A pesti Palotanegyed egyik kiöblösödésében bújt meg a Cirkogejzir. Gyakran fordultam meg benne, leginkább dokumentumfilmek kedvéért. Néhány éve elköszöntem a Józsefvárostól, majd utánam költözött a mozi is. A Duna-parton rendezkedett be, az úgynevezett Fehér Ház tőszomszédságában. Már nem is annyira dokumentumfilmeket vetít, mint inkább művészfilmeket. Tegnap például a Volt egyszer egy Németország címűt. Az első percek után beugrott az összehasonlítási lehetőség.

2001-ben Szabó István forgatta a Szembesítés című filmet Furtwänglerről, a világhírű német karmesterről, aki Hitlernek is vezényelt. A második világháború után őt kíméletlenül kihallgató amerikai tiszt tolmácsát, David Wills hadnagyot egy fiatal német színész, Moritz Bleibtreu játszotta. Azért került a civilben biztosítási nyomozó mellé, mert a náci Németországból időben elmenekült az Egyesült Államokba. A tavaly forgatott és Sam Garbarski rendezte filmben szintén David a neve, ezúttal azonban egy fehérnemű-kereskedő dinasztia egyedül életben maradt sarja, aki a Bermann-család elfekvő raktárkészletét próbálja elsózni Frankfurtban és környékén.

Hasonlóképpen holokauszt-túlélő embereivel vasutas- és postás-telepeket keres föl, hogy a rosszul öltözött asszonyok megcsodálhassák a háború előtti ízlést tükröző bugyikat és hálóingeket. Néhány zsidó fiatalember gyűjti tehát a pénzt, hogy maga mögött hagyhassa megaláztatásai színhelyét, Európát. A helyzetkomikumban bővelkedő film voltaképpen arról szó, hogy vezetőjük múltjában titok lappang. David Bermann ugyanis azt füllenti egy németül anyanyelvi szinten beszélő amerikai kihallgatónak, hogy az SS azért emelte ki a koncentrációs táborból, mert Hitlert kellett megtanítania a diplomáciában kínos helyzeteket feloldó viccmesélésre.

Ez persze alig hihető, az amerikai tiszt nem is hiszi el, ám a történetben van némi igazság. A koncentrációs tábor parancsnoka abból indult ki, hogy a zsidók állítólag remek viccmesélők, és két fogolyt versenyeztetett: amelyik megröhögteti, azt életben hagyja. Ez már korántsem vicces, honolt is a csönd az egyik legkisebb magyar mozi kisebbik termében. Ötven férőhelyet számoltam össze, és húsvét hétfőn harmincan láttuk a filmet. A vetítés után üldögéltünk még egy darabig, és emésztettük a furcsa élményt. Akkor most kesernyés mesét láttunk, vagy a háborús valóság teremtett efféle élethelyzeteket? Arra jutottam, hogy leginkább a túlélésbe lehet belehalni. 

Volt idő, amikor rendszertelenül ugyan, de össze-összefutottunk. A szó szoros értelmében. A pályakezdő politikus egy körgangos ferencvárosi bérházban, a fölöttünk lévő lakásban élt feleségével és csecsemő kislányával. Olykor a lépcsőházban húzott el mellettem rövid gatyában, telente pedig melegítőben. Akkoriban még vigyázott a vonalaira. A zömök, erős csontozatú fiatalemberből az ország első embere lett. A háromszoros miniszterelnökön meglátszik, hogy már nem fut.

Mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát a képernyőről. A Fidesz-alapítás harmincadik évfordulóján, március 30-án például húsz percet kapott a Bayer Show háromnegyed órájából, és a beszélgetést tegnap este sugározta az Echo TV. Aligha lepett meg bárkit is, hogy Orbán Viktor leginkább az úgynevezett migránsokat és az iszlám veszélyt emlegette, valamint azokat a fránya ellenzéki pártokat, amelyeket nem is érdemes komolyan venni. Érdemes viszont „véresen” komolyan venni a mögöttük álló erőt, mert „Soros György jelöltjei különböző pártok színeiben indulnak” a néhány nap múlva esedékes, „sorsdöntő” jelentőségű választáson.

