Az előkelőbb márkájú taxik sárga felületén hírül adják a szállítóipari kisiparosok, hogy ők freelancerek. Most épp üresen furikáznak, mert a turisták eltűntek. A lance eredetileg szúrófegyvert jelentett. Lándzsát, pikát, dárdát, dzsidát, kopját. Hajítani valót, amely embertestbe állt bele. A freelancer zsoldos volt. Bárkit szolgált, aki megfizette.

A XVII-XVIII. század fordulójától a hírlapírók is azonosultak a szúrószerszámmal, elvégre hegyesre vágyott lúdtollat mártottak a tintába. Például az első mai értelemben vett újságírót, Daniel Defoe-t egy whig (liberális) politikus szerződtette. Az lett a dolga, hogy a parlamenten kívül népszerűsítse a kitűnő szónok országházban elhangzott szavait. Azért vállalta a zsoldos szerepét, mert gazdája az ő szívéből is beszélt. Amidőn azonban a konzervatív (tory) kormány miniszteri tisztséget ajánlott az ellenzéki politikusnak, Defoe már nem követte. Elvonult egy vidéki udvarházba, és megírta a Robinson Crusoe című regényt.

A pályát elhagyó újságíró tekinthető tehát az első neves freelancernek. Azóta így nevezik a szabadúszókat, a szellemileg független értelmiségieket. A németek pedig freischaffender Journalist-nek. A kifejezésről lekopott a fegyveres máz, és szó szerint szabadon alkotó újságírót jelent. Néhány éve azonban a német médiabefektetők eladták magyarországi lapjaikat a kormány bizalmi embereinek. Velük együtt az újságíró németül jól hangzó jelzője is távozott.

Napjainkban a koronavírus európai gócpontja Olaszország. A járvány tönkretette a turizmust, a kereskedelmet, az éttermeket, a mozikat, a színházakat. A tönk szélére sodorta a bébiszittereket, cipészeket, grafikusokat, gyógytornászokat, idegenvezetőket, informatikusokat, kozmetikusokat, könyvelőket, manikűrösöket, masszőröket, művészeket, pedikűrösöket, pincéreket, takarítókat és taxisokat. A tágabb értelemben vett szabadúszók épp szabadon fuldokolnak. Az olasz kormány úgy döntött, hogy az alkalmi munkából élők keresetkiesését havonta 500 euróval pótolja - negyed évig. Ez körülbelül félmillió forintot jelent, és azt sejteti, hogy az olaszok három hónapra becsülik a válság kibontakozását.

A mi kormányunk még nem jutott el odáig, hogy fölbecsülje a koronavírus itteni pályafutását. De azon már töri a fejét, hogy miként kártalaníthatná a gazdasági vállalkozókat. Köztünk szólva évtizednyi működése nem azt ígéri, hogy szívén akarja viselni a szabadúszók sorsát is.

Tíz mondat a szabadúszásról

Szabadúszó lettem, bár inkább szabad fuldoklásnak nevezném. (Fellegi Ádám zongoraművész, Új Dunántúli Napló, 1994. március 28.)

Szabadúszóként nem kell örökké alkalmazkodnom mások szeszélyeihez. (Garas Dezső színész, Jászkun Krónika, 1995. február 1.)

A szabadúszó alkalmi zsenialitásból élő munkanélküli. (Bodor Pál író, 168 Óra, 1996. április 9.)

Aki ma szabadúszó, annak egyik szakmája a pénzbehajtás. (Temesi Ferenc író, Magyar Nemzet, 1998. március 23.)

A szabadúszás azt jelenti, hogy nincs melletted egy mentőcsónak, amiben megkapaszkodhatsz. (Almási Éva színésznő, Délmagyarország, 2002. július 4.)

Szabadúszó vagyok, én vagyok a magam főnöke. (Parti Nagy Lajos író, 168 Óra, 2008. január 17.)

Egy szabadúszót arra hívnak, amivel pénzt akarnak keresni. (Hernádi Judit színésznő, Nők Lapja Café, 2008. február 6.)

A szabadúszás az az állapot, amikor az ember saját maga rendelkezik a sorsa felett. (Csákányi Eszter színésznő, Vasárnapi Hírek, 2011. szeptember 18.)

A szabadúszás létforma, életérzés, a szabadság és a mókuskerékből való kitörés ígérete. (Sudár György újságíró, Player.hu, 2013. április 4.)

