1999-ben találkoztam George Gerbnerrel. A világhírű médiatudós díszvendég volt egy szegedi konferencián, és átbeszélgettem vele az éjszakát. A második világháborús kalandjait mesélte el. Azt például, hogy egy fogolytáborban ő azonosította Bárdossy László volt miniszterelnököt. Akkor nem jegyzeteltem, utána viszont emlékezetből rögzítettem a legfontosabb mozzanatokat. Esküdni mernék, hogy Bárdossyról beszélt, tegnap azonban elbizonytalanodtam.

A digitális sajtóban megjelent egy cikk arról, hogy 70 évvel ezelőtt végezték ki Sztójay Döme volt miniszterelnököt. A professzor világhálón hozzáférhető hagyatékában pedig Bárdossy helyett Sztójayra találtam utalásokat. Ez is miniszterelnök volt, az is, ezt is kivégezték, azt is - akár még össze is téveszthettem volna őket. Mindazonáltal egyre több jel utal arra, hogy az ellentmondás feloldható. A háború utolsó hónapjaiban az amerikai hadsereg magyar részleget hozott létre Martin Himler ezredes vezetésével, akit az unokaöccse, Királyhegyi Pál humorista még a Pásztóról származó Himler Mártonként ismert.

Helyetteséről annyi tudható, hogy Grenville néven szerepel a dokumentumokban, és szintén beszélt magyarul. Az ő helyettese volt Gerbner hadnagy, a későbbi médiatudós. Feltűnt még Ecséry Miklós, Herczeg Béla és Nemes János neve is. Ők hatan járták végig az amerikai megszállási zónában berendezett fogolytáborokat, és egy előre elkészített lista, valamint fényképek alapján azonosították a háborús bűnösöket. A katonai titkosszolgálat bázisáról, az ausztriai Salzburgból egy Douglas-gépen húszasával szállították a mátyásföldi repülőtérre a felelős minisztereket, képviselőket, katonatiszteket és bizony az uszító újságírókat is.

Az egyik korabeli újságcikk szerint a gépet Gerbner hadnagy "vezette", ez azonban nem valószínű. Gerbner professzor csupán arról mesélt, hogy ejtőernyősnek képezték ki. Az viszont elképzelhető, hogy annak a szállítmánynak, amelynek érkezéséről beszámolt a budapesti újságíró, ő volt a parancsnoka. Láttam egy híradórészletet is: borotválatlan, rosszul öltözött, komor tekintetű, idősebb férfiak kászálódnak ki a gépből. Egyenruhások állják őket körül, köztük az 1945 őszén 26 éves, magas és szikár Gerbner hadnagy. Hasonlít a 80 esztendős korában is egyenes tartású és szikár médiatudósra.

Micsoda filmet lehetne forgatni az amerikai magyar kommandó történetéből, ha Andy Vajna kormánybiztos látna fantáziát a magyar háborús bűnösök sorsát megörökítő témában.                     

Ma reggel Galambos Erzsi hangjára ébredtem. Háromnegyed hatkor jöttem rá, hogy éjfélkor belealudtam a Klubrádió egyik műsorába. A stúdióvendég üde hangján nem érződött, hogy benne jár a nyolcvanötödikben. Bizonyára azért nem, mert nekem a kecskeméti színházat jelenti a múlt század ötvenes-hatvanas éveiből.

Béla, Radó Vilmos színigazgató fia az osztálytársunk volt. Barátságunk abból adódott, hogy hárman a hírös város főutcáján laktunk. Én a Cifra palotánál, D. Laci a törvényszék épületében, Béla pedig a Vasút-parki sarkon, szemközt a KTE-pályával, szocreál stílusú házban, egy hanyag eleganciával berendezett, polgári ízlést tükröző lakásban. Reggelenként együtt mentünk iskolába, és ilyenkor elmondtuk Bélának a leckét. Ezt azzal hálálta meg, hogy bevitt minket a főpróbákra.

