Immár tábora van. Legutóbb Csurka Lászlóról emlékezett meg, nekrológja eddig 440 olvasónak tetszett. Köztük nekem is. Tudom, hogy véleménybuborékban élünk, és az úgynevezett lájkokat aligha érdemes tárgyilagos összegzésnek tekinteni. De elég régóta vagyok nyilvános szakmában ahhoz, hogy esztétikai értékítéletem ne csapjon be. A hajdani színésznőben, majd rádiós újságíróban írót tisztelhetek, aki a Facebookon olyan formába lendült, hogy nem is olvastam tőle rossz tárcát.

A MIÉP-politikus Csurka István színész öccséről tűnődvén például arra a következtetésre jutott, hogy a reszelős hangú, intrikus szerepekre kárhoztatott epizodista végül a mozgalmi rendezvényeken szavalt. A kőszínházak helyett köztereken talált magának közönséget. Ez azonban nem zavarta a zsidóságát vállaló írónőt abban, hogy magánkapcsolatuk baráti legyen. Itt botlottam abba, ami végigkíséri dokumentátori pályafutásomat. Három évtizede emelek ki mondatokat nyilvános szövegekből, és soha senki nem perelt be azért, mert a mondat ellentétbe került volna az összefüggéseivel. Most találtam meg a magyarázatot, hogy a textust miért sikerült összhangba hozni a kontextussal.

A nekrológban két figyelemre méltó mondat tűnt fel, közöttük kéne választani. Ha azt emelem ki, hogy „Minden gonosz nyilast ő játszott a magyar filmekben.”, akkor illik Sándor Erzsi jogos undorához, a Csurka István-féle párttól való elhatárolódásához. Nem illik azonban az idősebb színésztárs megbecsüléséhez. Ha viszont azt emelem ki, hogy „Sminkjének elkészítése tovább tartott néha, mint szerepe a színpadon.” (Facebook.com, 2020.06.17.), akkor érthetővé válik, hogy Csurka László a nyugdíjba vonulása után miért a köztereken felállított pódiumokon kapta meg azt a megbecsülést, amelyet a kőszínházakban érdemelt volna.

Nagyon jók ezek a rövid, tűpontos, fájdalmasan mulatságos, ha úgy tetszik: sándorerzsis történetek. Felüdülés a fészbukon olvasni őket, mert nem politikai kiáltványok. Csöndesen elmesélt emberi sorsok bontakoznak ki belőlük. Ha most lapot szerkesztenék, szerződést ajánlanék a hajdani színésznőnek és rádióriporternek, hogy kiegészíthesse a nyugdíját. Ha pedig könyvkiadóban dolgoznék, arra ösztönözném, hogy a hangulatos, továbbgondolásra ingerlő szösszeneteket szerkessze kötetté. Megörvendeztetné a gyarapodó táborát.

Tíz mondat Sándor Erzsitől

Szulák Andrea vicces személyisége felszívódott a tévécsatornák között valahol. (Mozgó Világ, 2010/5.)

/Friderikusz Sándorról/ Mindennél jobban a saját megszülető poénjai érdeklik. (Mozgó Világ, 2012/május)

/Kerényi Imréről/ Színházi ember, hatással dolgozik. (Mozgó Világ, 2014/6.)

Amit csinálunk, azt nem szégyelljük, amit szégyellünk, azt nem csináljuk. (Vasárnapi Hírek, 2016. június 18.)

A budapesti olimpia minden számában Mészáros Lőrinc fog nyerni. (Facebook.com, 2017. január 19.)

/Ungvári Tamásról/ Szerette, hogy fontos, vigyázott rá, hogy megkerülhetetlen legyen. (Facebook.com, 2019. június 29.)

Ahol a könyvespolc érintkezik a szántófölddel, ott válik ketté az ország. (Facebook.com, 2019. október 15.)

Lehet egy zászlóval több? - kérdezte a hentessegéd. (Facebook.com, 2020. január 13.)