A szabadúszás olyan, mint a motorozás. Bukósisak nélkül sokkal nagyobb élmény, de ha elesel, nagyobbat koppansz. (Stiller Ákos fotóriporter, hvg.hu, 2018. január 11.)

Közeledik március 15-e, amikor díjazzák az újságírókat. Sajtóreggelire hívják őket, és beszédet mond a hatalom valamelyik képviselője. Például a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat elnöke. Ivanics Ferenc az első Orbán-kormány országlása idején eme örökbecsű mondattal küzdötte be magát a magyar sajtó legújabb kori történetébe: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002. március 14.)

Az immár negyedik Orbán-kormány fácánjai egyre kevésbé méltányolják a vadászok igyekezetét. Inkább azokat részesítik előnyben, akik segítik a szárnyalásukat. Ezzel magyarázható, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége kiszállt a Táncsics-díjból. Hiába javasolta vadászatban erős tagjait a legnagyobb becsben tartott újságíró kitüntetésre, amelyet egy korántsem konzervatív értékrendű tollforgatóról neveztek el, a kormányzat figyelmen kívül hagyta az indítványait. A MÚOSZ megalapította hát a Magyar Sajtó-díjat, amelyet most testvériesen megosztott a papír alapú, a digitális sajtó és folyóirat-irodalom egy-egy képviselője között. (N. Kósa Judit népszavás, Magyari Péter 444-es és Tódor János szociográfus újságíróra utalok.)

Az a benyomásom, hogy a legrégebbi újságíró szervezet csakugyan szakmai teljesítményeket vett figyelembe, nem pedig világnézeti irányultságokat. Lényegében ugyanez mondható el a hat Aranytoll-díjasról is. Közülük csupán a Népszava volt főszerkesztője, Horváth Gábor lóg ki. Mert bár kitűnő külpolitikai újságíró, de még van ideje az életművét kiteljesíteni, az ötvenesek közé tartozik ugyanis. Márpedig az Aranytoll a korosabb újságíróknak való. Alapító okiratából sikerült ugyan kispórolni az életkort, a szokásjog szerint azonban eddig hetven körüli tollforgatók tűzhették gomblyukukba a kicsinyített aranytollat. Az idén Barát József, Báron György, Bokor Pál, Kő András és Léphaft Pál.

Az utóbbi kettő konzervatív értékrendű. Ami azt jelenti, hogy a MÚOSZ nem viszonozza a kormányzati elfogultságot. Különösen a szabadkai Léphaft Pál elismerésének örülök, akit a legjobb politikai karikaturistának tartok (megszűnéséig a Heti Válasz című hetilapot tüntette ki csipkelődő-ironikus politikusportréival). Ráadásul személyében nem fővárosi újságírót méltányolt a legnépesebb magyar újságíró szervezet. A határainkon belül is  találhatott volna vidéki kollégát az Aranytollra, talán majd jövőre.       

Adamik Ferencet néhány perce köszöntöttem föl telefonon. Szellemileg és fizikailag is rendben van, csak a térde rakoncátlankodik. Az egyik osztálytársam, Ruszkai Jancsi ajánlott neki egy mágneses izét, amely talán enyhíti a fájdalmait. Egyébként mára szerveztek egy születésnapi ünnepséget a régi nagy kosárcsaták színhelyén. Épp most kapta az értesítést, hogy elmarad, mert száznál többen jelentkeztek rá, márpedig a koronavírus miatt az átlagosnál népesebb összejöveteleket el kell halasztani.

Ha túl leszünk a járványon, talán még én is eljutok a kecskeméti sportcsarnokba, noha nem kosarasként voltam a tanítványa. Bár kosárlabdából lett mesteredző, atlétikából is szakedzői képesítése van. A „nagy” Adamik Zoltán - az ötvenes évekbeli 400-as csúcstartó és főiskolai világbajnok - öccseként Adamik tanár úr maga is futott, sőt rövidtávon főiskolai bajnokságot nyert. A TF-es diploma megszerzése után jutott el a fővárostól 86 kilométernyire lévő Kecskemétre. Például belőlem szintén 400-ast nevelt, és amidőn iskolacsúccsal megnyertem az országos középiskolai bajnokságot, felajánlotta a tegezést. Ennek bejelentését azonban elhalasztottuk az érettségiig, hogy lépésnyi távolságot tarthasson az osztályunktól.

