E kérdés búvópatakként, váratlan időpontokban szokott előtörni az emlékezés mélyéről. Most például 1956-os vonatkozása miatt bukkant fel.

A történet ugyebár az, hogy a 2006-os választási győzelem után a szocialista frakció zártkörű ülésén, az őszödi kormányüdülőben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kifejtette: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este.” Azóta az idézők őt nevezik meg a szállóigeként emlegetett mondás ősforrásként, holott a hazudtunkkal kezdődő gondolat Örkény Istvánig vezethető vissza. A neves író 1974-es nyilatkozata szerint így hangzott el 1956. október 30-án, a Szabad Kossuth Rádióban: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, minden hullámhosszon.”

Ha így volt, olyan író gyakorolt önkritikát, aki a 40-es évek végén, az 50-esek elején sematikus művekkel vétette észre magát. Majd kiábrándult a szocialista realizmusból, és tevékeny szerepet játszott az értelmiségi ellenzékben, amiért 1956 után fél évtizedig nem publikálhatott. De ha '56-ban többes szám első személyben gyakorolt önkritikát a korabeli nyilvánosság előtt, akkor olyan ember beszélt belőle, aki már túllépett az életmű romlékony mozzanatain. Csakhogy Örkény a rádiónak nem azt írta, amit utókorként tulajdonítunk neki.

Rab László újságíró kiderítette a Népszabadság Online 2007. március 1-i számában, hogy a Parlamentbe költözött stúdióban a jegyzetíró helyett bemondó olvasta föl a szöveget. A szóban forgó mondat így hangzott: „A rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” Önkritikának tehát nyoma sincs, annál inkább távolságtartásnak. Balázs Géza nyelvész a módosítást, a nézőpont-váltást azzal magyarázza, hogy „Örkény elfogadta a népi változatot”. A szájról szájra terjedő mondást ugyanis oly gyakran farigcsálták a nyilvánosság népi fórumain, hogy a távolságtartó egyes szám harmadik személyű megfogalmazás közösségi jellegű, többes szám első személyűre sikeredett.  

Ha elfogadom az életszerű magyarázatot, már csak azt a kérdést kéne eldönteni, vajon Gyurcsány Ferenc a 2006. május 26-án megrendezendő frakcióülésre a kocsmában és kávéházakban csiszolódott szállóige nyomán készült-e. Vagy tisztában volt azzal, hogy hírhedtté vált mondatában Örkény István mindkét változatban figyelemre méltó gondolatát idézi?  

Olykor az álneves kommentelők is a médiahelyzet újragondolására késztetnek. Morpheus azt pedzegette, hogy a megyei sajtó kormányzati beszántása után 2022-ban vagy ’26-ban jelennek majd meg független megyei lapok. Derűlátóbb feltételezésem szerint talán a 2018-as országgyűlési választás kampányában is feltűnnek, de már nem lapnak hívják őket, hanem portálnak. Erre írta Moin Moin: „A magyar vidék nem online, így egy online megyei portál… befolyásoló képessége egyenlő a nullával.”

Álláspontját látszik alátámasztani a megyei lapok sorsa. Felvásárlásukhoz nem elégséges indok, hogy a miniszterelnökünk nem kedveli a számítógépet, ezért az offline-t választotta. Döntésében van logika. A német, osztrák és amerikai kézben lévő megyei lapok hiába bizonyítottak jóindulatú semlegességet a kormányzása iránt, a hatalom megtartásához el kellett juttatni üzeneteit a legeldugottabb zugokba is. Ehhez vásároltatta föl bizalmi embereivel a megyei sajtót. Vajon beválik-e a számítása? Ez jövő áprilisban kiderül. Addig is foglalkoztat, hogy az ellenzék jobban járna-e, ha a korszerűbb online megoldást választaná.

A válaszhoz vissza kell térni a múlt század nyolcvanas éveibe. A ’86-os sajtótörvény lehetővé tette, hogy a tanácselnök hallgatólagos támogatásával létrejöjjön a helyi újság. Lokálpatrióta tollforgató alapította, aki a szerkesztésben hasznosította magát, ezért keresett valakit, aki vállalta az infrastruktúra megszervezését, esetleg még egy Commodore számítógépet is hozott az új redakcióba. Kettejüket jótékonyan egészítette ki a lótó-futó riporter. Az újságnyomó papírra alapozott vállalkozás ennyi embert bírt el, egy negyedik munkatárs fizetése már veszteségbe sodorta volna a céget. A helyi újság ebben a szerkezetben bizonyult életképesnek a világháló megérkezéséig.

