Túl vagyunk október 23-án, az ünnepségeken és a megemlékezéseken. Kivicceltük magunkat az országban szétrajzó kormánypárti politikusok sorosozásba torkolló ’56-értelmezésein. A kedélyek annyira talán mégis megnyugodtak, hogy a tanulság kedvéért visszatérjünk az úgynevezett Szanyi-ügyre.

Arra, hogy a közismert szocialista politikus, akit kihívó nyilatkozatai és mulatságos elszólásai miatt sokan csak Szanyi „kapitánynak” csúfolnak, megint kivágta a biztosítékot. Közösségi üzenőfalára hátborzongató képet tett föl egy szinte napra pontosan 61 évvel ezelőtt, 1956. október 30-án a Köztársaság-téri pártháznál meglincselt magyar katonatisztről. A pártja elhatárolta magát tőle, ideológiai ellenfelei a forradalom megszentségtelenítését rótták föl neki, egy tévéműsorban pedig néhány újságíró más és más hangsúllyal ugyan, de egyaránt kárhoztatta a „bejegyzését”.

Azt javaslom, hogy egy gondolatmenet erejéig vonatkoztassunk el a fénykép mögötti politikai szándéktól. Inkább induljunk ki abból, hogy amit Szanyi Tibor tett, az nem bejegyzés volt, hanem „csak” megosztás! Maga a bejegyzés egy bizonyos Villás Lajos nevéhez fűződik, aki 2017. október 21-én este tette föl ama fotót. Az illető roma aktivista, aminek valószínűleg nincs köze a naponta többszöri kedvteléséhez. Azóta újabb húsz fényképet helyezett el az üzenőfalán, rajtuk a több tányérból falatozó Orbán Viktortól kezdve a fenekét rázó brazil szamba-táncosnőig tücsök és bogár. Mellesleg a nagy hírre vergődött fotót 228-an osztották meg, közülük csupán az egyik volt Szanyi Tibor.

Már régen letettem arról, hogy újságíró, sőt szerkesztő kollégákon kérjem számon a pontosságot. Tudomásul vettem, hogy mindegy nekik, minőségileg van-e különbség a bejegyzés, a megosztás és a kommentelés között. Ráadásul tévképzetükhöz maga a szocialista politikus is hozzájárult, mert az említett fénykép megosztásához egy mondatot biggyesztett, amely önmagában botrányt váltott ki. Voltaképpen nekem is utána kéne nézni, vajon rajta kívül még kik osztották meg a fotót, hátha találni köztük Szanyinál ismertebb vagy politikailag támadhatóbb fészbukozót. Ehelyett van képem látatlanban feltételezni, hogy „az MSZP fenegyereke” a legismertebb, akinek a megosztó személyiségéhez megannyi értékítélet tapad.

Ezúttal például a közvélemény-hangadó politikusok és újságírók nyomán a fél ország kérte magának azt, amit nem minden ok nélkül, de tévesen tulajdonítanak kizárólag neki.         

Digitális ismerősöm hiányolta közösségi üzenőfalamról „az egyéni hangvételű mondatokat”, amelyeket megszokott mostanában. Megtisztelő az érdeklődése, türelmet kérek azonban tőle. A piros alátétre írott gondolatok ugyanis nem rögtönözve születnek. Sokat olvasó ember vagyok, és ha jó mondatot veszek észre, akkor beindul a képzeletem. Karnyújtásnyira elérhető egy hajdan kávé adagokat tartalmazó doboz, ebben gyűjtöm a továbbgondolt mondatokat, és ha összejön vagy tucatnyi, megkínálom velük a digitális ismerősöket.

Akik gyakran vállalják a társalkotást, mert elvesznek belőlük, vagy hozzájuk tesznek. Az eredményt pedig megosztom a szélesebbik nyilvánossággal, az utánközlő portál fórumozó olvasóival. Ők is elvégzik a maguk társadalmi munkáját, elvesznek-hozzátesznek, és a végeredmény adja ki a szállóige természetrajzát. A folyamatot hadd érzékeltessem egy friss példával. Másik szereplője a Heti Válasz munkatársa, Ablonczy Bálint, aki a legutóbbi számban így jellemezte a parlamenti ellenzék markáns csoportját: „Az óbaloldalon (MSZP és DK) fogyatkozva ugyan, de vannak még szavazók, ám nincsenek hiteles vezetők.” Tűpontos elemzés, némi átalakítás után továbbgondolásra serkent.