/A karanténról/ A két macskám és a két kutyám nem érti, miért vagyok állandóan a lakásukban. (Facebook.com, 2020. április 1.)

/A járványról/ Akkor ezt kimaszkoltuk. (Facebook.com, 2020. május 18.)

Tegnap délután Bolgár György szóba hozta a hét botrányát. A Fidesz fővárosi szervezete olyan fényképet jelentetett meg a budapesti főpolgármesterről, hogy mögötte feltűnik a Dunába rogyott Lánchíd. A Klubrádió műsorvezetője szerint a fotón eredetileg Szálasi Ferenc volt, aki éppen „szemléli” a felrobbantott hidat. Szólhattak neki, hogy az ige nem igazán fejezi ki az 1946 elején készített fotó hangulatát, ezért később már úgy fogalmazott, hogy az eredeti fényképen „Szálasi látható”. Az ízlésficam érdekes, de figyelemre méltóak a fotózás körülményei is.

Szálasit és háborús bűnös társait az amerikai hadsereg Salzburgban tartotta fogva, onnan hozták 1945. október 3-án a mátyásföldi repülőtérre. Erről a Magyar Filmhíradó beszámolt. Arról is, hogy a rabomobil megérkezett az Andrássy út 60-ba, és elsőként Szálasi Ferenc kászálódik ki a gépkocsiból. Ugyanabban a fekete felöltőben, amely a fényképen is látszik, azzal a különbséggel, hogy a fején lévő kalapot a Duna budai partján már a kezében tartja. Egy nappal korábban, 1946. február 5-én indult ellene népbírósági eljárás, és azért vitték ki a Dunához, hogy nyomatékot adjanak a pernek. Március 1-én ítélték halálra, 12-én pedig kivégezték, például azért, mert az ő emberei lőttek a Dunába néhány ezer budapesti polgárt. Kegyelmi kérvényét március 13-án tárgyalta a Népbíróságok Országos Tanácsa, és azzal továbbította a köztársasági elnöknek, hogy ne kegyelmezzen meg neki.

Reismann Mariann híres fotóját közölték a Fidesz fővárosi aktivistái Karácsony Gergely fejével. A tiltakozások hatására levették a közösségi oldalukról, és azzal védekeztek, hogy ők már egy mémet vettek át, és a szerkesztő nem vette észre, hogy a fénykép eredetileg a nyilas nemzetvezetőt ábrázolja. Kínos történelmi analfabétának lenni, de még mindig jobb, mintha rájuk égne a nyilas bélyeg. Érvelésük megkönnyíti a nyomozók dolgát. A fotó ugyanis megvásárolható 2000 forintért az MTI archívumából, és a számlából ellenőrizhető, hogy ki vette meg. De ha a világhálón is megtalálható fényképet „fejelte meg” Karácsonnyal a mémes, akkor nyomon követhető, vajon kikkel osztotta meg. Ha nem tartoznak a digitális ismerősei közé, a további megosztóknak engedélyt kellett volna kérni tőle. Amennyiben a Fidesz budapesti szervezete nem élt ezzel a lehetőséggel, máris indítható ellene az igazságszolgáltatási eljárás.

Al Caponét sem alkoholhamisításért ítélték el, hanem adócsalásért.

E rovatot a kommunikáció szakos diákok számára kezdtem írni. Nem beszélhettünk meg mindent a szűkre szabott szemináriumi keretek között, és ha az újságírói felkészültség került szóba, óhatatlanul szóba került Orbán Viktor. Olyan országban élünk, ahol majd’ minden körülötte forog, és aligha árt felkészülni belőle. Ezt mulasztotta el Márki-Zay Péter tegnap este.