Olykor két kislányt is kergettünk a színház folyosóin, az egyik Dévay Camilla drámai hősnő, a másik Göndör Klára szintén színésznő gyermeke volt. Később mindkettő az anyja hívatását választotta, a hősnő lányát Udvaros Dorottyának hívják. Dévay művésznő valamiért nem játszhatott Pesten, ezt az öreg Radótól hallottuk, mert a házigazda épp beszélgetett a feleségével, Mojzes Mária színésznővel. Ma már azt is tudom, hogy a színigazgató legendáját ez alapozta meg. Abból épített kitűnő társulatot, hogy szívesen szerződtette azokat, akik 1956 után egy darabig nem játszhattak a fővárosban.

Gyanítom, hogy Galambos Erzsi is így került Kecskemétre. Első férjét, Nagy Attila színészt letartóztatták Miskolcon, és neki is el kellett jönnie az ottani teátrumból. Az öreg Radó szubrettnek szerződtette, mi pedig kiskamaszként őt csodáltuk az összes operettben. Tűzről pattant, cserfes lányokat és kacér asszonyokat jelenített meg, jól nézett ki, szépen énekelt, és tánc közben magasra emelte a lábát. Idézet tőle a Film, Színház, Muzsika 1996. június 6-i számából: „Nekem ugyanúgy fel kell tudni dobni a lábamat, mint negyven évvel ezelőtt, legfeljebb utána már fáradtabb leszek.”

Ma hajnalban azt mesélte, hogy tavaly decemberben, a nyolcvannegyedik születésnapján is játszott a budapesti József Attila Színházban. Miután elénekelt egy rock and roll-számot, és a nézők felállva tapsoltak neki, a kulisszák mögül váratlanul kilépett a Színművészeti Egyetem rektorhelyettese. Átadott neki egy diplomát, annak idején ugyanis „elfelejtette” elvégezni a Színművészeti Főiskolát. Kár - mondta szomorkásan a művésznő -, hogy erről a gesztusról egyetlen újságíró sem adott hírt. Hát én most megírtam. 

Két férfiúról tűnődnék. Mindketten a gyerekeim korosztályához tartoznak, az egyik 39, a másik 44 éves. Érzelmeimet egyelőre nem árulom el, úgyis kiderülnek a végére.

Tóta W. Árpád angoltanárból lett blogger, majd bloggerből publicista a digitális sajtóban. Nemzedékéből szakmailag őt becsülöm a legtöbbre. Érdekelnek a gondolatai, ismerős az iróniája, s bár vele ellentétben ritkán használok trágár kifejezéseket, ha olykor le is ír ilyesmiket, dramaturgiailag indokolt helyzetben teszi. Ifj. Knézy Jenő örökölte a sportújságírást, a legutóbbi két hétben ő közvetítette az olimpiai úszó, majd kajak-kenu versenyeket. A dupla terhelés bárki tehetségét meghaladta volna - az egyik elszólását ki is pécézte a publicista. A riporter azt találta mondani a kajakos lányok győzelme után, hogy „Jó mulatság, férfimunka volt.”

A publicista lendületesen vezette le a hvg.hu felületén, hogy a Vörösmarty Mihálytól kölcsönzött idézet milyen károkkal járt a férfiközpontú társadalomban. Az urak vezérelte magyar állam többször is kirekesztett rétegeket, felekezeteket, nemeket, ráadásul vesztes háborúkba taszította a népet. Okfejtését szellemesen, élvezetesen adta elő. Annyiban rám is hatott, hogy ha nem olvasom, nem is jut eszembe másféle közelítésmód. Például az, hogy ha elődeinket hölgyek irányították volna, akkor legendás kompromisszumkészségük révén talán megúszhattuk volna az országcsonkítást és az egyéb megaláztatásokat.

A sportújságírók mentségére szóljon, hogy az egyenes adás és a lapzárta hajszájában élve gyakran használják Vörösmarty szállóigévé nemesedett verssorát. A világháló tanúsága szerint többnyire NB I-ben győztes focistákra fecsérlik, akik kivétel nélkül férfiak. Másrészt létkérdés a gyors munkát igénylő szakmájukban, hogy legyenek előre gyártott elemek, amelyekkel szükség esetén helyzeteket jellemezhetnek. Így járt el a tollhegyre tűzött tévériporter is, ami arra utal, hogy van mit bedobnia a köztudatba. Kár, hogy a költői mondatot nem a helyzetnek megfelelően használta.

