A játékosok egy részénél már most pánik uralkodik, érzik, hogy előbb-utóbb dolgozniuk kell. (Nyilasi Tibor labdarúgó-edző, Nemzeti Sport, 1993. június 30.)

A Bokros-csomagtól jóval kevésbé esett pánikba a társadalom, mint az „elemzők”. (Csintalan Sándor szocialista politikus, Délmagyarország, 1995. április 5.)

Idegenlégiós után pánikszerűen kutakodni a játékospiacon akkor szokás, ha rosszul áll a csapat. (Orbán Viktor miniszterelnök a Németh Miklóst kereső MSZP-ről, Új Dunántúli Napló, 1999. július 24.)

Gyurcsány a szocialisták pánikhangulatának terméke: jókor volt jó helyen. (Török Gábor politológus, Nyugat.hu, 2004. szeptember 29.)

A kapuzárás előtti pánik jeleit látom a másik oldalon. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Heves Megyei Hírlap, 2006. február 18.)

Az MSZP kétféle módon szokott válaszolni a válsághelyzetre: az első pánikreakció, a második az összekapaszkodás. (Ripp Zoltán történész, Népszava, 2009. április 3.)

A kormány kapuzárási pánikban van. (Karácsony Gergely PM-politikus, ATV, 2014. január 28.)

Kérem az értelmiségünket, hogy ne essen pánikba, és ne keltsen pánikot. (Kövér László Fidesz-politikus, Echo TV, 2015. május 15.)

Nem értem a pánikot, mert jelen tudásunk szerint a koronavírus nem veszélyesebb, mint egy súlyosabb influenza. (Dr. Ribiczey Pál infektológus, Zalai Hírlap, 2020. március 3.)

Ha a pánik egyszer beindul, akkor mese nincs. (Síklaki István szociálpszichológus a koronavírus-járvány kormányzati értelmezéséről, Magyar Narancs, 2020. március 5.)

Bóta Gábornak eddig ritkán adtam a véleményére, ezúttal azonban fején találta a szöget. A 168 Óra című hetilapba írt cikket a Szabad Tér Színház körüli csinnadrattáról, amelyet így foglalt össze: „Most a nyíltság nevében a zártság a divat.” Arra utalt, hogy az önkormányzati választáson győztes fővárosi ellenzék meghirdette az átláthatóságot, majd amidőn döntenie kellett a színházakról, az újdonsült főpolgármester zárt ülést rendelt el. Az ellentmondás épp azért nyilvánvaló, mert egy világvárosban nem föltétlenül a színházak ügye a legfontosabb. S  ha még egy másodlagos kérdésben is titkolózik az új vezetés, akkor bizony baj van a nyilvánosságszemléletével.

Egyre inkább az a benyomásom, hogy Karácsony Gergely politikai megfontolásból vett maga mellé három helyettest. Egyet-egyet az MSZP-ből, a Momentumból és a DK-ból. De hogy a pártemberek ne nőhessenek a fejére, választott magának még két helyettest, akik majd működtetik a várost és a városházi apparátust. Igen ám, de DK-s helyettese, a kultúráért felelős Gy. Németh Erzsébet olyan gondolattal állt elő a nyilvánosság fórumain, hogy a nyári hónapokban működő Szabad Tér Színházat a margitszigeti és a városmajori játszóhellyel egy kézbe kéne adni. Ez pedig ne legyen Bán Teodóráé, az eddigi igazgatóé, legyen inkább Benkő Nóráé.

Csakhogy az a fránya kormányzat megzsarolta a fővárosi közgyűlést, ezért Karácsony Gergely kettéválasztotta a céget, és a Margit-szigetet Bán Teodóránál hagyta, a Városmajort pedig a DK választottjának adta. Erre a kultúráért felelős főpolgármester-helyettes állománygyűlésre invitálta a Szabad Tér Színház munkatársait, az összejövetelre azonban nem hívta meg Bán Teodórát, bemutatta viszont az új igazgatót, Benkő Nórát. Az újságírók, műsorvezetők faggatni kezdték a nyilvánosság kormánykritikus fórumain, ám arról elfelejtették megkérdezni, hol hagyta gazdaságos elképzelését az egy kézben tartandó Szabad Tér Színházról. Vagy ha épp azt valósította meg Benkő Nóra bemutatásával, miért szegült szembe a városházi főnökével.