A hódmezővásárhelyi polgármester az ATV stúdiójában fejtegette: Orbán előtt csak Ceausescu húzatott fel stadiont a szülőfalujában. „Képzeljük el - mondta -, hogy ha Gyurcsány, Horn Gyula vagy Antall József a saját szülőfalujában stadiont épít.” Ezt azért nehéz elképzelni, mert Gyurcsány Ferenc Pápán született, egy kisvárosban. Horn Gyula Budapesten, egy nagyvárosban. Antall József Pestújhelyen látta meg a napvilágot, amely 1932-ben még falu volt, 1950-ben azonban csatlakozott a fővároshoz. Értem persze a román diktátorral való összevetést, ami tartalmilag talán pontos, helyrajzilag azonban pontatlan. Orbán Viktor nem a szülőfalujában épített stadiont.

Egy interjúban, amely 1989 december végén jelent meg a Képes 7-ben, ezt firtatta Vágó Ágnes: „Hol született, Székesfehérváron?” A válasz: „Nem. Alcsútdobozon. Aztán Felcsútra kerültem, ott nőttem fel.” Orbán még egyszer visszatért a témára: „Alcsútról, vagyis olyan átlagos dunántúli faluból származom.” (168 Óra, 1992.06.09.) Tegnap este a műsorvezető Simon András azért nem pontosíthatta Márki-Zay Péter kijelentését, mert szintén azok közé tartozik, akik Felcsútot vélik a miniszterelnök szülőfalujának. Ezzel nincs egyedül. Közös szakmánkból, az újságírásból ezt hitte például Batka Zoltán, Farkasházy Tivadar, Kálmán Olga, Odze György, Pelle János, Rajcsányi Gellért. Nem hiszi viszont Farkasházy Tivadar, Gomperz Tamás, Nagy N. Péter, Pető Péter, Rónai Egon, Váncsa István, Veress Jenő.

De ha a hivatásos tájékoztatók közül elég sokan elfelejtettek tájékozódni a nyilvánosság első számú kedvezményezettjéről, akkor el sem juthattak odáig, hogy utánajárjanak, vajon a miniszterelnök miért nem Alcsútdobozon építtette föl azt a fránya stadiont. Miért emelt hétvégi házat néhány kilométerrel arrébb, Felcsúton, és miért választott faluját ajándékozta meg a stadionocskával. Az olvasónak bizonyára feltűnt, hogy mindkét névsorban megemlítettem Farkasházy Tivadart. Közös szakmánkból ő az egyetlen, aki módosította az álláspontját. Kegyelmi pillanatában tájékozódott, hogy hitelesen tájékoztathasson.

Kapásból úgy válaszolnánk a címben föltett kérdésre, hogy 19. Annyi, ahány megye. Igen ám, csakhogy amit a formális logika sugall, az nem föltétlenül felel meg a valóságnak. Abból ugyanis, hogy 19 megye van az országban, az is következhet, hogy több is meg kevesebb napilap is lehet. Volt idő, amikor 22 megyei terjesztésű napilapot próbáltak eladni. S volt olyan megye is, a legkisebbek egyike, ahol három napilap jelent meg. Mindenesetre a Mediaworks a formális logika mellett döntött. Egyik újságja, a Heves Megyei Hírlap online változatában egri irodájába keresett munkatársat, és hogy kedvet csináljon a jelentkezéshez, röviden bemutatkozott.

2300 munkavállalóját 19 megyei napilapnál helyezte el. Aki fogalmazta a toborzó cikket - és aki szerkesztőként nem akadt fenn a pontatlan szövegen -, annak elárulom, hogy a legtöbb újságírót foglalkoztató hazai médiavállalkozás csupán 18 megyei napilapot ad ki. Nem sorolom fel őket, mert ehhez csekély a Médianapló terjedelme, de amúgy is csak annyit érdemes tudni a jelenségről, hogy épp a legnagyobb megyében, a fővárosi agglomerációban hiánycikk az ott lakók igényeit kielégítő napilap. Sokáig volt, e sorok írója például a múlt század kilencvenes éveiben dolgozott is a Fenyő János-féle Vico-céghez tartozó Pest Megyei Hírlapnak.

