Az új esztendő első napjáról Tabi Lászlónak van egy hangulatos tárcája. Szilveszterkor korán feküdt le, és másnap reggel azért kelt föl, hogy az utcán találkozhasson bulikról hazatántorgó emberekkel, akiken szánakozhatott. Életműve nem érte meg a XXI. századot, én pedig 2020 első napján épp most tértem vissza a reggeli sétából. Teremtett lélekkel se találkoztam, feltűnt viszont a sarki Ofotért üvegajtaján egy cédula. Tudtul adta, hogy december 31.-én megszűnt az üzlet. Erről jutott eszembe, hogy be kéne vonalazni egy A/4-es papírlapot.

Függőlegesen 30 médium neve fér el rajta, vízszintesen 14 krecli a hónapoknak, illetve az elején a szerkesztőségi jelöléseknek, a végén pedig a rovátkák összegzésének. Olvasás közben ugyanis a fehér lapon vékony hegyű, fekete filctollal jelzem az olvasmányélményt: a figyelemre méltó, ütős, szellemes, továbbgondolásra serkentő, egyszóval jó mondatokat. Kiderült, hogy az idei lapról ki kell hagyni a tavaly megszűnt médiumokat, például a kormánypárti profiltisztítás áldozatául esett Magyar Időket és Echo TV-t. De ha már húzogatom azokat a fránya vonalakat, érdemes azt is áttekinteni, vajon milyen volt tavaly a hazai redakciók mondattermő képessége.

Napilapnak tekinthető az újságon kívül az online médium is, amely a hírek mellett közli a mondatok kiválasztására alkalmas véleményeket. E kategóriában az ATV eggyel több mondatot produkált, mint a Facebook (167-166), mögöttük van a Népszava (104), a hvg.hu (66), a 24.hu (59), a Magyar Nemzet (57), az Index.hu (46), a Klubrádió (45) és a Magyar Rádió (33). A hetilapok mezőnyét a Magyar Hang vezeti 44 jó mondattal, mögötte található a Magyar Narancs (39) és a 168 Óra (38).

A papírlapot persze meg is lehet fordítani. A hátoldalra szoktam felírni ama médiumok nevét, amelyek nem fértek be az első harminc közé. Tavaly feltűnt a Mandiner.hu előretörése (25), a HírKlikk.hu-é (24) és az Azonnali.hu-é (22). De ha az idén átírom őket a címoldal hónapos kreclijeibe, akkor ki kell hagyni olyan szerkesztőségeket, amelyek 2019-ben lemaradtak a mondattermelésben. (Ettől persze még redakciók, elvégre híreket is állítanak elő.) Az idei címoldalról így marad le a Magyar Időkön és az Echo TV-n kívül a Fühü.hu (15), az Origo.hu (9), a Magyar Távirati Iroda (6) és a 888.hu (2).

Végül pedig hadd pontosítsam tegnapi önmagamat. Azt írtam, hogy körülbelül száz médiumból gyűlnek össze a jó mondatok. Több évnyi tapasztalat alapján saccoltam. Most már számoltam is, nos, 109-ből.            

A kommentkultúra fikázó része egyhangú és szánalmas. Amit azonban tegnap este 19.06-kor küldött Eugene Horse, arról nehéz eldönteni, vajon a segíteni akarás vagy a rosszindulat szándékával íródott-e. Ezt írta ama bejegyzésemre, miszerint a nyilvánosság hivatalos és hivatásos fórumairól kiszorított írástudók a Facebookon jelennek meg, és szállóige-gyanús mondataik külön szigetet alkotnak: „Ez olyan kedves kis öregemberes hobbi, mondatokat innen-onnan gyűjtögetni. Értelme nem sok van, de biztos leköti a fölösleges időt.”

A takibacsi@gmail.com címről jelentkezett be, és tudható róla, hogy 0 bejegyzéshez 2018. szeptember 19. óta 1223 hozzászólást társított. Alig több mint egy év alatt naponta három kommenttel vétette észre magát. Egyébként Taki bácsi a Szomszédok című tévésorozat szereplője, a csupa szív taxisofőr mindenkinek igyekezett segíteni. De ha a hozzászóló hozzám hasonló korú, akkor talán mégiscsak tartalmasabban töltöm ki „a fölösleges időt”, mint ő a mások gondolataihoz fűzött, nem túlságosan ütős mondatokkal. Ettől függetlenül lehetséges, hogy megjegyzésében van igazság, ez azonban csak a jövőben derül ki.

