290991 László él Magyarországon. Tegnap óta eggyel kevesebben, 95. évében ugyanis meghalt Garami László szociológus, akiben első szerkesztőmet tisztelhetem.

1965-ben kerültünk a debreceni egyetemre. Ő az Egyetemi Élet című lap felelős szerkesztője lett, én történelem szakos hallgató. Közölte a zsengéimet, és gólyaként jól éreztem magam az általa teremtett közösségben. A másodévben viszont összezördültünk valamin, már nem is emlékszem, hogy min, egy esztendeig tartott a haragszomrád. De mert hiányzott az újságírás, jelentkeztem a Hajdú-bihari Naplónál, ahol Bényei József vett a szárnyai alá (őt két éve temettük el). Ha az első mesternél maradtam volna, akkor soha nem leszek újságíró. Most egy vidéki városban, a levéltár nyugalmazott igazgatójaként írnék alkalmi cikkeket a megyei napilapba. A második mester azonban újságírót faragott belőlem. Amikor pedig visszatértem az Egyetemi Élet közösségébe, a diplomáig tartó időt már zökkenőmentesen töltöttem el Laci bácsi „birodalmában”.

A véletlen úgy hozta, hogy ugyanabban az évben kerültünk a fővárosba, ő vissza, én pedig „föl”. Ő be is fejezte az újságírást, én akkor kezdtem igazán. Amikor pedig bukdácsoltam az ÉS publicisztikai rovatvezetőjeként, mert nem sikerült ütős kéziratokat szerezni a nagy öregektől, egy nála tett látogatás döntötte el a sorsomat. Ültünk Angyalföldön, az Arasz utcai lakás nappalijában, és az akkor már vidéki értelmiséggel foglalkozó szociológus azt kérdezte: miért nem keresek publicistákat a megyei napilapok szerkesztőségeiben? Ez volt ama felismerés, amely talán az irodalmi hetilap javára is vált. Az arasznyi lakásban azóta többször is megfordultam, ezzel magyarázható, hogy amikor közeledett Laci bácsi 80. születésnapja, nyilvánvaló lett, hogy a tanítványai nem férnek el benne.

Bulit szerveztünk neki a Pallas-páholy hangulatos pincehelyiségében, ahol elfértek az Egyetemi Élet hajdani munkatársai. Voltak köztünk szociológusok, orvosok, tanárok, népművelők, még egy vegyész is akadt. Ahogy beszámoltunk életünk alakulásáról, kiderült, hogy sokra vitték a tanult hivatásukban. Az egykori diák-újságírók digitális ismerősök, olvassák a Médianaplót. Ha majd Laci bácsi felesége értesít, hogy mikor lesz a temetés, e rovatból tudják meg a helyet és az időpontot. A végső tiszteletadással köszönhetjük meg néhai szerkesztőnknek, hogy elsősorban azt tanultuk tőle, miként írhatjuk meg, mondhatjuk el szigorúan szakmai gondolatainkat a nyilvánosság fórumain.