Íme: ’Az óbaloldalon még vannak szavazók, de már nincsenek hiteles vezetők, az újbaloldalon pedig már vannak szavazók, de még nincsenek hiteles vezetők.’ Az egyvesszős idézőjel a bizonytalanságomat sejteti. Vajon azé-e az eszmefuttatás szellemi tulajdonjoga, akinek eszébe jutott az eredeti mondat? Vagy a másik újságíróé, e sorok írójáé, aki el is vett belőle, meg hozzá is tett valamit? Eme bizonytalanság a szállóige szerves tartozéka, midőn egy-egy mondat szájról-szájra száll. Arról nem is beszélve, hogy az emberiség mitológiai történetében mindössze egyetlen személyiség van, akinek csakugyan eredeti gondolatai támadtak: Ádám ősapánknak. Mi, az utódai csupán az ő mondatait (vagy a neki tulajdonított mondatokat) variáljuk.

Nem állítom persze, hogy amit két újságíró összehozott az ábécé elejéről és végéről, az már szállóige. Ahhoz újabb társalkotók kellenek. Akik a digitális kávéházban ülnek, arccal a közösségi üzenőfalnak, vagy a digitális kocsmában álldogálnak, támaszkodva az online portál érdes felületéhez, és tovább farigcsálják az iménti gondolatmenetet. Amikor pedig már sokan érzik magukénak az igazságát, tömörségét és pontosságát, akkor nem is lesz lényeges, hogy voltaképpen kinek jutott az eszébe.         

Az úgynevezett Marton-ügyről keveset tudok ahhoz, hogy kifejtsem róla az álláspontom. Annyira mégis érdekel, hogy elolvassam a hozzá fűzött véleményeket. A Színház.org közli a legjellemzőbb értelmezéseket, közéjük tartozik Szász János rendező kiállása a szexuális zaklatással vádolt rendező, Marton László mellett. Okfejtésében van egy mondat, amely elgondolkoztatott: „Nem posztom az ítélkezés.”

E rovatot sokan posztnak vélik, ráadásul a Médianaplót 2002-ben posztgraduális képzési formának találtam ki. Amit újságírás-szemináriumon szóba hoztunk, azt a világhálón gondoltuk tovább. Lám, már eddig is háromszor használtam a poszt kifejezést, amely a latinból származik, és utána tevést, mögé helyezést jelent. A hely meghatározó szerepet játszik az értelmezésében: kijelölt hely, őrhely, ahol az őrszem posztol (őrködik). De a poszt jelent beosztást, tisztséget, és az angolban postázást is. Elküldünk valamit, a digitális korszakban bejegyzést teszünk ki az üzenőfalra. Mint most ezt az eszmefuttatást is.

Egy rendező állíthatja, hogy nem posztja az ítélkezés, mert az előadás attól drámai, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága. Részigazságok ütköznek egymással, amelyek a néző tudatában állnak össze. E sorok írója nehezebb helyzetben van. Amit tanítok, azt Kommunikáció és médiatudomány szak alatt könyvelik el. S bár vannak nálunk médiatudósok, médiatudomány még nincs. Amit tanítunk, például az újságírás-szemináriumban, inkább a tapasztalatok általánosítása, vitatható tehát. Nem azt állítom, hogy csupán egy leckével járunk a tanítványok előtt, hanem hogy a tanítványainktól sokat tanulhatunk. A médiapolitika mintegy harminc meghatározásából számon tartok hármat is, amelyet hallgató mondott ki vizsgázás közben. Olyasmit olvasott ki a jegyzetből, amelyet zseniális egyszerűséggel fordított le a maga nyelvére. A társalkotók közreműködésével így lett a 210 oldalas médiapolitikai jegyzetemből 170 oldalnyi, és a rövidebb változatnak nem ártott az egyszerűsítés.