A mondatok gyűjtése mögött könyvterv rejlik. Amidőn Orbán Viktor megalakította második kormányát, elhatároztam, hogy a nyilvánosság mintegy száz fórumáról összegyűjtöm a legjellemzőbb mondatokat. Abból indultam ki, hogy a polgári demokráciára emlékeztető választási vetésforgó nyomán, 2014 karácsonyán jelenik meg a kollázs-kötet, és a négyszer 365, vagyis másfél ezer mondatból kirajzolódik a magyar társadalom közérzete. Igen ám, de Orbán úr újabb négy évvel nyújtotta meg a hatalmát. Sebaj - gondoltam -, a karcsú kötetből testesebb könyv lesz. Most tartunk a hatalomgyakorlás tizedik évében, és magam is kíváncsi vagyok, vajon a kilencszer 365 mondatból kikerekedik-e az Orbán-korszak hangulata.

Az is felötlik persze, hogy ha a miniszterelnök úr éppen most akarja beszántani a magán-könyvkiadást, akkor lesz-e vállalkozó az egyre terjedelmesebbnek ígérkező mondat-kollázs megjelentetésére. De ha esetleg a névtelen kommentelőnek lenne igaza, vigasztalna valamelyest, hogy az „öregemberes hobbi” hozott néhány millió forintot. 2010 közepe óta ugyanis mindig akadt szerkesztőség, amely fizetett a megrendelt mondat-összeállításokért. Vajon a hozzászóló miből egészíti ki a nyugdíját? Mert amivel kitöltötte „a fölösleges időt”, aligha hozott pénzt a konyhájára.           

A nyilvánosság dokumentátoraként gyűjtöm a mondatokat. Három évtizednyi tapasztalatom, hogy évente mintegy 1500-at érdemes följegyezni, és 80-100 között van ama mondatok száma, amelyekből szállóige lehet. Ehhez persze ki kell kerülniük a nyilvánosság látogatottabb fórumaira, hogy a médiafogyasztók addig fúrják-faragják, amíg egy közismert személyiség a nevére veszi őket.

Régóta kísérletezem azzal, hogy a mondat-jelenséget körülírjam, most azonban el kell ismerni, hogy helyettem Jolsvai András ragadta meg a lényeget. A szerkesztésből élő író egy születésnapi interjúban kifejtette a digitális sajtóról, hogy „A sebesség fontosabb, mint a mondat.” (24.hu, 2019.12.26.) Ezt eddig is tudtuk, csak éppen nem sikerült tömören megfogalmazni. A velős meghatározásból azonban az következik, hogy az ütős mondatok megalkotásában a hagyományos (papír alapú) sajtó tartja a hadállásait, elvégre a digitálisban fontosabb a gyorsaság, amit szakmai kifejezéssel hírversenynek nevezünk. Csakhogy a helyzet áttekintéséhez figyelembe kellene vennünk a nyilvánosság harmadik rétegét, az elektronikus sajtót (a rádiókat és tévéket) is.

E búcsúzó évben 82 mondatot emeltem át az 1989 óta létező szállóige-gyűjteménybe. Közülük 22 származik az offline sajtóból, 21 az elektronikusból, a maradék 39 pedig a digitálisból. Az arány látszólag nem támasztja alá Jolsvai András igazát, elvégre a nyilvánosság legújabb közlési formájában nem csökkent a mondat jelentősége, hiszen a digitális sajtó a mondagyártásban is lekörözte idősebb versenytársait. Igen ám, de ha megnézzük a részleteket, akkor figyelemre méltó összefüggés bontakozik ki. Ama bizonyos 39-ből 21 látott napvilágot a Facebookon. Ebből két következtetés adódik.

