Tegnap este az ATV-ben Vadai Ágnes még annyira sem volt hajlandó elhatárolódni Gréczy Zsolttól, mint a DK elnöke. Gyurcsány „hülyeségnek” nevezte az önmagáról meztelen képeket készítő szóvivő produkcióját, Vadai szerint a fotókat „Valakik ártó szándékkal kiadták, kiszivárogtatták, ellopták.” Gréczy nem válaszolt arra, hogy ő küldte-e valakiknek a fényképeket. Áldozatnak véli magát, és amíg nem bizonyosodik be ennek ellenkezője, ez az egyik lehetőség. A másikat (a zaklatást) se felejtsük el, egyelőre azonban induljunk ki abból, hogy a felvételeket nem ő osztotta meg hölgyismerőseivel és a kormánypárti sajtóval.

Nora Mörk csinosabb Gréczy Zsoltnál, és a pályafutása nem akkor tört meg, amikor 2018 februárjában sérült térddel vitték le a pályáról. A korábbi heteket is ingadozó formában élte meg a győri „világválogatott” jobbátlövője. 2017 novemberében sírta el magát egy norvég tévéstúdióban, mert a norvég Kézilabda válogatott edzőtáborában valaki letöltötte mobiltelefonjáról a fehérneműs és ruha nélküli fotóit. Illetéktelen kezekbe kerültek, a férfiválogatott tagjai is csámcsogtak rajtuk. Nora le akart mondani a válogatottságról, aztán mégis ezt nyilatkozta: „Néhány hülye nem ronthatja el az álmom, hogy a világ legjobb játékosa legyek.”

Azóta túl van még két műtéten, és új csapatánál, Bukarestben lábadozik. Figyelemre méltó, hogy mi történt a fényképek dolgában. „Megnyugtató - fejtegette -, hogy a rendőrség komolyan vette az ügyet.” 15 megosztót magántitok megsértése miatt eljárás alá vontak, 9-et pénzbüntetésre ítélték, forintra átszámítva 325 és 485 ezer közötti összegekre. Mörköt fogadta a norvég parlament kulturális bizottságának elnöke, és törvényt készítettek elő, amely szigorúbban büntetné a privát fényképek illegális terjesztését. Ez megalapozhatja a kártérítési igényt, amely a 15 megosztó esetében mintegy 70 millió forintra rúgna. Ez még akkor is tetemes összeg, ha a hírbe hozott jobbátlövő nyolcadszor operált térde nem bírná a terhelést.

Vajon a mi rendőrségünk komolyan veszi-e a Gréczy-ügyet? Vajon a magyar képviselőt fogadja-e az országgyűlés kulturális bizottságának elnöke? Vajon a mi törvényhozóink megszigorítják-e a privát fényképek terjesztése után járó büntetési tételeket? S ha kiderül, hogy a DK-politikus magáról készített fényképeit a mobiltelefonjáról töltötte le valaki, vajon a fotókat megosztó kormánypárti orgánumok fizetnek-é annyi sérelemdíjat, hogy a közéleti pályafutását december 31-én befejező Gréczy Zsolt néhány évig megéljen belőle?                

Parászka Boróka vörös posztó a kormánypárti publicisták szemében. Marosvásárhelyen él, mégis van képe „belepofázni” a dolgainkba. Szerintem épp ez az előnye. Szembesít bennünket önmagunkkal. Kívülről lát minket, és azt is észreveszi, amit nem merünk bevallani önmagunknak. Ezt írta a Gréczy-ügyről: „Nem hiszem, hogy csak néhány eltévedt politikus élne ebben a primitív, kiábrándító, sunnyogva exhibicionista, leuraló, foltos alsónadrágos, lyukas zoknis, félrecsúszott nyakkendős, gyűrött inges világban.” (Facebook.com, 2019.12. 21.)

