Halványulnak az olimpiai emlékképek, holott még egy hónap sem telt el a riói világjátékok befejezése óta. Ami megmaradt, az leginkább a Nemzeti Sportnak köszönhető. Az olimpia alatt naponta vettem meg, rá is csodálkoztam az árára. A 240 forint azt jelenti, hogy a kiadóhivatal már az utcai standokra sincs tekintettel. Mentségére szóljon, hogy a legtöbb újságosbódé el is tűnt az utcákról.

Volt idő, még a kétezres évek elején is, amidőn egy fém százast perkáltam le a pesti Nagykörút és a Baross utca sarkán felállított fabódénál. Két műszakban két nyugdíjas néni váltotta egymást a pult mögött, jól jött nekik az aprópénz. A kiadó úgy állapította meg a kilencvenvalahány forintos árat, hogy a vevők ne kérjenek vissza a százasból, a különbözetért pedig az eladó első sorba állította az ország egyetlen sport napilapját. Akkor még százezer példányban fogyott el, és a foci uralta a kettéváló újság első felét. Leginkább a Fradi vitte a lapot.

Ma már a Ferencváros labdarúgó csapatának is külföldi edzője van, akivel nincs különösebb bajom azon kívül, hogy nem képes kommunikálni a szurkolókkal. Miért legyenek kíváncsiak rá a sportújság olvasói? A tavalyi bajnokcsapat tele van idegenlégiósokkal, akik bizonyára derék férjek és családapák, velük azonban nem kapós a lapszám. Márpedig az együttes legérdekesebb játékosával, a Tolnából elszármazott „madocsai Maradonával”, Böde Dániellel mégsem lehet minden nap eladni az újságot.

Az olimpia nemcsak azért volt határkő a Nemzeti Sport legújabb kori történetében, mert az értékesített példányszám negyvenezerről ugrásszerűen emelkedett meg. Azért is, mert a szerkesztőség fölcserélte az újság első és második felét. Előre kerültek a riói fejlemények, hátulra az augusztus elején megkezdődött nemzeti labdarúgó bajnokság vérszegény eseményei. Az olimpia után azonban minden visszazuhant a régi kerékvágásba - a példányszámmal együtt. Legföljebb az a különbség, hogy a szerkesztőség belátta: a magyar focival már nem lehet kitölteni az újság első felét. Így lett a lap eleje a labdajátékoké, a vége az egyéb sportágaké.      

Talán érdemes lett volna maradni az olimpiai beosztásnál, és üsse kő, tovább kísérletezni a legnépszerűbb magyar sportklubbal. Próbaként magam elé képzeltem a Ferencváros labdarúgóit és női kézilabdázóit. Ha szemközt jönnének a Nagykörúton, a focisták közül Bödén és Gerán kívül senkit sem ismernék föl. A kézis lányok közül viszont majd’ mindenkit, még a segédedző Vérten Orsolyát is.