Tegnap este meglepett Hadas Bianka. Egyik kedvenc tanítványom angol-kommunikáció szakon végzett a nyíregyházi főiskolán, aztán Kisvárdára került, ahol nyelvet tanít, de tánctanárnőként és énekesnőként is ismerik. Kutászkodott a családi fényképek között, és felvételeket lelt a körünkben elhíresült csillebérci táborról. A fotók érdeklődést váltottak ki a Facebook-on. Az ország különböző részeiből szóltak hozzá a hajdani táborlakók, még egy dél-angliai kikötővárosból is érkezett rájuk tetszésnyilvánítás.

2005 őszén kaptam egy 87 főnyi évfolyamot. Aki vezetett már szemináriumot, az tudja, hogy 15-nél több hallgatóval nem lehet érdemi munkát végezni. Ki kellett hát találni, mivel lehetne lekötni megannyi kommunikáció szakos érdeklődését. Egy ingatlanközvetítő fantáziát látott az újságírással kacérkodó diákokban, és attól kezdve keddenként három borítékkal érkeztem az amfiteátrumszerűen kiképzett előadóterembe. A legjobb digitális dolgozatok szerzői a legszebb ruhájukba öltözve vártak a fellépésre. Föl kellett olvasniuk a jegyzetüket, és a többiek szavaztak az íráskészségükre meg az előadásmódjukra. 3000 forint lapult az első díjas borítékjában, 2000 a másodikéban, 1000 a harmadikéban. Versenyhelyzet jött létre. Akadt, aki havonta annyit keresett újságírói tevékenységgel, mint az állami ösztöndíja.

Ezzel együtt szerény volt a honorárium, amelyet azzal tetéztünk, hogy a következő nyáron meghívtuk a legügyesebbeket Csillebércre. 2006. július 21-től a nyolcnapos továbbképzés azért maradhatott meg az emlékezetükben, mert kitágult előttük a látóhatár. Olyan előadókkal szembesülhettek, akiktől addig legföljebb ha tanulmányt, esszét, cikket olvastak. A kíváncsiság mesterségéről faggatták szakmai mentorukat, Bodor Pált, meghallgatták Csepeli György szociálpszichológus, Ferge Zsuzsa szegénységkutató szociológus, Kéri László politológus, Miszlivetz Ferenc szociológus, Petschnig Mária Zita közgazdász, Tamás Gáspár Miklós filozófus és Wisinger István tévériporter okfejtését. Nyíregyházára aligha lettünk volna képesek invitálni őket, bármennyire is a sóstói zöldövezetben építették föl az ország legszebb kampuszát.

Tegnap este fényképeket nézegettünk a Facebook üzenőfalán, és digitális üzeneteket váltottunk. Végül arra jutottunk, hogy találkozni kellene. Meg kéne például beszélni, vajon a kíváncsiság mesterségében miként élték meg a nyilvánosság korlátozását. Félek az élménybeszámolóktól.         

Róna Pétert tegnap délután szólaltatták meg a Klubrádióban. Az oxfordi egyetemen tanító jogász-közgazdász az LMP szellemi körébe tartozik, és kifejtette, hogy az elvbarátai miért idegenkednek az MSZP-től. A szocialisták döntési mechanizmusa ugyanis áttekinthetetlen, és a beidegződéseik nem eléggé demokratikusak. Márpedig amelyik párt ellenzékben nem viselkedik úgy, mint Nyugat-Európában szokás, az a hatalomban sem változik meg.

Okfejtésében van igazság, az MSZP csakugyan nem felel meg, mondjuk, a német szociáldemokraták értékrendszerének. Ezzel magyarázható, hogy az ellenzéki pártok (Botka László értelmezésében „a liberális kispártok”) nem akartak a szocialisták befolyási övezetében tartózkodni. Elzárkózásukból két okot hüvelyeztem ki. Az egyik az, hogy nagy pártnak képzelte magát egy olyan szervezet, amelynek a támogatottsága a közvélemény-kutatók szerint nem két számjegyű. A másik meg az, hogy nem kedvelték Botka lenéző magatartását, ezért sem kértek az MSZP diktátumából.