Észrevételéhez három megjegyzést fűznék. 1. Túllát a politikusokon, tágabb értelemben érzékeli az urizálás szánalmas tüneteit. 2. Nem különbözteti meg a kormánypárti és az ellenzéki politikusokat. 3. Életkorából adódik, hogy talán nem tudja: amit leírt, annak van publicisztikai előzménye. Háy Gyula Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? című cikke 1956. október 6-án jelent meg az Irodalmi Újságban. Azon a napon, amikor az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót eltemették. A publicisztika főszereplőjét az író épp úgy jellemezte, mint most Parászka a saját antihősét. Szakérettségizett (gyorstalpalón kapott érettségi bizonyítványt). Előszeretettel használt idegen szavakat, amelyeknek nem volt tisztában a jelentésével, ráadásul el is ferdítette őket. A nyakkendőt bunkóra kötötte. Fogalma sem volt arról, hogy a zakót mikor kell ki- és begombolni. Durván beszélt a beosztottjaival.

Háy olyan vezető képzetét keltette, aki nem érdemli meg a helyet, amelyet a diktátor (Rákosi Mátyás) kegyéből tölthetett be a rendszerben. Kucsera engem inkább Németh Szilárdra emlékeztet, Parászka azonban nem véletlenül „felejti el” megkülönböztetni a kormánypárti és az ellenzéki politikusokat. Az életvitel, amelyről tudomást szereztünk a Borkai- és a Gréczy-ügyből, a politikai osztályt jellemzi. Őfelsége ellenzékét is, amelynek tagjai jó pénzért érzik rosszul magukat a parlamentben. A vérmesebbek jövedelméből telik urizálásra, nem telik viszont kulturált magatartásra.

Egyébként 1956. október 23-án a budapesti egyetemisták Vesszenek a Kucserák! táblával vonultak fel. Az ügyészek néhány hónappal később a Kucsera-cikket is bevették Háy Gyula vádiratába. Szabadulása után Svájcban telepedett le, és regényt próbált írni a kucserákról. Csak a 72. oldalig jutott el, mert rájött, hogy amit Kelet-Európában megtapasztalt, az Nyugat-Európában nem érthető az olvasók számára. A politikai osztály urizálása már nélkülözte a bunkóság tüneteit.           

Ha majd megszületik a bizonyíték, hogy ezeket a képeket tényleg kéretlenül küldözgette olyan nőknek, akik a legkevésbé sem tartottak erre igényt, akkor az már rendes botrány lesz, ami után Gréczy Zsolt remélhetőleg gyorsabban mond le, mint fideszes kollégája tette. (Fekő Ádám újságíró, Azonnali.hu, 2019. december 19.)

Zsolt magánéleti hülyeséget csinált. De mert közszereplő és privát képeit valakik nyilvánossá tették, a magánügyből közügy lett. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, Facebook.com, 2019. december 20.)

Egy politikai karrier tönkrement, jó eséllyel valami olyasmi miatt, ami lehet, hogy ízléstelen, lehet, hogy ciki; de magánügy, és amiről tudnunk sem kellene. (Selmeci János műsorvezető, Klubrádió, 2019. december 20.)

Nem bízom egy olyan rossz ízlésű politikusban, aki fényképeket csinál a farkáról. (Andor Mihály szociológus, Facebook.com, 2019. december 20.)

Nem mindegy, hogy azért mondunk le, mert a tökünk tele van a politikával, vagy mert a politika van tele a tökünkkel. (Szele Tamás újságíró. Facebook.com, 2019. december 20.)

Sohasem szimpatizáltam Gréczyvel, ám most őszintén sajnálom. Akár egy szerencsétlen kamaszt, akit rajtakaptak hokizás közben. (G. Nagy László blogger, Téveszmék.blog, 2019. december 21.)

Attól, hogy most Gréczy Zsolt lemondott, még nem lesz jobb Magyarországon élni. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, 2019. december 21.)

Ismerjük el pártrokonszenven felülemelkedve: Borkai és Gréczy egyaránt méltatlanná vált a hivatalára. (Joó István újságíró, Mandiner.hu, 2019. december 21.)