Miniszterelnökünk kommunikációs erénye a pontosítás képessége. Tegnap este így kezdett az egyik mondatába: „Ha az ember első blikkre…” Itt két másodpercnyi szünetet tartott, majd kijavította magát: „látásra”. Ezzel sem volt azonban elégedett, mert újra kihagyott két másodpercet, és imigyen folytatta: „pillantásra ítél”. A politikai mezőnyben szinte Orbán Viktor az egyetlen, aki úgy rögtönöz a nyilvánosság általa ellenőrzött fórumain, hogy amennyiben első blikkre idegen szót ejt ki a száján, azonnal lefordítja magyarra. Igazán megbocsáthatnánk neki, hogy néha csupán másodjára találja a megfelelő kifejezést.

A széttördelt mondat pedig cáfolja a közismert ellenzéki vélekedést, hogy nincs önkontrollja. A jelek szerint olyannyira van, hogy kívülről figyeli önmagát. Igyekszik úgy fogalmazni, hogy az is értse, aki megrekedt az általános iskolában. Tömeghatása épp abban rejlik, hogy képes rövid és mutatós mondatokban összefoglalni az álláspontját. Aki persze továbbgondolja az okfejtését, akár meglepő következtetésre is juthat. Ha visszatérünk sorosozó eszmefuttatására, könnyen belátható, hogy voltaképpen nem is kéne megrendezni az országgyűlési választást. Lefutott a meccs, hiszen az amerikai milliárdos azért fizeti a magyar ellenzéki politikusokat, hogy eljátsszák egyetlen esélyüket. Azt, hogy összefogjanak Orbán Viktor rendszere ellen.

Gyurcsány Ferenc a nyilvánosság fórumain gyakran latolgatja a kormányváltás esélyeit. Eközben ki tudja, miért, de mindig odaszúr valamelyik szövetségesének. Legutóbb például ezt találta mondani: „A Népszava nagyon-nagyon közel áll az MSZP-hez.” (atv.hu, 2018.03.29.) A beszólás igazságtartalmát érdemes górcső alá venni.

Másfél éve, a Népszabadság kormányzati megsemmisítése után harcedzett, színvonalas munkára kiképzett újságírók jelentek meg az anyagilag kivérzett Népszava szerkesztőségében. A vérfrissítés alkalmat adott arra, hogy több ellenzéki politikus is megfogalmazza az igényt, miszerint a patinásabb (1873 óta megjelenő) újság ne a lejtmenetben lévő MSZP-é, hanem a szétmorzsolódott baloldalé legyen.  Nyilván azért, hogy segítsen meglelni a közös nevezőt. E feladatot váltakozva töltötte be a szerkesztőség. Hol eleget tett a különböző nézetek egybehangolásának, hol (mint például Botka László miniszterelnök-jelöltsége idején) beszűkítette a látószögét, és az MSZP nótáját fújta.

Mozgását kívülről nézve mégis tartalmasabb egyenleg rajzolódik ki, mintsem hogy simán pártlapnak lehetne nevezni. Nincs „nagyon-nagyon” közel a szocialistákhoz, ehhez ugyanis az kellene, hogy az MSZP pótolja a papír alapú működésből fakadó veszteségeit. Márpedig bizonyos jelekből arra következtetek, hogy a Népszavát az úgynevezett G-nap (2015. február 6.) után Simicska Lajos kölcsönei lendítették át a holtponton. Majd az otromba és az olvasók körében visszatetszést keltő kormányzati hirdetésekből adódó bevétel. A néhány napja elhunyt Demján Sándor nekrológjából is kiderült, hogy a gazdag üzletember szintén kölcsönökkel segítette ki az ország legrégebbi szerkesztőségét.

A helyzet magyarázható azzal, hogy a milliárdos adóssággal küszködő MSZP anyagi támogatása híján a napilap beérte a több forrásból csordogáló pénzekkel. De azzal is magyarázható, hogy a kiadóhivatal nem föltétlenül kényszerből, hanem tudatosan választotta a különböző anyagi forrásokat, máskülönben nem kerülhette volna el ama vádat, hogy az MSZP szekerét tolja. Egyébként az a benyomásom, hogy Gyurcsány Ferencből az irigység beszélt. A Népszava ugyanis sosem volt az övé. Miniszterelnök korában megtagadta, hogy pótolja a kiadóhivatal veszteségeit, a választási vereség után pedig, még szocialista politikusként, de két nappal új pártja, a Demokratikus Koalíció megalakítása előtt ezt írta föl a közösségi üzenőfalára: „Enyém a Népszabi, Klárié a Népszava.” (Facebook.com, 2011.10.20.)