E posztgraduális poszt-sorozatban olyan bejegyzéseket posztolok, amelyekben nem ítélkezem, csupán tűnődöm. A figyelmes olvasónak mégis lehet az a benyomása, hogy a folyamat ítélkezés látszatát kelti. Ha ugyanis utánközlő portálok révén ezek a posztok a nyilvánosság kevésbé szakmai fórumaira kerülnek, csatlakoznak hozzájuk a mögéjük helyezett posztok, amelyeket kommentnek neveztünk el. Márpedig a legtöbb kommentelő ítélkezik, másra nem is telik az indulataiból.    

Oly sokan írtak Baló György csütörtöki műsoráról, hogy már nem akartam értelmezni a három pártelnökkel folytatott beszélgetését. Csakhogy akadt egy gondolat, amelyet idéztem volna a Lefülelt mondatok című atv.hu-összeállításban. Szél Bernadett, az LMP társelnöke ezt fejtegette: „Nem mondom, hogy elitváltásra, de sorcserére van szükség.” De milyen dátumot írjak alá?

A műsorújság áttanulmányozása után ugyanis kiderült, hogy a csütörtökinek emlegetett beszélgetés nem október 26-án hangzott el, hanem tegnap, pénteken, 0.15-kor vette kezdetét, mégis a csütörtöki programban tartották nyilván. Nekem viszont az a dolgom, hogy hitelesítsem az idézet körülményeit. De ha már írtam tíz sort az időrendi ellentmondásról, a maradék húszat akár a műsornak is szentelhetném. Két miniszterelnök-jelölt és egy választási listavezető volt miniszterelnök ült be a pillanatnyilag legtapasztaltabb tévériporterhez. Vajon kommunikációs szempontból milyen teljesítményt nyújtottak?

Értékjelző a mondat, amelyet érdemes fölírni a kor falára. Az RTL-műsor nyomán meglepő következtetésre jutottam: Szél Bernadett, az LMP miniszterelnök-jelöltje három figyelemre méltó gondolattal vétette észre magát, Karácsony Gergely, a Párbeszédé kettővel és Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke eggyel. Fordítva szokott lenni, de most a veterán politikus visszafogottnak hatott. Nem akarta lehengerelni az ellenzéken belüli vetélytársait, és épp ezzel veszített: nem állt jól neki a színtelenség, a kiegyensúlyozott közéleti személyiség halovány szerepe.

Szél Bernadett mégse nyert. Amióta építik a miniszterelnök-jelölti imázsát, és hajzatát, ruházatát, modorát is átfazonírozták, mintha szintén szerepet játszana. Az országnak kétségkívül szüksége volna egy gazdasszonyra, aki azonban óvatosabban is bánhatna az ígéretekkel. Ha például minden száz forintból húszat költene oktatásra, akkor bizony megkérdőjelezem a realitásérzékét. Az megéltem, hogy Gyurcsány Ferenc 2004-től 2009-ig rosszul kormányzott, azt pedig a fedezet nélküli ígéretek alapján feltételezem, hogy Szél Bernadett 2018-tól rosszul kormányozna.

A harmadik jelölt, Karácsony Gergely a régit nem akarja szőröstül-bőröstül kidobni az ablakon, a politikusi sorcserével is csak módjával próbálkozna. Ráadásul előnyére válna, hogy a tegnap éjszaka vitatkozók közül egyedül ő tett szert polgármesteri tapasztalatra. Ami korántsem mellékes a majdani kormányzás szempontjából.          

Figyelemre méltó interjú jelent meg a Népszava mai számában. Megszólalt benne a Bors kirúgott főszerkesztője. Szekeres Tamásról keveset tudok, mert a bulvár kimaradt az életemből, gondolatai alapján azonban olyan újságírónak hat, aki az eltávolítását szakmai ártalomnak fogja föl egy politikára érzékeny hivatásban. Az egyik eszmefuttatása tűnődésre késztet.

