A tegnapi bejegyzés visszhangja a megszokott módon alakult. Tartalmas vita kerekedett, bár az utolsó harmadban a hozzászólók közül kivált két páros, akik világnézeti alapon, de még a közölhetőség határain belül anyázták egymást. Az elején pedig többen is megjegyezték, hogy félrevezettem őket a címmel, és erről a témáról nem kellett, illetve nem így kellett volna írni. Szorult belém némi megértés.

Valószínűleg nem tudják, hogy a Médianapló szakmai rovat, és posztgraduális jellegű. Azoknak szánom, akiket valaha tanítottam, vannak vagy négy-ötezren az országban. Ezúttal például a gyors-újságírásról tűnődtem. Arról, hogy a szakmánkban szükség van előre gyártott elemekre, mert az online tudósítónak nincs ideje gondolkodni a megfogalmazáson. A tarsolyából ilyenkor kéne előhúzni a témához illő hasonlatot, közmondást, szállóigét. Ehhez minimum két, de inkább három-négy változatot kell ismernie. Ezt a helyzetet próbáltam érzékeltetni egy közéleti téma, a népszavazás ürügyén.

Csakhogy a bejegyzést olyanok is olvashatták az egyik utánközlő fórumon, akiket sosem tanítottam, ráadásul nem is az újságírás mesterségét űzik (már amennyire ez az álneves kommentekből megállapítható). Nem csoda, ha csalódást okoztam nekik. Sajnálom, mindazonáltal van egy tanulság, amelyet megosztanék velük. Soraikból azt olvastam ki, hogy nekik való és kifogástalan színvonalú bejegyzést vártak egy bloggertől - ingyen. Tételezzük föl, hogy a tegnapi jegyzet nem volt életem fő műve. De vajon a „potyázó” hozzászólóknak van-e joguk a minőségi kifogásokhoz?

Több évnyi különélés után a hajdani feleségemmel úgy határoztunk, hogy hivatalosan is pontot teszünk a kapcsolatunk végére. Ügyvédet kerestem. Ötven-, negyven-, harmincezer forintért vállalták volna a válókereset megfogalmazását, ám az egyik barátom ajánlott egy olcsóbbat. Az óbudai panelrengetegben találtam rá, egy tízemeletes ház hatodik emeletén, szabálytalan alakú helyiségben, ütött-kopott bútorok között. Miközben soroltam neki az adatokat, és írógépbe pötyögtette a szöveget, furcsa zörejeket hallottam. A felső emeletekről zuhantak alá a szobán át futó csőben a szemetes zsákok. Az ügyvéd elkészült a válókeresettel, amely rémülettel töltött el. Hímeztem-hámoztam, végül kiböktem, hogy lássa be, írásból élőként nem nyújthatok be helyesírási és stiláris hibáktól hemzsegő kérelmet a bíróságnak. Az öregúr nem sértődött meg, hanem körülmutatott, és megkérdezte: „Mégis mit várt a tízezer forintjáért?”