Most, hogy az össze- és áthangolt megyei sajtó a zsákfalvakba is továbbítja a kormány üzeneteit, a kiebrudalt újságírók személyében ugrásra készen várnak a potenciális portálalapítók. Ha a megyei offline pálfordulását észreveszik a falusi olvasók is, akkor jöhet a legföljebb háromfőnyi online szerkesztőség. Moin Moinnak pedig azt üzenem, hogy az egyik kommunikáció szakos tanítványom tagja lett az önkormányzati testületnek, szűk körben elhangzott álláspontja azonban nem jelenhetett meg a helyi újságban, mert a polgármester megakadályozta a közlést. Föltette hát a fészbukos üzenőfalára, és a település minden harmadik lakosa elolvasta a figyelemre méltó megállapításokat.

Igaza van Dzizarinak abban, hogy nem kell túl komolyan venni, ha sokan olvasnak egy bejegyzést. Szerinte ugyanis a kommentelők egy idő után már nem a témával foglalkoznak, hanem egymással. Néha az a benyomásom, hogy a jegyzetet el sem olvasták, helyette inkább egymás anyját szidják, olykor még napok múltán is. Ettől persze még figyelemre méltó, hogy a megyei sajtó sorsa foglalkoztatja a digitális sajtó olvasóit.

Tegnap arra utaltam, hogy a Hány megyei napilap van? című bejegyzést 21169-en kísérték figyelemmel, ami a Médianaplóval korántsem mindennap fordul elő. Ma már arról tűnődhetnék, hogy a számuk 21343-ra gyarapodott, és ez akkor is érdekes fejlemény, ha néhány hozzászóló külön meccset vívott egymással. Ráadásul kölcsönös anyázásukat megelőzte egy másik jellegzetesség: e sorok írójának, általában pedig a szerzőknek a froclizása. Ezúttal például három kommentelő (csepelhirek, Aurora86 és szánmonoxid) egymást erősítve tette szóvá, hogy velem ellentétben úgy vélik: tizenkilenc megyei napilap jelenik meg Magyarországon.

Mert igaz ugyan, hogy a Pest Megyei Hírlap nyomtatásban már régóta nem lát napvilágot, a Dunaújvárosi Hírlap azonban szintén megyei napilap. Egyikük még „érvelt” is azzal, hogy Székesfehérvárott látott egy példányt belőle. Ám ebből semmi sem következik, mégis azt követelték: ismerjem el, hogy tévedtem. Igazán kár, hogy sajtótörténettel foglalkozom, tankönyvet írtam, szűkebb kutatási témám a glokális sajtó (a jelző a globális és a lokális összevonásából származik), egy időben pedig a Dunaújvárosi Hírlap szakmai konzultánsa is voltam. Három évtizede naponta böngészem a pillanatnyilag 4500 példányban elkelő újságot, amelynek a fejléce alatt ez olvasható: „Városi napilap”.

Az epizódnak nem tulajdonítanék jelentőséget, ha a három hozzászóló magába szállt volna. De hiába javasoltam nekik, hogy ismerjék el a tévedésüket, hallgatnak, mint süket disznó a búzában. Akkor tehát összefoglalom a helyzetet: álnéven kétségbe vontak egy állítást, amelyet teljes névvel vállaltam, és amikor bebizonyosodott, hogy tévedtek, visszahúzódtak a homályba. De még ezt se hoznám szóba, ha nem tapasztaltam volna meg a fikakultúra legszánalmasabb mozzanatát. Tapintatból többnyire a nyilvánosság kizárásával, ímélben szoktam figyelmeztetni az álneves hozzászólókat, hogy tévedtek. Ez több százszor történt meg, és eddig egyetlen esetben sem válaszolták, hogy elnézést. Úgy tettek, mintha semmi sem történt volna.                  