Későbbi szenvedélyét, a kosárlabdát úgy szervezte meg, hogy a két gimnázium, a Katona és a Bányai diáklányaival eljutott az NB I-be. Ha Budapesten játszottak, majd’ mindig kimentem a meccseikre, hogy válthassak vele néhány szót. S hogy megcsodálhassam Bild Katit, Turi Évát, Kiss Marit, Magyar Mártát, Zsolnay Gyöngyit, Iványi Dalmát, akik szétfutották az ellenfelet. Ez volt Adamik tanár úr nagy trükkje: atlétikai alapra helyezte a kosárlabdát. Ma reggel megkérdeztem tőle, hány lányt nevelt a nemzeti válogatottnak. Tizennyolcat mondott (atlétikában pedig „csak” három fiút és egy lányt).

Bennünket a lakásától kétpercnyi távolságra, a KTE-pálya salakján edzett. Innen biciklizett először a Katona Józsefről, majd a Bányai Júliáról elnevezett gimnáziumokba. A kerékpárral összenőtt, tagbaszakadt férfi a város jellegzetes tartozéka volt, míg bírta a térde. Nemrégiben utánpótlásképző tevékenységéért megkapta a megye díszoklevelét, Kecskemét díszpolgárának azonban mindmáig nem szavazták meg. Megkérdeztem tőle, miért nem. „Azért, mert nagy a pofám” - mondta kesernyésen. Üzenem a „hírös város” önkormányzati képviselőinek, hogy nem a simulékony természetű polgárok írták be magukat Kecskemét fejlődéstörténetébe.                 

A Népszava mai számában érdekes cikk jelent meg. Warga Marcell olajmérnök ironikus hangvételű írásban ábrázolja a miniszterelnököt. Jellemzésül csak a második mondatát idézem: „Divatosan buggyos nadrágjába belekapott a szél.”  Tudjuk, hogy miről van szó. Orbán Viktort néhány hónapja lefényképezték az uniós kormányfők társaságában. A jól vasalt öltönyben feszítő politikusok közül azzal lógott ki, hogy a nadrágja gyűröttnek hatott. Mintha egy nála tíz centivel magasabb testőrétől kérte volna kölcsön. A kép azóta is beszédtéma asztaltársaságokban és publicisztikákban. 

Egyszer én is írtam azokról, akik a vidéki Magyarországon szalagokat vágnak át, és a megyei lapokban közölt fényképek tanúsága szerint ritkán igazíttatják méretre a jó minőségű anyagból készült konfekciós nadrágjukat. De őket se gyanúsítottam, hogy utánozzák a miniszterelnököt. Mint ahogy róla se feltételeztem, hogy a „buggyos” - érdesebb megfogalmazásban a „trottyos” - nadrágban divatot teremtett volna. Inkább ízlésficamot sejtettem a jelenség hátterében, az éppen hatalmon lévő politikusok ódzkodását a ruhajavító kisiparosoktól. A néhány hét előtti téma adta az ötletet, hogy az újévtől kezdve figyelmesebben tanulmányozzam ama négy megyei újságot, amelyeket napról napra átlapozhatok.

A protokolláris felvételeken feltűnt, hogy az új vagy felújított játszóterek, sportpályák, baromfifarmok, vágóhidak, pálinkafőzők, közlekedési csomópontok, országutak átadásán szinte kizárólag sötét öltönyös férfiak vannak jelen. (Bár az átvágandó szalag két végét fiatal és csinos hölgyek tartják.) E férfias, paternalista közegben a 112 miniszterből, államtitkárból, államtitkár-helyettesből, országgyűlési képviselőből, polgármesterből, önkormányzati cég vezérigazgatójából, az átadandó intézmény igazgatójából 77-nek omlott hurkákban a bokájára az a fránya nadrágszár. A sors iróniája, hogy az arány épp úgy kétharmados, mint a hatalomgyakorlás lehetősége.

A helyzet mégse tekinthető a kormánypártok belső ügyének, elvégre október 13-án, a helyhatósági választáson elég sok ellenzékiből lett például polgármester. Ha szükséges, vajon az ő ízlésükből telik-e az ünnepi nadrág megkurtítására? Erre azért nincs hiteles válaszom, mert valamilyen rejtélyes okból a szalag átvágására esélyes ellenzéki politikusokat ritkán mutatja a kormánypárti alapítványhoz tartozó megyei sajtó. Ha feltűnnek is egy-egy fényképen, leginkább az asztalnál ülnek, és csak deréktól fölfelé látszanak. 