Botka László ugyebár bejelentkezett az MSZP miniszterelnök-jelöltségére. Azon a nagygyűlésen állt a nyilvánosság elé, amelynek a szónoki pulpitusára ezt írták a rendezők: „Magyarország miniszterelnök-jelöltje”. S mert erről előzetesen nem született megállapodás az ellenzéki pártokkal, nemcsak a vezérszónok hatott önjelöltnek, hanem a pártja is. Amidőn pedig visszavonult az országos politikától, az MSZP elnöke, Molnár Gyula azt fejtegette, hogy „Még az ajánlataink is diktátumnak tűntek.”, majd hozzáfűzte: „Nem diktálni, hanem tárgyalni akarunk.” Azóta megindultak a tárgyalások, de ahogy a szocialista frakcióvezető, Tóth Bertalan megjegyezte, „Csak a mérhető pártokkal.”

Az MSZP tehát lemondott arról, hogy az ő embere vezesse az Orbán-ellenes tábort. Mindenkivel tárgyalna, kivéve a mérhetetlen MoMá-t, és vele együtt Bokros Lajost. A DK is tárgyalna mindenkivel, kivéve a Magyar Liberálisok Pártját, és vele együtt Fodor Gábort. Az Együtt is tárgyalna mindenkivel, de a kompromittálódott pártok ellenében létrehozná a szeplőtelen Új Pólust. A Párbeszéd is tárgyalna mindenkivel, de még nem döntötte el, hogy a régiekhez vagy az újakhoz csatlakozzék-e. Az LMP és a Momentum is tárgyalna mindenkivel, de senkivel se szövetkezne.

Miközben átélhetem a kommunikáció (kapcsolatteremtés) és az exkommunikáció (távolságtartás, kiközösítés) csúfondáros játékát, azon tűnődöm, vajon ebből az ellenzéki magatartásból hogyan lesz fél év múlva választási győzelem.       

Mottó: Minél inkább jellemző valakire, hogy szeret kommentelni, annál valószínűbb, hogy trollról van szó. (Reagle

amerikai médiakutató)

Sokszor a hozzászóló saját frusztrációja van az írásában. (Szulák Andrea énekesnő, Origo.hu, 2012. június 21.)

Az embereket valamiért kifejezetten gonosszá teszi az anonim hozzászólás lehetősége. (Fliegauf Bence

filmrendező, Délmagyar.hu, 2012. június 23.)

 internetes fikakultúra lehangoló jellemzője, hogy az újságíró és a kommentelő közötti különbségek lassan

elmosódnak. (Puzsér Róbert újságíró, Facebook.com, 2013. július 16.)

A kommentelők álnéven, csekély ismerettel alkotnak nagyon határozott véleményt. (Karsai László történész, Zalai

Hírlap, 2015. szeptember 3.)

A komment az élőbeszéd írott formája. (Prószéky Gábor nyelvész, Heti Válasz, 2015. szeptember 10.)

A kommentelő arcát elrejtve arcátlanul ír. (Rezsőházy Rudolf Belgiumban élő szociológus, Mos Maiorum, 2015.

szeptember 10.)

Csak akkor van értelme, hogy az olvasó hozzászóljon az írásokhoz, ha az pluszt ad nekünk és az olvasóknak. (Uj

Péter, a 444.hu főszerkesztője, (Népszabadság, 2016. január 16.)

Kommentekkel nem mérgezem magam. (Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár, Mandiner.hu, 2016. június 29.)

Kommentelmi jogával élő nagyérdemű. (Hajós András tévészemélyiség a hozzászólókról, Mandiner.hu, 2016.

augusztus 29.)

Online csőcselék. (Balla Eszter újságíró, Heti Válasz, 2016. szeptember 1.)

Október 8-án emlékeztünk meg a Népszabadság tavaly őszi „beszántásáról”. Ki így, ki úgy. E rovatban kétszer is tűnődtem róla, mellőzve az indulatokat és az indulatszavakat. Elolvastam a hozzá fűzött megjegyzéseket, amelyekből korántsem a visszafogottság csendült ki. Mielőtt azonban a gyűlöletszavak okát firtatnám, egy bekezdés a kommentelésről.

A gutenbergi nyomdatechnikából csak egy betűtípusra telt, ezzel nyomtatták a hírlapokat. Amidőn már egy második betűtípust is lehetővé tett a műszaki fejlődés, a nagyobbikkal szedték a híreket, a kisebbikkel a hírmagyarázatot. Vagyis a kommentárt. A kifejezés a latin commentior (eszébe jut, felötlik neki, kigondol valamit) szóból származik; a com hozzát jelent, a mens, mentis gondolást. A hozzágondolás XXI. századi válfaja a komment, amelyet a digitális felületen olvasható állásponthoz, eszmefuttatáshoz, gondolatmenethez, okfejtéshez, véleményhez azok fűznek, akik többnyire nem mutatkoznak be. Ők a kommentelők, vagy ahogy Balla Eszter nevezi őket, az „online csőcselék” (Heti Válasz, 2016.09.01.)