Az olimpia utolsó napján rögzítem, hogy nyolc aranyérmünket ábécé sorrendben a következő sportolók nyerték: Csipes Tamara, Fazekas-Zur Krisztina, Hosszú Katinka (háromszor is), Kozák Danuta (szintén háromszor), Szabó Gabriella (kétszer), Szász Emese és Szilágyi Áron. Hét olimpiai bajnokunk közül csupán egy a férfi, a többi lány, asszony. Teljesítményük jó mulatság volt, de Knézy Jenő végig nem gondolt megállapításával ellentétben leginkább női munka.    

Lám, olimpiai bajnokunk, Pars Krisztián mégis bejutott a döntőbe. Tegnapról mára virradóra a legjobb nyolc között 75 méter 28 centivel lett a hetedik. Utána ezt nyilatkozta a magyar közszolgálati televízió munkatársának: „Ha két-három hetem lett volna még, akkor az olimpiai aranyért megyek.” Tudta tehát, vagy legalábbis sejtette, hogy idei eredményei alapján aligha ismételheti meg négy évvel ezelőtti győzelmét.

Kijelentése realitásérzékre vall, noha legnagyobb ellenfele, a lengyel Fajdek elvérzett a selejtezőben. Mindössze 72 métert dobott, miközben egyéni csúcsa 83.93. Igaz, hogy az idén csupán 81.87-ig vitte, de az olimpia előtt a legrosszabb győztes dobása is 78.72-re sikeredett, ráadásul a kalapácsvetők mezőnyéből a legjobb tíz eredményt ő érte el. Ebben a sportágban nála nagyobb esélyest aligha hordott hátán a Föld, hét centi híján tizenkét méterrel mégis elmaradt az egyéni csúcsától. Vajon miért? Ezt firtatják világszerte, erre próbálok válaszolni a számok nyelvén.

Az olimpiát Nazarov nyerte 78.68-cal. A tadzsik atléta fejlődési íve egyenletes, és csupán 203 centivel maradt el az egyéni csúcsától. Egy hellyel került mögé Tyihon 77.79-cel. Kínos lett volna, ha a fehérorosz dobó nyeri az olimpiát, elvégre lehangoló sorozat van a háta (füle) mögött. Doppingolás miatt elvették tőle a Pekingben szerzett érmet, négy évvel később, 2012-ben pedig visszaléptették a londoni olimpiától, mert 2004-es, athéni mintájában teljesítményfokozó szer nyomait mutatták ki. Az egyéni csúcsa 84.53, ettől most csaknem hét méterrel maradt el. A bronzérmes 77.73-mal Nowicki lett. A lengyel atléta a világháló tanúsága szerint versenyen még sosem dobott nyolcvan méter fölött, most csak 98 centivel maradt el az egyéni csúcsától. Hármójuk közül leginkább ő látszik tisztának, feddhetetlennek.

Vegyesek tehát a benyomásaim, ebben az összefüggésben (kontextusban) kéne értelmezni Pars Krisztián idézett szövegét (textusát). Londoni aranyérmesünk legjobbja 82.69, a legutóbbi országos bajnokságon viszont 73.38-at dobott, 931 centivel maradt el az egyéni csúcsától. Ehhez képest Rióban javított, a nyolcas döntő utolsó előtti helyéhez elégséges 75.28 mindössze 891 centivel kisebb a doppingvétség miatt 2004-ben olimpiai aranyérmétől megfosztott honfitársunk, Annus Adrián 84.19-es országos csúcsától. Egyébként a világcsúcsot 1986. augusztus 30., idestova három évtizede a szovjet Szedih tartja 86 méter 74 centivel.         

A pótmamám, Éva öt hete halt meg. Azóta karcsú urnába préselték a hamvait, és elhelyezték férje, a nyugati emigrációba elszármazott költő urnája mellé, a lombsusogásos dortmundi temetőben. Ők már sosem térnek haza, de épp most kaptam a hírt, hogy a könyveik megérkeztek Budapestre, sőt tegnap tovább is utaztak erdélyi állomáshelyükre.