Így utalt Andy Vajnára, az új tulajdonosra: „Három főszerkesztőt egyszerre rúgtak ki a múlt héten. Az egy dolog, hogy egy bulvárlapét, de a legnagyobb megyei napilapét és a legrégebbi megyei lapét is. Ehhez képest semmiféle szakmai felháborodást, sőt még egy újságíró-szövetségi reakciót sem tapasztaltunk.” A Bors mellett a győri Kisalföldre gondolt (napi 54 ezer példány), meg az 1910-ben alapított szegedi Délmagyarországra (33 ezres példányszám). Az a benyomásom, hogy nem is olyan könnyű együtt érezni a kiebrudalt kollégákkal.

A szegedi főszerkesztő nem újságíró, hanem gazdasági szakember. Ama gyakorlat kulturált terméke volt, hogy a tulajdonos a lapigazgatón keresztül érvényesíthesse az akaratát. Az újságcsinálást a sajtószakmai helyettesére bízta, akit vele együtt rúgtak ki. Más a helyzet a győri főszerkesztővel. Nyerges Csaba az egyik legjobb környezetvédelmi újságíró, a Szigetköz szerelmese. Publicistaként távolságot tartott a politikától, és a Kisalföldet is távol tartotta az aktuálpolitizálástól. Az újság talán épp ezért lett a legnagyobb példányszámú közéleti napilap. Eltávolítása azt jelenti, hogy az Orbán-kormány nem éri be a távolságtartással, neki pártsajtó kell.

A szakmai szolidaritás hiánya pedig nem föltétlenül abból következik, hogy az országos médiumok és az újságíró-szövetségek beleközönyösödtek a kormányzati támadásokba. A részvétlenség már akkor is jellemezte őket, amikor a sajtó egybe- és áthangolása a nyilvánosság számára érzékelhetővé vált. Tavaly ősszel, amidőn az Orbán-kormány megszüntette a Népszabadságot (37 ezer példány), az országos médiumok közölték ama szerkesztőségek és szervezetek nevét, amelyet kiálltak a patinás napilap mellett. Kifelejtették azonban a pécsi Dunántúli Naplót és a kaposvári Somogyi Hírlapot, amelyek testületileg szolidarizáltak a megszüntetett újsággal. Sokkal figyelmesebbnek bizonyult a megyei lapcsoport újdonsült tulajdonosa, aki azonnal kiadta a népszabadságos kollégákkal együtt érző megyei főszerkesztők útját.            

Szél Bernadett azzal indokolta, hogy október 23-án nem áll föl az ellenzéki pártelnökök budapesti pódiumára, mert Debrecenbe ígérkezett el. Oda, ahol 1956-ban előbb lázadtak föl az egyetemisták, ráadásul „szolidaritással” tartozik ama egyetemi oktatóknak, akik napjainkban tiltakoztak Putyin orosz elnök tervezett „díszdoktori” címe ellen. Az ellenzéki pártelnökök közös kiállása elmaradt. De az is kiderült, hogy Putyin nem díszdoktor lesz a debreceni egyetemen, hanem „csak” díszpolgár.

Mentségére szóljon az LMP miniszterelnök-jelöltjének, hogy a kínos ügyben sokan tévedtek. Az egyetemek ugyanis díszdoktori címeket szoktak osztogatni, nem pedig díszpolgárságot - kivétel a debreceni. Abban már szigorúbb volnék, hogy ha a politikusnő el akarta kerülni Budapesten a közös fellépést, inkább Szegedet kellett volna választania. Az ottani egyetemisták még korábban léptek föl a Rákosi-rendszer ellen, igaz, hogy akkor más ürügyet kellett volna találnia a pártelnöki fórum október 23-i bojkottjára, mert 1956. október 16-án lázadtak föl.

Az LPM-társelnök debreceni kíséretében feltűnt Ungár Péter is. Épp azokban a napokban, amidőn tetőzött egy nőket molesztáló rendező körüli botrány, amely nemcsak a színházi életet rendítette meg. A Parlamentben is szóba került, ahol a honanyák közül talán a legtöbbször Szél Bernadettet alázták meg. De ha ő okkal érzékeny a „vakkomondoros” kormánypárti honatyák macsó beszólásaira, vajon miért vált érzéketlenné a pártjához tartozó fiatalember kísértetiesen hasonló randalírozására?