Árnyaltabban fogalmaznék, de nem azért, mert többet képzelek az álneves hozzászólókról. Indulatvezérelt emberek, akik gyakran olyasmiről írják meg az érzéseiket, amihez nem értenek. Hasznosságukat mégse vonnám kétségbe. Amióta ugyanis digitális naplót vezetek - 16. éve naponta 2500 karakternyit írok a média eseményeiről és összefüggéseiről - magam vagyok önmagam szerkesztője. Ez nem rossz ajánlólevél fél évszázadnyi lapszerkesztés után, mindazonáltal mindenkinek szüksége van kontrollra. A szerző már belepistult a szövegébe, a szűz szem viszont észreveszi a pontatlanságot. Ezt a feladatot önként vállalják a kommentelők, többnyire rosszul. Akadnak azonban köztük olyanok is, akik úgy szólnak hozzá, hogy a megjelenés után néhány perccel már frissíthetem is a bejegyzést. Nekik hálával tartozom.

A Népszabadságnak volt egy tragikai vétsége: néhány hónappal a megszüntetése előtt átalakította az online kiadását. Megszabadult azoktól a kommentelőktől, akik rácuppantak a fórumára. Azt az ellentmondást oldotta föl, hogy egy baloldali újság digitális felületén berendezkedtek a szélsőjobboldali hozzászólók. A döntést most torolták meg a kiebrudaltak, akik nem is titkolták, hogy az akkori kiközösítés (exkommunikáció) beszél belőlük. Ami engem illet, én sem rajongok azért, ha durván reagálnak a bejegyzéseimre. Ilyenkor el is határozom, hogy a névtelen kommentelőt átadom az utókor megvetésének.

A köztársaság továbbra is elismeri, de már nem védi a sajtószabadságot.

Nagy N. Péter újságíró (Népszabadság, 2010. december 21.)

Már nem a sajtószabadságért harcolunk, hanem a sajtószabadság maradékáért.

Andrassew Iván újságíró (Népszava, 2011. április 13.)

Nálunk a média a pénztárcájában hordja a sajtószabadságot.

Kepes András újságíró (hvg.hu, 2014. június 13.)

Ha létezik sajtószabadság, akkor az nem az újságíróké, hanem a polgároké.

Kövér László Fidesz-politikus (Magyar Katolikus Rádió, 2015. március 25.)

A magyar társadalom jelenleg nem igényli a sajtószabadságot.

Eötvös Pál újságíró (168 Óra Online, 2016. október 12.)

A sajtószabadság nemcsak a tartalom, hanem a hozzáférés szabadsága is.

Pallagi Ferenc újságíró (168 Óra, 2016. október 27.)

A sajtószabadság szóra sem érdemes.

Werner Krisztina győri újságíró (Kisalföld, 2017. március 8.)

Magyarországon sajtószabadság van, teljes mértékben.

Németh Szilárd Fidesz-politikus (ATV, 2017. július 26.)

Formálisan a sajtószabadság létezik.

Vágó István DK-politikus (ATV, 2017. július 28.)

Napirendre tértünk afölött, hogy a magyar sajtószabadság egyik őrangyala Simicska Lajos?

Bakos András szegedi újságíró (Délmagyarország, 2017. szeptember 21.)

Ha valamelyik tanítványom megemlítené, hogy környezetvédelmi szakújságíró szeretne lenni, azt javasolnám neki: olvassa Hargitai Miklós cikkeit. Mások is elsajátították a környezettudatos gondolkodásmódot, de talán ő írja meg a legérthetőbben, amit megtanult. Amióta azonban megválasztották a Magyar Újságírók Országos Szövetségében elnöknek, média-ügyekben is megszólal, és nem mindig szerencsésen. 

Ma reggel az ATV stúdiójában „megdöbbenésének” adott hangot, mert „A megyei lapok többsége ugyanazzal a címlappal jelent meg.” Az Orbán Viktorral készített interjút pedig a kormányzati térhódítás jelképének tartotta. Okfejtéséből annyi igaz, hogy 12 megyei napilap csakugyan fegyelmezetten közölte a terjedelmes beszélgetést. A műsorvezető azonban vitába szállt vele, mondván: a laphálózatoknál ez régóta szokás. Vujity Tvrtko-nak igaza van. Bizonyítható, hogy a Springer- vagy a pannon lapok akkor is közöltek miniszterelnöki interjút, amikor még nem Orbán Viktornak hívták a kormányfőt.