Olvasom a vidéki sajtót is, és az rajzolódik ki belőle, hogy az önkormányzati választás kampányában átláthatóságot hirdető ellenzéki polgármesterek olykor be-becsukják az ajtót az újságírók előtt. Talán röstellik, hogy bent a többségben lévő ellenzéki pártok egymás rovására próbálják érvényesíteni az érdekeiket? Nem azt ígérték, hogy a nyilvánosság képviselőit a nyíltság nevében zárják ki a KÖZgyűlésről.              

Nem szívesen gyurcsányoznék. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, ATV, 2011. december 8.)

Gyurcsányozni elég ciki, miközben Fideszék kilopják a fenekünk alól a széket. (Pap Szilárd István publicista, Mandiner.hu, 2015. március 22.)

A gyurcsányozók is kellenek a kormányváltáshoz. (Szigetvári Viktor Együtt-politikus, ATV, 2016. október 24.)

Ez valami olyasmit jelent, hogy rosszat írni Gyurcsányról. (Szabó Gábor józsefvárosi blogger, Tuareg.hu, 2016. október 26.)

Botka és az MSZP többet gyurcsányozik, mint a Fidesz. (Molnár Csaba DK-politikus, ATV, 2017. május 4.)

Minden gyurcsányozás csak erősíti hívei ostromtudatát. (Szarvas Koppány Bendegúz volt DK-politikus, Azonnali.hu, 2017. június 8.)

Nem gyurcsányozni akarok, bár azt csinálom. (Csintalan Sándor műsorvezető, Hír TV, 2017. július 18.)

Gyurcsányozni márpedig kell, hisz’ a Demokratikus Koalíció a 2010 előtti idők visszahozatalára szerveződött. (Ungár Péter LMP-politikus, Népszava, 2018. június 14.)

Dobrev Klárát a jobboldal állandóan Gyurcsány Ferencnéként emlegeti csak azért, hogy a mindennapi gyurcsányozását kielégítse. (Kardos András esztéta, Facebook.com, 2019. április 14.)

Hiába próbál az ellenzékben bárki bármilyen alternatívát alapozni a Fidesszel szemben, Gyurcsány odamegy, és összegyurcsányozza. (Puzsér Róbert publicista, 444.hu, 2019. június 21.)

A Vas Népe február 29-i számában figyelemre méltó cikk jelent meg. A főszerkesztő Lőrincz-Farkas Eszter értelmezte az egyik önkormányzati képviselő szavait. Szerinte az országszerte ismert ügyvéd megfenyegette a Vas Népe munkatársait, mondván: „Rájuk is az a sors vár, mint amit Halmágyi Miklóssal tettek.” 

Czeglédy Csaba elvált szülők gyermeke. Megpróbál közvetíteni az MSZP és a DK között, s mert mindkét ellenzéki párt sajtópereit vállalja, többször tört borsot a kormánypárti politikusok orra alá. Akik más ügyben helyeztették vizsgálati fogságba. Az áfa leleményes lefaragása azonban a strasbourgi bíróság szerint nem törvénytelen. Cz. Cs. nem ma született bárány, alighanem joghézaggal is házal, de ama bizonyos közgyűlésen nem fenyegette meg a megyei napilapot.

Elolvastam a felszólalását, amelyet azzal kezdett, hogy a politikai kompromisszumaiért nem kedvelte Halmágyi Miklóst, a Vas Népe hajdani főszerkesztőjét. Amit pedig az önkormányzati Médiacentrum vezetőjeként csinált - a cég bankkártyájával egyenlítette ki édesanyja temetési költségét és még néhány szállodai számlát -, az valószínűleg büntetőügy lesz. Nem véletlen, hogy az újdonsült szombathelyi (szocialista) polgármester leváltotta. Ilyen előzmények után mondta ki: „A Vas Népe ahogyan elbánt sok, évtizedekig ott dolgozó újságírójával, hát az a  sors fog várni a mostani vasnépés újságírókra is.”