Az egyik az, hogy a nyilvánosság három rétege mellé kéne sorakoztatni egy negyediket, a közösségi médiát (a Facebookot, a Twittert és az Instagramot). A másik következtetés pedig az, hogy a nálunk legismertebb, legolvasottabb közösségi oldal kínálja fel magát azoknak az írástudóknak, akik különböző, leginkább politikai okból kiszorultak a nyilvánosság drágábban előállítható, államilag támogatott vagy/és kormánypárti, illetve ellenzéki pártokhoz közelebb álló médiumokból. Félő, hogy a nyilvánossági rétegek újraértelmezése nem oldja meg az imént részletezett problémát, marad tehát a másik lehetőség. Az a benyomásom, hogy idén a Facebook lett a szállóige-gyanús mondatok bölcsője.

Tíz mondat a Facebook 2019-es évfolyamából

A legfontosabb kormányzati kommunikációs eszköz a trollbamondás. (László József újságíró, január 16.)

Tarlós a golyóit Orbán nadrágjában hordja. (Puzsér Róbert publicista, március 2.)

A szépirodalom megcsúnyult. (Z. Pintye Zsolt nyíregyházi újságíró, május 16.)

Nem tányérból, hanem tenyérből eszünk. (Föld. S Péter újságíró, július 1.)

Kenyerem javát már megették. (Hell István közíró, augusztus 13.)

Az a rendszer rezsim, amelynek saját csőcseléke van. (Miklós Gábor újságíró, október 12.)

Ahol a könyvespolc érintkezik a szántófölddel, ott válik ketté az ország. (Sándor Erzsi író, október 15.)

Borkai a test, Kásler a lélek. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, október 29.)

Nem mindegy, hogy a tökünk van tele a politikával, vagy a politika van tele a tökünkkel. (Szele Tamás újságíró a Gréczy-ügyről, december 20.)

Az idő nekünk dolgozik, csak kicsit magas az órabére. (Balla D. Károly ungvári költő, december 29.)

A legutóbbi napokban Orbán sajtózott, Medgyessy demokráciázott, Lendvai felezett, Gálvölgyi nempolitizált, Spiró pedig németezett. Lefülelt mondatok.

A nevére nem, a bajszára annál inkább emlékezni fogunk. (Rab László újságíró Kövér Lászlóról, VárosiKurír.hu, december 22.)

Kis nullából lett nagy nulla. (Kéri László politológus a KDNP-ről, Klubrádió, december 23.) 

Ez fele-fele ország. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, ATV, december 23.)

A kormány az NB I-ben focizik, az ellenzék megye kettőben. (Naszádos Zsófia és Prinz Dániel Momentum-szakpolitikusok a gazdaságpolitikáról, 24.hu, december 23.)

Aki belenyúl a közösbe, annak levágjuk a kezét, és kivágjuk a rendszerből. (Dorosz Dávid Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester-helyettes, Azonnali.hu, december 23.)

A mi sajtónk annyira szabad, hogy ennél szabadabb belátható időn belül már nem lesz. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, december 23.)

Magyarországon a sajtó szabadabb és sokszínűbb, mint Ausztriában vagy Németországban. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Nemzet Online, december 24.)

Megint olyan világban élünk, amikor nemcsak kipécézett ellenségek vannak, hanem olyanok is, akiket a hatalom elgázol, mert segítséget nyújtanak a bajba jutottaknak. (Iványi Gábor, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke, HírKlikk.hu, december 24.)

Úgy tűnik, a csomagolópapír fontosabb, mint a csomag. (Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, Magyar Rádió, december 24.)

Nem lehet azt mondani, hogy Magyarországon nincs demokrácia, de azt sem, hogy van. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, ATV, december 25.)

Azt látom, hogy mindent le akarnak uralni, ez pedig nem egy demokrácián belül értelmezhető akarat. (Krusovszky Dénes író, hvg.hu, december 25.)

Pártállástól függetlenül mindenki szexista, de főleg a fideszesek. (Döme Zsuzsanna kutyapárti politikus, ferencvárosi alpolgármester az önkormányzati képviselőkről, Azonnali.hu, december 25.)

Túl rövid az élet, hogy egyetlen csapatunk legyen. (Tőrös Balázs youtuber, NBA-szakértő, Klubrádió, december 25.)

Az elmúlt rendszerben nem foglalkoztam politikával, és a politika sem foglalkozott velem. (Gálvölgyi János színész a Kádár-korszakról, YouTube.com, december 26.)

A rendszer összenőtt a lopással. (Lengyel László politológus, ATV, december 26.)