Nem hiszem, hogy csak néhány eltévedt politikus élne ebben a primitív, kiábrándító, sunnyogva exhibicionista, leuraló, foltos alsónadrágos, lyukas zoknis, félrecsúszott nyakkendős, gyűrött inges világban. (Parászka Boróka közíró, Facebook.com, 2019. december 21.)

A kormánypárti és az ellenzéki farok között az a különbség, hogy az egyik közpénzből, a másik magától áll fel. (Rab László újságíró, VárosiKurír.hu, 2019. december 22.)

A legutóbbi napokban Gyurcsány gréczyzett, Lendvai kormányozott, Fekete-Győr áttört, Tarlós hatalmazott, Lázár fideszezett, Kövér pedig húzta a rövidebbet. Lefülelt mondatok.

A zöldség alap a XXI. században. (Soproni Tamás Momentum-politikus, terézvárosi polgármester, ATV, december 16.)

Mártírnak lenni kényelmesebb, mint színházat igazgatni. (Mácsai Pál színész-rendező, az Örkény Színház igazgatója, hvg.hu, december 16.)

Öngyilkosság azt a kultúrát kicsinálni, ami nemcsak a baloldalé, hanem a jobboldalé is. (Nagy Ervin színész, RTL Klub, december 17.)

A kormány a főváros ellenzékeként viselkedik. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, ATV, december 17.)

Ki kell mondani: a Fidesz elveszítette az októberi választásokat. (Lázár János Fidesz-politikus, volt kancelláriaminiszter, Rádió 7, december 18.)

Lázár János az Orbán utáni világra készül. (Gulyás Balázs publicista, ATV, december 18.)

A kultúra nem stadion vagy kisvasút, amiben a fideszesek otthon érezhetik magukat. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, december 18.)

Ha egy pártnak baloldali platformja van, akkor az a párt nem baloldali. (Kabai Domokos Lajos újságíró az MSZP-ről, Bekiáltás.blog, december 18.)

Hivatalból távolította el valaki, mert szeretett volna megfelelni. (Nemény András szocialista politikus, újdonsült szombathelyi polgármester a székely zászló visszahelyezéséről, Nyugat.hu, december 18.)

Érzek morális értelemben véve kormányváltó hangulatot. (Stumpf István alkotmányjogász, volt kancelláriaminiszter, 168 Óra, december 19.)

A vállalkozás szabadsága az első közbeszerzésig tart. (Kácsor Zsolt publicista, Népszava, december 19.)

2019-ben végre megérkeztek a szexbotrányok a magyar politikába. (Fekő Ádám újságíró, Azonnali.hu, december 19.)

Egy tisztességes emberrel tisztességtelen játszmát játszanak. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus a Gréczy-ügyről, ATV, december 19.)

Nem mindegy, hogy azért mondunk le, mert a tökünk tele van a politikával, vagy mert a politika van tele a tökünkkel. (Szele Tamás újságíró Gréczy Zsoltról, Facebook.com, december 20.)

Olyan időszakot élünk, amikor kamuhíreket írni jövedelmezőbb, mint valódi újságírást folytatni. (Selmeci János műsorvezető, Klubrádió, december 20.)

A hatalom döntési szabadságot jelent. (Tarlós István volt budapesti főpolgármester, ATV, december 20.)

A cél áttörni a kistelepülések világa köré felhúzott narancssárga falon. (Fekete-Győr András Momentum-politikus, Magyar Hang, december 20.)

A kulturális kormányzás nyomorba taszítja a független értelmiséget, a függetlenség fölér egy kötéllel. (Radics Viktória irodalomtörténész, Litera.hu, december 21.)

Ismerjük el pártrokonszenven felülemelkedve: Borkai és Gréczy egyaránt méltatlanná vált a hivatalára. (Joó István újságíró, Mandiner.hu, december 21.)

Elegem van már abból a diktatúrából, amit állítólag mi tartunk fenn, mégis mi húzzuk a rövidebbet. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke, Magyar Hírlap Online, december 21.)

