Végre megszólalt a digitális tartalomfejlesztésért felelős kormánybiztos. Főnöke, a miniszterelnök március 13-án, pénteken este negyed tízkor jelentette be, hogy hétfő reggeltől bezárja az iskolákat. Czunyiné Dr. Bertalan Judit pedig egy hét múlva állt szóba a Népszava munkatársával. Az újságíró úgy jellemezte, hogy „megtörte a csendet”. Czunyiné felsorolta, hogy az oktatási kormányzat hány számítógépet bocsátott az iskolák rendelkezésére, és hogy milyen digitális programok tölthetőek le.

Voltaképpen imponáló számokat említett, csakhogy bezárták az iskolákat, és a legtöbb helyen szüneteltetik tevékenységüket a könyvtárak meg a közösségi házak is. A hatalmon lévők nem számítottak arra, hogy a gyerekek otthon csücsülnek. Aligha véletlen, hogy a Népszava március 21-i (tegnapi) számában megszólalt Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke is. Nem vonta kétségbe az oktatási kormányzat digitális szándékát, szerinte azonban félrement az egész, mert „elsősorban az okostelefonra fókuszálva kellett volna fejleszteni”. Azt már én fűzöm hozzá, hogy 5,3 millió okostelefon pittyeg országszerte. Felfutására jellemző, hogy 2017 és 2019 májusa között 800 ezer darabot vásároltunk belőle.

Tegnap Messengeren bejelentkezett az egyik kedves tanítványom, aki tanárként dolgozik. Beszámolt az első otthoni hét tapasztalatairól. Északkelet-magyarországi falujukban nemcsak munkahelyét, az általános iskolát, hanem a könyvtárt is bezárták, ezért kevés asztali számítógép használható. Szerencsére „A szülők költenek okostelefonra, de nem biztos, hogy megfelelően használják.” Ami pedig az iskolásokat illeti, „egy hét alatt beigazolódott, hogy a tanulóink nagyobb százaléka nem tud keresni, nem tud egy linket megnyitni és másolni”. Szerinte a helyzet kulcsa az, hogy először a szülőket kéne megtanítani a digitális médiumok, például a Facebook használatára. Leginkább az okostelefonban rejlő lehetőségeket nem sikerült eddig kihasználni.          

Így állunk most, 2020 márciusában, a koronavírus-járvány kellős közepén - nem föltétlenül egy 1,7 milliós világváros nézőpontjából látva a digitális fejleményeket. Szakembereket és intézményeket hajszoló, noszogató, ösztökélő, sürgető, szorongató nyomás alatt van a magyar társadalom két legelhanyagoltabb alrendszere, az egészségügy és az oktatás. Vajon megbirkóznak-e a csúcsterheléssel, ha normális körülmények között sem voltak képesek ellátni a faladatukat?   

Az oktatási kormányzat állami elképzelés híján a tanárokra bízta a „tanterven kívüli digitális munkarend” kidolgozását. A Magyartanárok Egyesületének elnöke, Arató László pedig elmesélte egy rádióműsorban, hogy a három létező platform közül ő az Osztályterem nevűt választotta, mert mind a 35 diákjával egyszerre tarthatja a kapcsolatot. Fővárosi gimnáziumban tanít, ahol az osztályában mindannyian képesek rákapcsolódni a hatékony programra. De mi van, ha valahol a vidéki Magyarországon, egy korántsem elit iskolában akadnak olyan diákok, akik számítógép és/vagy okostelefon híján nem képesek figyelemmel kísérni a digitális tananyagot?

Andor Mihály oktatásszociológus kigyűjtötte a Köznevelési Statisztikai Évkönyvből a tavalyi adatokat. A 3507 iskolából 159-ben nincs netes hozzáférés. Ez 4 és fél százaléknyi, a szakember szerint azonban nagyjából lefeledi a szegregált (elkülönített) intézményeket. Vas András kaposvári újságíró a Népszava március 17-i számában tudósított Baglaspusztáról. Másfél száz roma él ott, hatvan a gyerek, és kéttucatnyian iskoláskorúak. A diákok Kaposmérőre jártak át, vagy a megyeszékhely fejlesztő iskolájába, amíg a koronavírus-járvány miatt a kormány be nem záratta a tanintézményeket. A „tanterven kívüli digitális munkarendbe” hogyan kapcsolódjanak be a baglaspusztai gyerekek, ha két számítógép és „egy vagy két” okostelefon van a telepen?