Csakhogy a folytatásból nem az derült ki, amit a jelenlegi főszerkesztő sugalmaz, hogy ha majd Czeglédy Csaba és elvbarátai az országban is átveszik a hatalmat, akkor elszámoltatják a kormánypárti alapítványhoz átigazolt megyei napilap munkatársait. Azt fejtegette, hogy az Orbán-kormány fogyóeszköznek tekinti az újságírókat, akiket bármikor lecserélhet, és a rendszer logikájából következik, hogy a csereszabatosság sorsa még azelőtt utolérheti őket, mielőtt az ellenzék átvenné az áhított hatalmat.

Azt már én fűzöm hozzá, hogy a fociban van egy illemszabály. Ha egy játékos átigazol a konkurenciához, és az egymás közti mérkőzésen kihasznál egy gólhelyzetet, akkor nem jár örömtáncot, hanem visszaballag a középpályához. Ezzel megadja a tiszteletet egykori csapatának. Olvastam a Vas Népe cikkeit, amelyekben feltárta, hogy volt főszerkesztője miként használta az önkormányzati médiacég bankkártyáját. Az a benyomásom, hogy a szerkesztőség úgy járt el, ahogy egy újsághoz illik. Csak éppen az örömtáncot kellett volna mellőznie.   

Sodró Eliza színésznő. Bizonyára láttam már filmben, esetleg tévésorozatban, de ha az utcán jönne szembe, aligha kapnám oda a tekintetem. Utolérte a XXI. századi magyar színészek sorsa: nem a szerepeivel hívta föl magára a figyelmet, hanem a közéleti megnyilvánulásaival. Azzal például, hogy miután tiltakozott a suttyomban elfogadott színházi törvény ellen, a Magyar Nemzet egyik munkatársa többször is kiszerkesztette. Ő fölvette a kesztyűt, és szépen, komótosan elmagyarázta Apáti Bencének, az eredetileg balett-táncos publicistának, hogy a nemzedéke miként tájékozódik.

Referenciával (ajánlással, bizalmas jellegű tájékoztatással) a digitális ismerősei kecsegtetik. Ezernél valamivel többen vannak, és ha fölhívják valamire a figyelmét, akkor utánanéz a részleteknek. Nem jobb- és baloldalban gondolkodik tehát, hanem témában, érdekességben. Tájékozódási gyakorlatát nemzedéki magatartásformának vélem. Jobban járnánk, ha nem ítélkeznénk róla, hanem megértenénk. Ráadásul van egy mondata, amely továbbgondolásra is késztet. Így fogalmazott: „Az influenszerek korában a vélemények sokkal több figyelmet kapnak, mint a tények.” (Facebook.com, 20,20.03.02.)

Az elmagyarosított idegen kifejezést azonosítja a véleményvezérrel, aki publicistának is nevezhető, magyarul pedig közírónak. Nem föltétlenül újságíró - egyre kevésbé az -, mint inkább különböző foglalkozású értelmiségi, aki a nyilvánosság fórumain rendszeresen fejti ki az álláspontját. Lassanként kikopott az újságokból, tévéműsorokból, és átigazolt a látogatottabb YouTube-ra és egyéb világhálós platformokra. Néha az a benyomásom, hogy a véleménye helykitöltő elem két hirdetés között. Ritkán tiszteli a tényeket, de az álláspontját kétségkívül ügyesen adja közre.