A harminc év alatt valami nagyon félrecsúszott. (Czoma László volt országgyűlési képviselő, 24.hu, december 22.)

Vasárnap tovább alszunk. A kivétel DFK, akinek ma reggel 7.40-kor kedve támadt kommentelni a világhálón. Arra ébredt, hogy hozzá kell szólnia A független szerkesztőségek életben maradnak-e a vidéki Magyarországon? című bejegyzésemhez. Ezt pötyögte a számítógép billentyűzetén: „Magyarországon a független=balliberális.”

Cáfolatként elég volna az álneves hozzászóló kezébe adni a Magyar Hangot. A hetilapot a Simicska Lajostól visszaszerzett kormányzati szócső, a Magyar Nemzet kirúgott vagy az állami jövedelemről lemondott munkatársai alapították. Olyan újságírók, akik konzervatív szemléletűek, és többre becsülik, hogy korlátozás nélkül fejthetik ki a véleményüket. A Válaszonline.hu pedig a Heti Válasz romjain jött létre, miután a mostani Orbán-kormány úgy döntött, hogy nem kell neki a konzervatív hetilap, amelyet az első Orbán-kormány szóvivője, Borókai Gábor alapított. De sorolhatnám a vidéki Magyarországról a Debreciner.hu-t, a szombathelyi Nyugat.hu-t, a SzabadPécs.hu-t és a Váci Naplót is. A kormányon lévő és az ellenzéki pártok támogatása nélkül, piaci alapon próbálnak boldogulni.

Jelenlétükről és létjogosultságukról nem győzködöm DFK-t. A vitához tárgyismeretre volna szükség, ami róla nem mondható el. Az olvasókat azonban meggyőzi talán az e bejegyzés után olvasható összeállítás. Kirajzolódik belőle, hogy a függetlenség sokféleképpen értelmezhető. Hajlok arra, hogy elfogadjam a szintén álneves chrisred álláspontját, aki 2019. június 12-én ezt írta: „A független sajtó az államhatalmon kívüli médiát jelenti.” S ha már a függetlenség szóba került, a szociáldemokraták patinás napilapját, a Népszavát a DFK-hoz hasonló módon vélekedők balliberálisnak gondolják. Vajon okkal vagy ok nélkül?

Mérlegelési szempont, hogy a kiadóhivatali bevételek fele állami cégektől érkezik. Tessék megnézni a decemberi lapszámokat, amelyekben Magyarország kormánya, a Magyar Villamos Művek és a Szerencsejáték Zrt újságoldalnyi terjedelmekben és milliós forintnyi értékben reklámoznak. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az állami hirdetéseket elosztó Rogán-féle propaganda-minsztérium pótolja az ellenzéki napilap kiadásait, máskülönben veszteséges lenne. Mindazonáltal ezt a példát is csak azért említem, hogy érzékelhető legyen: még egy balliberálisnak nevezett médium sem föltétlenül független.

A címben megfogalmazott kérdésre tehát az a válaszom, hogy van még nálunk független sajtó, de ha a Nemzeti Együttműködés Rendszerén múlik, nem sokáig lesz.    

Tíz mondat a független sajtóról

A független sajtót úgy képzelem el, hogy a lap független, de az újságíró rokonszenvezhet bizonyos pártokkal. (Balogh Ödön veszprémi újságíró, Napló, 1990. április 28.)

A független sajtó hatalma a szó, a szöveg hatalma. (Heller Ágnes filozófus, Magyar Hírlap, 2001. szeptember 1.)

Nyilván mértéktartó, független sajtónak kellene uralnia a nyilvánosságot, melynek politikai korlátozottságai nincsenek, szakmai normái erősek. (Révész Sándor újságíró, Népszabadság, 2013. február 21.)

Most üt vissza, hogy nem épültek ki a magyar sajtó független fórumai. (Mészáros Tamás újságíró, ATV, 2013. március 25.)

Az Orbán-kormánynak vannak olyan törekvései, hogy fel akarja számolni a független médiát. (Simicska Lajos üzletember, Átlátszó.hu, 2015. február 6.)

