetoválással.

A Jobbik-politikus három fogalomra építette az előadását: a reménytelenségre, a szegénységre és a szabadsághiányra. Szerinte azért tengődünk, és azért vágyódunk a szabadság után, mert föl sem ötlik bennünk, hogy bármit is lehetne csinálni a fennálló hatalom ellenében. Ha reményt csöpögtetne belénk a Jobbik, nemcsak a korrupt Orbán-kormányt söpörhetnénk el, hanem jobban élhetnénk, sőt jobban is érezhetnénk magunkat. E gondolatmenetet más párt elnöke is magáénak vallhatná, akinek az előélete nélkülözi a rasszista megnyilvánulásokat. Ettől azonban Vona Gábor még sikeres politikai vállalkozónak hat, aki épp most néppártosodik, bármit jelentsen is az igei állítmány. Kérdés persze, vajon lesz-é elég ereje ahhoz, hogy elvontságokkal tarkított okfejtését a következő lépésben elfogadtassa a szélsőjobbról közép felé mozduló pártja mozgalmárjaival.

Azon tűnődöm, hogy a legutóbbi két esztendőben tartott-é előadást Tóbiás József, az MSZP nemrégiben leváltott elnöke a pártjához húzó értelmiségiek körében. Vajon a vezetőtársai engedték-e egyáltalán értelmiségiek közelébe? Tartván attól, hogy műveltsége, előadókészsége és kifejezéskultúrája inkább csak sajnálkozásra késztetné a vájt fülű közönséget.     

Kollégám ma reggel hívott föl. Csipkelődve tette szóvá, hogy miközben tegnap „több mint 200 ezresre” saccoltam a napilap olvasottságát, elfeledkeztem arról, hogy egyre többen böngészik az okostelefon piciny képernyőjén is. Igaz, köszönöm a pontosítást. De aztán föltette a kérdést, amiért voltaképpen hívott: vajon mivel magyarázható a Népszabadság kiszolgáltatott helyzete? Megpróbálok válaszolni.

Az országos napilap nem volt mindig veszteséges vállalkozás. Ismereteim szerint utoljára 2007-ben könyvelhetett el nyereséget, és 2010 óta lóg fölötte Damoklész kardja. A szerkesztőség erős jogokat szerzett, nélküle például nem lehetett főszerkesztőt választani, és az újság nevét sem lehetett megváltoztatni. Igen ám, csakhogy ezek a jogok megkérdőjelezhetővé váltak, amint három egymást követő évben veszteséges lett az újság. A részletekkel nem untatom az olvasót, a lényeg pedig az, hogy 2012-ben az MSZP lemondatta a Szabad Sajtó Alapítvány kuratóriumi elnökét, Földes Györgyöt, aki nyilvánosan kifejtette, hogy ő bizony nem válna meg a Népszabadság 27,6 százaléknyi részvényétől. Álláspontja rokonszenves és méltánylandó, mindazonáltal a választási vereség után anyagi gondokkal küszködő szocialistáknak a tulajdonész arányában kellett volna pótolniuk a veszteséget.   

A Földesnél készségesebb utódot, Kránitz Lászlót hallottam néhányszor beszélni, és médiapolitikát előadó egyetemi-főiskolai oktatóként mindannyiszor felötlött, vajon átengedném-e a vizsgán. 2015 közepén ő adta el egy osztrák sajtóbefektetőnek az alapítványi tulajdonrészt. Pecina úr pedig a dolgozók egyesületétől is megszerezte az 1,4 százalékot, illetve a munkatársaktól a 0,1 százalékot. Továbbadás esetén azonban szembesülhet egy (tulajdon)jogi bökkenővel. A kisrészvényesek között akadnak néhányan, akik nem váltak meg a pakettjüktől, amelyhez érzelmi okból ragaszkodnak. Nekik is bele kéne egyezniük abba, hogy a Népszabadság például Mészáros Lőrinchez kerülhessen. 

