A neves tévés, Wisinger István barátilag szólt hozzá tegnapi bejegyzésemhez. Szerinte 1989. december 25-én azért nem vehették videószalagra a Ceausescu-házaspár kivégzését, mert a konnektorból véletlenül kirúgták a kamera csatlakozóját. Továbbá azért nem cserélhetett sálat és cipőt Elena Ceausescu a bírósági ítélet és a kivégzés között eltelt rövid időben, mert összekötötték a kezét.

A bejegyzésben összefoglaltam Parászka Boróka marosvásárhelyi közíró álláspontját, amikor pedig a sajátomat fogalmaztam meg, ezzel kezdtem: „Azt már én fűzöm hozzá, hogy…” Van tehát egy nyitott kérdésünk, amelynek megválaszolására nem vállalkozom. De ha már a bejegyzésnek lett utóélete, megemlítek valamit, amire tudok felelni. Az egyik digitális ismerős azt olvasta ki a tegnapi bejegyzésből, mintha volna személyes közöm a Ceausescu-ügyhöz. Nem téved. A rögtönítélő bíróság elé került vádirat első pontja népirtás volt hatvanezer áldozattal, hozzá számolom a családunk kétfőnyi veszteségét is.

Erdélyi falunkban szinte kizárólag magyarok élnek. Halottak napján Magyarországról jártunk vissza a református temetőbe. Miközben járkáltam a fejfák között, azt vettem észre, hogy a férfiak magyar neve után a feleségek német vezetékneve olvasható. Magyarázatért apám elvitt a helybéli paphoz, és a tiszteletes úr elmesélte: elődjének feltűnt, hogy a rokonházasságok következtében elég sok debil gyerek született. A báli szezont egész évnyire bővítette, és a havonként megszervezett táncrendezvényekre tódultak a szomszédos sváb faluból érkezett lányok. Az apjuk ugyanis nem osztotta szét a földet a gyerekek között. Az elsőszülött fiúnak adta, a lányoktól pedig némi hozomány révén igyekezett megszabadulni.

Unokatestvérem a múlt század hetvenes éveiben egy bálon ismerkedett meg a szomszédos faluból való lánnyal. Szerelem szövődött közöttük, és néhány hónap múlva össze is házasodtak. A fiatalasszony terhes lett, de komplikációk léptek föl nála. Csakhogy a diktátor megtiltotta az abortuszt, és a kampány arca Elena Ceausescu, „a nemzet anyja” lett. Az állami bizottság nem engedélyezte a terhesség megszakítását, és a feleség a gyerekkel együtt belehalt a szülésbe. A gyászév letelte után megözvegyült unokatestvérem elvette a feleség húgát, akinek jogán kivándoroltak az NSZK-ba. Amidőn ösztöndíjasként néhány hónapot egy ottani egyetemen töltöttem, meglátogattam őket. Jól sikerült a házasságuk, és közös nyelvüket, a románt németre cserélték.