A tények és a vélemények felemás kapcsolata nem új keletű. A rendszerváltás előtti közvélemény hivatásos formálói, az újságírók gyakran a tények alaposabb ismerete nélkül fogalmazták meg a véleményüket. Nem föltétlenül azért, mert lusták voltak, hanem mert a hatalmat gyakorló politikusok igyekeztek őket elzárni a valóságtól. Könnyebb volt az álláspontjukat kétségbe vonni, ha írásuk szűkölködött a tényekben. A nyilvánosság mostani működéséből kirajzolódik, hogy a hatalmon lévők tízévnyi, szívós munkával lényegében ugyanide jutottak vissza. A különbség az, hogy a közvéleményt már nemcsak az újságírók formálják, hanem az influenszerek is - az újságírók szakmai felkészültsége nélkül.    

A kitűnő tollú újságíró kolléga rácsodálkozott, hogy a HVG kiadóhivatala március elsején nem 360 forinttal kurtította meg a folyószámláját, hanem 1400-zal. Eszmefuttatásából vita kerekedett az egyik közösségi oldalon. Hozzászólhattam volna, de a téma elég érdekes ahhoz, hogy e bejegyzésben 2500 karaktert szenteljek neki.

A kétezres évek elején még 22 megyei napilapra fizettem elő. Először nem gondoltam arra, hogy postafiókot kéne bérelni, kicseréltem inkább a lépcsőházi egyen postaládát egy bővebb nyílásúra és nagyobb űrtartalmúra. Másnap reggelre valaki leszerelte a házból. Vagy azért, mert megtetszett neki az átlagostól eltérő láda, vagy pedig nem tűrhette el, hogy kilógjak az újságot lapozgatók közül. Ekkor béreltem fiókot a másfél kilométernyire lévő postahivatalban. Két legyet ütöttem egy csapásra. Naponta elkészíthettem a sajtószemlét egy cég számára, és elvégezhettem a kötelező egészségügyi sétát is. Aztán szárba szökkent a digitális sajtó, és az akkor már csupán 18 megyei napilap online változatát azóta is olvasgatom.

Ehhez nem kell lemenni a lépcsőházi egyen postaládához, át kellett szervezni az egészségügyi sétát, és havonta megspórolhatok öt számjegyű forintot. Igen ám, de az online változat nem mindenben azonos a papírra nyomtatottal. A bonyolultabb nyelvezetű és hosszabb cikkeket mellőzik a szerkesztők, közlik viszont a lapzárta után híreket is. A Szabolcs Online helyett böngészhetném persze a Kelet-Magyarország digitális változatát is, amely azonos a papíros változattal, csakhogy havonta 1890 forintba kerülne. Nem sajnálnám rá a pénzt, de az összeget hárommal kéne megszorozni. A nyíregyházi főiskolán másfél évtizedet töltöttem, a debreceni Hajdú-bihari Naplónál kezdtem az újságírást, és volt némi közöm a miskolci Észak-Magyarországhoz is.

Nyugdíjasként már nem ér meg 5670 forintot az illúzió, hogy a számítógép képernyőjén épp úgy lapozhatnám a hozzám közel álló újságokat, mintha kézben tartanám őket. Ami pedig a fészbukos vitát kezdeményező kollégát illeti, valószínűleg nem olvasta elég figyelmesen a HVG év eleji ajánlatát. Nem szép a kiadóhivataltól, hogy a 360 forintot beetetésre használta föl, szándékát azonban nem rejtette véka alá. Közölte, hogy „Az első hónap csak 360 forint. Ezt követően az előfizetés díja 1490 forintra emelkedik.” Ehhez képest még vissza is fogta magát, mert a kiemelt tartalomért csupán 1400-at emelt le a meglepődött újságíró folyószámlájáról.       

A kormánypárti összeférhetetleneket miért nem leplezi le az ellenzék? című bejegyzésemhez így szólt hozzá egy kommentelő: „Ha csak egy kormánypárti példát felhozott volna. De nem tud.” Egy nappal korábban Krupiczer Ferenc hódmezővásárhelyi zenetanárról írtam, akit a szegedi munkaügyi bíróság méltatlannak talált a képviselőségre. Kifutott az időből, és későn függesztette föl a tulajdonában lévő internetes rádió működését.