De tételezzük föl, hogy a jelenlegi tulajdonosnak sikerül megállapodni a kisrészvényesekkel, a potenciális vevőnek, a miniszterelnökhöz közel álló felcsúti polgármesternek viszont nem sikerülne maga mellé állítani a szerkesztőség munkatársait, ráadásul az új olvasótábor is csak lassacskán gyűlne össze. Egy laphálózat zászlóshajója lomha cirkáló, nehezen (pál)fordul. Attól tartok, hogy pacifikálása önmagában is megérné a kormányzati fáradságot, mert egy szakmai gondolkodásmód, egy világnézeti értékrendszer ellehetetlenítését eredményezné.

Hír(esztelés)ek szállongnak a Népszabadság közelgő eladásáról. Arról, hogy állítólag a felcsúti polgármester egyik cége veszi meg. Ez vagy bekövetkezik, vagy nem. Egyelőre inkább az ad okot az aggodalomra, hogy a Népszabadság nem cáfolja a pletykákat. De ha a napilap jelenlegi tulajdonosa azon töri a fejét, hogy eladja a patinás újságot, akkor ez azt jelenti, hogy magyarországi cége, a Mediaworks nyolc vidéki napilap nyereségéből nem képes eltartani a Népszabadságot.

Az osztrák médiabefektető arról ismert a szakmában, hogy profiltisztításra szakosodott. Olcsón vesz, átfazonírozza a portékát, eladható állapotba hozza, aztán felárral túlad rajta. A jelek azt sejtetik, hogy itteni hálózatához igyekszik megszerezni a német tulajdonban lévő Pannon Lapok Társaságát is. Az öt dunántúli napilappal és néhány városi újsággal tetézendő portfólió tavaly még két különböző cégben körülbelül 25 milliárd forintot forgalmazott. Ennyi bevételből már el lehet tartani a Népszabadságot (továbbá az ugyancsak veszteséges Nemzeti Sportot és Világgazdaságot is). Ha pedig létrejön a megnövekedett Mediaworks, akkor bizony a hajdani Hírlapkiadó Vállalat rendszerváltás utáni utódját „tisztelhetjük” benne.

Az MSZMP egykori kiadóvállalata 19 megyei napilap nyereségéből tartotta el az állampárt 814 ezer példányban megjelenő központi napilapját, amelyet mintegy 3 milliónyian olvastak. Idestova két évtizede állok vitában néhány médiakutató kollégával. Velük ellentétben úgy vélem, hogy a megyei napilapok nem voltak az MSZMP tulajdonában, az állampárt csupán a kezelési jogukat kapta meg a magyar államtól. Mielőtt hivatalba lépett volna az Antall-kormány, az MSZP azért adta el őket külföldi sajtóbefektetőknek, nehogy az államhatalom következő gyakorlója rájuk tehesse a kezét. Most kezd olyan konstrukció kialakulni, amely emlékeztet a Hírlapkiadó Vállalat gyakorlatára.

Jelenleg a Népszabadság 38 ezer példányban lát napvilágot, és az online változattal együtt több mint 200 ezren olvassák. (Ez megfelel a Klubrádió 208 ezres hallgatottságának.) A Mediaworks-nak 13 megyei napilap nyereségéből kéne ideiglenesen eltartania az országos napilapot és a többi veszteségforrást. Kibővítendő újsághálózatát a szállongó hír(esztelés)ek szerint nem közvetlenül „államosítaná” a Fidesz vagy az Orbán-kormány. Nem lepődnék meg, ha csakugyan kiderülne, hogy a pártelnök-miniszterelnökhöz közel álló Mészáros Lőrinc szerezné meg a kezelési jogot.     

E sorok írója igyekezett figyelemmel kísérni a német nyelvű médiapiac változásait. Ha ezek ez átalakulások, egyesülések, módosulások érintették a magyarországi elágazásokat is, akkor be is számoltam róluk a Print&Publishing hasábjain. Most úgy foglalnám össze a mintegy másfél évtizedes folyamatot, hogy voltaképpen öt család osztotta fel, rendezte át egymás között a médiapiacot: a Kirch, a Springer, a Ringier és a helyi laphálózatot fenntartó WAZ. Az utóbbihoz két család kötődik.