A sebesség fontosabb, mint a mondat. (Jolsvai András író a digitális sajtóról, 24.hu, december 26.)

Az állami tévé paródiája a közszolgálatiságnak. (Csepeli György szociálpszichológus, HírKlikk.hu, december 27.)

Magyarország Németország legszegényebb tartománya. (Spiró György író, Klubrádió, december 28.)

A magyar tudomány a rendszerváltás óta egyre kevesebb pénzt kap. (Maróth Miklós, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat elnöke, PestiSrácok.hu, december 28.)

S ha államfői minőségében voltak is kritikusai, azt senki sem vitathatja, hogy Schmitt Pál félig visszavonultan is a magyar sport legtekintélyesebb sportvezetője. (Novák Miklós újságíró, Magyar Nemzet, december 28.)

Az idő nekünk dolgozik, csak kicsit magas az órabére. (Balla D. Károly ungvári költő, Facebook.com, december 29.)

Az idén fedeztem föl a HírKlikk nevű portált. 22 följegyzésre érdemes mondatot találtam benne, ami persze önmagában nem mond semmit. De ha a sokkal több munkatársat foglalkoztató és állami pénzből kistafírozott médiumokhoz viszonyítjuk, akkor feltűnő, hogy a Hír TV-ben 20-at leltem, a közszolgálati tévében pedig 17-et. A szegényes kiállítású portálra fordított pénz hatékonysága tehát sokszoros. 

Ezt mások is tudhatják, például Csepeli György szociálpszichológus, aki kötélnek állt, és nagyon érdekes interjút adott neki. Egyetlen mozzanatot emelnék ki a beszélgetésből. Az újságíró az önkormányzati választás kampányát firtatta, és a tekintélyes társadalomtudós visszakérdezett: „Tudja, mit nem fognak elfelejteni? Nem a szexuális aktust, ilyet lehet látni - a Borkai lyukas zokniját.” Majd így folytatta. „Ez a lyuk mindent elmond a rendszerről…Azt, hogy föntről úgy nézek ki, mint egy abszolút úriember, és lent meg proli vagyok, aki mindig is voltam.” Idejegyzem a következtetését is: „A lyukas zokni mindent visz.” (HírKlikk.hu, 2019.12.27.)

A Borkai-ügy hidegen hagyott, bár szakmai kíváncsiságból megnéztem a titokban fölvett videót az adriai jachton lezajlott orgiáról. Akkor kölcsönzött ihletet az olimpiai bajnok lepedőtornász meztelen ülepe, amidőn egyik digitális ismerősöm a Facebookon megosztott egy kinagyított fényképet. A győri polgármester összes öltözéke egy pár zokni volt, az egyik talpán jókora lyukkal. Ez nálam csakugyan mindent vitt, írtam is róla egy tárca műfajú bejegyzést, amelyet a sikeresebbek közé sorolnék. Megjelenése után azonban olvastam valahol, hogy a zokni csupán a mémgyártók képzeletében került Borkai talpára.

Októberben, a botrány tetőpontján hitelt adtam a digitális ismerősnek, aki egyébként újságíró, és felelős beosztásokban dolgozott az egyik közművelődési médiumnál. Nem hiszem, hogy tudatosan torzított volna, inkább azt feltételezem, hogy őt is megvezették - már ha a zokni nem felel meg a valóságnak, talpán azzal a fránya lyukkal. Kár, hogy a fénykép igazságtartalmát nem sikerült ellenőrizni. A videófelvétel eltűnt a világhálóról, pedig jó volna tudni, vajon a Fidesz-politikus alul „prolinak” bizonyult-e, vagy az ellenzéki kampány-szakemberek vették észre a kinagyított fotóban rejlő lehetőséget. Ha esetleg az utóbbi történt, akkor ez nem lett volna szép tőlük, bár az erkölcsi értékítélet sem változtat azon, hogy a lyukas zokni csakugyan vitt mindent.          

A neves tévés, Wisinger István barátilag szólt hozzá tegnapi bejegyzésemhez. Szerinte 1989. december 25-én azért nem vehették videószalagra a Ceausescu-házaspár kivégzését, mert a konnektorból véletlenül kirúgták a kamera csatlakozóját. Továbbá azért nem cserélhetett sálat és cipőt Elena Ceausescu a bírósági ítélet és a kivégzés között eltelt rövid időben, mert összekötötték a kezét.