A harminc doboz körülbelül ezer kötet. Nem is olyan sok, mindazonáltal válogatott állomány. Mielőtt Éváék a Ruhr-vidéki Dortmundba költöztek volna, a pszichológus lányuk zöldövezeti, emeletes házába, Bécsben múlatták az időt. Rengeteg erdélyi írót láttak vendégül, akik költőpénz híján dedikált kötetekkel fizettek a szállásért és az ízletes kosztért. A különleges értékekben dúskáló téka második részét ama verseskönyvek alkotják, amelyek a kolozsvári Utunk szerkesztőségéből német nyelvterületre települt háziúr kényes ízlését tükrözik - Adytól Tóth Árpádon, Babitson át Juhász Ferencig, Kányádi Sándorig és Orbán Ottóig. S mert a házaspár csaknem fél évszázadig élt száműzetésben, a könyvtár harmadik, meghatározó részét a nyugati emigrációban megjelent kötetek teszik ki.

E kitűnő olvasmányokkal kecsegtető könyvtárnak próbáltam fél évtizede, a költő halála óta megfelelő gazdát találni. Minden intézmény szívesen fogadta volna a becses adományt, az 1300 kilométernyi utat azonban egyikük sem volt képes teherautóval leküzdeni. Szerencsére a baráti kör legjobb szervezőkészségű tagja, a koreográfus Novák Ferenc lelt olyan intézményt, amely nemcsak befogadta, hanem Budapestig el is szállította a harminc dobozt. Feri apai ágon örmény származású, aligha véletlen, hogy a kolozsvári költő szellemi hagyatékának Szamosújvárott keresett gazdát. Az erdélyi örmények fővárosában két hét múlva indul a magyar tannyelvű líceum; néhány évtizednyi és kétezer kilométernyi kitérő után ősztől itt találnak új olvasókra egy emigráns költő könyvei.

A középiskolát létrehozó Téka Alapítvány vezetői szerződésben vállalták, hogy megörökítik az adományozó emlékét. Pecsétet csináltatnak, és minden kötet belső címlapjára beütik, hogy „Ez a könyv Bárdos B. Arthur költő hagyatékából való”. Dortmundban pedig a családi ház immár kiürített földszintjére leköltözhet Éváék fájós lábú veje, a mérnök Gunther. Ő nem olvas a néhai após anyanyelvén, az erdélyi gimnazistáknál jobb helyen lesznek a magyar költő aprólékos gonddal kiválasztott kötetei.             

Nemrégiben összeszámoltam, 169 tanítványom dolgozik újságíróként. Néhányan magánvállalkozóként működtetnek lapot vagy portált országszerte, és meg-megosztják velem a szerkesztői gondjaikat. Egyikük például kimásolt két félmondatot a Népszabadság tegnapi számából, amelynek szerkesztői jegyzete Orbán Viktor Egyesült Államokbeli népszerűtlenségével foglalkozott. Ezt: „Se Szemerkényi Réka, se Fellegi Tamás, se Habony Árpád, se Connie Mack IV. nem tudta elérni, hogy…” Lejjebbről pedig ezt: „Azt sem akarta, hogy…” Akkor most se vagy sem? - kérdezte a kelet-magyarországi kisvárosban élő tanítvány.

Megpróbálok válaszolni, bár nem biztos, hogy azt írom, amit a nyelvészek szívesen olvasnának. A sajtónyelv megváltozott a rendszerváltás óta, a nyilvánosság tágulásával elindult a köznapi beszéd irányába. Immár nem a nyomdakész mondatok jellemzik az igényes köznyelvet, hanem a köznyelv igénytelen mozzanatai szüremkednek a sajtónyelvbe. A változásnak vannak persze előnyei is, ezek közé sorolható, hogy megváltozott az írott szöveg ritmusa. Ha tanítványom és a többi olvasó egy pillantást vet az idézett mondatokra, kiderül belőlük, hogy a ’se’ utáni vezetéknevek kivétel nélkül mássalhangzóval kezdődnek, a ’sem’ utáni állítmány, az ’akarta’ viszont magánhangzóval.

Amennyiben a szerkesztői jegyzet névtelen szerzője szigorúan ragaszkodott volna a ’sem’-hez, az első esetben négyszer is mássalhangzó-torlódás következett volna be. Ha pedig következetesen alkalmazta volna a ’se’-t, akkor magánhangzó-torlódást idézett volna elő. Az eredmény mindkét esetben az, hogy megbicsaklik a szöveg ritmusa, melyet a magán- és mássalhangzók szabályos váltakozása teremthet meg. Az iménti mondatban található a ’ritmusa’ szó, a végén magánhangzóval, amely után vessző és vonatkozó névmás következik. Nem azt írtam, hogy ’amelyet’, mert akkor nehéz lett volna kimondani, hanem hogy ’melyet’, mert így könnyebb kiejteni.