A huszonéves politikus júliusban berúgott a Momentum táborában, és bemászott a sátrakba, majd szexuális együttlétre tett ajánlatot nemcsak lánynak, hanem fiúnak is. Az LMP etikai bizottsága szeptemberben etikai vétséget állapított meg, és a fegyelmi bizottságra bízta a döntést, amely október 8-án bejelentette, hogy nem történt fegyelmi vétség. Ezzel megnyertem egy baráti fogadást. Ungár Péter ugyanis milliárdokat örökölt a papájától, ebből pénzeli a Reflektor.hu című portált, az LMP félhivatalos értelmiségi fórumát. A pártjánál pedig saját bevallása szerint „kisebb dolgokba is besegít”, például szórólapokat vásárolt egy-egy kampányhoz.

Ilyen helyzetben aligha várható el, hogy egy párt szakítson azzal, aki besegít, ha apad a kassza. Az viszont már a kettős mérce tipikus esete, ha Debrecenbe is elkíséri a pártelnökét, sőt október 23-án beszédet mond az egyetemisták előtt.

Tegnap este az egyik szocialista politikus elhatárolta magát a másiktól. Molnár Gyula pártelnök Szanyi Tibor Európa-parlamenti képviselőtől, aki rossz fát tett a tűzre. Fészbukos üzenőfalára fényképet rakott ki, mely eredetileg a Life amerikai magazinban jelent meg, és 1956 október legvégén készült. Meglincselt férfi fejjel lóg lefelé, meztelen felsőtestén ütésnyomok és vércsíkok. A pártelnök szerint „Nem illik október 22-én ilyesmivel kiállni.”

A nyilvánosság fórumain „szocialista fenegyerekként” emlegetett Szanyi október 21-én, 21 óra 14 perckor állt ki, ám ezt csak a történeti hűség kedvéért rögzítem. Molnár Gyula elhatárolódása ugyanis formailag korrekt, mert nem feszegette a kiállás műfaját. Ezt érdemes megállapítani, elvégre a kormánypárti sajtó bejegyzésnek minősítette Szanyi Tibor cselekedetét, és Gulyás Gergely Fidesz-politikus (parlamenti frakcióvezető) nyomán követelte eltávolítását az MSZP-ből. Csakhogy a szocialista politikus nem a saját bejegyzését tette közzé a közösségi oldalán.

Bizonyos Villás Lajosét, aki október 21-én 20 óra 31 percekor tette föl üzenőfalára a brutális kordokumentumot, Márai Sándor New York-i emigrációban írott versével együtt. Szanyi Tibor megosztotta valaki más találmányát, további 228 fészbukozóval együtt. Egy sort is mellékelt hozzá, ami sok olvasónál kivágta a biztosítékot. Átrágtam magam az őt elítélő és bűnvádi eljárással is fenyegető kommenteken. Kiderült, hogy a hozzászólók szinte kizárólag a bejegyzés kifejezést használták, holott két jogi eset késztethetné őket tűnődésre, vajon alkalomadtán milyen sors vár rájuk.

Egy siófoki lakásügyben a volt polgármester futni hagyta ugyan egy Facebook-bejegyzés szerzőjét, beperelt azonban 18 megosztót, akiket rabosítottak is. Az ügy másodfokon lezárult, fölmentették a megosztókat, ám a felperes a Kúria elé vitte az ügyet. Egy jelenlegi polgármester, a tatai szintén házügyben perelt be egy megosztót, aki kommentelte is az idegen bejegyzést. Bírósági megrovást kapott, és tízezer forintot kellett fizetnie. S bár a megosztók másodfokon megúszták, egy közelmúltbeli Kúria-ítélet (a sukorói) azt sejteti, hogy akár börtönben is végezhetik.

Ha a Szanyi-ügy tartalmától egy műfaji következtetés erejéig elvonatkoztatunk, akkor levonható a tanulság. Olyan országban élünk, ahol a digitális bejegyzést egyelőre még nem büntetik, de a megosztókat már rabosítják, a kommentelőket pedig pénzbüntetésre ítélik.          