Ritkán szoktam előrukkolni a Médianapló olvasottságával. Most is csak azért hozom szóba, mert a Hány megyei napilap van? című bejegyzést eddig 21169-en kísérték figyelemmel. Holott a cím korántsem blikkfangos, inkább pontos. Vajon miért érdeklődtek mégis iránta?

Tavaly ilyenkor már megszűnt a Népszabadság, és kezdtük kapiskálni, hogy a kormányzatnak tervei vannak a vidéki sajtóval. Akkor vajon hányan olvastak volna el egy azonos című bejegyzést? Legföljebb néhány százan. De most, hogy Mészáros Lőrinc térhódítása után az osztrák médiabefektető, Heinrich Pecina ismét bekapcsolódott, ráadásul a kaszinótulajdonos Andy Vajna is beszállt a megyei napilapok gleichschaltolásába (összehangolásába, áthangolásába), feltűnő érdeklődést váltott ki a vidéki sajtó sorsát firtató bejegyzés. Amiből persze nem következik, hogy az olvasók ismerik a témakört. Aligha tévedek, ha azt feltételezem, hogy a 21 ezer érdeklődőből legalább húszezren kézbe sem vettek megyei napilapot, vagy ha Budapesten túli lakosként járatják is a megyéjük pillanatnyilag egyetlen napilapját, a szomszédos megyékét már nem kísérik figyelemmel. A kormányzati befolyás jelképeként a téma mégis annyira beégett a köztudatba, hogy már az említése is olvasásra serkent.

Morpheus például abban reménykedett a hozzászólásában, hogy „minden megyében lesz független napilap”, ha előbb nem is, hát 2022-ben vagy ’26-ban. Igen ám, csakhogy a rendszerváltás óta szinte mindegyik megyei napilapnak támadt már konkurenciája. Az ország egyik legkisebb megyéjében, Komárom-Esztergomban volt idő, amikor a 24 Óra című megyei napilap árnyékában megjelent egy komáromi és egy esztergomi is. A konkurencia-harcokból kirajzolódik a tanulság: a másik megyei napilap legföljebb elszívhatta az egyik nyereségét, két veszteséges újságot pedig már nem voltak képesek eltartani az olvasók. Hármat még kevésbé.

Abban derűlátóbb volnék a kommentelőnél, hogy a független megyei orgánumra várni kéne 2022-ig, pláne ’26-ig. Azért nem nevezném napilapnak, mert korántsem drága újságnyomó papíron jelenik majd meg, hanem online hírforrásként a világhálón. És ha van egy csöppnyi esze az ellenzéknek, talán már a 2018-as országgyűlési választás közelgő kampányában. A digitális sajtó terjedésére jellemző, hogy a Médianapló című szakmai rovat tegnap lépett át a két és félmilliós határon. S hogy a közeljövőben nem kelljen még egyszer írni róla, hadd rögzítsem azt is, hogy az 1982740. olvasónál tart.       

Címes hír a Népszava mai számából: „Vajna máris kirúgta a főszerkesztőket”. A baloldali napilap a Magyar Távirati Iroda ama alapanyagát fejelte meg, hogy a közismert filmproducer és kaszinótulajdonos megvásárolta a Lapcom nevű céget, és a budapesti Bors, a győri Kisalföld meg a szegedi Délmagyarország élére új főszerkesztőket nevezett ki.

De az már nem felel meg a valóságnak, hogy a szegedi újság új főszerkesztőjének X. Y-t „nevezték ki Szögi Andrea helyett”. Az illetőt azért nem nevezem meg, mert eddig a megyei közgyűlést elnöklő Fidesz-politikus kabinetfőnöke volt, ami nem azt sejteti, hogy az új tulajdonos a sajtószakmai vonalat erősítené vele az 1910-ban alapított újságnál. Andrea azért a szívügyem, mert amidőn a szegedi egyetemen tanítottam, és a Délmagyar akkori főszerkesztője, Dlusztus Imre azt kérdezte, vajon a kommunikáció szakon végzettek közül kit javasolnék újságírói munkára, őt ajánlottam. Gyökeret vert a redakcióban, sőt a főszerkesztő-helyettességig vitte. Főnöke a kiadóigazgató volt, aki főszerkesztőként nyilván kevésbé foglalkozott a lapcsinálással - most Andival együtt őt is leváltották.