A bejegyzésben összefoglaltam Parászka Boróka marosvásárhelyi közíró álláspontját, amikor pedig a sajátomat fogalmaztam meg, ezzel kezdtem: „Azt már én fűzöm hozzá, hogy…” Van tehát egy nyitott kérdésünk, amelynek megválaszolására nem vállalkozom. De ha már a bejegyzésnek lett utóélete, megemlítek valamit, amire tudok felelni. Az egyik digitális ismerős azt olvasta ki a tegnapi bejegyzésből, mintha volna személyes közöm a Ceausescu-ügyhöz. Nem téved. A rögtönítélő bíróság elé került vádirat első pontja népirtás volt hatvanezer áldozattal, hozzá számolom a családunk kétfőnyi veszteségét is.

Erdélyi falunkban szinte kizárólag magyarok élnek. Halottak napján Magyarországról jártunk vissza a református temetőbe. Miközben járkáltam a fejfák között, azt vettem észre, hogy a férfiak magyar neve után a feleségek német vezetékneve olvasható. Magyarázatért apám elvitt a helybéli paphoz, és a tiszteletes úr elmesélte: elődjének feltűnt, hogy a rokonházasságok következtében elég sok debil gyerek született. A báli szezont egész évnyire bővítette, és a havonként megszervezett táncrendezvényekre tódultak a szomszédos sváb faluból érkezett lányok. Az apjuk ugyanis nem osztotta szét a földet a gyerekek között. Az elsőszülött fiúnak adta, a lányoktól pedig némi hozomány révén igyekezett megszabadulni.

Unokatestvérem a múlt század hetvenes éveiben egy bálon ismerkedett meg a szomszédos faluból való lánnyal. Szerelem szövődött közöttük, és néhány hónap múlva össze is házasodtak. A fiatalasszony terhes lett, de komplikációk léptek föl nála. Csakhogy a diktátor megtiltotta az abortuszt, és a kampány arca Elena Ceausescu, „a nemzet anyja” lett. Az állami bizottság nem engedélyezte a terhesség megszakítását, és a feleség a gyerekkel együtt belehalt a szülésbe. A gyászév letelte után megözvegyült unokatestvérem elvette a feleség húgát, akinek jogán kivándoroltak az NSZK-ba. Amidőn ösztöndíjasként néhány hónapot egy ottani egyetemen töltöttem, meglátogattam őket. Jól sikerült a házasságuk, és közös nyelvüket, a románt németre cserélték.        

Néhány napja a politikai elit öltözködéséről tűnődtem. Előfordult benne Parászka Boróka neve is, és meghökkentett, sőt felháborított, hogy a jobboldali trollok milyen dühvel gyalázták a marosvásárhelyi közírót. De ha a minősítgetések nem lettek volna minősíthetetlenek, akkor talán sosem fedeztem volna föl a Facebook-oldalát. Üzenőfalán egy karácsonyi történetet találtam, amely újabb adalékul szolgál a divatkultúrához .

Szinte napra pontosan harminc évvel ezelőtt, 1989. december 25-én lőtték agyon a román diktátort és a feleségét. Parászka kollegina kockáról kockára nézte végig a korabeli videófelvételt, és azt vette észre, hogy Elena asszony nem az alkalomhoz illő módon öltözött. Úgy képzelem, hogy két oka lehetett az elegáns viseletre. 1. Volt ugyan menekülésre alkalmas holmija, de a férjével együtt nem számított a tiltakozáshullámra, és váratlanul kellett távoznia Bukarestből. 2. A házi ruhatárban nem volt túrabakancs, bélelt nadrág és bunda, ezért a Román Tudományos Akadémia négy elemit végzett elnöke, a tekintélyes nyugati egyetemek díszdoktora sötétbarna szőrmegallérral ellátott, kapucsinó színű szövetkabátban, barna körömcipőben és könnyű, krémszínű kendőben kászálódott ki az alkalmi börtönnek használt katonai terepjáróból.