Tegnapi bejegyzésemnek kétféle visszhangja volt. Az ismeretlen telefonálók és álneves hozzászólók kikérték maguknak, hogy a vesszőnélküliséget kérem számon a szövegeiken. Őket már aligha lehet meggyőzni, az okostelefonáló fiatalok érvelése azonban elgondolkoztatott. Azt fejtegették, hogy két mozdulatot spórolnak meg, ha a klaviatúrát nem váltják át, és nem teszik ki azt a fránya vesszőt. Őket - akik közé két unokám is tartozik - egy kis művelődéstörténeti áttekintéssel talán mégis érdemes meggyőzni a vessző létjogosultságáról.

A szállóigék nemzetközi szakirodalmában karriert csinált egy magyar eredetű mondás. Történeti előzménye, hogy 1213-ban a határainkon túl háborúzott II. András. Távollétében a felesége, Merániai Gertrúd garázdálkodott, például az öccsét, a „vérnősző” Ottót akarta kineveztetni kalocsai érsekké. S mert más is volt a rovásán, a magyar urak összeesküvést szőttek ellene. Egyebek között az esztergomi érsekkel is fölvették a kapcsolatot, hogy csatlakozzon hozzájuk. Szorultságában a ravasz főpap ezt írta nekik: „Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consenserint ego non contradico.”

Vagyis „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” A vessző (mint az egyik legfontosabb írásjel) arra való ugyebár, hogy értelmezze, érthetőbbé tegye a szavakból összerótt mondatainkat. Hiányában kétféleképpen lehet érteni az esztergomi érsek sorait. 1. A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem. 2. A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem. Az összeesküvők végül is megölték a királynét - erről szól nemzeti drámánk, Katona József Bánk bánja.

Miközben a hazatérő király megtorolta a felesége elleni merényletet, az esztergomi érseket békén hagyta, sőt Tóth Béla művelődéstörténész szerint „kipróbált hűségűnek” is nevezte. Ezzel persze nem azt állítom, hogy érdemes mellőzni a vesszőt. Csupán azt, hogy vannak helyzetek, amikor jól jön, ha tisztában vagyunk a jelentőségével. Egyébként a nagy hírre vergődött mondat a retorikai szakirodalom szerves része lett. Ismertségére jellemző, hogy kísértetiesen hasonló szöveg olvasható a franciáknál Szép Fülöp király feleségéről, Őrült Johannáról, és az angoloknál II. Eduárd állitólagos meggyilkolásáról.

Ami pedig az okostelefonáló fiatalokat illeti, ama két mozdulat igazán megéri, hogy egyértelműbben fogalmazhassanak.         

Félmillió fölötti tagságra számítok. (Szűrös Mátyás szocialista politikus, Népszabadság, 1989. október 9.)

Mi azzal számolunk Zalában, hogy a 16 ezres megyei MSZMP-tagság várhatóan 10 ezer MSZP-tagra csökken. (Szabó Balázs szocialista politikus, Kelet-Magyarország, 1989. október 10.)

Év végére megduplázódhat, s ezzel eléri a százezret a Magyar Szocialista Párt taglétszáma. (Nyers Rezső szocialista politikus, Magyar Nemzet, 1989. november 21.)

A pártnak jelenleg 62 ezer tagja van. (Nyers Rezső szocialista politikus, Népszabadság, 1990. március 20.)

Jelenleg 46 ezer tagunk van. (Kovács Jenő szocialista politikus, Népszabadság, 1990. május 12.)

Ma a szocialista pártnak 35 ezer tagja van. (Szekeres Imre szocialista politikus, Népszava, 1993. augusztus 21.)

A szocialista párt tagsága az utóbbi időben megfeleződött. (Szili Katalin volt szocialista politikus, Magyar Rádió, 2010. október 10.)

Az MSZP-nek tapasztalatunk szerint 10-12 ezer aktív tagja van. (Gyurcsány Ferenc szocialista politikus, 168 Óra, 2011. július 7.)

A szocialisták már adatot sem adnak arról, hányan vannak. (Kálmán C. Attila újságíró, Népszabadság Online, 2016. július 27.)

