Adamik Ferencet néhány perce köszöntöttem föl telefonon. Szellemileg és fizikailag is rendben van, csak a térde rakoncátlankodik. Az egyik osztálytársam, Ruszkai Jancsi ajánlott neki egy mágneses izét, amely talán enyhíti a fájdalmait. Egyébként mára szerveztek egy születésnapi ünnepséget a régi nagy kosárcsaták színhelyén. Épp most kapta az értesítést, hogy elmarad, mert száznál többen jelentkeztek rá, márpedig a koronavírus miatt az átlagosnál népesebb összejöveteleket el kell halasztani.

Ha túl leszünk a járványon, talán még én is eljutok a kecskeméti sportcsarnokba, noha nem kosarasként voltam a tanítványa. Bár kosárlabdából lett mesteredző, atlétikából is szakedzői képesítése van. A „nagy” Adamik Zoltán - az ötvenes évekbeli 400-as csúcstartó és főiskolai világbajnok - öccseként Adamik tanár úr maga is futott, sőt rövidtávon főiskolai bajnokságot nyert. A TF-es diploma megszerzése után jutott el a fővárostól 86 kilométernyire lévő Kecskemétre. Például belőlem szintén 400-ast nevelt, és amidőn iskolacsúccsal megnyertem az országos középiskolai bajnokságot, felajánlotta a tegezést. Ennek bejelentését azonban elhalasztottuk az érettségiig, hogy lépésnyi távolságot tarthasson az osztályunktól.

Későbbi szenvedélyét, a kosárlabdát úgy szervezte meg, hogy a két gimnázium, a Katona és a Bányai diáklányaival eljutott az NB I-be. Ha Budapesten játszottak, majd’ mindig kimentem a meccseikre, hogy válthassak vele néhány szót. S hogy megcsodálhassam Bild Katit, Turi Évát, Kiss Marit, Magyar Mártát, Zsolnay Gyöngyit, Iványi Dalmát, akik szétfutották az ellenfelet. Ez volt Adamik tanár úr nagy trükkje: atlétikai alapra helyezte a kosárlabdát. Ma reggel megkérdeztem tőle, hány lányt nevelt a nemzeti válogatottnak. Tizennyolcat mondott (atlétikában pedig „csak” három fiút és egy lányt).

Bennünket a lakásától kétpercnyi távolságra, a KTE-pálya salakján edzett. Innen biciklizett először a Katona Józsefről, majd a Bányai Júliáról elnevezett gimnáziumokba. A kerékpárral összenőtt, tagbaszakadt férfi a város jellegzetes tartozéka volt, míg bírta a térde. Nemrégiben utánpótlásképző tevékenységéért megkapta a megye díszoklevelét, Kecskemét díszpolgárának azonban mindmáig nem szavazták meg. Megkérdeztem tőle, miért nem. „Azért, mert nagy a pofám” - mondta kesernyésen. Üzenem a „hírös város” önkormányzati képviselőinek, hogy nem a simulékony természetű polgárok írták be magukat Kecskemét fejlődéstörténetébe.