Jó szívvel emlékszem Puskás Csaba főszerkesztőre és a kézirataimat gondozó Mészáros Jánosra. (Vajon mi van velük?) Fenyőt 1998-ban meggyilkolták, ezután bizonytalanná vált a redakció helyzete, meg is szűnt az újság, bár néha kísérleteztek a feltámasztásával. Hisz’ az ország legnépesebb megyéjében 1 millió 240 ezer ember él. Az 1,7 millió budapesti lakost nem is számítom, holott talán ők is érdeklődnének a főváros környéki események, összefüggések iránt. A Népszava változó tulajdonosai el is tűnődtek, vajon nem járnának-e jobban, ha az ország legrégebbi újságját kineveznék a központi régió napilapjává. De végül is maradtak a jobban hangzó országos jellegnél. Nem sok hasznuk lett abból, hogy beérik az éhenhaláshoz sok, jóllakáshoz kevés 20 ezer példánnyal.

Egyébként a formális logikát táplálja, hogy jelenleg csakugyan 19 napilap jelenik meg a vidéki Magyarországon. Ebből azonban a Dunaújvárosi Hírlap városi, mind a 2786 eladott példánya erről árulkodik. Mint ahogy az összes megyei napilapot, e városit is a Mediaworks adja ki. Talán épp ez tévesztette meg a munkatársakat toborzó cikk névtelen szerzőjét és a pontatlan szöveg figyelmetlen szerkesztőjét.     

Karanténos munkával kísérleteztem ki egy dokumentációs műfajt. Kiválasztottam száz fogalmat, és hozzájuk társítottam a tíz legjellemzőbb mondatot. Ma reggel például a nyakkendőseket küldtem át az egyik szerkesztőségbe. Közben pedig arra jutottam, hogy szó szerint érdekes színben tüntetik föl a rendszerváltás utáni politikusokat.

Az 1990 előtti országgyűlés ritkán ülésezett, ezért inkább ünnepélyes öltönyöket láthattunk. A Vörös Október Ruhagyár vagy egy nagykörúti divatintézet sötét színű termékeit. A nyolcvanas években a képviselők élénk színű nyakkendőkkel enyhítették, lágyították, puhították a komor zakók látványát. 1990 közepétől kiszíneződött a parlament, az öltönyök pasztellszínekben tündököltek. Soha ennyi barack, burgundi, koráll, mandarin, menta, narancs, padlizsán, pink, püspöklila, rózsaszín, tengerészkék, tintakék, türkiz öltözék nem tűnt fel. Ezzel magyarázható, hogy a derűs, szelíd hangulatú zakók látványát élénk színű nyakkendők ékesítették. Olyan nyakravalók, amelyek már egyesületi vagy pártszínekre hasonlítottak.

Hogyan is lehetne elfelejteni Torgyán József fehér vagy bézs öltönyeit, amelyekhez zöld kravátlit viselt? Elvégre a "földmunkások" mellett a zöld-fehér fociklubot is képviselte. Az MDF-esek pedig a pasztell öltözéküket gyakran párosították fűzöld nyakkendővel, amelynek színe az 1994-es választási kampányban elárasztotta a megyei napilapokat is. Az oldalak alján átfutó politikai hirdetések betűi szintén ezen az alapon rajzolódtak ki. A szocialisták persze ragaszkodtak a vörös árnyalataihoz. Egyetlen kivétel a világjáró külügyminiszter, Kovács László volt, aki ősz hajához szürke öltönyt választott, és az ország házában meghonosította az ing színével azonos nyakkendőt.

A piros egyébként a nyugat-európai politikusoknál az erő színének számított. Orbán azonban világnézeti okból nem viselhette, ezért a Fidesz narancsos árnyalatát nézte ki magának. Azóta is a sárga különböző változatait használja. Erről megoszlik a szakértők véleménye. A többség szerint a sárga az energikusság színe. Görög Ibolya a kisebbséget képviseli. Ő az a protokoll-szakértő, aki 1987 eleje és 1999 vége között a magyar miniszterelnökök (Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József, Boross Péter, Horn Gyula és Orbán Viktor) ízlését gondozta. Nem mindig sikerrel formálgatta. Kesernyésen állapította meg: „Orbán Viktor ünnepélyes alkalmakra aranysárga nyakkendőt köt, ami a császárok színe.” (Népszava, 2015. június 29.)