A digitalizáció jóvoltából világfalu lettünk. A Hollywood nevű felvégen kitört a botrány, mert a falu egyik leggazdagabb emberéről, egy producerről kiderült, hogy az ágyába kényszerített színészettel kacérkodó lányokat, asszonyokat. A hír villámgyorsan jutott el Budapest alvégre, ahol az egyik legismertebb értelmiségiről, egy rendezőről terjedt el ugyanez.

Áll a bál, a rádióban és a tévében szinte csak erről beszélnek a stúdióvendégek, a közösségi oldalakon pedig a kevésbé ismert netezők fejtik ki indulatszavakkal tarkított véleményüket. A fejlemények közül az a legrokonszenvesebb, amidőn már akadnak olyan értelmezők is, akik azt fejtegetik, hogy bizonyára a színésznőknek sem könnyű beszélni a szereposztó díványról, de ők legalább utólag képesek leleplezni a hatalmaskodó producereket, rendezőket és színházigazgatókat. Bezzeg a falusi lányok, asszonyok, akik a rosszul fizető közmunkáért cserébe ki vannak szolgáltatva a polgármesternek, és sem lehetőségük, sem szókincsük nincs arra, hogy kifejezzék a nyilvánosság fórumain hol abúzusnak, hol metoo-nak nevezett jelenséget.

Az abusus a régebbi. Az ab a latinban azt jelenti, hogy -tól, -től, az usus (Jókai és Mikszáth XIX. századi nyelvében úzus) meg azt, hogy használat, szokás. Az abúzust úgy fordítanám magyarra, hogy a megszokottól eltérő, átvitt értelemben a hatalmi helyzettel való visszaélést jelenti. A Me too pedig azt, hogy Én is, az említett összefüggésben viszont inkább, hogy Engem is. A megalázott nők jajkiáltása - angolul. Miközben tehát a helyzet legrokonszenvesebb értelmezői tovább látnak az orruknál, elvégre az értelmiségi nők sorsát kivetítik a társadalom alsóbb rétegeiben élő lányokra, asszonyokra is, nincs magyar szavuk a gyalázatos cselekedetre. Próbáljuk meg igésíteni! Hátha kisül belőle valami.

A b betűvel kezdődő „kötőszót” tudatosan kerülve: abajgatják, bántalmazzák, bemocskolják, buzerálják, cseszegetik, erőszakoskodnak, háborgatják, macerálják, megbecstelenítik, megdugják, megejtik, meggyalázzák, megkettyintik, megrontják, megszeplőtlenítik, molesztálják, vegzálják, zaklatják. Az a benyomásom, hogy egyik sem írja le pontosan és árnyaltan a hatalmaskodás szexuális kivetülését. De miért várjuk el a közmunkáért mindent eltűrő lányoktól, asszonyoktól, hogy szégyenükkel álljanak a nyilvánosság elé, ha megfelelő kifejezés híján nem képesek Hell István közíró szóleleményével (Facebook.com, 2017. október 22.) „komingoutolni”?

E kérdés búvópatakként, váratlan időpontokban szokott előtörni az emlékezés mélyéről. Most például 1956-os vonatkozása miatt bukkant fel.

A történet ugyebár az, hogy a 2006-os választási győzelem után a szocialista frakció zártkörű ülésén, az őszödi kormányüdülőben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kifejtette: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este.” Azóta az idézők őt nevezik meg a szállóigeként emlegetett mondás ősforrásként, holott a hazudtunkkal kezdődő gondolat Örkény Istvánig vezethető vissza. A neves író 1974-es nyilatkozata szerint így hangzott el 1956. október 30-án, a Szabad Kossuth Rádióban: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, minden hullámhosszon.”

Ha így volt, olyan író gyakorolt önkritikát, aki a 40-es évek végén, az 50-esek elején sematikus művekkel vétette észre magát. Majd kiábrándult a szocialista realizmusból, és tevékeny szerepet játszott az értelmiségi ellenzékben, amiért 1956 után fél évtizedig nem publikálhatott. De ha '56-ban többes szám első személyben gyakorolt önkritikát a korabeli nyilvánosság előtt, akkor olyan ember beszélt belőle, aki már túllépett az életmű romlékony mozzanatain. Csakhogy Örkény a rádiónak nem azt írta, amit utókorként tulajdonítunk neki.

