Néhány nappal ezelőtt a napilapok létjogosultságáról tűnődtem. Arról a jelenségről, amelyet egy más időzónában zajló olimpia tett még nyilvánvalóbbá: a magyar idő szerint éjszaka sugárzott döntőkről az esti lapzártával küszködő, reggel megjelenő újságok eleve nem számolhattak be. Példának a Népszabadságot és a Népszavát említettem, mert ezeket az orgánumokat hoztam föl a lépcsőházban lévő postaládából. Erre gorombított le egy kommentelő, írván, hogy „két kommunista szennylapot” olvasok.

Baj van az álneves hozzászóló gondolkodásával, ha még a papír alapú sajtó sajnálatos hátrányából is ideológiai ügyet csihol. Nem is értelmezném előítéletes álláspontját, már csak azért sem, mert mindenféle napilapot olvasok. Nemrégiben pórul is jártam. A szomszédos vegyesboltban szoktam megvásárolni a Magyar Időket, a Magyar Hírlapot és a Magyar Nemzetet. A fröccsöntött kosárból egymás után pakoltam ki a futószalagra az újságokat, hogy a pénztáros számba vehesse őket. Azt vettem észre, hogy mögöttem áll egy idősebb asszony, akinek lesújtó pillantása azóta is kísért. Olyan kerületben lakom ugyanis, Újlipótvárosban, ahol ez efféle olvasási kultúra már-már provokációnak számít.    

Vajon mit szólna a világhálón kommentelő és a sorban álló hölgy, ha azt is tudná, hogy naponta veszem kézbe a Zalai Hírlapot, a Vas Népét, a Veszprémben szerkesztett Naplót, a Fejér Megyei Hírlapot és a Dunaújvárosi Hírlapot? Amidőn pedig beülök a Szabó Ervin Könyvtárba, végigböngészem a Neue Zürcher Zeitungot és a Frankfurter Allgemeine Zeitungot is, hátha találok a magyarországi közállapotokra utaló véleményeket. Mentségemre szóljon, hogy diákkorom óta falom az újságokat, és a bennük kirajzolódó mozaikokból önállóan igyekszem összerakni a világot.

De van ennél országosabb okom is erre a fránya újságolvasásra. 2010 nyara óta melengetem azt az ötletet, hogy érdemes volna könyvet összeállítani a napilapokban föllelhető ütős mondatokból. Eredetileg úgy terveztem, hogy 2014 nyarán befejezem a munkát, és a vaskos kötet érzékelteti majd a második Orbán-kormány országlását. Ki gondolta volna, hogy a miniszterelnök (vagy széttagolt, tehetetlenkedő ellenzéke) keresztülhúzza a számításomat? Az anyaggyűjtés változatlanul folyik tehát. S mert egyre ellenségesebbé, feszültebbé, ingerültebbé, puskaporosabbá, zaklatottabbá válik a hazai légkör, faragatlan megjegyzésekkel és lesújtó pillantásokkal szembesülök. Csak azért, mert sok forrásból szeretném megörökíteni a kor hangulatát.