A legutóbbi napokban Orbán Viktor maradványozott, Varga Judit menekültezett, Vona Gábor gyurcsányozott, Ungár Péter függetlenkedett, Tamás Gáspár Miklós pedig csak egy kicsit fasisztázott.

A Fidesz örök és megbonthatatlan vezetője. (Föld S. Péter újságíró Orbán Viktorról, HírKlikk.hu, június 8.)

Az MSZP vitt be pártokat a parlamentbe, most őt kell bevinni. (Böcskei Balázs politológus, ATV, június 8.)

Talán többeknek kellene jót tenni több pénzzel, mint keveseknek. (Körömi Attila Momentum-politikus az élsport és a tömegsport támogatásáról, Azonnali.hu, június 8.)

Szerezzünk több pénzt, mint amennyibe kerülünk! (Jávor Benedek Párbeszéd-politikus, Budapest brüsszeli képviseletének vezetője, Mérce.hu, június 9.)

Az is bolond, aki tíz év után elhisz nekik valamit. (Hargitai Miklós újságíró a Fideszről, Népszava, június 9.)

Kásler Miklós levelező szakon végezte a miniszteri munkát. (Komáromi Zoltán háziorvos, DK-politikus, ATV, június 9.)

A párt aranytojást tojó kakasa, akinek az egész DK a létét és erejét köszönheti, de egyben ő a végzete is. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus Gyurcsány Ferencről, Facebook.com, június 9.)

Berci kisiskolásként kézen állva próbált versenyt futni a társaival. (Marik Sándor nyíregyházi újságíró Farkas Bertalan űrhajósról, Szabolcs Online, június 9.)

A jelmezfestés a csalás művészete. (Tordai Hajnal jelmeztervező, M5, június 9.)

Orbán Viktor számára azért félelmetes az internet, mert nincs hatalma felette. (Fábián András publicista, Újnépszabadság.com, június 10.)

Fej-fej mellett állunk, csak az ellenzék széttöredezett. (Tordai Bence Párbeszéd-politikus, ATV, június 11.)

Valamiért az ellenzék nem akar nyerni 2022-ben. (Béndek Péter publicista, 1000leütés,blog, június 11.)

Mielőtt nekivágnánk rendszert váltani, ha nem akarjuk felkínálni magunkat neki reggelire, meg kell értenünk a működését. (Selyem Zsuzsa író, Magyar Narancs, június 11.)

Újságíró az, akinek van véleménye. (Juszt László újságíró, 168 Óra, június 11.)

Az egyik olyan szereplője vagyok a gazdasági, politikai életnek, aki berakott pénzt az ellenzéki politikába, nem pedig kivett belőle. (Ungár Péter LMP-politikus, Magyar Hang, június 12.)

Megint Mesterházyt indítja a Fidesz az MSZP-ben? (Berkó Pál újságíró a szocialisták közelgő elnökválasztásáról, Facebook.com, június 12.)

Egy valaha volt sztyeppei világ maradványai vagyunk, akik bejelentkeztek a túlélésre. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hiradó.hu, június 12.)

Ludas Matyi jelmezében Döbrögi lép fel. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Orbán Viktorról, Népszava, június 13.)

Az az ember, aki biztonságos országon keresztül érkezik, nem minősül menekültnek. (Varga Judit igazságügyi miniszter, Demokrata.hu, június 13.)

Amikor ’88-ben átjöttem Magyarországra, a macskákat is magáztam. (Ambrus Attila erdélyi jégkorongozó, a „viszkis” bankrabló, Klubrádió, június 13.)

 Aki nem antifasiszta, nem fasiszta. Csak egy kicsit. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Mérce.hu, június 13.)