A menedzserváltás nem lepett meg. Inkább csak az, hogy nem Dlusztus Imre lett Andy Vajna kiválasztottja. A szegedi újságírás legtekintélyesebb képviselőjénél a városban senki sem ismeri régebben és közelebbről Orbán Viktort. A labdarúgás szeretete sodorta őket össze, bár Imre akkor figyelt föl a vele egykorú Fidesz-politikusra, amikor az még a liberálisok táborát gyarapította. Világnézetileg nemzeti szabadelvűnek nevezném, és az ő nevéhez fűződik a patinás újság legjobb évtizede, a kilencvenes évek. Ha most nem őt választotta a miniszterelnök bizalmi embere, akkor ez azt jelenti, hogy nem jó lapot akarnak csinálni a vidéki Magyarország talán legszínvonalasabb újságjából, hanem vonalas pártlapot.

Ami pedig épp most kirúgott tanítványomat illeti, átadnék neki egy régi üzenetet. 1970-ben ismertem meg Fazekas Gyuri bácsit, a Magyar Hírlap legendás és szigorú olvasószerkesztőjét. Tudtuk róla, hogy a Nagy Imre-perben ítélték el, és csak a hatvanas évek végén térhetett vissza a sajtóba. Egyszer lapzárta után meghívott a Kulacs nevű kocsmába, és két fröccs között fejtette ki, hogy szerkesztői adottságokat fedezett föl bennem. Mégis azt tanácsolja, hogy soha ne hagyjam abba az írást, mert a főszerkesztői vagy a főszerkesztő-helyettesi munka politikaérzékeny foglalkozás. Lám, máris bebizonyosodott, hogy olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája.             

Bödőcs Tibort sokan Hofi Géza utódjának tartják. Járja az országot, és szellemes kiszólásait úton, útszélen emlegetik. A YouTube révén az egyik legismertebb előadóművész, olykor interjúkat is készítenek vele. Tegnap például kifejtette a 24.hu digitális felületén, hogy „Nem tudja a politika, mi van vidéken.” Szerintem tudja. A humorista mégis pontosan fogalmazott, amikor politikát, nem pedig politikust mondott.

Mindenki politikát művel, aki közéleti kérdésekkel foglalkozik, és megszólal a nyilvánosság fórumain. Juhász Péter például tősgyökeres pesti, amióta azonban megválasztották az Együtt nevű párt elnökének, igyekszik megismerni a fővároson túli valóságot is. Tisztában van azzal, hogy a politikai sorsa vidéken dől el. Szakács László szocialista politikus komlói. Tudomásom szerint onnan is jár munkahelyére, a budapesti országgyűlésbe, és bizonyára jól ismeri a baranyai médiaviszonyokat. Kéri László politológus. Évtizedekkel ezelőtt került vidékről a fővárosba, de nem veszítette el kapcsolatát a Budapesten túli valósággal, mert gyakran hívják előadónak könyvtárakba, művelődési házakba.

Hármójuknak tegnap este lett egy közös tulajdonságuk: 18.10 és 21.00 között egyaránt kárhoztatták tévéstúdiókban, hogy Orbánék megszerezték mind a tizenkilenc megyei napilapot. A kormányzat rátenyerelt a regionális nyilvánosság legfontosabb fórumaira. Értem a nyilatkozó ellenzéki személyiségek indulatát. Csakugyan csekély ama médiafelület, amelyen megírhatják, elmondhatják a véleményüket. A jelek kétségkívül arra utalnak, hogy az országgyűlési választás közeledtével egyre kevésbé szólíthatják meg a megyei sajtó mintegy milliónyi olvasóját. Igazán kár, hogy tévedtek, nincs ugyanis tizenkilenc megyei napilap Magyarországon.