Független médiumok nincsenek, független újságírók vannak. (Nagy József újságíró, Hír TV, 2017. április 24.)

Mutatóba maradhat-e néhány független újság, televízió és rádió, amely elláthatja házőrző feladatát, ha a tűzhöz közel állók kilopják a szemünket? (Hollósi Zsolt szegedi újságíró, Délmagyarország, 2017. augusztus 7.)

Vidéken szinte már elérhetetlen a független sajtó. (György Zsombor újságíró, Magyar Hang, 2019. július 5.)

Ott maradt a Fidesz, ahol nincs független hírforrás. (Csordás Gábor irodalomtörténész, Facebook.com, 2019. október 15.)

Teljesen független médiában gondolkodom, ahol mindenki véleménye megjelenhet. (Déri Tibor újpesti polgármester, Magyar Hang, 2019. november 1.)

Tegnap este ezt írta Gréczy Zsoltról a hazai nyilvánosság egyik legszellemesebb képviselője, Szele Tamás: "Nem mindegy, hogy azért mondunk le, mert a tökünk tele van a politikával, vagy mert a politika van tele a tökünkkel." (Facebook.com, 2019.12.20.) A DK-politikus ennyi gonoszságot megérdemelt, volt újságíróként pedig lám, róla is bebizonyosodott, hogy hivatásunk gyakorlóinak nincs keresnivalójuk a politikában.

Aki oda bekerül, számíthat az erkölcsi megsemmisülésre. Vagy a megsemmisítésre. Eldöntendő kérdés, hogy okkal vagy ok nélkül, ennek mérlegelésére azonban egyre kevésbé van lehetőség. Annyira felgyorsultak a nyilvánosság fórumai, hogy a médiafogyasztók nem képesek kivárni az igazságszolgáltatás „totojázását”. A közvélemény ismeretek híján ítélkezik, és döntése olyan közéleti személyiségeket is érint, akik esetleg nem érdemlik meg a kiközösítést. Márpedig nincs annál nagyobb büntetés, ha egy hivatásos kommunikátort exkommunikálnak. Tegnap este Gréczy Zsolt épp úgy elbúcsúzott a nyilvánosságtól, mint azok az újságírók, akik korábban kóstoltak bele a politikába. Megalázva vagy megfertőzve húzódtak vissza a semmivel fölérő ismeretlenségbe.

A politikai osztályba sorolható közéleti személyiségek anyagi viszonyaiból mindig telt félrelépésekre. Volt azonban egy hallgatólagos megállapodás, miszerint a kisiklásokat nem firtatja a politikai sajtó. A politikus deréktól fölfelé volt érdekes, sebezhető, támadható. Sokan állítják, hogy az „úriemberi” egyezséget azok rúgták föl, akik a Borkai-ügyet a választási kampány utolsó napjaiban hozták nyilvánosságra. A Fidesz tehát most nem csinált mást, mint visszalőtt. Ama párt egyik vezetőjét lőtte ki, akit sejt a profi módon kirobbantott és végigvitt Borkai-botrány mögött. Lehet, hogy így történt, a politika azonban nem 2019 októberében döntött úgy, hogy a politikusok derékon alul is sebezhetőek. Akkor, amikor a jobbikos Volner Jánost félreérthetetlen helyzetben fényképeztette le egy rekettyésben.

De ha már a Médianapló olvasói közül néhányan számon kérték álláspontomat a Gréczy-ügyben, hadd írjam meg azt is, ami önmagában aligha ért volna meg egy bejegyzést. Tegnapelőtt este Gyurcsány Ferenc DK-elnök így fogalmazott az ATV stúdiójában: „Egy tisztességes emberrel tisztességtelen játszmát játszanak.” Mondatát a hazai nyilvánosság fórumai valamilyen rejtélyes okból úgy módosították, hogy ’Egy tisztességes emberrel tisztességtelenül bánnak.’ Kunhalmi Ágnes szocialista politikus ezzel sem elégedett meg. Tegnap este az ATV-ben a bánnak szót vádolnak-kal helyettesítette. Hogyan várhatnók el az alaposságot és a figyelmességet, ha egy ilyen kényes ügyben olyasmit tesznek idézőjelbe, ami nem is hangzott el?         