Elég gyakran írok a szállóigékről. Foglalkoztat ugyanis az, amit a témakör legjobb kutatói úgy foglaltak össze, hogy a közmondás a nép szállóigéje, a szállóige pedig az értelmiség közmondása. A különbség inkább csak az, hogy a közmondásnak nincs szerzője, mert a csárdában, fogadóban, kocsmában született, és sok névtelen ember között szállt szájról szájra. A szállóige viszont úgy alakulgatott a szalonban, kávéházban, hogy a legkiforrottabb változatát egy közismert ember a nevére vette.

Nemrégiben egy szerkesztőségnek összeállítást készítettem a macskáról, és óhatatlanul bekerült a Hiller István nevéhez köthető mondat, miszerint „Sopronból jöttem, ahol a macskák is tegeződnek. (Népszava, 2004.06.17.) Akkoriban a történész végzettségű politikus már egy éve kulturális miniszter volt a Medgyessy-kormányban, de még nem választották meg az MSZP elnökévé. Ismerkedett vele a nyilvánosság, ezért vélte úgy, hogy illik beszámolnia arról, honnan is érkezett a nagypolitikába. De vajon mit is jelent figyelemre méltó mondatában a tegeződős fordulat?

A szállóige-kutatásban legalaposabb németek macskáznak ugyan, de a tegeződést nem emlegetik. A két legjobb hazai forrás, a Margalits Ede szerkesztette Magyar szólások és közmondások kézikönyve, valamint a Bárdosi Vilmos készítette Szólások, közmondások eredete tartalmaz macskás szócikket, bár épp eme összefüggéssel egyik sem foglalkozik. Találtam azonban egy érdekes mondatot a világhálón. Dávid Ferenc közgazdász, aki akkoriban mondott le a VOSZ-ban (a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségében) viselt főtitkári tisztségéről, imigyen szólt hozzá egy szigorúan szakmai kérdéshez: „Egy zsebkendőnyi országban, ahol a macskák is tegeződnek, miért van szükség ötszintű közigazgatásra?” (HírKlikk.hu, 2018.10.18.) Ekkor kezdtem kapiskálni, hogy mit jelent a macskás közmondás, amelyet két közszereplő is a nevére vett.

Hiller István Sopronja persze a nevezetes mondat elhangzásakor még csak 56 ezer lelkes város volt. Némi túlzással mindenki ismert mindenkit, a politikus erre utalt a macskák tegeződésével. Azóta szinte napra pontosan 16 év telt el. Beléptünk az Európai Unióba, később a schengeni határokon belülre is kerültünk, és az otthonos kisváros lakossága már-már megkétszereződött. Az ország keleti részeiből érkezett ágyrajárók és szobabérlők átjárnak dolgozni Ausztriába; reggel mennek, este jönnek, és a főbérlőkkel nem nagyon találják a hangot. Talán még a macskákkal is magázódnak.

Egyszer valaki elmagyarázhatná, miből él a HBO. A műsorát ugyanis nem szakítja meg negyedóránként hüvelyt nedvesítő és lábgombát pusztító krémek hirdetésével. Ez megér nekem potom 2690 forintot havonta. Különösen akkor, ha olyan filmet mutat be, mint tegnap este A rendszert.

Spanyolul beszélnek benne, s bár képzeletbeli országban játszódik, a politikai elit a nagyon is valóságos Andorrában mossa tisztára a korrupcióban szerzett pénzét. Egy másod vonalbeli politikus neve kipattan a botrányban, és pártbeli főnökei vele vitetnék el a balhét. Ő úgy dönt, hogy inkább kitálal. Igen ám, de a dokumentumok összeszedése közben kiderül, hogy nemcsak az ő pártja sáros, hanem az összes. Bár a kormány és az ellenzék közti 70:30-as arány nem hangzik el, mintha neki írta volna Lengyel László: „Nálunk nem a korrupciót bünteti az elit, hanem az elbukást.” (Magyar Nemzet, 1997.08.20.)