Valaha volt. Mindazonáltal a Pest Megyei Hírlap nem sokkal a tulajdonos, Fenyő János médiavállalkozó meggyilkolása után megszűnt. Az említett közéleti személyiségeket alighanem a tizenkilences szám tévesztette meg. Azt hitték, hogy ha az országnak tizenkilenc megyéje van, akkor megyei napilapból sem lehet kevesebb. Egyikük felkészültségét se becsülném le a korrupció leleplezésében, a pártszervezésben vagy a társadalmi folyamatok megítélésében. De vajon mennyire hiteles az ellenzék médiaszemlélete, és megalapozott-e az ismeretanyaga a nyilvánosságról, ha egyszerre három mértékadó személyisége feledkezett meg arról, hogy a fővárosban és vonzáskörzetében hárommillió ember maradt közvetlenül hozzá szóló napilap nélkül? 

Néhány héttel ezelőtt megszólalt bennem a kisördög. Kunhalmi Ágnesről tűnődtem, és azt a címet adtam az eszmefuttatásnak, hogy „Szegény szocikat az Ági is húzza”. Azóta is bánom, hogy éltem a szójáték kétes lehetőségével, ezért most méltányosabb volnék hozzá. Tegnap este Rónai Egonnál vendégeskedett az ATV-ben, és tíz perc alatt művelődéstörténeti univerzumot sűrített a mondandójába.

A műsorvezető rákérdezett az MSZP céljaira, és az oktatási szakpolitikus kifejtette, hogy „Megtanítjuk a gyerekeket idegen nyelven beszélni.” Ez azért illett a szájába, mert a hírek szerint levizsgázott angol középfokból, és végre lehet diplomája. Átrágta magát egy ismerethalmazon, és amit megtanult, azt képes alkotó módon közreadni. Kétszer is szóba hozta például az „urbán legendát”, ez még valószínűleg az angol vizsga maradványa. Az Urban Legend hihetően hangzó történetet, városi szóbeszédet jelent. Hitelesebb lett volna, ha magyarul mondja, de üsse kő, gondolatban lefordítottuk, és ezzel szellemi munkát végeztünk.

De ha már munka, azt is kifejtette, hogy a Momentum nyilvánosságra hozott programjában „Nincs benne a robot szó.” Hm, úgy rémlik, megint vizsgáztat bennünket. A robot, ugye, szláv kifejezés, és szolgamunkát jelent. A jobbágyok ingyen dolgoztak a földesúrnak, az egytelkes évi 52 igás vagy 104 kézi munkanapot. A málenkij robot pedig kényszermunkát jelent, amelyből a második világháború után kijutott néhány százezer honfitársunknak. A szlengben a robot gépszerűen cselekvő személy, bár inkább az a benyomásom, hogy a Momentum az emberszerű gépekről feledkezett meg, amelyek hamarosan helyettesítik a futószalag mellett dolgozó, alacsony iskolázottságú embereket.

Kunhalmi Ágnes a miniszterelnök körül csoportosulókat szintén jellemezte. Azokat, akik „felparcellázzák hol a Balatont, hol a médiákat”. Ennél a szónál kiült arcára a töprengés, mert alighanem felötlött benne, hogy a szegedi egyetemen kommunikáció szakra is járt, ahol arra tanították, hogy a latin media eleve többes szám, és a nyomtatott sajtó, a rádió, a televízió meg az internet gyűjtőneve. Becsületére válik, hogy rögtön pontosította is magát, mondván, hogy „médiumokat”. Önreflexiója dicséretes, ezért nincs igaza Hont András újságírónak, aki szerint az MSZP „Intellektuálisan kiürült”. (Hír TV, 2017.10.12.) Amelyik pártnak az egyik vezető politikusa ennyi tudásanyagot kölcsönöz, arról vétek azt állítani, hogy üzenetei nem jutnak el a választópolgárokhoz.

Engem zavar a déli határ mentén éktelenkedő kerítés. De nemcsak azért zavar a biztonsági határzár, drótakadály, drótháló, fizikai határzár, fizikai védelmi rendszer, határvédelmi kerítés, szögesdrót, vasfüggöny, déli védvonal - hogy csak a hazai médiában megfogalmazott szinonimákat említsem -, mert a kormányzati kommunikációban szinte egyedüli veszéllyé felnövesztett „migránsok” milliókra hozzák a frászt. Azért is, mert a kerítés megint elkülöníti tőlünk a Trianon után az országhatár túlsó oldalán rekedt honfitársainkat.