Rab László újságíró kiderítette a Népszabadság Online 2007. március 1-i számában, hogy a Parlamentbe költözött stúdióban a jegyzetíró helyett bemondó olvasta föl a szöveget. A szóban forgó mondat így hangzott: „A rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” Önkritikának tehát nyoma sincs, annál inkább távolságtartásnak. Balázs Géza nyelvész a módosítást, a nézőpont-váltást azzal magyarázza, hogy „Örkény elfogadta a népi változatot”. A szájról szájra terjedő mondást ugyanis oly gyakran farigcsálták a nyilvánosság népi fórumain, hogy a távolságtartó egyes szám harmadik személyű megfogalmazás közösségi jellegű, többes szám első személyűre sikeredett.  

Ha elfogadom az életszerű magyarázatot, már csak azt a kérdést kéne eldönteni, vajon Gyurcsány Ferenc a 2006. május 26-án megrendezendő frakcióülésre a kocsmában és kávéházakban csiszolódott szállóige nyomán készült-e. Vagy tisztában volt azzal, hogy hírhedtté vált mondatában Örkény István mindkét változatban figyelemre méltó gondolatát idézi?  

Olykor az álneves kommentelők is a médiahelyzet újragondolására késztetnek. Morpheus azt pedzegette, hogy a megyei sajtó kormányzati beszántása után 2022-ban vagy ’26-ban jelennek majd meg független megyei lapok. Derűlátóbb feltételezésem szerint talán a 2018-as országgyűlési választás kampányában is feltűnnek, de már nem lapnak hívják őket, hanem portálnak. Erre írta Moin Moin: „A magyar vidék nem online, így egy online megyei portál… befolyásoló képessége egyenlő a nullával.”

Álláspontját látszik alátámasztani a megyei lapok sorsa. Felvásárlásukhoz nem elégséges indok, hogy a miniszterelnökünk nem kedveli a számítógépet, ezért az offline-t választotta. Döntésében van logika. A német, osztrák és amerikai kézben lévő megyei lapok hiába bizonyítottak jóindulatú semlegességet a kormányzása iránt, a hatalom megtartásához el kellett juttatni üzeneteit a legeldugottabb zugokba is. Ehhez vásároltatta föl bizalmi embereivel a megyei sajtót. Vajon beválik-e a számítása? Ez jövő áprilisban kiderül. Addig is foglalkoztat, hogy az ellenzék jobban járna-e, ha a korszerűbb online megoldást választaná.

A válaszhoz vissza kell térni a múlt század nyolcvanas éveibe. A ’86-os sajtótörvény lehetővé tette, hogy a tanácselnök hallgatólagos támogatásával létrejöjjön a helyi újság. Lokálpatrióta tollforgató alapította, aki a szerkesztésben hasznosította magát, ezért keresett valakit, aki vállalta az infrastruktúra megszervezését, esetleg még egy Commodore számítógépet is hozott az új redakcióba. Kettejüket jótékonyan egészítette ki a lótó-futó riporter. Az újságnyomó papírra alapozott vállalkozás ennyi embert bírt el, egy negyedik munkatárs fizetése már veszteségbe sodorta volna a céget. A helyi újság ebben a szerkezetben bizonyult életképesnek a világháló megérkezéséig.

Most, hogy az össze- és áthangolt megyei sajtó a zsákfalvakba is továbbítja a kormány üzeneteit, a kiebrudalt újságírók személyében ugrásra készen várnak a potenciális portálalapítók. Ha a megyei offline pálfordulását észreveszik a falusi olvasók is, akkor jöhet a legföljebb háromfőnyi online szerkesztőség. Moin Moinnak pedig azt üzenem, hogy az egyik kommunikáció szakos tanítványom tagja lett az önkormányzati testületnek, szűk körben elhangzott álláspontja azonban nem jelenhetett meg a helyi újságban, mert a polgármester megakadályozta a közlést. Föltette hát a fészbukos üzenőfalára, és a település minden harmadik lakosa elolvasta a figyelemre méltó megállapításokat.