A kétezres évek legelején három fiatalembert mutatott be a pécsi napilap főszerkesztője. Pauska Zsolt kulcsember volt a Springer-lapok digitalizációjában, ő szerződtette a helyi egyetem újságjától Bellai Lászlót, Lendvai Dávidot és Nimmerfroh Ferencet. Így mutatta be az online rovat munkatársait: "Ők a jövő.” Pauska most Budapesten a Mediaworks egyik kulcsembere. Bellai szintén a fővárosban dolgozik, évekig a MÚOSZ honlapját szerkesztette. Lendvai ugyancsak Budapesten él, újságírásról váltott marketingre. Nimmerfroh maradt Pécsett és a Dunantúli Naplónál, onnan rúgták ki, midőn a Mediaworks átigazolta a vidéki napilapokat.  

Sorstársával, Babos Attilával megalapította a SzabadPécs nevű portált, amely azért került október 13-a után válságos helyzetbe, mert az egyesült ellenzék átvette a város irányítását. A független orgánum nem kellett a polgármesteri hivatalnak, elvégre saját médiumra vágyott. Babosék az olvasók segítségét kérték az életben maradáshoz, és a nyilvánosságért felelős alpolgármester is lájkolta, hogy a pénzküldők átmenetileg enyhítették a kiadóhivatal gondjait. Majd átcsábította Nimmerfroh Ferencet az önkormányzati média élére. Az új főszerkesztő ezzel búcsúzott a régi kollégáitól: „Ígéretet kaptam arra, hogy a munkát szabadon, politikai és bárminemű nyomástól mentesen végezhetem.” (SzabadPécs.hu, 2019. december 17.)

Olvasva az önkormányzati médiumok október 13-a után megjelent számait, az a benyomásom, hogy az újdonsült polgármesterek nem egészen így gondolják. Ettől persze Pécsett még hagyhatják dolgozni Nimmerfroh Ferit, bár a távozásával sikerült meggyöngíteni az önkormányzattól független portált. Az immár egész országra kivetíthető helyzetet úgy foglalnám össze, hogy a vidéki napilapokat 2017-ben sikerült megfosztani a legjobb publicistáktól és riporterektől. Az állástalan újságírók az állami médiapolitika „jóvoltából” létrehozták a (sajtó)szabadság kis szigeteit. A kevés pénzből is hatékonyan működő szerkesztőségek az önkormányzati választás kampányában jelentős szerepet játszottak az egyesült ellenzéket képviselő polgármester-jelöltek megválasztásában.

A jelek azonban arra utalnak, hogy az újdonsült elöljárók foggal-körömmel ragaszkodnak a saját lapjukhoz, portáljukhoz. Ezzel akarva-akaratlanul kétségbe vonják a tőlük független szerkesztőségek létjogosultságát. Ironikus volna, ha jelentős szerepet játszanának a helyi nyilvánosság szűkítésében.    

Egyszer még szobra lesz Kecskeméten. Vagy a főterén, vagy a Neumann Jánosról elnevezett egyetem előtt. A felsőoktatási intézményt ő hozta létre a Magyar Nemzeti Bank bevételéből. S bár a forrás eredete vitatott, az aligha vitatható, hogy művelt jegybank-elnökkel van dolgunk. Lám, közgazdasági nézeteiben is felmutatja a művészetek iránti rajongását.