Németh Péter a hazai nyilvánosság közismert szereplője. Miután negyedszázadot töltött szerkesztőségek élén, nemrégiben nyugdíjazták. Neve azonban olvasható a Népszava impresszumban, de már tiszteletbeli főszerkesztőként. Tevékenysége arra korlátozódik, hogy hetente egyszer, szombatonként megszólal a régi lapjában. A mai számban a Fidesz „verbális ámokfutásáról” tűnődött.

Azt vázolta fel, hogy a kormánypárti politikusok kivonultak a nyilvánosság általuk nem ellenőrzött részéből, az ellenőrzött nagyobbik részben pedig lebutított mondatokkal próbálják maguk mellett tartani a választópolgárokat. Szerinte a Fidesz „Több évtizede ahhoz szokott, hogy abszolút kommunikációs fölényben van.” Következetesen fogalmaz, mert tavaly április 12-én számokkal is érzékeltette ama bizonyos fölényt: „A kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság 90-95 százaléka erőszakba torkolló demonstrációkról számolt be.”

A két szám azt sejteti, hogy nem fölmérésből idézett, hanem csupán becsülte az arányokat. Mindazonáltal a 90-95 százalékból sem jön ki az abszolút kommunikációs fölény. Arról nem is szólva, hogy a több évtizedes megszokás sem lehet több nyolc esztendőnél, elvégre Orbán első kormányzása idején, 1998-2002 között kiegyensúlyozottabbak voltak a médiaviszonyok. Máshol keresném az egyébként pontosan felvázolt jelenség magyarázatát. Olyan miniszterelnökünk van, aki digitális bevándoroltnak sem nevezhető. S mert majd’ mindenben ő dönt, arra jutott, hogy akkor nyerhet április 8-án, ha bizalmi embereivel felvásároltatja a papír alapú sajtó fővároson túli részét.

Lehet, hogy hatalmi szempontból jól döntött, ha abból indult ki, hogy a vidéki Magyarországon élők túlnyomó része a hagyományos médiumokból tájékozódik. A megye egyetlen napilapjából, a közszolgálati rádióból és televízióból, amelyek a kormány befolyási övezetébe tartoznak. Amennyiben az április 8-i eredmény Orbán Viktort igazolja, a 2018-as választás lesz az utolsó, melyet a hagyományos média dönt el. Csakhogy néhány nap múlva kiderül, vajon sikerült-e a vidéki Magyarországon élő választópolgárokat elzárni a nyilvánosság rendszerkritikus részétől. Ha mégiscsak tudomást szereztek ama botrányokról, amelyek a fél kormányt arra kényszerítették, hogy kivonuljon a nyilvánosság valóságfeltáró részéből, akkor bajban lesz a világhálótól idegenkedő miniszterelnök.

Akkor az április 8-i lesz az első országgyűlési választás, amelyet a digitális sajtó dönt el.              

Ma nem jelentek meg újságok, mégis találtam kettőt a lépcsőházi postaládában. Az egyik a Lokál című ingyenes újság tegnapi száma, a két emelettel lejjebb lakó mérnök dobta be. Cserepéldány, a szűkebb pátriájában kiadott Zalai Hírlapért kapom. A kormánypárti bulvárt csak azért hozom szóba, mert épp úgy A/4-es formátumban látott napvilágot, mint Hiszékeny Dezső szocialista politikus kampányfüzete. Az utóbbi sok képpel és válogatott szövegekkel jutott el hozzám.

A második-harmadik oldalon interjú Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölttel, a következő oldalpáron az ő tízpontos vállalása olvasható. A hatodikon ama hirdetés, amely néhány napja kiverte a biztosítékot a Népszava és a Vasárnapi Hírek hasábjain. E sorok írója például huszonkét helyesírási hibát vett észre benne. A hetedik oldalon fényképek: Karácsony egy fejkendős nénivel, aztán Kunhalmi Ágnessel, az MSZP kampányarcával, majd Molnár Gyulával, a pártelnökkel. A nyolcadikon pedig az újlipótvárosi választókörzet kétségkívül győzelemre esélyes képviselőjelöltje mutatkozik be.