A teljes nevén Westdeutsche Allgemeine Zeitungot a második világháborút követő években alapította két Ruhr-vidéki fiatalember. Egyikük a kereszténydemokratákhoz, másikuk a szociáldemokratákhoz csatlakozott. Egy esseni sörözőben állapodtak meg arról, hogy mindig az az ügyvezető testesíti meg a céget a nyilvánosság előtt, akinek a pártja épp irányítja az országot. Laphálózatuk a Német Szövetségi Köztársaságban országossá terebélyesedett, sőt az NDK és a Szovjetunió összeomlása után a volt szocialista országokban is berendezkedett. Nálunk például megvettek öt dunántúli napilapot és még egy tucatnyi városi újságot - ez a két rész adja ki a Pannon Lapok Társaságát. Most pedig két bekezdés erejéig elhanyagolnám a PLT-t, hogy sort keríthessünk a másik három család üzleti vállalkozásaira is.

Különféle tranzakciók révén a Kirch-família korán háttérbe szorult, az Axel Springer és a Ringier pedig kiadóvállalatokat, szerkesztőségeket cserélt. Ennek részleteivel nem terhelném az olvasót, a lényeg amúgy is az, hogy a csereberének lettek volna magyarországi következményei is. A Gazdasági Versenyhivatal azonban nem volt tekintettel a német nyelvterület folyamatosan változó médiapiacára. Arra hivatkozva tiltotta meg az itteni nyolc Springer-napilap és a Ringierhez tartozó Népszabadság összekapcsolását, hogy az új újság-hálózat erőfölényre tenne szert a hazai médiapiacon. Médiapolitikával foglalkozó kutatóként el is fogadnám az indoklást, feltéve, ha nincs benne politikai mozzanat. Mármint az, hogy 2011-ben a Népszabadság tulajdonjogából 28 százalékot birtokló ellenzéki párt, az MSZP a tizenkilenc vidéki napilap közül hozzáférhetett volna nyolchoz, és ez nem biztos, hogy érdekükben állt volna a kormánypártoknak.

Közben úgy alakult a helyzet, hogy a Ringier és az Axel Springer Magyarországon is profiltisztításba kezdett. A Gazdasági Versenyhivatal végül is azért engedélyezte az itteni fúziójukat, mert egyesített vállalkozásuk, a RAS „kimazsolázta” a portfóliót, és ha nem is kizárólag, de leginkább a bulvármédiumokat tartotta meg. A Ringier eladta ugyanannak az osztrák médiabefektetőnek egyebek közt a Népszabadságot, a Nemzeti Sportot és a Világgazdaságot, a Springer pedig a nyolc vidéki napilapját. Az új tulajdonos VCP pedig 2014-ben létrehozta a Mediaworks nevű céget, amely nem sokkal később kivásárolta az MSZP-t a Népszabadság tulajdonrészéből. Ezzel tette eladhatóvá a teljes hálózatát.

Itt telt le a két bekezdésnyi kitérő, és a szövevényes történetbe itt lép vissza a Pannon Lapok Társasága. A német anyacéget alapítók örökösei ugyanis összekülönböztek. Az egyik család tagjai azt szorgalmazták, hogy német szokásokhoz képest elviselhetetlen korrupció miatt ki kell vonulni a volt szocialista országokból, ez Romániában, Bulgáriában és Szerbiában be is következett. A másik család viszont megtartotta volna a magyarországi hálózatot. Miután azonban nem hozták nyilvánosságra az egymás közti viták eredményét, e sorok írója feltételezheti, hogy talán nem is a stratégián, hanem inkább „csak” a taktikán vesztek össze. Esetleg a másik család is kivonulna Magyarországról, csakhogy előbb igyekezett fölértékelni a PLT-t, hogy többet kaphasson érte. Ez a fejlesztési folyamat leginkább a digitalizáció felgyorsítását és az online kiadások korszerűsítését jelentette.