Az MSZP-nek fénykorában 40 ezer tagja volt, ma ezerötszáz. (Szanyi Tibor volt szocialista politikus, magyarnarancs.hu, 2020. március 7.)

A volt szocialista politikusnak egyelőre nincs szerencséje a sajtóval. A Népszava mai számában címes hír jelent meg a szombati sajtótájékoztatójáról, amely egyébként pénteken volt. Ez onnan tudható, hogy a KESMA nevű kormánypárti alapítványhoz közeli Sonline.hu már pénteken este 22.01-kor beszámolt a bemutatkozásról. Góz Lilla négy és fél sort írt róla. Ha egy szabadúszó újságíró nem tudósított volna részletesen az eseményről, akkor aligha tudhatnánk, mi rejlik Szanyi Tibor önironikus megjegyzése mögött. (Huszka Imre terjedelmes beszámolója szombaton látott napvilágot a magyarnarancs.hu-n, ez téveszthette meg a Népszava figyelmetlen munkatársát.)

Az MSZP-ből nemrégiben kilépett politikus elmesélte: ha már néhány kásás hangú megnyilatkozása miatt a nyilvánosság fórumain részegeskedéssel vádolták, akkor az Igen - Szolidaritás Magyarországért Mozgalom rövidítése, az ISZOM másodpercek alatt eljutott milliónyi netezőhöz, akik „rögtön hozzákapcsoltak egy gyakorló alkoholistát”. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ha az egymillió alkoholista országa vagyunk, akkor Szanyinak sikerülhet közöttük rokonszenvre szert tenni, és az ISZOM 2022-ben bekerülhet az országgyűlésbe. A másik millió szavazatot pedig azok adhatják rá, akiket szintén megemlített az ellenzéki pártokra utalva, mondván: amatőr módon kezelik a közösségi médiát.

Szanyi Tibortól nem lehet elvitatni, hogy egyike ama néhány közéleti személyiségnek, akik profi módon használják a világhálót. Nemcsak a Facebookon van jelen, hanem a Twitteren is, a Tumblron pedig szinte utolérhetetlen. Igenis van esélye arra, hogy a digitális bennszülöttek immár milliós tömegét meghódítsa. Előnyben a hátrány persze, hogy hadilábon áll a központozással. De nem azért, mert iskolás korában nem tanulta meg, hogy az írásjelek segítségével lehet érthetőbbé tenni a szövegeket, hanem mert bedolgozta magát az írásjeleket mellőző netes gyorsírásba. Akik betörtek formátlan kommentjeikkel, indulatszavaikkal a digitális sajtóba, szintén milliónyian vannak, és egy ügyes kampány révén az ISZOM híveinek ígérkeznek.

A hagyományos újságírásban van egy mondás, miszerint Vessző nélkül nem lehet hogyozni. A kaposvári bejelentkezés nyomán Szanyi Tibor új pártja 2022-ben akár még meg is nyerheti az országgyűlés választást, ha az alkoholisták és a digitális bennszülöttek meghódítása után, a nőszavazók kedvéért ezt írja a zászlajára: Vessző nélkül is lehet hogyozni.           

A legutóbbi napokban Gyurcsány nem hódított, Karácsony pestezett, Szanyi pártot alapított, Lendvai okoskodott, Schiffer pedig ellenzékezett. Lefülelt mondatok.

Az influenszerek korában a vélemények sokkal több figyelmet kapnak, mint a tények. (Sodró Eliza színésznő, Facebook.com, március 2.)

A védettséget most a DK jobban meg tudja adni, mint az MSZP. (Böcskei Balázs politológus két szocialista polgármester pártváltásáról, Klubrádió, március 3.)

Nem szabadna hagyni tovább élni a 2010 előtti magyar köztársaság legkárosabb örökségét, a tagság nélküli pártokat. (Szűcs Zoltán Gábor politológus az ellenzékről, Mérce.hu, március 3.)

Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény. (Takaró Mihály irodalomtörténész, Magyar Nemzet Online, március 3.)

Hát akkor mi? (Németh Róbert újságíró, hvg.hu, március 3.)

Nem hagyom a városomat halálra ítélni. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, ATV, március 3.)

Budapesten reneszánszát éli a konzervatív forradalom. (Kovács István, az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója, Klubrádió, március 4.)