Tollal a kezemben olvastam végig a szövegeket, és striguláztam a baklövéseket, elírásokat, melléfogásokat. A Karácsony-interjúban tizennégyet szúrtam ki. Leginkább vesszőhibákat, amidőn az összetett mondatokban a magát meg nem nevező újságíró mellőzte a vesszőket, amelyeknek a tagmondatokat kellett volna elválasztani. Fölöslegesen tette ki viszont a felkiáltójeleket, és felhalmozta a van szót. A Tíz pontban csupán nyolc nyelvi vétséget pillantottam meg, megint csak a vesszőkkel és a felkiáltójelekkel volt baj. A hirdetési szövegnél kellemes meglepetés ért. A huszonkét hibából eltüntetett az ismeretlen szerkesztő kilencet. Az utolsó előtti oldalon is csak egy nyelvbotlás tűnt fel, bizonyára a sok kép enyhítette a mondatok sebezhetőségét. Az utolsó oldalon, Hiszékeny képviselőjelölt bemutatkozásában három pöttyöt leltem. Ő sincs tisztában a vessző mibenlétével.

Bár még sosem találkoztam hibátlan kampánylappal, sokallom a harminckilenc ügyetlenséget. A szocialista képviselőjelöltet beharangozó füzet azt sejteti, hogy a készítők nem álltak hivatásuk magaslatán. S mert impresszumot (a felelős kiadó és a szerkesztő nevét feltüntető adatsort) nem találtam, az is kérdéses, vajon hivatásuk-e az újságírás és a szerkesztés. Csupán a mi utcánkban három szakmabeli lakik. Ha a kampánystáb bármelyikünk segítségét kérte volna, fél óra alatt kigyomláljuk azokat a fránya balfogásokat.  

Mások állításával ellentétben nem érzem magam bloggernek. A Gerillamarketing című blog szerzője, Bognár László mégis bloggernek tartott. Miután kivitatkoztuk magunkat, megvizsgálta, vajon a Médianapló megfelel-e a blog műfaji követelményeinek.

Szerinte a bloggerség mellett szól, hogy a rovatom digitális felületen jelenik meg, lehetőség van a hozzászólásokra, sőt igénylem is azokat. Nem élek viszont a linkeléssel (ezt én hoztam fel érvül a saját álláspontom igazolására), és képeket sem közlök (közöltem, nem is egyszer). A vitapartner következtetése: „Egyszerre lehet igaz, hogy ő nem blogger, és a külső megfigyelő értékítélete, miszerint a Médianaplót blogger írja.” Azt is hozzáfűzte, hogy ha élnék a linkeléssel és a képek közlésével, több olvasóra tennék szert. Beérem azonban a bejegyzések átlagosan kétezres olvasottságával. Ha linket és több képet mellékelnék, akkor se lépném túl a kétezer valahányszázat, lévén a Médianapló szakmai rovat.

Van más okom is a digitális lábjegyzetek mellőzésére. A digitális naplót nem tekintem végleges szövegnek, számítok a hozzászólókra. Kigyomlálják a pontatlanságokat, és tartalmilag is kiegészítik a mondandómat. Abból indulok ki ugyanis, hogy a Médianapló mintegy hatezer bejegyzése között akad két-háromszáz, amelyek elég jók lesznek ahhoz, hogy kötetben lássanak napvilágot. Márpedig a könyvben nincs link, képek viszont éppenséggel lehetnének. A blogot előzménynek vélem tehát, folytatását hadd érzékeltessem egy példával.