Azt az oldalt ugyanis csak egyszer kellett kifizetni az interjú készítőjének, ráadásul a hálózat többi lapjában is olvasható beszélgetés egy kolumnányi fizetendő cikket szorított ki az újságból. Ugyanezt a hálózati szerkesztők megcsinálták színészekkel, még inkább színésznőkkel is. Legföljebb amióta a volt Springer- és a pannon lapok a Mészáros Lőrinc-féle Mediaworks égisze alatt látnak napvilágot, az Orbán-kormány tökélyre fejlesztette a gazdaságos és politikai szempontból is kifizetődő módszert. A MÚOSZ elnöke ekkor vetette közbe, hogy „közös hírszerkesztőség azonban nem volt”. Lehetséges, hogy Hargitai Miklós nem tudja, miért szüntették meg hajdani munkahelyét, a Népszabadságot?

 Amidőn a kormányzati médiastratégák meghányták-vetették a patinás napilap sorsát, a megszüntetés egyik oka épp az volt, hogy a 2014-ben Heinrich Pecina tulajdonába került volt Springer-lapok nem a Magyar Távirati Iroda híreit közölték, hanem a Népszabadság játszotta a közös hírszerkesztőség szerepét. Orbánék megregulázták az MTI-t, a volt Springer-lapok publicisztikai vonalvezetését is sikerült összesimítani a kormányzati retorikával, a hírek viszont feltűnően más országot mutattak a figyelmes olvasóknak. E szemléleti ellentmondást úgy oldották fel a kormányzati médiastratégiák, hogy a Népszabadság megszüntetését javasolták. 

Nem azt állítom, hogy tavaly októberben ez volt a megszüntetés fő oka. Csupán azt, hogy ez is közrejátszott a döntésben.

Összeállítást készítettem egy digitális szerkesztőségnek arról, vajon most, válság idején a szocialista politikusok hogyan vélekednek az MSZP-ről. Az idei termésből összejött vagy félszáz idézet. Amidőn a lelőhelyeket átnéztem, kiderült, hogy a májusban meghirdetett bojkott eredménnyel járt. Nem föltétlenül azzal, amire az MSZP vezetői számítottak.

Molnár Gyula pártelnök ugyebár bejelentette, hogy nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival. A névsorból azonban kifelejtette a megyei napilapokat, ezért május 17-én, egy tévéstúdióban arra szólította fel az MSZP támogatóit, hogy „ne fizessenek elő a megyei sajtóra”. Most már beszámolhatok a bojkott eredményéről. Azóta a szocialista politikusok hússzor választották (kapták) megnyilatkozási fórumul az ATV-t, nyolcszor a Népszavát, négyszer a Hír TV-t, háromszor a 168 Órát és a hvg.hu-t, kétszer az InfoRádiót, és egyszer-egyszer a média megannyi maradékát. Mínusz az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu, a 888.hu. És a megyei napilapok, ők tizennyolcan körülbelül egymillió olvasót érnek el.

A szocialista politikusok túlnyomórészt azokkal a médiafogyasztókkal osztották meg tehát az álláspontjukat, akik olyan médiumokat olvasnak, néznek és hallgatnak, amelyek kritikusan értékelik a kormányzat tevékenységét. És olyanokkal nem álltak szóba, melyek kritikával szokták illetni az MSZP-t. Ebből az egyenlegből aligha jön ki több szavazat a közelgő országgyűlési választáson. A gondot leginkább a Mészáros Lőrinc, Heinrich Percina és Andy Vajna kezébe került megyei lapok jelentik. Mielőtt ugyanis Molnár Gyula felszólított volna bennünket, hogy ne fizessünk elő rájuk, hajlamosak voltak tudósítani az MSZP országjárásáról.

Vezetőinek nem adtak akkora felületet, amennyit igényeltek volna. Ráadásul ugyanazon az oldalon közölték a helyi Fidesz cáfoló nyilatkozatát is. Ám az ellentmondásos művelet mégiscsak azt jelentette, hogy kommunikáltak (kapcsolatot teremtettek) volna a szocialista politikusokkal, akik erre exkommunikációval (kiközösítéssel, visszautasítással, hallgatással) „válaszoltak”. Holott a gondolataik akár el is juthattak volna az ország legeldugottabb sarkaiba, elvégre a kormányzat azért vásároltatta föl bizalmai embereivel a megyei sajtót, hogy üzenetei eljussanak a falvak népéhez. Bojkott nélkül épp ezt a helyzetet lehetett volna kihasználni.            