Mindazonáltal akár taktika, akár stratégia játszott közre a kivonulás elodázásában, a jelek arra utalnak, hogy Pannon Lapok Társasága most van igazán értékesíthető állapotban. A piaci hírek szerint ajánlatot is kapott a Mediaworkstól. De ha a Gazdasági Versenyhivatal 2011-ben erőfölénynek minősítette a Népszabadság és a nyolc Springer-napilap egyesítését a hazai lappiacon, akkor most hogyan kéne megítélnie a Népszabadság, a nyolc hajdani Springer- és az öt jelenlegi PLT-napilap közös hálózatba szervezését?                        

A cikk megjelent a Print&Publishing 158/2016. számában.

A nap híre az volt tegnap az egyik televíziónál, hogy Mészáros Lőrinc beszáll a médiaüzletbe. Állítólag kinézte magának a Népszabadságot is. A műsorvezető megkérdezte Urbán Ágnest, vajon az Orbán-kormány milyen mértékben uralja a médiapiacot. A médiakutató komolyan veszi magát és a szakmáját, ezért nem mondott számot meg százalékot. Azt viszont kifejtette, hogy ha a médián nem kizárólag a közéleti tartalmú orgánumokat értjük, akkor a rejtvényújságokat, vitorlás, kutyás és szépészeti magazinokat is beleértve a kormány elenyésző mértékben uralja a nyilvánosság fórumait.

Válaszából persze arra is következtethetünk, hogy ha a médiát leszűkítjük a közéleti tartalmú médiumokra, akkor viszont a kormányzat igyekszik túlsúlyra szert tenni. Leginkább így érheti el azokat a választópolgárokat, akik hajlamosak betenni lábukat a szavazófülkébe. Ezt a helyzetet úgy foglalnám össze, hogy az immár hetedik éve hivatalban lévő kormány monopóliumra (kizárólagosságra) törekszik a médiában. Ebből egyelőre „csak” hegemónia lett. A hatalmi fölényt, de nem mértéktelen túlsúlyt jelző kifejezés azt jelenti, hogy minden kormányzati erőfeszítés ellenére több szereplős maradt a médiapiac. Az úgynevezett G-nap után például a Simicska-féle orgánumok kiváltak az állami irányítású médiabirodalomból, és megváltoztatták a belső erőviszonyokat.

Ha az állami túlsúly közel volna az elviselhetetlenhez, akkor a kormányzat aligha törekedne a világháló, a digitális sajtó megrendszabályozására. Csakhogy a netadó-tervezetet elsöpörte a népharag, a kudarc nyomán kinevezett miniszterelnöki megbízott, Deutsch Tamás pedig szakmailag nem elég felkészült ahhoz, hogy gatyába rázza az internetet. Ami az idegengyűlöletet árasztó plakátrengeteget illeti, a kormányzat aligha borítaná kékbe az országot, ha a média hagyományosabb fórumain, a nyomtatott és a digitális sajtóban nyomasztó túlsúlyban volna.

Ezek a mozzanatok késztetik visszafogottságra, árnyaltabb fogalmazásra a médiakutatókat. Bizonyára szívesen hivatkoznának számokra és százalékokra, ha volnának hozzáférhető felmérési adatok a médiapiacról. Ennek átalakítására épp most, a választási ciklus félidejében tesz kísérletet az Orbán-kormány a felcsúti polgármester közreműködésével is. Izgalmas kérdés a Népszabadság helyzete, a Médianapló szokásos harminc sorából azonban már csak egy maradt. Arra használom, hogy bejelentsem: holnapra kéne halasztani a téma folytatását.

A nyári szünet után megkezdődött a politikai szezon. E következtetést abból vonom le, hogy a nyilvánosság képviselői megszólaltatták a hazai közélet két leggyakrabban kérdezett személyiségét: Gyurcsány Ferencet és Orbán Viktort. Azért említem őket ebben a sorrendben, mert a volt miniszterelnök tegnap este tévéműsorban fejtette ki az álláspontját, a jelenlegi kormányfő pedig ma reggel, kétszer annyi percben beszélt elképzeléseiről egy rádióműsorban. Gyurcsánytól öt figyelemre méltó mondatot jegyeztem föl, Orbántól tízet.