A magyar labdarúgó válogatott csúfos vereséget szenvedett a kazahsztáni focistáktól. Böde középcsatár ezt nyilatkozta Leeskens szövetségi kapitányról: „A mester mondott pár szót, de nem jó az angolom, nem értettem, a többiek meg nem fordították.” Egy neves külpolitikai újságíró nyomán azzal vigasztaltam, hogy jobban járna, ha nem angolul tanulna, hanem a Belgiumból érkezett szövetségi kapitány kedvéért belgául. Ekkor szólt hozzá a közismert tévés, aki kifejtette, hogy belga nyelv nincs is, van viszont flamand és vallon. Megállapítását lájkolta egy filmesztéta. Mondhatnám persze, hogy a két utóbbinak nincs humorérzéke, de ha nem értették az iróniát, akkor az lehet az én hibám is. Szerencsére Odze György író szintén hozzászólt: „Kinézem Bödéből, hogy hónapok óta keres belgatanárt, de nem talál.”

A kötetbe úgy adom majd le az eredetileg digitális bejegyzést, hogy bedolgozom az író hozzászólását is. Máskülönben félő, hogy nem minden olvasónak esik le a tantusz.         

A tegnap említett Horn Gábor-interjúnak van még egy figyelemre méltó mozzanata. A volt SZDSZ-politikus szerint „Botka lelépése után a megrettent MSZP katasztrofális alkut kötött a Demokratikus Koalícióval, aminek az lett az eredménye, hogy gyakorlatilag az ország felében nincs szocialista jelölt.” (444.hu, 2018.03.26.) Ő csak tudja, elvégre többször is irányított választási kampányt.

1994-ben az SZDSZ még 18 százalékot adhatott a szociálliberális koalíció kétharmadához. De a Horn Gyulával folytatott belharcban felmorzsolódott, és visszavonult Budapestre meg a nagyobb városokba. 1998-ban az MSZP hiába lett a legerősebb párt, a meggyöngyült SZDSZ-szel nem alakíthatott kormányt. Ha pedig az idézetből kivonjuk a jelzőket - megrettent-e az MSZP, katasztrofális-e a DK-val kötött alku? -, megkapjuk azt, amit az MSZP 2018-as kampányarca, Kunhalmi Ágnes mondott ki: „A fél országból visszavonultunk.” (ATV, 2018.03.07.)

Miért ne feltételezhetnénk, hogy az MSZP és a DK vezetői ismerik a saját pártjuk helyzetét? A szocialisták azért vonultak vissza 46, a dékások 60 választókörzetből, mert hiányzik a szervezetük, aktivista hálózatuk mind a 106-ból. Erőiket arra összpontosítják, hogy elfogadható, bár nehezen megmagyarázható eredményt érhessenek el. A szereplés kulcsa a vidéki Magyarország lesz, márpedig a vidéki sajtó az Orbán-kormány befolyási övezetében kötött ki. 400 ezer példánya révén másfél millió olvasót érhet el.

A megyei napilapok nem engedhetik meg maguknak, hogy ha megszólaltatják a képviselőjelölteket, kihagyják a szocialistát vagy a dékást. Ők is kifejthetik az álláspontjukat, de ha csak az egyik párt jelöltje indul, a másik párt eleve kimarad a megyei nyilvánosságból. Azt azonban nem látom a megyei lapokban, hogy a nem induló párt aládolgozna a partner jelöltjének. Mintha levonult volna a térképről. Látom viszont az ellenzéki képviselőjelölteket - köztük a szocialista Gögős Zoltánt a Veszprémben szerkesztett Napló hasábjain -, akik felszántják a körzetüket, és ezt nem lehet eltitkolni a nyilvánosság elől.

Ha lehántjuk a jelzőket Horn Gábor okfejtéséről, akkor előttünk áll Kunhalmi Ágnes szikár megnyilvánulása. Az ország megosztása azt sejteti, hogy a két párt felmérte az erőviszonyokat, bár a helyzetértékelést nem kötötték az orrunkra. A jelek arra utalnak, hogy az MSZP már, a DK még nem érzi magát felkészültnek a győzelemre, ezért beérik minél hatékonyabb képviselettel a negyedik Orbán-kormány parlamentjében.       

Horn Gábor örökbecsű mondattal vonult be az elszólások történetébe. Gyurcsány Ferenc kormányában az MSZP és az SZDSZ koalícióját gondozta államtitkári rangban. A miniszterelnöki sajtótájékoztatón azonban, amelyen főnöke a bukott népszavazás után elmagyarázta, hogy a választópolgárok miért nem szavazták meg a 300 forintos vizitdíjat, ezt találta mondani a mellette álló Kóka Jánosnak: „Feri! Azt mondták, menj a p@csába. Valljuk be!” Megjegyzését fölvette a Hír TV kamerája, és országgá is kürtölte.