Ma egy éve puccsolták meg a patinás napilapot. Amikor e jegyzetet befejezem, elsétálok néhai Bächer Iván közelben lévő fájához, ahol a volt munkatársak csöndes megemlékezésre gyülekeznek. Addig is eltűnődnék, vajon mi történt azokkal, akik 2016. október 8-át a Népszabadság szerkesztőségében élték meg. Kapósnak bizonyultak, mert a legtöbbjük elhelyezkedett a sajtóban. Van, aki egyéni utat választott, mégis inkább csoportokban igazoltak át különböző redakciókba. Lapjuk megszűnt ugyan létezni, szakmai igényessége azonban nem enyészett el.

A talpon maradt Népszava megújított külseje hasonlít a Népszabadságéhoz, elvégre ugyanaz a dizájner tervezte. Ráadásul onnan érkezett a főszerkesztő is, aki jobban csinálja a lapot, mint az elődje. A tudósítói hálózatból szintén többen csatlakoztak a törzsgárdához. A legnagyobb eredmény, hogy a szociáldemokrata múltú újságot sikerült kimozdítani a közép-magyarországi bezárkózásból. A példányszám csaknem a duplájára növekedett, és nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a tartalmilag is megújított napilapot a fővárostól távolabb megyékben immár többen vásárolják.

A Népszabadság másik védjegye a valóságfeltárás, ennek nyomait kevésbé látom az utódjában. Talán mert egyelőre hiányzik belőle az MSZP-től való távolságtartás. Értem persze, hogy a választás közeledtével a kormánypártok korrupciós ügyeire vetül a fény. De ha a harcedzett gazdasági riporterek feltárhatták volna a négyes metró körüli disznóságokat is, már túl lehetnénk azon, hogy a Gyurcsány-kormánynak volt-e köze a túlárazáshoz, és akkor a Fidesz nem tartalékolhatná a bombát 2018 első negyedévére.

A 24.hu-ba is jutott néhány népszabadságos újságíró, ám a fiatalabb évjáratból. Épp a belpolitikai vonalvezetést frissítették föl, ezért az ellenzék többi pártja sokkal inkább jelen van a digitális felületen, mint a Népszava hasábjain. A megszüntetett újság vezető publicistái és riporterei pedig megosztják írásaikat az ellenzéki sajtó hetilapjai között. Felváltva dolgoznak a Vasárnapi Híreknek, a Szabad Földnek, a HVG-nek, az ÉS-nek és a 168 Órának. Joggal firtathatja az olvasó, vajon a legutóbbi hetilapot miért nem sorolom ama szerkesztőségek közé, amelyek csapatostul vették át a Népszabadság egykori munkatársait.

Hát csak azért, mert hónapokkal a tavaly októberi puccs előtt igazoltak át. A kezük nyoma meglátszik a 168 Órán, távozásuk azonban nem az Orbán-kormány médiapolitikájával magyarázható. Történetük szakmailag tanulságos, alkalomadtán sort is kerítenék rá.

Vona Gábor íráskészsége sem jobb Botka Lászlónál, a baloldali szavazóknak tett ajánlata mégis érdeklődést váltott ki. A Facebook-on 7 és fél ezren lájkolták, 1300-an osztották meg, és eddig 738-an szóltak hozzá. E sorok írója azonban nem ama mondatait emeli ki, melyek megmozgatták a politikai elemzők képzeletét. A Jobbik elnöke ugyanis imigyen utalt Botka lemondására: „Az a vezető, aki a saját pártjának sorait sem képes rendezni, nem lehet alkalmas egy egész ország vezetésére.”

Igaza van. A szocialista miniszterelnök-jelölt bukása azzal is magyarázható, hogy nem teremtett rendet a pártjában. Holott a katonai akadémiákon közhelynek számít, hogy mielőtt egy hadvezér a sorsdöntő csatába indul, jól teszi, ha megtisztítja a hátországát, máskülönben hátba döfik azok, akik nem értenek egyet a stratégiájával. Mindazonáltal a hazai médiapolitika viszontagságos történetében van egy példa, mely arról árulkodik, hogy az amúgy szükségszerű pacifikálás akár vereséget is eredményezhet.

