Tegnap történt, hogy 93. évében elhunyt Székely Éva olimpiai bajnok úszó. Nem ismertem annyira, hogy nekrológot írjak róla, a lányáról azonban eltűnődnék. Először ugyanis azt hittem, hogy Gyarmati Andrea a Megbántam, felhívtam, istenem, de jól tettem című tárcáját az édesanyjáról írta. Midőn elolvastam, kiderült, hogy egyik háziorvosi tapasztalatát osztotta meg velünk a 24.hu digitális felületén.

A szerző teljes névvel vállalja e jegyzeteket, és az „úszó, dokinéni” jellemzéssel egészíti ki. Ezúttal arról számolt be, hogy a rendelőjében összezsúfolódtak az influenzás gyerekek, és miközben megvizsgálta az egyiket, nem gondolta volna, hogy a mamája néhány óra múlva kiszerkeszti őt a közösségi üzenőfalán. S bár igazságtalannak érezte a vádjait, mégis úgy döntött, hogy felhívja telefonon. Ha akaratlanul is megbántotta, elnézést kér tőle. Beszélgetésbe elegyedtek, majd személyesen is találkoztak. Tisztázták a félreértéseket, és a mama azzal a megnyugtató tudattal távozott, hogy az olimpiai bajnok szülők szintén híres sarja rokonszenves ember.

Most merenghetnék azon, hogy a tárca a legszemélyesebb sajtó-műfaj, amelyben az újságíró egyes szám első személyben fejezheti ki az érzéseit és a gondolatait. De mi értelme volna a szakmai eszmefuttatásnak, ha Gyarmati Andrea nem újságíró? „Csak” egy civil, akinek a tárcáit szívesen olvasnám könyvben is. Van viszont valami, ami illik a Médianapló keretébe. E sorok írója szintén egyes szám első személyben fogalmazza meg a médiával kapcsolatos tapasztalatait, és e tárcák hatása ellentmondásos. Olyan közegben jelennek meg, amelyben a kommentelők álnéven adják közre a véleményüket.

Az elmebetegeket most figyelmen kívül hagynám, akadnak azonban olyan hozzászólók is, akik értelmes gondolatokkal egészítik ki (vagy pontosítják) a mondandómat. Szívesen beszélgetnék velük, igazán kár, hogy fantommal nem lehet szóba elegyedni. Néhányuknak fel is ajánlottam, hogy Messengeren elküldöm a telefonszámom, és ha van kedvük hozzá, hívjanak fel. Ha úgy alakul, akár még egy kávéra is meghívom őket, érdekel ugyanis a véleményük. Volt, aki felelt, és kifejtette, hogy miért ragaszkodik az álnévhez. A legtöbb válaszra se méltatott. Tudomásul veszem a világháló elzárkózó, konspiratív, titokzatoskodó hagyományát, mindazonáltal a névtelenségbe burkolózók „bátorsága” nem tetszik. Gyarmati Andrea szépen megírt példája emberibb, értékesebb, követhetőbb és tartalmasabb.