Pechje van a kommentelőnek, mert írtam kormánypárti összeférhetetlenekről is. Például az apátfalvi polgármesterről vagy egy bajai önkormányzati képviselőről. De csak ezért nem pazarolnék sorokat a hozzászólására. Inkább azért idézem őt, mert egyre több jel utal arra, hogy az összeférhetetlenséget ki kéne emelni a pártpolitikai keretekből. Lehet fegyver egyik vagy másik oldal kezében, de az önkormányzati törvényt már aligha érdemes a polgári demokrácia szellemében szabályozni, ha bottal üthetjük a demokrácia nyomát. Erre van egy friss példa is. Az a kormánypárti képviselő, aki a hódmezővásárhelyi testületnek bejelentette Krupiczer úr összeférhetetlenségét, most hasonló helyzetbe került.

A városházi többség megszavazta Cseri Tamás érintettségét, elvégre A vásárhelyi ellenzék hangja című médium felelős kiadója. Ez ő sem tagadta, bár koncepciós eljárást emlegetett - épp úgy, mint politikai ellenfele, Krupiczer Ferenc. Azzal védekezett, hogy nem médiaszolgáltatót működtet, nem is sajtóterméket ad ki, hanem „tájékoztató kiadványt”. Ez szintén összeférhetetlen, még ha nem föltétlenül anyagi haszonszerzés is a célja. Médiavállalkozását úgy tarthatja a null szaldó közelében, ha állami forrásból hirdetéseket fogad el, vagy kormánypárt közeli alapítványoktól anyagi támogatást kap.

Cseri úr hozzáfűzte, hogy az ellenzéki polgármester se különb, mert ő meg a Vásárhelyi Valóság című önkormányzati újság felelős kiadója. Ezt Márki-Zay Péter sem tagadta, mondván: „A felelős kiadó természetesen én vagyok.” (Klubrádió, 2019.11.14.) Egy kisváros önkormányzati testületében tehát három képviselő is van, akik az impresszum tanúsága szerint közvetlenül befolyásolják a hozzájuk kötődő médium tevékenységét. Az alapvető kérdés már nem az, hogy az összeférhetetlenségi záradék révén a politikusokat meg kell fosztani a nyilvánosságba való beavatkozás lehetőségétől. Odáig fajult a helyzet, hogy a médiát, vagyis a nyilvánosság eszközrendszerét alapvetően a politikusok befolyásolják.     

A legutóbbi napokban Orbán konzultált, Kövér közoktatott, L. Simon demeterezett, Lendvai elsimonozott, Kuncze vírusozott, Vágó pedig dékázott. Lefülelt mondatok.

Csukás pontosan tudta, hogy a gyerekek nem hülyék, csak gyerekek. (Borbás Barna újságíró Csukás István halálára, Válaszonline.hu, február 24.)

Demeter Szilárd pezsgést hozott az irodalmi életbe. (L. Simon László Fidesz-politikus a kultúrharcról, ATV, február 24.)

/”Senki sem tekintheti lábtörlőjének a Magyar Szocialista Pártot.” Tóth Bertalan MSZP-elnök, Szeged Televízió, február 21./ Berzenkedő lábtörlő lett az egykori váltópártból. (Galló Béla politológus, Mozgástér.blog, február 24.)

Nincsen DK Gyurcsány nélkül. (Vágó István DK-politikus, Azonnali.hu, február 24.)

Cigányútra tévedt a jogállam. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, február 24.)

Az újpestiek mostanában csak idegenben vannak otthon. (Somos András újságíró a Megyeri úti stadion használhatatlan gyepéről, Facebook.com, február 24.)

Az LMP-re ráfért egy ráncfelvarrás. (Kendernay János társelnök, Mandiner.hu, február 25.)

Lakájmédiában futtatott Jobbik-szakértő nem leszek. (Szávay István, Jobbikból kilépett országgyűlési képviselő, Facebook.com, február 25.)

Az ellenzék városi környezetben eljut a választókhoz. (Somogyi Zoltán szociológus az önkormányzati választásról, ATV, február 25.)