Orbán Viktor 1998-as választási győzelme önmagát is meglepte. A stábja már elkészült néhány szakpolitikai koncepcióval, de a média nem tartozott közéjük. Bár az újdonsült miniszterelnök annyit azért tanult Clausewitz-től, a világhírű hadtudóstól, hogy a számára sorsdöntő négy évbe nem mehet bele a hátország megtisztítása nélkül. Mielőtt tehát rendet akart volna tenni a tőle független médiumokban, rendet vágott a tőle függő szellemi műhelyekben. Kiszárította például a „baráti” MDF-hez kötődő szerkesztőségeket, noha akár meg is menthette volna őket állami hirdetéssel vagy alapítványi pénzzel. 

Egy dunai hajókiránduláson, az úgynevezett polgári gondolán pedig 1998. szeptember 27-én kifejtette: „A médiában, a kultúrában és a gazdasági életben február végéig megkezdődik az erőviszonyok átalakítása, ezek után kezdődhet meg - akár az ellenzék bevonásával is - a polgári társadalom konszolidálása.” Az idézet mai szemmel olvasva eretnek eszmefuttatásnak is vélhető, ráadásul a megvalósítására több mint egy év ment rá. Ez tragikai vétségnek bizonyult Orbán Viktor szempontjából, mert a választási ciklus hátra lévő három esztendejében már nem volt képes behozni a késést. A parlamenti ellenzék olyan erős média-hátszéllel szegült vele szembe, hogy 2002-ben kicsúszott kezéből a kormányrúd.

Orbán tanult a saját hibájából, és a második, még inkább a harmadik országlása idején gyökeresen átalakította a médiabeli erőviszonyokat. A következményeket szenvedjük.

A hét legnagyobb durranása Botka László lemondása volt. Az MSZP volt miniszterelnök-jelöltjéről 37 mértékadó jellemzést gyűjtöttem össze. Bukáshoz vezető tevékenységét boldog-boldogtalan értelmezte, szellemesen vagy csak lényegre törően. Egyelőre nem csatlakoznék hozzájuk, akad azonban valami, ami az értékelésekből fölkeltette a figyelmem. Verebes István, az ország egyik legjobb színházi rendezője kifejtette, hogy fél évszázada műveli a szakmáját, és megtanulta a hatáskeltés mesterségét.

Majd így folytatta: „Van színész, aki belép a színpadra, és a néző azt gondolja: ’Jaj, de édes, szeretem.’ És van, amelyik belép, mire is a nézőtér lehűl. Na, az ilyennek nagyon jól kell játszania. Botka nem játszott jól.” (Facebook.com, 2017. október 2.) Az idén ugyanezt éreztem, ám színházi tapasztalatok híján nem voltam képes szavakba önteni. Mindazonáltal fél évszázada művelek egy másik mesterséget, a szerkesztést, és a tartalom burkát, a kommunikációt annál inkább érzékelem. Például a közönséggel való kapcsolattartás egyik formája az írás. Ahányszor Botka László neve jelent meg egy-egy cikk címénél, mindig kínos érzéssel olvastam.  A profi szerzők között amatőrnek hatott. Vagy azért, mert csupán ennyire telt a szókincséből, vagy pedig azért, mert olyanokat választott „íródeáknak”, akik nem tartoznak az újságírás élvonalába.

Másik megnyilatkozási formája az interjú volt. Az országos hírnév előtti korszakából eltűnt különleges ismertetőjele: a rövid, pattogós hangvételű okfejtés. Előtérbe került a szintén pattogva előadott, de korántsem kiérlelt mondandó ismételgetése, a Fizessenek a gazdagok! hosszadalmas és bizony unalmas körülírása. Valószínűleg ez a hatáshiány is visszavezethető a rosszul megválasztott stáb szakmai alkalmatlanságára. A harmadik mozzanat a közönség előtti beszéd hatása. Az ország úgy ismerte meg, hogy egy 197 centis ember összenőtt a szónoki pulpitussal. A harmincfokos szögben kiképzett asztalkán tornyosult egy csomó papírlap, és Botka László lassan, szinte szótagolva olvasta a szöveget. Az, hogy ritkábban bakizott, mint az „útelágazásos” Medgyessy Péter, aligha erény. A szocialisták idei kirakatembere a teremhatás szempontjából legföljebb a közéleti személyiségek derékhadához sorolható.

Elismerem, hogy adós maradtam az úgynevezett Botka-jelenség tartalmi megítélésével. Azt azonban állíthatom, hogy egy patinás párt miniszterelnök-jelöltjét elfelejtették fölkészíteni a nyilvánosság előtti szereplésre.