Véleményemet nyilván befolyásolja, hogy a Zenta melletti Adán rokonaim élnek. Sokáig nem tarthattuk velük a kapcsolatot, mert már a múlt század ötvenes éveiben is vasfüggöny zárta el őket az anyaországtól. Aztán néhány évtizedig átjártak hozzánk, és mi is meglátogattuk őket. Most meg újra itt van ez a fránya vasfüggöny. De ha függetlenítem magam az érzelmektől, akkor is elgondolkoztat egy cikk a Délmagyarország című napilapból. Szegeden konferenciát rendeztek az úgynevezett határvárosokról, és az egyik vendég, Horgos polgármestere elmesélte a jelenleg Szerbiához tartozó település talán legfőbb gondját.

A hatezer lakosú városka négy kilométernyire van a határtól, és túlnyomórészt magyar lakosai közül sokan találtak munkát nálunk, többnyire Szegeden és környékén. Amióta azonban a magyar állam felhúzta a kerítést, az ingázók lehetetlen döntésre kényszerülnek. Velük szemben, a határ itteni oldalán található a híres-hírhedt röszkei átkelőhely, ahol feltorlódnak a menekültek és a helybéliek. A horgosiak vagy ötórányit várakoznak a kapunál, vagy 135 kilométert kell kerülniük, hogy eljussanak munkahelyükre a tőlük légvonalban tizenöt kilométernyire lévő Szegeden. S mert Horgoson tartós a munkanélküliség, a polgármester attól tart, hogy az ingázók előbb-utóbb átköltöznek a munkaerő-hiánnyal küszködő Magyarországra.

A magyar kormány ötvenmilliárd forintból gazdaságfejlesztő programmal kecsegteti a bácskai és bánáti magyar vállalkozókat. Az anyagi támogatás sorsát a Vajdasági Magyar Szövetség dönti el, ami nemcsak az ő súlyát növeli meg a határ déli oldalán, hanem az Orbán-kormány befolyását is. Azon tűnődöm, vajon összefoglalható-e úgy az áldatlan helyzet, hogy a vissza nem fizetendő pénz fejében a vajdasági magyarok, köztük a rokonaim is elviselik a vasfüggönyt. Holott emlékezteti őket arra az időre, amidőn Jugoszlávia első emberét, Tito marsallt még láncos kutyaként emlegették az itteni sajtóban.         

A jelzős szerkezet a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben sokat mondott az érdeklődőknek. Marx György atomfizikus honosította meg a magyar szellemi életben, és azt érzékeltette vele, hogy mennyit változott a kommunikáció. A fejleményeket négy példával bizonyítanám. Az első három a régmúltba nyúlik vissza, a negyedik „csak” XX. század közepére.

A francia trónörökös 1518. február 28-án született Amboise-ban. Az európai politikát befolyásoló esemény híre március 5-én jutott el Párizsba, a francia fővárosba, és március 11-én Rómába, a pápa fülébe. Goethe 1786-ban utazott Itáliába. A német költő a csehországi Karlsbad üdülőhelyről indult el kocsival. Az útjába került városokban bement a múzeumba, végignézte a képeket, s mert gyűjtötte az ásványokat, elzarándokolt a hegyekbe is, ahol szép köveket találhatott. A lovak fara mögül, a batár ablakából figyelte a felhőket, és a formájukról, a színükről meg az irányukról tűnődött. A kilenc hónapnyi utat háromszáz oldalon írta meg, könyve, az Italienische Reise ma is élvezhető olvasmány.

A trafalgári csata 1805. október 21-én zajlott le, a brit Nelson admirális megverte a francia-spanyol hajóhadat. Napoleon császár veresége óriási eseménynek számított, a hírt azonban beárnyékolta az admirális halála. A fejlemények a brit konzul révén jutottak el Lisszabonba, onnan postakocsin továbbították őket, majd hajóra ült a küldönc, és az első beszámoló a londoni The Times november 6-i számában jelent meg. A múlt héten pedig azt olvastam a Zalai Hírlapban, hogy a jogelőd újságban 1945-től 1955-ig kétnapos késéssel jelentek meg a megyebéli információk. Az egerszegi szerkesztőségben megfogalmazott hírek kéziratát a szombathelyi nyomdába küldték, és a kész újság a megírástól számított második reggel jutott el a zalai olvasókhoz.