Két-két legérdekesebb mondatuk közül az egyik magántermészetűnek hatott, a másik ránk közvetlenül is vonatkozott. Gyurcsány Ferenc ezt mondta: „Politikai értelemben tudok már tízig számolni.” (Lefordítom: hajlamos az önkritikára, mert úgy érzi, hogy megbölcsült.) Orbán Viktor imigyen szóla: „Az ország nagy része szerintem úgy gondolkodik, mint én.” (Ő meg azt érzi, hogy képes a nép fejével gondolkozni.) Vele folytatom, mert eltűnődtem a másik mondatán is: „A madár sem tud ellenőrzés nélkül berepülni Magyarország területére.” (Felvázolta a bezárkózás folyamatát.) Gyurcsány pedig így hasonlította össze a Fideszt és a Jobbikot: „A rosszat a rosszabbal nem szabad leváltani.”

Na, leginkább ezen tűnődtem el, a volt miniszterelnök ugyanis nemrégiben még ezt fejtegette a Somogy megyei napilap digitális változatában: „Nem lelkesednék érte, de már nem tudom kizárni, hogy lesz majd olyan jelentős nyomás a szavazópolgárok részéről, hogy a kétharmados törvények lebontása érdekében összefogjanak a mostani kormányzaton kívüli erők.” S hogy nem véletlenül szólta el magát, rögtön hozzá is fűzte: „A centrális erőtér fölött létrejöhet a bal- és jobboldali összefogás.” (Sonline.hu, 2016. május 1.) Nem lepődtem meg, hogy ama bizonyos összefogásba beleértette a Jobbikot is. Elvégre nincs ezzel a gondolatkísérlettel egyedül.

Évekkel ezelőtt technikai koalícióról beszélt Karácsony Gergely, és néhány hete Haraszti Miklós pendítette meg ugyanezt. Egyik ellenzéki politikus sem vádolható a Jobbik iránti rokonszenvvel, mindazonáltal felötlött bennük, hogy Vonáék nélkül nem váltható le az Orbán-kormány. Gyurcsány Ferencet sem ítélem el, mert május elsején olyasmit hozott szóba, ami benne van a levegőben (ráadásul a fanyalgását sem hallgatta el). Most mégis úgy nyitotta meg az őszi politikai szezont, mintha a száját soha nem hagyta volna el a tegnapi kijelentéssel ellentétes értelmű eszmefuttatás.

E hónap közepén megkezdődött a népszavazási kampány. Az első néhány nap után az a benyomásom, hogy a távolmaradásra készülő ellenzék mintha lendületbe jött volna. A megfigyelést azonban egyelőre nem érdemes kifejteni, mert az is feltűnt, hogy a bojkottálásra buzdító akcióikba ellentmondás keveredett.

A nyilvánosság fórumain megszólaló ellenzéki politikusok a szívemből beszélnek, amidőn azt követelik a Fidesztől, hogy a parlamenti többségével teremtsen végre egyenlőséget a határainkon túl élő magyar állampolgárok között. Az egyenlőtlenséget azzal a metaforával jellemzik, hogy képzeljünk el egy bérelt lakást, mondjuk Manchesterben. Az egyik szobában Kolozsvárról érkezett magyar piheni ki az üzemszerű mosogatás fáradalmait, a másikban budapesti. A pestinek Londonba kell utaznia, hogy részt vehessen a népszavazáson, az erdélyi viszont ír egy levelet, elballag a postára, és föladja.

A berzenkedő ellenzékieknek igazuk van, mégse értem őket. Miért harcolnak azért, hogy a Magyarországról kivándorolt állampolgárok egy szintre kerülhessenek a határon túli illetőségű honfitársaikkal, ha arra biztatják őket, hogy maradjanak távol a hamis kérdésben kiírt népszavazástól? Tóth Zoltán választási szakértő átgondoltabb, megalapozottabb javaslattal állt elő az egyik tévéstúdióban. Tudomásul vette, hogy az MSZP, a DK, az Együtt és a PM bojkottálná a kvótaellenes népszavazást, mégis fölvetette: ha az ellenzéki pártok aktivistái a 11 ezer szavazókört is bojkottálják, könnyen kerekedhet választási csalás.