Az ellenzéki oldal minden hibája ellenére nemhogy gyengülne, de megtalálta az egypártrendszer leváltásához vezető utat. (Gyöngyösi Márton Jobbik-politikus, Azonnali.hu, március 4.)

Eltűntek az érdemi véleménykülönbségek az ellenzéki oldalon. (Schiffer András volt LMP-politikus, Facebook.com, március 4.)

Bizalomerősítő lépéseket várunk Gyurcsány Ferenctől. (Molnár Zsolt szocialista politikus, Népszava, március 4.)

A DK-nak nincs hódító személyzeti politikája, nem vagyunk fejvadászok. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Magyar Narancs, március 5.)

Botkára azt mondták, hogy a Laci nem hozza a számokat. Most meg a Feri viszi a számokat. (Lakner Zoltán politológus az MSZP-ről, ATV, március 5.)

Most a nyíltság nevében a zártság a divat. (Bóta Gábor újságíró a fővárosi önkormányzat színházi ügyben tartott zárt üléséről, 168 Óra, március 5.)

Kiveri a szemünket, hogy a DK az ellenzék vezető ereje akar lenni. (Török Gábor politológus, Nyugat.hu, március 6.)

Volt tíz év arra, hogy jobbak legyenek, mint Gyurcsány. (Techet Péter publicista az ellenzéki pártokról, Azonnali.hu, március 6.)

Azt érezni, hogy már ennyi siker után is képtelen nyugton maradni. (Kovács Zoltán újságíró Gyurcsány Ferencről, Élet és Irodalom, március 6.)

Ha az értelmiség nem áll ki a népért, ne várja, hogy a nép kiálljon érte. (Lányi András ökofilozófus, Magyar Hang, március 6.)

Járvány idején a pánik önjáró. (Tamás Pál szociológus, Népszava, március 6.)

Pataky Attila nemsokára az ország legokosabb embere lesz - amikorra már mindenki elmegy. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, március 6.)

A kommunisták zöldre festik magukat. (Gajdics Ottó újságíró, Magyar Nemzet, március 7.)

A másodpercek alatt elterjedt ISZOM rövidítéshez rögtön hozzákapcsoltak egy gyakorló alkoholistát. (Szanyi Tibor volt szocialista politikus, az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom alapítója, magyarnarancs.hu, március 7.)

Évtizedeket töltöttem a papír alapú sajtóban, ahol a háborús ívek duplán számítanak. 1993-as lelkiállapotom kiégésnek is nevezhető. 1958-as megszüntetése után az állami felsőoktatásba ekkor jött vissza az újságíróképzés. Azóta sajtótörténetet és médiapolitikát tanítok. Ehhez azonban nem volt elég, hogy szerkesztőségi történetekkel szórakoztassam a diákokat. Az előadásokból lassanként könyvek kerekedtek, amelyeket voltaképpen lektoráltak. 

Miközben a vizsgán kihúzták a tételt, elkértem tőlük a kinyomtatott jegyzetet. Átnéztem a színes kijelölővel aláhúzott mondatokat, és azt vettem észre, hogy a fiúk lustábbak, mint a lányok, akik a túl bonyolultan megfogalmazott összefüggéseket egyszerűbbé. közérthetőbbé formálták. Változtatásaikat többnyire elfogadtam, így a könyveim karcsúbbra, olvasmányosabbra sikerültek. Most, a nők napján köszönöm nekik a társalkotói tevékenységet. Lectori salutem (üdvozlet az olvasóknak), íme, a névsoruk.

Ács Mónika, Bagi Tímea, Balázs Katalin, Balogh Zsuzsa, Baráth Zsuzsanna, Barócsi Éva, Bereczki Gabriella, Bíró Annamária, B. Kiss Andrea, Csáki Alexandra, Csuberda Orsolya, Darányi Erika, Debreceni Katalin, Egyed Szilvia, Erdős Réka Ildikó, Faragó Anikó, Furó Dóra, Füzesi Viktória, Gáncsos Kármen, Hachbold Helga, Hadas Bianka, Hajdu Nóra, Hargitai Kis Virág, Havasi Zsófia, Horváth Borbála, Kakulya Petra, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, Képes Gabriella, Kocsik Viktória, Kravecz Eszter, Kumin Viktória, Kundri Edit, Lator Hajnalka, Lengyel Katalin.