Rodrigo Sorogoyen 39 éves rendező mozgó, vállon tartott kamerával vétette föl a történetet. Ama képzetet kelti, hogy a nyomozgató politikust autóból, utcasarokról, szobába telepített „poloskák” révén figyelik. Csupán a film vége nem tetszett. Egy műsorvezető hölgy reklámblokkokkal megszakított élő adásban olvassa a fejére, hogy mielőtt hősiességre szánta volna el magát, másfél évtizedig jól megélt a hoci-neszéből. Ha a színészek nem a pergő spanyolt beszélnék, a középkorú, keveset mozgó, sokat ülő, húsos arcú, pocakos férfiak és nagy fenekű nők mintha a Nagyalföldről járnának a pesti pártközpontokba.

Vajon a forgatókönyv-fejlesztő bizottság kiutalt-e néhány millió forintot Rajnai Attilának? Máskülönben a korrupciós rendszert leginkább feltáró újságíró aligha készíthetné el A rendszer című magyar film nyersanyagát. Egy 39 éves rendezőnk bizonyára tűkön ülve várja, hogy néhány százmillió forintból végre tető alá hozhassa élete filmjét, amelynek főszereplője nem föltétlenül a kitálalásban látja a megoldást. A spanyol korrupciós rendszer haszonélvezőjét és áldozatát egy 52 éves, karika lábú, jelentéktelen külsejű színész, Antonio de la Torre hátborzongató hitelességgel jeleníti meg. Magyar hasonmása vajon kire hasonlítana?

Zuschlag Jánosra? Mengyi „Voldemort” Rolandra? Esetleg Kocsis István MVM-vezérigazgatóra, aki kiismeri magát a 70:30-as rendszerben is? Mindhárman a kecskeméti luxusbörtönben múlatták-múlatják az időt. Gondolom, azért kerültek éppen oda, mert Rajnai Attila a városban lakik, és könnyen tarthatta-tarthatja velük a kapcsolatot.

A megyei sajtóban június 10-én figyelemre méltó cikk jelent meg ezzel a címmel: „A politikai furkósbottá vált Facebook is legyőzhető”. A budapesti (központi) szerkesztőségből érkezett a kormánypárti kézben lévő vidéki napilapokhoz, amelyek mintegy 300 ezer példányban látnak napvilágot. A névtelen szerző egy Joachim Steinhöfel nevű német médiajogász küzdelmeit taglalta.

A világhálón meghallgattam a kellemes hangú, jól érvelő közéleti szereplőt, akit szívesen hívnak német tévéstúdiókba, mert ért a szakmájához, és szabatosan, kulturáltan fogalmazza meg az álláspontját. A se füle, se farka cikkből azonban nem derült ki, hogy mit keres a  megyei újságokban. Ha csak azt nem, hogy vele együtt közölték: Böjte Csaba erdélyi ferences rendi szerzetes egyik bejegyzését blokkolta a Facebook. Okkal vagy ok nélkül, ezt nehéz eldönteni. Azt viszont elég sokan megjósoltak, hogy a kormányzatnak nem tetszik a Facebook működése, és előbb-utóbb előkészíti a terepet a Facebook megrendszabályozására. Ehhez pedig szüksége van arra, hogy a vidéki Magyarország első számú tájékozódási fórumán is kampányolhasson ellene.

A Facebook jelentőségét akkor kezdtem kapiskálni, amidőn az egyik tanítványom jelesre vizsgázott médiapolitikából, és érdeklődtem felőle. Elmesélte, hogy egy észak-magyarországi kisvárosban önkormányzati képviselő. Az egyik ülésen elmondta álláspontját a helyi nyilvánosságot felborzoló ügyről, véleménye azonban nem tetszett a kormánypárti polgármesternek, aki megtiltotta, hogy az okfejtés megjelenhessen a néhány száz példányú önkormányzati újságban. Az ellenzéki képviselő föltette a fészbukos üzenőfalára, és a hatezres lélekszámú kisváros minden harmadik lakosa értesült az álláspontjáról. Azóta a régió legnagyobb városába költözött, és akkori pártjából (az MSZP-ből) átigazolt a Momentumba. Új pártjában épp a korszerű médiaszemlélete miatt becsülik.     