Igen ám, de az említett pártok közül csupán az MSZP-nek van parlamenti frakciója, ami feljogosítja arra, hogy az emberei szemmel kísérhessék a történteket. Márpedig Szanyi Tibor elnökjelölttől tudjuk, hogy az MSZP-nek mindössze három-négyezet ellenőrzése fogható aktivistája van. Bár Molnár Gyula, az időközben megválasztott pártelnök 6500-at mondott, ennyi megbízott sem ellenőrizheti a népszavazás tisztaságát minden választási körben. Ám ha a frakció nélküli ellenzéki pártok kiegészítenék a szocialisták bizalmi garnitúráját, az október 2-i népszavazáson a baloldali ellenzék képes volna lefedni az összes választási kört.

A Tóth Zoltán által javasolt technikai együttműködés másra is jó volna. Lehetővé tenné, hogy a széttagolódott baloldal egymással civakodó, marakodó, perlekedő, torzsalkodó, veszekedő, vetélkedő csoportjai esetleg közösen készüljenek föl a 2018-as országgyűlési választásra.        

Bayer Zsolt lovagkeresztjéhez hozzászólt az ismert alkotmányjogász is. Ma reggeli okfejtését azonban mellőzném, mert sokkal inkább érdekel az egyik mellékmondata. Majtényi azt árulta el a tévéstúdióban, hogy annak idejét őt Bajnai Gordon miniszterelnök javasolta kitüntetésre Sólyom László államfőnek, mert lemondott az Országos Rádió és Televízió Testület elnökségéről. A lemondás okát úgy fogalmazta meg, hogy az MSZP és a Fidesz elcsalta a rádiófrekvencia-pályázatot.

A kormánypárt és a legerősebb ellenzéki párt összefogott, és egy-egy hozzá közel álló céghez passzolta át a két leghallgatottabb kereskedelmi rádió hirdetési bevételeit. Ez fölháborította a médiahatóság elnökét, aki a lemondásával tiltakozott a mutyizás ellen, sőt a korabeli sajtóban a miniszterelnök is kifejtette a rosszallását. Na, épp az utóbbival van gondom. Bár nem ismerhetem a Franciaországban időző és egy multi cég igazgatójaként dolgozó Bajnai Gordon helyzetértelmezését, némi fenntartással fogadom a reggeli műsorban váratlanul elhangzott információt.

Elképzelhető persze, hogy Bajnai miniszterelnök úgy vélte: cinikus ugyan a két párt megállapodása, mégsem ér annyit, hogy emiatt egyszerre rúgja össze a port a jelenlegi (MSZP) és a valószínűleg következő (Fidesz) kormánypárttal is. Mindazonáltal a végrehajtó hatalom fejének talán célravezetőbb, eredményesebb, hatásosabb, sikeresebb rosszallásra is telt volna az erejéből. Ha nem így ítélte meg, akkor bizony ingatagnak kell minősíteni a pozícióját. Ebben az esetben viszont a mutyi ellen tiltakozó Majtényi László fölterjesztése a kitüntetésre nem más, mint a kormányfői lelkifurdalás bizonyítéka. Annak is gyöngécske, ha a történtek után hét évvel, egy mellékmondatból derült ki a nyilvánosság számára.

Egyébként a két nagy párt összekacsintása nem volt előzmény nélküli. Megelőzte egy médiatörvény-javaslat. A nyilvánosságról szóló jogszabály-tervezetet a szocialista és a fideszes politikusok a nyilvánosság kizárásával dolgozták ki. Kezdeményezésüket végül is nem a szakmai felháborodás söpörte el, hanem a magát egyre erősebbnek érző Fidesz vonult ki a jogalkotási folyamatból. Majd 2010 tavaszán hatalomra jutott, és az ellenzékbe szorult szocialistákat is kizárta az egyezkedésből. A kétharmados többségével elfogadott, jelenleg is érvényes és a nyilvánosságot korlátozó médiatörvény tehát a közvetlen előzményét „tisztelheti” a mutyizó jogszabály-tervezetben és a lezsírozott rádiófrekvencia-pályázatban.