Mészáros Tímea, Mohácsi Viktória, Molnár Enikő, Moskovics Judit, Nagy Andrea, Nagy Zsófia, Naszádi Anikó, Németh Andrea, Néző Veronika, Onáka Anita, Orosz Bogi, Orosz Renáta, Pásztor Anita Enikő,  Peti Györgyi, Pénz Réka, P. Jakab Tünde, Rodenbücher Katalin, Rozsnyai Margit, Sándor Alexandra Valéria, Serfőző Melinda, Siladi Mia, Sipos Mária, Stern Ágnes, Szabó Era, Szabó Judit, Szarka Zsófia, Szegedi Edith, Szokoli Mónika, Szolnoki Piroska, Szögi Andrea, Szuhay Júlia, Ternai Kriszta, Tomori Tímea, Tóth Eszter, Vályogos Gréta, Végh Zsuzsa és Veiszer Alinda.

Elnézést, hogy nem az asszonynevükön említem őket, de úgy maradtak meg az emlékezetemben, mint szegedi és budapesti egyetemisták, egri, nyíregyházi, székesfehérvári és szombathelyi főiskolások. Mint okos, szorgalmas és figyelmes lányok. Ha most jönnének szembe, talán nem ismerném föl mindegyiküket. De vigasztalja őket a tudat, hogy a jegyzeteik, glosszáik alapján van képem róluk. A hajdani köz- és magánérzetükről, és persze a színes kijelölőikről is.  

Érdemes beírni a magyar nyelvű média legújabb kori történetébe egy lábjegyzetet. A Klubrádió beszélgetős műsorába egy hang jelentkezett be 2020. március 5-én, 17 óra 48 perckor. A meglett korú férfi nem közölte velünk a nevét, de azt elárulta, hogy felelős beosztásokat tölt(ött) be a büntetésvégrehajtásban. Sokáig csak a szakmai előmenetelével és a családjával törődött, a begubózásból pedig az mozdította ki, hogy a miniszterelnök börtönbizniszről kezdett beszélni a nyilvánosság állami fórumain.

Nem az ellenzéki érvelést adta elő, hogy az Orbán-kormány nem akar végrehajtani egy jogerős ítéletet, amelyet az általa beterjesztett törvény alapján hozott a bíróság. Azt firtatta, vajon az ország első embere miért hivatkozik az emberek igazságérzetére, ha a börtönben uralkodó állapotok legföljebb néhány ezer fogvatartottat és néhány tízezer családtagot foglalkoztattak. S bár érthető okból nem fedi föl magát, azért áll mégis a nyilvánosság elé, mert a sérelmi díj igenis megilleti a jogaikban kelleténél jobban korlátozott rabokat. Közöttük ugyanis kevés a gyilkos és a szociopata, annál több a „megtévedt” ember, aki nem érdemli meg az „embertelen” körülményeket.

Ekkor szólt közbe Bolgár György, hogy le kell konferálnia a 17.59-kor befejeződő műsort, de annyira érdekes a betelefonáló tanúvallomása, hogy másnap a munkatársai visszahívják. Fél évszázados szerkesztői pályafutásom alatt vagy tucatnyiszor keveredtem hasonló helyzetbe. Bejelentkezett történelemhamisításban segédkező hadtörténész, államilag szervezett doppingolásban közreműködő sportorvos, folyosói kamarillapolitikától megcsömörlött közéleti személyiség, mutyikat leleplező polgármesteri kabinetvezető, még egy rendőrtábornok is. A kitárulkozást félbeszakító visszakozásokból tanultam meg, ha lapzárta vagy más ok miatt nem dokumentáljuk a lelkiismeretükkel küszködők vallomását, akkor másnap keresztet vethetünk rájuk.

Aktív rádiósaink közül a legrutinosabb kétségkívül kutyaszorítóba került, bár a bizakodását túlzásnak éreztem. Másnap (tegnap) délután mégis végighallgattam Bolgár György műsorát, abban reménykedve, hátha nem nekem lesz igazam. A veterán rádiós egy óra múltán azonban közölte, hogy a munkatársai délelőtt még kapcsolatban voltak a koronatanúval, de most, hogy műsorba hívták, már nyoma sincs. Vajon, hogy a büntetésvégrehajtási bennfentesnek magától szállt-e inába a bátorsága, vagy a főnökei ismerték föl a hangját?