Orbán Viktor 2018. március 16-án kifejtette: „A Facebook kommunista közösségi oldal lett sajnos.” Elgondolkoztató, hogy ezt épp a Facebookon jelentette be. Ama üzenőfalon, amelyen a koronavírus járvány előtt 650 ezren olvasták a megnyilvánulásait, azóta viszont a követők száma meghaladja a milliót. Médiatörténeti érdekesség, hogy miközben a miniszterelnök intésére vár újságok, rádiók, televíziók garmadája, legfontosabb bejelentéseit a Facebookra bízza. Lehetséges, hogy nem is annyira a közösségi oldallal van baja, mint inkább azzal, hogy az a fránya ellenzék is használhatja?  

A szocialista politikusok egyre kínosabban magyarázkodnak. Mondván, hogy Korózs Lajos az egyik legjobb szakpolitikus, bár elképzelhető, hogy ezúttal elmulasztotta a magát mentősnek kiadó asszonyság ellenőrzését, különben sem ő tehet a botrányról, a kommunikációs stáb tagjai is közreműködtek a kissé furcsa videó elkészítésében. Satöbbi. Ilyenkor azonban egyetlen szó a megoldás: „Benéztük.” Ezt megbocsátja a médiafogyasztó, a mellébeszélést nem.

Az MSZP nem először csúszott el a kommunikációs banánhéjon. 2013 őszén, a bajai időközi választás előtt élelmes fickók eljátszották, hogy mi van akkor, ha a Fidesz-jelölt pénzt és tűzifát ajánlana a helybéli romáknak. A jelenetet eljuttatták a szocialista pártközpontba, ahol azt hitték - vagy akarták hinni -, hogy a választópolgárok lefizetése valójában is megtörtént. A botrány nyomán leváltották a kommunikációs igazgató Déri Balázst, és lemondott a szóvivő Török Zsolt is.

Az utóbbi utódja lett az a Kunhalmi Ágnes, aki 2019 februárjában Bangóné Borbély Ildikóval együtt tiltakozott Kövér László házelnök vitavezetési gyakorlata ellen. Egy-egy papírlapot mutattak föl a kameráknak, rajta e mondat: „Képviselőkbe folytani a szót illendő?” Nagy visszhangot kiváltó vállalkozásukban nem is annyira az volt a meghökkentő, hogy rossz a helyesírásuk, hanem hogy a skandalumot az MSZP választmányi elnöke és a parlamenti frakció helyettes vezetője hozta össze. Nyilván egy kommunikációs terv szerves részeként és a kommunikációs stábban dolgozó szakemberek közreműködésével.

S most íme, itt a harmadik botrány, amelyet megint csak nem lehetett volna összekalapálni, összekovácsolni a kommunikációs stáb nélkül. Nem lepődnék meg, ha a belső vizsgálat nyomán ismét leváltanának egy-két embert a kommunikációs munkatársak közül, mert úgy rémlik, hogy ez az elintézés módja. Azon viszont meglepődnék, ha a pártvezetők azt a következtetést vonnák le, hogy az ilyen és ehhez hasonló „benézések” rendszerszintűek. Vagy abból fakadnak, hogy lebecsülik a kommunikációs stáb tagjait, és nem veszik figyelembe a szakmai tanácsaikat. Vagy pedig abból, hogy a kelleténél jobban bízzák magukat a kommunikációs stáb felkészültségére, esetleg a felkészületlenségére.

De a szocialista pártvezetőkön milyen alapon kérhetnénk számon a kommunikációs rendszer átfogó vizsgálatát? Elvégre sokkal jelentősebb ügyben, a 2010-es, a 2014-es és a 2018-as vereség után sem osztották meg velünk a tanulságokat.