Kedvenc portálján hasonlattal érzékeltette a képes beszédhez való vonzódását: „Mi, magyarok úgy döntöttünk, hogy századunkban végre a történelem napos és nyertes partjára úszunk át, felelve egyben Nagy László nagy kérdésére: igen, mi visszük át a szerelmet a túlsó partra.” (Növekedés.hu, 2019.12.16.) Az eredeti verssor így hangzik: „S ki viszi át fogában tartva/ a Szerelmet a túlsó partra?” Ezt tejfölös szájú szerkesztőként még nem értettem, de mert az Élet és Irodalomnál dolgoztam, magyarázatért fordulhattam a szomszédos szobában lévő költőhöz. Ő tapintatosan elmesélte, hogy a szigligeti Alkotóházban időzött, amidőn egy csinos hódolója megkérte: csónakázzanak a Balatonon. Az északi partról azonban nem jutottak át a délire, mert közben a hölgy fellációban részesítette. A latin kifejezést egy szómagyarító ajkalásnak nevezte.

Társaságban vitatkoztunk Matolcsy metaforájáról, és valaki azt firtatta, vajon miért változtatta meg a szerelmi művelet mikéntjét. Nem mindegy, hogy ama művelet csónakban történik-e, vagy úszás közben. Az utóbbit megvalósíthatatlannak vélte. Vitába szálltam vele, mondván, hogy ne becsüljük le a neves közgazdász klasszikus műveltségét. Emlékeztettem arra, hogy Suetonius a Caesarok élete című művében miért csúfolta Tiberiust Caprineus-nak (Bakkecskének). Az élveteg uralkodó ugyanis lemondott császári címéről, és visszavonult Capri szigetére, ahol hódolhatott pedofil hajlamának, amit közéleti személyiségként kevésbé engedhetett meg magának. „Állítólag zsenge kisfiúkat tanított be, akiket halacskának nevezett, hogy úszás közben a combja között forgolódjanak, és nyelvükkel meg gyengéd harapdálásokkal csiklandozzák.” (Kopeczky Rita fordítása)

A Magyar Nemzeti Bank kulturált elnökét fölmenteném a pontatlanság vádja alól, elvégre mintegy kétezer éve tudható, hogy úszás közben is lehet „előjátszani”. Igen ám, csakhogy a gazdaságpolitikai eszmefuttatás alanya mi vagyunk, a magyarok. Az persze nem valószínű, hogy Matolcsy György meg akart sérteni bennünket úszkálás közben. Arra gyanakszom inkább, hogy a fellációt nem ajkalásnak magyarítaná, hanem szájalásnak. Nem ugyanaz..

Az október 13-án megválasztott ellenzéki polgármesterek között két újságíró is van. Matkovich Ilona váci és Pikó András józsefvárosi elöljáró közül az előbbi egyelőre a városával van elfoglalva, az utóbbi egyre inkább a Józsefváros című lappal. Tegnap például sajtótájékoztatót tartott, és a kérdésre, vajon elismeri-e, hogy az önkormányzati újság váltás utáni első száma nem volt kiegyensúlyozott, ezt válaszolta: „El.” Amit tehát a régi lap gyakorlatában kifogásolt, az jellemző az új lap első számára is. Ugyanaz pepitában: túlteng a polgármester képe és neve.

Tegnap azt is kifejtette azonban, hogy az önkormányzati újság a polgármestertől és a mögötte álló kabinettől függetlenül működik. Ha a főszerkesztő elszúrja az arányokat, akkor ezért a politikai felelősséget a polgármester viseli. Ez akár vezérfonal is lehetne az újdonsült polgármesterek számára. Létkérdés, hogy kit választanak főszerkesztőnek. Józsefvárosban egyébként az új lapcsináló kényszerhelyzetben volt, mert az új polgármester túltengését ellensúlyozta volna, ha az ellenzékbe szorult Fidesz-frakció vezetője nem húzza-halasztja a vele készítendő interjút.

Baján az új polgármester megtartotta a régi főszerkesztőt, aki azt kérdezte tőle, milyen e-mail címre küldje a kéziratokat. Nyirati Klára elhárította a cenzúra lehetőségét, ezért a régi főszerkesztő az önkormányzati lap új első számában nem fukarkodott a fényképével és a nevének említésével. Ugyanaz pepitában: változatlanul hiánycikk a kiegyensúlyozottság. Márpedig ha az új és a régi főszerkesztő egyaránt favorizálja az újdonsült polgármestert, akkor nem föltétlenül az új városgazda hiúságával magyarázható a túltengés. Vajon miért érzik úgy az önkormányzati sajtóban dolgozó újságírók, hogy imázst kell teremteniük a helyi nyilvánosság első számú kedvezményezettjének?