Eme öltözékben dideregte végig a statáriális tárgyalást. Rendszeresen méltatlankodott, hiába nyugtatgatta Ceausescu, aki már fölismerte, hogy miért ültek össze a hadbíróság tagjai. Maga a kivégzés nem látható a felvételen. A hivatalos indoklás szerint azért nem, mert a kamerát tartó - a harcedzett ejtőernyősök közül kiválasztott - operatőr keze „megingott” a drámai pillanatban. Azt viszont az egész világ megismerhette, hogy miközben Románia legbefolyásosabb asszonya élettelenül rogyik a földre, már nem a barna körömcipő van rajta, ráadásul kendőt-sálat is váltott.

Az ítéletet a rögtönítélő bíróság döntése után nem sokkal hajtották végre. A bejegyzés szerzője pedig azon morfondírozik, vajon e rövid időt miért éppen bizonyos öltözék-elemek cseréjére használta Románia második embere. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a diktátorné kétségkívül nem öltözött az alkalomhoz illően, de ruházatában a barna különböző árnyalatai nagyon is illettek egymáshoz. Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, hogy a halálra ítélt politikusnő ekkor már fölismerte: a kilátástalan helyzetben akár a diszharmóniát is megengedheti magának.

Pikó András polgármester lett a Józsefvárosban. Most kezdi kapiskálni, hogy mit jelent, ha egy újságíró bemerészkedik a politika rideg és álszent világába. Azért került a kormánypárti támadások kereszttüzébe, mert bejelentette: „Olyan hivatali levelezések vannak a birtokunkban, amelyek arról tanúskodnak, hogy a fideszes kerületvezetés idején központi pártirányítás alatt állt a helyi újság.” (Facebook.com, 2019.12.17.)

Arra utalt, hogy Kocsis Máté, a kormánypárt országgyűlési frakcióvezetője kéziratban látta az önkormányzati lapba szánt cikkeket, sőt véleményezte is azokat. Megszólalt az ügyben Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke. Aggályosnak tartotta, hogy személyes adatok szivárogtak ki. Vitatkozott vele a Helsinki Bizottság ügyvédje, M. Tóth Balázsnak csak a végső megállapítását idézem: „Elég nagy baj lenne egy demokráciában, ha hivatalos személyeknek és közpénzből fenntartott újságok alkalmazottainak az újság tartalmával kapcsolatos levelezése nem közügy, hanem védett magántitok lenne.” (Átlátszó.hu, 2019.12.25.)

Két jogász vitatkozik. Ez akkor is normális, ha az egyik állami hatóságot képvisel, a másik civil szervezetet. Nem vagyok jogász, ezért nem is szólnék bele a vitájukba. Idestova három évtizede foglalkozom azonban a magyar pártok és kormányok médiapolitikával, és két mozzanatra figyeltem föl. Az egyik az, hogy ha két érdek ütközött, mondjuk egy személyi és egy közösségi, akkor a bíróságok a közösségi javára döntöttek. A másik pedig az, hogy a kétezres évek eleje óta a Fidesz jogászai a személyiségi jogokat fontosabbnak vélik a közösségieknél. Mindazonáltal abból indulok ki, hogy az állami hatóságot képviselő Péterfalvi Attila nem föltétlenül a kormány nótáját fújja.

Jogászként tőle függetlenül is gondolhatja, hogy a konkrét ügyben fontosabb a személyes adatok védelme, mint a sajtó szabadsága. De ha megindul a jogharmonizációs folyamat, és az eljárás eljut az Alkotmánybíróságig, vajon mire számíthatunk? A taláros testületből néhány napja távozott Stumpf István, szinte az egyedüli, aki a különvéleményeivel vétette észre magát. Ha a pozíciójukban hagyott alkotmánybírák alkalmasint, esetleg, netán, történetesen, váratlanul magukévá tennék a Fidesz-jogászok érvelését, akkor Pikó András a rövidebbet húzná az önkormányzati sajtóról kibontakozó vitában. Mindenesetre vigasztalhatná az a tudat, hogy közreműködésével a kormányon lévők végre beismernék a cenzúrát.   

A sötét pártállam is állított fel karácsonyfát, csak a Kisdedet akarta kilopni alóla. (Csurka István író, Magyar Fórum, 1994. december 22.)

A karácsony már elköltözött tőlünk. Nem a gyerekek jönnek hozzánk, mi megyünk hozzájuk. (Janikovszky Éva író, Délmagyarország, 2002. december 19.)