Huszonhat év alatt felépítettem magam, és négy év alatt leépítettek. (Bugár Béla szlovákiai politikus a Fidesz felvidéki befolyásáról, Népszava, február 26.)

Egymás kárára nem politizálhatunk. (Ujhelyi István szocialista politikus a DK és az MSZP közti feszültségről, Azonnali.hu, február 27.)

Pedig a gondolkodó fideszesek közé tartozik. (Lendvai Ildikó szocialista politikus L. Simon Lászlóról, HírKlikk.hu, február 27.)

A legfőbb irodalmi tekintetes úr. (Kulcsár Árpád erdélyi író Demeter Szilárdról, Transindex.ro, február 27.)

Nemzeti közmegegyezést hozunk létre. (Orbán Viktor miniszterelnök a nemzeti konzultációról, Magyar Rádió, február 28.)

Nem feltétlenül köthető a napi kormányzáshoz minden olyan dolog, ami nem működik. (Oberfrank Pál veszprémi színigazgató, Vasárnap.hu, február 28.)

Van már beteg, csak augusztusra kapott időpontot a kórházba. (Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus a koronavírus-járványról, ATV, február 28.)

A magyar úgy fél, hogy megy, és kifosztja a boltot. (Ésik Sándor publicista a koronavírus-járványról, Azonnali.hu, február 29.)

Azt a célt tűztük ki, hogy a közoktatásból jövő minden gyerek hozza magával azt a kulturális örökséget, ami nemzetté tesz minket a következő száz évben. (Kövér László, az országgyűlés elnöke Nagykanizsán, Zaol.hu, február 29.)

Keretlegénytől a kerettantervig. (Millei Ilona újságíró, Népszava, február 29.)

A demokratikus paraván mögött önkényuralmi gyakorlatok folynak. (Bozóki András szociológus, volt kulturális miniszter, hvg.hu, február 29.)

A kapufa kiköpi a labdát. (Méhes Gábor sportriporter, Sport 1, február 29.)

Az egész Horthy-korszak örökösei vagyunk. (Toroczkai László Mi Hazánk-politikus, Indavideó, március 1.)

Tegnap történt, hogy 93. évében elhunyt Székely Éva olimpiai bajnok úszó. Nem ismertem annyira, hogy nekrológot írjak róla, a lányáról azonban eltűnődnék. Először ugyanis azt hittem, hogy Gyarmati Andrea a Megbántam, felhívtam, istenem, de jól tettem című tárcáját az édesanyjáról írta. Midőn elolvastam, kiderült, hogy egyik háziorvosi tapasztalatát osztotta meg velünk a 24.hu digitális felületén.

A szerző teljes névvel vállalja e jegyzeteket, és az „úszó, dokinéni” jellemzéssel egészíti ki. Ezúttal arról számolt be, hogy a rendelőjében összezsúfolódtak az influenzás gyerekek, és miközben megvizsgálta az egyiket, nem gondolta volna, hogy a mamája néhány óra múlva kiszerkeszti őt a közösségi üzenőfalán. S bár igazságtalannak érezte a vádjait, mégis úgy döntött, hogy felhívja telefonon. Ha akaratlanul is megbántotta, elnézést kér tőle. Beszélgetésbe elegyedtek, majd személyesen is találkoztak. Tisztázták a félreértéseket, és a mama azzal a megnyugtató tudattal távozott, hogy az olimpiai bajnok szülők szintén híres sarja rokonszenves ember.

Most merenghetnék azon, hogy a tárca a legszemélyesebb sajtó-műfaj, amelyben az újságíró egyes szám első személyben fejezheti ki az érzéseit és a gondolatait. De mi értelme volna a szakmai eszmefuttatásnak, ha Gyarmati Andrea nem újságíró? „Csak” egy civil, akinek a tárcáit szívesen olvasnám könyvben is. Van viszont valami, ami illik a Médianapló keretébe. E sorok írója szintén egyes szám első személyben fogalmazza meg a médiával kapcsolatos tapasztalatait, és e tárcák hatása ellentmondásos. Olyan közegben jelennek meg, amelyben a kommentelők álnéven adják közre a véleményüket.