Ebből a faramuci helyzetből a kilencvenes évek második felében léptünk át a digitális korszakba. A kommunikáció szakos diákoknak azt szoktam elmesélni, hogy egy norvég özvegyasszony két felnőtt fia kivándorolt. Az orvos Japánban élt, a mérnök Új-Zélandban. Egyeztették a zónaidőket, és naponta ugyanakkor szkájpoltak a mamával. A mérnök vette észre, hogy édesanyja eltűnik a képernyőről. Feltételezte, hogy leesett a vércukor-szintje, és elájult. Rögtön szólt az orvos-testvérnek, aki Tokióból riasztotta a norvég falu körzeti orvosát. A mamát sikerült fölébreszteni a kómából.

A napilapoknak e felgyorsult időben kéne versenyezniük a világhálón villámgyorsan továbbított információkat kutyafuttában közlő portálokkal.      

Szegedi kollégám, a város tőszomszédságában lakó Bakos András föltett az üzenőfalára egy plakátot. Ásotthalmon fényképezte le, a kissori közösségi ház faliújságján. A Hagyományok fesztiváljáról szól, amely „tepertősütés”-sel végződött. A kísérő szövegben pedig azt írta a fölfedező, hogy náluk, Algyőn a disznóvágás levezető köre a „töpörtősütés”. Írhatott volna akár töpörtyűt is, mert nálunk meg úgy mondták.

Igaz, nem Szegeden nőttem föl, az ő-zés egyik központjában, hanem a másikban: Kalocsán, ahol szintén ő-znek, de talán másként. (Nem lévén nyelvész, ennél határozottabban nem fogalmaznék.) S mert minden nyarat gyermektelen nagybátyámnál, Zöldi Sándor debreceni cukrásznál töltöttem, máig fülembe csöng, ahogy csúfondárosan emlegette a tájszólásomat. Állítólag azt mondtam, hogy „Öttem könyeret möggyel.” Nem emlékszem rá, ráadásul az egyetemen, mellesleg ugyancsak Debrecenben le is szoktattak az ő-zésről.

Talán ezzel magyarázható, hogy évtizedekkel később épp a Médianaplóba ezt találtam írni: „De ezt csak mellékesen jegyzem meg, mert érdekesebb jelenséget vettem észre.” (2012.03.27.) Egyetlen mondatba 22 e hangzót sikerült sűríteni. Eme tragikai vétség elkövetőjeként jegyzem meg - eddig 11 e hangzó -, hogy miközben kopik, elenyészik a tájnyelvünk, mekeg az irodalmi. Néhány példa: „Egyébként teljesen feleslegesnek vélem.” (Horváth Zoltán újságíró, Népszava, 2016.05.14.) „Merek csendben lenni, ha felesleges a véleményem.” (Hajós András tévészemélyiség, Facebook.com, 2016. 10. 14.) „Felnevelem a gyerekem.” (Bazsarózsa, Benkő Dániel lantművész barátnője, Lokál, 2017.07.11.)

Bizony nem ártott volna ő-síteni ott, ahol lehet (fölösleges, csöndben, fölnevelem). Mintapéldának inkább azt ajánlom az újságírással kacérkodó diákoknak, hogy a szintén Szeged tőszomszédságában, Dorozsmán élő riporter, Tanács István így tudósított a déli határ felől érkező menekültekről: „Röszke fölött vörösen kel fel a nap.” (Népszabadság, 2015.08.25.) Ezt még egy kicsit cifráztam is volna, a fel helyett jobban hatna a föl. A The Beacon Budapest digitális felületén pedig imigyen nyilatkozott Kuncze Gábor: „Nincs sok esélye a kormányváltásnak, de nem kellene teljesen föladni.” (2017.10.09.) A mondat második felében a sok e között jól jött az a fránya „föl”.

Lehet persze, hogy nemcsak a dörmögős politikus nyelvérzékét dicsérem, hanem az interjút készítő Szegő Péterét is. Jellemző, hogy a vezetéknevében e is meg ő is található.