Némi mentséget találok a jelenségre. Mi van, ha a városházi ellenzékbe szorult kormánypárti képviselők nemcsak húzzák-halasztják a velük készítendő interjúkat, hanem bojkottálják is az újságot? Elvégre a kormányzat anyagi segítségével alapíthatnak egy másik médiumot, vagy/és a KESMA nevű kormánypárti alapítvány gondozásában lévő megyei napilapba csoportosíthatják át az információikat és a véleményüket. A jelek arra utalnak, hogy nemcsak ügyetlen főszerkesztők kóstolgatják az országos ellenzék holdudvarába került önkormányzati sajtót, hanem ügyes kormánypárti képviselők is távol tartják magukat tőle.        

290991 László él Magyarországon. Tegnap óta eggyel kevesebben, 95. évében ugyanis meghalt Garami László szociológus, akiben első szerkesztőmet tisztelhetem.

1965-ben kerültünk a debreceni egyetemre. Ő az Egyetemi Élet című lap felelős szerkesztője lett, én történelem szakos hallgató. Közölte a zsengéimet, és gólyaként jól éreztem magam az általa teremtett közösségben. A másodévben viszont összezördültünk valamin, már nem is emlékszem, hogy min, egy esztendeig tartott a haragszomrád. De mert hiányzott az újságírás, jelentkeztem a Hajdú-bihari Naplónál, ahol Bényei József vett a szárnyai alá (őt két éve temettük el). Ha az első mesternél maradtam volna, akkor soha nem leszek újságíró. Most egy vidéki városban, a levéltár nyugalmazott igazgatójaként írnék alkalmi cikkeket a megyei napilapba. A második mester azonban újságírót faragott belőlem. Amikor pedig visszatértem az Egyetemi Élet közösségébe, a diplomáig tartó időt már zökkenőmentesen töltöttem el Laci bácsi „birodalmában”.

A véletlen úgy hozta, hogy ugyanabban az évben kerültünk a fővárosba, ő vissza, én pedig „föl”. Ő be is fejezte az újságírást, én akkor kezdtem igazán. Amikor pedig bukdácsoltam az ÉS publicisztikai rovatvezetőjeként, mert nem sikerült ütős kéziratokat szerezni a nagy öregektől, egy nála tett látogatás döntötte el a sorsomat. Ültünk Angyalföldön, az Arasz utcai lakás nappalijában, és az akkor már vidéki értelmiséggel foglalkozó szociológus azt kérdezte: miért nem keresek publicistákat a megyei napilapok szerkesztőségeiben? Ez volt ama felismerés, amely talán az irodalmi hetilap javára is vált. Az arasznyi lakásban azóta többször is megfordultam, ezzel magyarázható, hogy amikor közeledett Laci bácsi 80. születésnapja, nyilvánvaló lett, hogy a tanítványai nem férnek el benne.

Bulit szerveztünk neki a Pallas-páholy hangulatos pincehelyiségében, ahol elfértek az Egyetemi Élet hajdani munkatársai. Voltak köztünk szociológusok, orvosok, tanárok, népművelők, még egy vegyész is akadt. Ahogy beszámoltunk életünk alakulásáról, kiderült, hogy sokra vitték a tanult hivatásukban. Az egykori diák-újságírók digitális ismerősök, olvassák a Médianaplót. Ha majd Laci bácsi felesége értesít, hogy mikor lesz a temetés, e rovatból tudják meg a helyet és az időpontot. A végső tiszteletadással köszönhetjük meg néhai szerkesztőnknek, hogy elsősorban azt tanultuk tőle, miként írhatjuk meg, mondhatjuk el szigorúan szakmai gondolatainkat a nyilvánosság fórumain.