Szeretet nélkül egész évben el vagyunk valahogy, de karácsonykor megfagy az ember. (Lázár Ervin író, Fejér Megyei Hírlap, 2002. december 24.)

Karácsonykor legalább a Jézuska közelében ne képzeljük magunkat istennek. (Kállai Ferenc színész, Népszava, 2002. december 24.)

Karácsony előtt bejglit enni amorális. (Görgey Gábor író, Magyar Rádió, 2002. december 27.)

Egyik aktivista barátom karácsonyra kapott hangosbeszélőt a párjától. (Dóra Márton egyetemista, Hallgatói Hálózat.hu, 2013. április 19.)

Ne shopping karácsonyt, hanem szentet! (Eperjes Károly színész, Magyar Rádió, 2013. december 21.)

Nem szeretek egyedül lenni karácsonykor, de ezzel nem vagyok egyedül. (Lukács Csaba újságíró, Magyar Nemzet, 2015. december 24.)

Azzal rontjuk el, hogy karácsonyfa-díszeket rakunk a fára, amely még nincs meg. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, volt miniszterelnök-jelölt az ellenzéki összefogásról, ATV, 2018. augusztus 7.)

Profán helyett szent, mennyből az angyal. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Nemzet Online, 2019. december 24.)

Gréczy-ügyben Horváth K. József is megszólalt. A kormánypárti újságíró megcsipkedte, megdorgálta, elmarasztalta a bájaival kacérkodó ellenzéki politikust. Akit érdekel a véleménye, elolvashatja a blogján. Csupán a következtetését emelném ki: „Ismerjük a gázáremeléses időkből Lendvai Ildikó örökbecsű igazságát: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” (2019.12.22.)

Az elszólás a politikusi tevékenység velejárója. Az MSZP akkori elnöke azért beszélt lassan, hogy mindenki megértse: a Gyurcsány-kormány nem készül a fűtési anyagok drágítására, „Nem lesz gázáremelés.” Aztán lett, erre épült az ellenzékben lévő Fidesz kampánya, amelyből kicsírázott a rezsicsökkentés, az Orbán-kormányok egyik csodafegyvere. A nyilvánosság fórumain azóta is fölemlegetik a szocialista politikusnak, hogy olyasmit ígért, amit a pártja és kormánya nem tartott be. Azt azonban eddig még nem tulajdonították neki, hogy bármit is mondott volna a tisztességről és annak látszatáról. S mert ezúttal újságíró lőtt mellé, körülnéztem a szakmánkban, vajon mi, a nyilvánosság képviselői hogyan is állunk a nevezetes szállóigével.

Bombera Krisztina reggeli műsorvezető fél ébren ezzel lepett meg bennünket az ATV-ben: „Megtanultuk Dávid Ibolyától, hogy nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” (2017.06.18.) A többi újságíró, például Németh Péter 2000-ben, Dési János 2003-ban, Papp László Tamás 2004-ban és Hegyi Gyula 2009-ben másra tippelt. A szállóige kitalálójában Kósáné Kovács Magdát tisztelték. Nem is ok nélkül, erre koronatanú vagyok. Egy szórakoztató intézmény ruhatárában fölsegítettem a veterán politikusra a télikabátját, és kíváncsiságból megkérdeztem tőle, vajon hogyan emlékszik a mondásra. Félrehúzódtunk, és elmesélte, hogy a Tocsik-botrány után, tehát jó húsz éve, egy délelőtti rádióműsorban mondott ilyesmit, amelyet azóta nyakra-főre ismételgetnek.

A szállóigék keletkezéstörténetéhez tartozik, hogy gyakran kötnek ki ismert embernél. Az ütős mondatot szájról szájra adják, elvesznek belőle, olykor hozzá is tesznek. S miközben fúrják-faragják, hajlamosak közéleti személyiség nevével összekötni. Aki esetünkben hölgy, de nem Lendvai Ildikó és nem is Dávid Ibolya, hanem Kósáné Kovács Magda. A nagy hírre vergődött mondat egyébként újságírótól származik. Pallagi Ferenc fejtegette a Népszava hasábjain 1993. július 31-én: „Mindenki tudja, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.”