A hajdani SZDSZ-politikus mostanában a Republikon Alapítvány kuratóriumi elnökeként szólal meg a nyilvánosság fórumain. Tegnap figyelemre méltó interjúja jelent meg a 444.hu-n, és a beszélgetésből kiderült, hogy kampánytanácsokat ad Karácsony Gergelynek, a szocialisták miniszterelnök-jelöltjének. Az újságíró pikírt kérdésére például ezt válaszolta: „Az utolsó időszak feladata lesz letisztítani és egyértelművé tenni az üzeneteket.” Ama választókörzetben élek, ahol az MSZP országgyűlési képviselőjelöltje Hiszékeny Dezső. Séta közben vettem észre az óriásplakátját. Az olvasható rajta, hogy Újlipótvárosban ő testesíti meg a Kormányváltók Szövetségét.

E szókapcsolatot többször láttam már nagygyűléseken, Karácsony Gergely is gyakran emlegette. Igaz, hogy tőle azt is hallottam: ő és a vele együttműködő más pártbeli politikusok A Változás Szövetségét személyesítik meg. Ha pedig feltűnik a képernyőn, a monitor alján található csíkon, olykor a feje fölötti molinón az is olvasható, hogy ő vezeti az MSZP-Párbeszéd választási listáját. A szavazólap hosszúsága már 2014-ben is vetekedett egy vécépapír-gurigáéval, ráadásul az idén kétszer annyi párt indul az országgyűlési választáson. Vajon a szocialisták és kapcsolt részeik milyen néven tüntetik föl magukat rajta?

Ha jól tudom, végül az MSZP-Párbeszédet választották. Igen ám, de ha a legegyszerűbbnél kötöttek ki, akkor hónapokon át miért hajtogatták, hangoztatták, ismételgették, mondogatták, újrázták a Kormányváltók Szövetségét és A Változás Szövetségét?  Vajon április 8-án, a szavazófülke magányában hány tízezer választópolgárt hoznak zavarba, ha a tengerikígyó hosszúságú papírlapon keresik majd a köztudatba sulykolt szövetségek közül az egyiket vagy a másikat? Vajon a hátra lévő tizenkét napban lesz-é a kampánystábnak elég ideje, lehetősége, képessége, hogy letisztítsa és egyértelművé tegye az üzenetet, miszerint a kilencedik helyen olvasható MSZP-Párbeszédre kéne voksolni?            

A magyar focisták megszégyenítő vereségét két kézilabda mérkőzés keretezte. Itthon a női válogatott egy góllal kapott ki a hollandtól, kint viszont eggyel nyert. A dicséretes teljesítménnyel nem volna érdemes foglalkozni egy szakmai rovatban, van viszont valami, ami illik belőle a Médianaplóba.

Mindkét mérkőzésen észrevettem, hogy amidőn Kim Rasmussen, a magyar válogatott dán szövetségi kapitánya időt kért, és a lányok karéjában angolul vázolta föl a követendő taktikát, Siti Bea másodedző a csapat legifjabb tagja mellett állt, és a fülébe sugdosott. Tudhatni róla, hogy játékos korában megfordult külföldi (dán) csapatban, és évek óta ő közvetít a külföldről érkezett szövetségi kapitányok meg a magyar lányok között. Lehetséges, hogy a nemrégiben érettségizett Háfra Noémi nem érti, mit mond a kapitánya?

A 180 centi magas és 70 kilós átlövő tehetségére jellemző, hogy van már szócikke a Wikipédián. Kiderült, hogy a Pest környéki Maglódon végzett egy testnevelésre szakosodott középiskolában. Azt is olvastam róla, hogy főiskolára és sportmenedzsernek készül, ami pedig az elképzeléseit illeti, kifejtette: „Esetleg külföldi igazoláson is kell törnöm a fejem.” Az ellentmondás úgy foglalható össze, hogy van egy kimagasló tehetségünk, aki külföldi csapatba készül, de nem érti, mit mond neki a külföldi szövetségi kapitány.