Az íratlan szabály figyelmen kívül hagyásával magyarázható, hogy a felületes beszédírók „jóvoltából” sok politikus zavarodik bele a szövegbe. Miközben például Medgyessy Péter miniszterelnök felolvasta az évértékelő beszédet, az elején küszködött a hangzótorlódásokkal, és mire ama bizonyos „útelágazás”-hoz érkezett, annyira elfáradt, hogy a nyelve beletörött az amúgy könnyen kimondható szóba. E tizenhat másodperces bakiparádé azóta is a YouTube koronázatlan királya.     

A haditudósítók szakmája elnőiesedett. Amióta a tévék minden tűzfészekben jelen vannak, a férfitudósítók hajlamosak csapzottan, borotválatlanul, egyenruha-utánzatban állni a kamera elé. Élezik a feszültséget, holott humanizálni kéne a borzalmakat - nem átélhetővé, hanem elviselhetővé tenni. Erre valók a visszafogottan öltöző és fogalmazó újságírónők.

A négy tűzszerész hortobágyi tragédiájáról felváltva beszél a nyilvánosság előtt két csinos politikusnő az MSZP-ből, a rendfenntartásra szakosodott Demeter Márta és a szóvivő Budai Bernadett. Kár, hogy ellenzéki pártot képviselnek, amelynek az volna az érdeke, hogy ne tompítsa, hanem kiélezze az ügyben rejlő feszültséget. A honvédelmi minisztérium ugyanis el akarja mismásolni a valószínűleg túlóráztatásból fakadó tragédiát. A rokonszenves politikusnők közül ma reggel Budai Bernadett ült a kamera elé, és kedvesen humanizálta az „ügykezelés” ellentmondásait. Eközben mondta ezt: „Pont az előző riportban elhangzott…” (ATV-Start).

Azért nem folytatom a mondatot, mert az idézett rész ejt gondolkodóba. Elnézhető például Lévai Hangyássy László rockzenésznek, ha július 28-án ezzel toppant be a Hír TV stúdiójába: „Eljöttünk ide riportozni.” Téved ugyan, elvégre interjúzni érkezett, tájékozatlansága mégis megbocsátható, mert ritkán fordul meg a nyilvánosság fórumain, és nem kötelező tudnia, hogy mi a különbség a riport és az interjú között. De miként vélekedjünk Gy. Németh Erzsébetről, a Demokratikus Koalíció politikusnőjéről, aki az ATV július 14-i adásában ezt mondta: „Tarlós István, ahogy a riportból kiderült, …” Nála már firtatható, vajon profinak nevezhető-e, ha gyakran tűnik föl tévé- és rádióstúdiókban, még sincs tisztában a riport és az interjú közti különbséggel.

Ráadásul Budai Bernadett még egy parlamenti párt szóvivője is, neki csakugyan kötelező tájékozottnak lennie a nyilvánosság műfajaiban. Hódolatom, de félő, hogy több évnyi kommunikátorság után sem szerzett tudomást ama bizonyos különbségről. Ha szemben ül egy újságíróval, és beszélgetnek - interjút készítenek vele. Ha pedig arra utal, hogy a stúdióban néhány perccel korábban egy másik politikussal beszélgetett ugyanez a műsorvezető - a kollégájával szintén interjút készítettek. Ha viszont a beszélgetés szerves része egy sok helyszínen játszódó és sokféle műfajt magába foglaló dokumentumfilmnek, akkor riportban szerepeltek. Na, ez nem történt meg ma reggel.   

A digitális sajtó egyik alapembere, Pécsi Ferenc megelőzött. Már a múlt század kilencvenes éveiben is elemezte a média összefüggéseit (e sorok írója csak 2002 óta teszi ugyanezt). Alapos blogjával mostanában nem találkoztam, van viszont örömteli fejlemény is a szakmánkban. Fiatal kutatók Média 2.0 címmel feszegetik a médiapiac és a digitalizáció ellentmondásait. Egyikük bejegyzése tegnap jelent meg Mutyizás a rádiópiacon címmel, és a Class FM viszontagságos története bontakozik ki belőle.