Az elmebetegeket most figyelmen kívül hagynám, akadnak azonban olyan hozzászólók is, akik értelmes gondolatokkal egészítik ki (vagy pontosítják) a mondandómat. Szívesen beszélgetnék velük, igazán kár, hogy fantommal nem lehet szóba elegyedni. Néhányuknak fel is ajánlottam, hogy Messengeren elküldöm a telefonszámom, és ha van kedvük hozzá, hívjanak fel. Ha úgy alakul, akár még egy kávéra is meghívom őket, érdekel ugyanis a véleményük. Volt, aki felelt, és kifejtette, hogy miért ragaszkodik az álnévhez. A legtöbb válaszra se méltatott. Tudomásul veszem a világháló elzárkózó, konspiratív, titokzatoskodó hagyományát, mindazonáltal a névtelenségbe burkolózók „bátorsága” nem tetszik. Gyarmati Andrea szépen megírt példája emberibb, értékesebb, követhetőbb és tartalmasabb.            

Már átnéztem az újságokat, és akadna is téma a mai bejegyzéshez. Ezúttal azonban jobban érdekel két hajdani diáklány sorsa. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanazon a napon jelent meg az egyikről terjedelmes cikk a nyíregyházi napilapban, és szüntette meg digitális vállalkozását a másik - szintén a nyírségi megyeszékhelyen. Az egyik fent, a másik lent.

Alexát azért tüntette ki érdeklődésével a szűkebb pátria újságja, mert ő a sziámi ikreket szétválasztó magyar orvoscsoport sajtófőnöke. 12 éve ismertem meg, amikor már online újságírónak számított. Azt ő tudja, hogy tanult-e tőlem valamit a főiskolai szemináriumon, azt viszont tudom, hogy mit tanultam tőle. A címadási gyakorlatot, amelyet a hagyományos sajtóban sajátítottam el, a digitálisban el kellett felejteni. A kereső optimalizációs rendszerben nem szellemes, fantáziadús címekre van szükség, hanem ismert ember nevével kezdődőkre, hogy kibökhessék az olvasók szemét. Ezt a gyakorlatot Alexa rutinosabban művelte. A diploma megszerzése után a fővárosba költözött, és egy kiadónak lefordított vagy 40 angolszász könyvet. Közben doktoriskolába jár, egyébként pedig az orvoscsoport kommunikációját szervezi. Topon van, felvillanyoz a sikere.

Edit csöndesebb, visszahúzódóbb típus. A diploma megszerzése után portált alapított, és egy rendszergazdával kötötte össze az életét. Ő és Tamás a másik foglalkozásuk révén keresett jövedelmükből több mint egy évtizedig tartották fenn a százezres város kulturális életéről beszámoló és a kulturális eseményeket beharangozó portált. Tragikai vétségük, hogy nem csatlakoztak egyik politikai táborhoz sem. Hamarosan érezni kezdték, hogy nem hívják meg őket a sajtótájékoztatókra, sőt a városvezetés kommunikációs részlege diszkréten figyelmezteti a helybéli intézményeket és cégeket arra, hogy nem érdemes náluk hirdetni. A végső lökést egy betegség adta, amely után Edit új életet kezdett. Ami történt vele, az lehangol, bár az a benyomásom, hogy előbb-utóbb ismét a digitális sajtóban kamatoztatja a tapasztalatait.

Egyikük politikai elkötelezettségét se ismerem. Soha nem is érdekelt, hogy a szavazóhelyiség fülkéjében melyik pártra voksoltak. A kommunikáció szakos diákokat ugyanis két csoportra osztottam. Akik a diploma megszerzése után a nyilvánosságot bővítették, azokat tanítványnak tekintem. Azokat pedig nem, akik a szűkítésében vettek részt. Alexa és Edit a tanítványaim közé tartozik. Szurkolok nekik.