A kommunikációs képtelenség azért nem lep meg, mert olyan főiskolán tanítottam másfél évtizedig, ahová kisvárosi középiskolákból jöttek a diákok. Közülük minden harmadik azért nem kapta meg a diplomáját, mert idegen nyelvből hiányzott a középfokúja. Az átlagos magyar középiskola áldozata Böde Dániel, a labdarúgó válogatott peremembere is, aki pénteken csereként állt be a csúfos vereséget szenvedett nemzeti csapatba. Amit utána nyilatkozott Georges Leeskens szövetségi kapitányról, azt őszintesége miatt majd' minden újság közölte. Így hangzott: „A mester mondott pár szót, de nem jó az angolom, nem értettem, a többiek meg nem fordították.”

Az őserőtől duzzadó középcsatár tizenkét évvel idősebb Háfra Noéminél, ő már aligha kap szerződést külföldi csapatnál. Ha eddig nem tanult meg angolul, nem érdemes energiát fordítani rá. Talán még jobban is járna, ha megfogadná a tanácsot, amelyet a csipkelődő külpolitikai újságírótól, Kulcsár Istvántól kölcsönöztem. Könnyebben játszhatná be magát a Belgiumból érkezett szövetségi kapitány alapcsapatába, ha a kedvéért belgául tanulna meg.         

Eddig 69-szer adtam elő A magyar médiapolitika története 1914-től napjainkig című stúdiumot. Minden vizsga-időszakban akadt egy kommunikáció szakos diák, aki megbarátkozott a tananyaggal, felismerte az összefüggéseket, és bámulatos felelettel örvendeztetett meg. Azóta figyelemmel kísérem a pályafutásukat, és sajnálattal közlöm, hogy egyikük sem jutott a politikát gyakorló pártok belső köreibe.

Nagyképűség volna, ha feltételezném, hogy azért mellőzik őket, mert a tanítványaim. Az viszont tapasztalatból állítható, hogy a médiapolitikai kabinetekben nem olyan munkatársak múlatják az időt, akik a nyilvánosság ismeretében felülmúlják a pártvezetőket. Az alkalmatlanok alkalmazásának évszázados hagyománya van, a rendszerváltás után az lett volna meglepő, ha a kommunikációs diploma megszerzése után azok adnának tanácsot a pártvezetőknek, akik tisztában vannak a médiapolitika mibenlétével.

Az egyik bámulatos vizsgázó levelező tagozatos volt. Civilben szerepet vállalt egy észak-magyarországi kisváros önkormányzati testületében (az MSZP-t képviselte). Pechjére ügyes és harcedzett polgármestert fogott ki, aki a helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettjeként maga alá gyűrte a kisvárosi médiumokat. Az ellenzéki képviselő véleménye nem is jelenhetett meg bennük-rajtuk. Tanítványom ekkor tette föl álláspontját a Facebook üzenőfalára, melyet a hétezres lélekszámú település minden harmadik lakosa elolvasott.

Ennyit eddig is tudtam róla, most azonban a világhálón láttam egy élő közvetítést országgyűlési képviselőjelöltek vitájáról. A tanítványom közöttük állt, és a nyilvánosság ismeretében-kezelésében felkészültebbnek hatott, mint az országos ismertségű ellenfelek. Csakhogy már nem az MSZP-t képviselte, hanem a Momentumot. Beszéltem vele telefonon, és kiderült, hogy korábbi pártjában nem nézték jó szemmel a médiapolitikai ambícióit. A regionális szervezetben háttérbe szorították, az országos központban pedig senkinek sem tűnt fel, hogy kisvárosban kallódik egy tehetséges médiapolitikus.

A fiatalok pártjától kapott ajánlatot. Mint elmondta, tudja, hogy most nem nyerhet a választókörzetben. Új pártjában nem is várnak tőle győzelmet, inkább csak azt, hogy nevet szerezzen magának, és a következő önkormányzati választáson indulhasson a polgármesteri székért. Talán 2019-ben lesz egy polgármesterünk, aki nem a helyi nyilvánosság korlátozásában érdekelt, és az országos médiapolitikában is eligazodik.