Néhány napja szintén megpendítettem a témát, de ha korábban olvasom az említett blogot, tartalmasabb jegyzetet mondhatnék a magaménak. Például érdemben válaszolhattam volna ama kommentelőnek, aki „lesz@rja” a kereskedelmi rádiókat, különben is honnan veszem, hogy a Class-t 2,7 milliónyian hallgatják. Elfelejtettem följegyezni az adat forrását, a tegnapi médiablog nyomán azonban pótolható a hiányosság: a TNS Hoffman cég fölméréséből való. Mi, az idősebb nemzedék is találunk tehát megszívlelendő mozzanatokat a fiatal médiakutatók figyelemre méltó megnyilvánulásaiban. Az egyik továbbgondolásra késztet. Szerzője „Szuromi Dani”-nak nevezi magát, és e posztmodern megoldás távlatokat nyithat előttünk.

Oktatói pályafutásom csúcspontja volt, hogy a szegedi egyetemen éjszakát beszélhettem át a világhírű amerikai médiakutatóval, George Gerbner-rel. A magyar származású tudós elmesélte, hogy a szülei Gyurkának szólították. Mi lett volna, ha talán legismertebb tanulmánya, A média rejtett üzenete magyar nyelvű kiadását Gerbner Gyurkaként jegyzi? A Horthy-korszak vezető médiapolitikusáról, Kozma Miklósról kétkötetes monográfiát írt Ormos Mária. Mi lett volna, ha a történész-akadémikus Mariként jelenteti meg? Az újságírók szociológusát, Vásárhelyi Máriát szűkebb körben Marcsinak hívják. A beceneve miként mutatna a könyvei borítóján? A szegedi médiatörténész, Csillag András kitűnő monográfiát írt Joseph Pulitzer-ről, az amerikai újságírás makói születésű megújítójáról. Mi lett volna, ha Csillag Bandiként adja hozzá a nevét? Wisinger István 66 éves korában védte meg izgalmas disszertációját a televízió történetéről. Mi lenne, ha legújabb, Szent-Györgyi Albertről írott könyvét Pistiként adná közre?

A gimnáziumi osztálytársakkal abból az alkalomból jöttünk össze, hogy fél évszázada érettségiztünk. Egyikük elárulta, hogy Lexinek csúfoltak, mert bújtam a lexikonokat. A magyarországi médiapolitikáról készülő monográfiám élén nem szívesen látnám a hajdani becenevet, beérem a Lacival is.

Néhány nappal ezelőtt a napilapok létjogosultságáról tűnődtem. Arról a jelenségről, amelyet egy más időzónában zajló olimpia tett még nyilvánvalóbbá: a magyar idő szerint éjszaka sugárzott döntőkről az esti lapzártával küszködő, reggel megjelenő újságok eleve nem számolhattak be. Példának a Népszabadságot és a Népszavát említettem, mert ezeket az orgánumokat hoztam föl a lépcsőházban lévő postaládából. Erre gorombított le egy kommentelő, írván, hogy „két kommunista szennylapot” olvasok.

Baj van az álneves hozzászóló gondolkodásával, ha még a papír alapú sajtó sajnálatos hátrányából is ideológiai ügyet csihol. Nem is értelmezném előítéletes álláspontját, már csak azért sem, mert mindenféle napilapot olvasok. Nemrégiben pórul is jártam. A szomszédos vegyesboltban szoktam megvásárolni a Magyar Időket, a Magyar Hírlapot és a Magyar Nemzetet. A fröccsöntött kosárból egymás után pakoltam ki a futószalagra az újságokat, hogy a pénztáros számba vehesse őket. Azt vettem észre, hogy mögöttem áll egy idősebb asszony, akinek lesújtó pillantása azóta is kísért. Olyan kerületben lakom ugyanis, Újlipótvárosban, ahol ez efféle olvasási kultúra már-már provokációnak számít.    

Vajon mit szólna a világhálón kommentelő és a sorban álló hölgy, ha azt is tudná, hogy naponta veszem kézbe a Zalai Hírlapot, a Vas Népét, a Veszprémben szerkesztett Naplót, a Fejér Megyei Hírlapot és a Dunaújvárosi Hírlapot? Amidőn pedig beülök a Szabó Ervin Könyvtárba, végigböngészem a Neue Zürcher Zeitungot és a Frankfurter Allgemeine Zeitungot is, hátha találok a magyarországi közállapotokra utaló véleményeket. Mentségemre szóljon, hogy diákkorom óta falom az újságokat, és a bennük kirajzolódó mozaikokból önállóan igyekszem összerakni a világot.

De van ennél országosabb okom is erre a fránya újságolvasásra. 2010 nyara óta melengetem azt az ötletet, hogy érdemes volna könyvet összeállítani a napilapokban föllelhető ütős mondatokból. Eredetileg úgy terveztem, hogy 2014 nyarán befejezem a munkát, és a vaskos kötet érzékelteti majd a második Orbán-kormány országlását. Ki gondolta volna, hogy a miniszterelnök (vagy széttagolt, tehetetlenkedő ellenzéke) keresztülhúzza a számításomat? Az anyaggyűjtés változatlanul folyik tehát. S mert egyre ellenségesebbé, feszültebbé, ingerültebbé, puskaporosabbá, zaklatottabbá válik a hazai légkör, faragatlan megjegyzésekkel és lesújtó pillantásokkal szembesülök. Csak azért, mert sok forrásból szeretném megörökíteni a kor hangulatát.       

Szerkesztőként és tanárként elég sok tehetséget fedeztem föl, az egyiket még el is vettem feleségül. Van tehát némi fogalmam arról, milyen bonyolult az a kötelék, amely munkakapcsolatból fejlődött szerelemmé. Talán e beleérzéssel magyarázható, hogy megértőbb vagyok Shane Tusup kétségkívül szokatlan viselkedése iránt. Feltűnt például egy rosszalló mondat, amely tegnap, a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében látott napvilágot.

Szerzője, Hegyi Zoltán finom tollú közíró, aki zenei témákban szinte verhetetlen. Ezúttal azonban az olimpiáról elmélkedett, és imigyen fogalmazott Hosszú Katinka edzőjéről: „A férje meg ott tombol a lelátón.” Az elmarasztalást mégse rónám föl a jegyzetírónak, mert magam is megfigyeltem, hogy a három aranyérem amerikai társalkotója nem húzódik a háttérbe. Az olimpia tiszteletére még egy kis varkocsot is csináltatott a feje búbjára, hogy a tévéoperatőrök könnyebben azonosíthassák a lelátón. S mert eltűnődtem Hegyi kolléga megjegyzésén, a biztonság kedvéért még egyszer megnéztem az úszódöntő felvételét. Vajon igazunk van-e ama bizonyos tombolás megítélésében?

Már kezdem gyanítani, hogy tévedtünk, vagy legalábbis Tusup nyilvános viselkedése árnyaltabb elemzést igényel. Nem a dúlás-fúlás, őrjöngés, tajtékzás, toporzékolás tényét vonom kétségbe, hiszen Katinka edzője úgy üvöltött, mintha kalapáccsal ütöttek volna az ujjára. Csakhogy észrevettem valamit, ami az élő adásban elkerülte a figyelmem. Katinka férje terpeszbe ugrált, és széttárt karral kölcsönzött nyomatékot látszólag tagolatlan ordításának. Igen ám, de másodjára azt is meghallottam, hogy az uszodában hatalmas a lárma, ráadásul Shane Tusup tanítványa, alkotó- és házastársa tőle elég messze rótta a hosszokat. Igyekezett hát túlkiabálni a ricsajt, zenebonát, zsivajt, hogy ritmust diktálhasson a versenyzőjének.

Ha szeretünk valakit, ha fontos nekünk valaki, akkor hajlamosak vagyunk olyan cselekedetekre is, amelyek megbotránkoztathatják a környezetünket. Az érzelmi, látszólag ésszerűtlen kitörésekben is lehet azonban racionális mozzanat. Az, amit Hosszú Katinka augusztus 11-én így osztott meg a hazai nyilvánossággal a Nemzeti Sport hasábjain, mellesleg az egyik olimpiai győzelme után: „Az utolsó huszonöt méteren már nem tartottam azt a ritmust, amit szerettem volna.” A férje és edzője épp ezt vette észre, bár szokatlan megnyilvánulásai a hangzavarban aligha jutottak el a világ legjobb úszónőjéhez.