A Magyar Kurír című katolikus hírportál 2007. október 2-i számában föllelhető Balás Béla megyéspüspök beszéde. A Szent Erzsébet Közösségi Ház avatásán kifejtette: „Sokan mondják, hogy Baglaspuszta Isten háta mögött van, Istennek azonban nincs háta, ő mindenhol ugyanúgy gondoskodik rólunk.” Nem vonom kétségbe a cigánypasztoráció hívének mutatkozó főpap szavait, azóta azonban 13 és fél év telt el. Vajon a közösségi házban vannak-e számítógépek? Ha vannak, a helybéli diákokat felkészítették-e arra, hogy zökkenőmentesen kapcsolódjanak az Osztályterem-programhoz?

Az iskolák bezárását bejelentő nyilatkozatában a miniszterelnök bevallotta, hogy lesznek „döccenők”. Nem is várható el tőle, hogy épp a vírusválság idején teremtse meg a püspök úr által kívánatosnak tartott esélyegyenlőség feltételeit. Ettől azonban a 2016-ban kinevezett tartalomfejlesztési kormánybiztostól, Czunyiné Dr. Bertalan Judittól megkövetelhette volna, hogy dolgozza ki, miként képzeli el a közoktatás átállítását a digitalizációra. Hátha egyszer majd úgy alakul a helyzet, hogy be kell záratni az iskolákat.            

A tegnapi kormányinfó mintegy másfél óráig tartott. Az újságírók legtöbbször a szájmaszkok ügyét firtatták. A miniszterelnökséget vezető miniszter, Gulyás Gergely kategorizálta a védekezéshez szükséges textíliákat, és számokba fullasztotta a nyitva maradt kérdést, vajon mikor érkezik meg Kínából a különgép a milliónyinál több védőszereléssel. Addig is érjük be a népi kezdeményezésekkel. A herendi ügy például országos figyelmet keltett.

Egy varrásra szakosodott családi vállalkozás a koronavírus-járvány hatására átmenetileg felfüggesztette az ipart. Némi fejtörés után a feleség kitalálta, hogy átállnak egy hiánycikk, a szájmaszk készítésére. Két családtag dőlt ki mellőle, mert éjjel-nappal szabták méretre az immár nélkülözhetetlen áll-arcokat, amelyek a veszprémi újság online változatában közölt fényképek tanúsága szerint különböző színűre sikeredtek. Attól függően, hogy az ismerősök és a textilkereskedők milyen anyagokat küldtek. Ama célnak azonban megfelelnek, hogy valamelyest óvják a kórházi alkalmazottakat a fertőzéstől. Ez adta az ötletet, hogy átnézzem a megyei sajtót. Számtalan kezdeményezést találtam, bár egyik sem vitte olyan tökélyre, hogy a herendi céghez egyre-másra futnak be a rendelések.

Az álltól az orrcsúcsig terjedő maszk téglalap alakú formáját aligha lehet variálni, a textíliák színe és minősége azonban ama latin mondást idézteti velem, hogy A változatosság gyönyörködtet. (Varietas delectat.) Figyelemre méltó kivétel a Szent Borbála Kórház eljárása. A tatabányai intézmény közleményt adott ki, amelyben „varrni tudó hölgyek, esetleg urak” jelentkezését várja, akik otthon, saját Singer-gépükkel dolgoznának. A kérésben rejlő újdonság, hogy a szájmaszk készítéséhez szükséges anyagot a kórház biztosítja. Ráadásul megadta az akció összehangolásával megbízott munkatárs nevét, telefonszámát és e-mail címét is.

Olyannyira nem becsülöm le a háziasszonyok és a falusi nőközösségek fantáziadús ötleteit, hogy a népi szolidaritás megható jelképeinek tekintem őket. De ha már úgy alakult a helyzet, hogy az a fránya különgép még mindig nem érkezett meg a ferihegyi repülőtérre, akkor az átmenetileg megnyugtató mégiscsak az volna, ha a fertőző betegekkel foglalkozó munkatársaikért aggódó kórházak szentborbálásan sietnének az alkalmi varrónők segítségére. Nem mindegy ugyanis, hogy hány rétegből áll a szájmaszk, és milyen textíliából készül.         

A nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár minapi viselkedését a KEVFOT (Koronavírus-járvány Elleni Védekezésért Felelős Operatív Törzs) sajtótájékoztatóján minősíthetetlennek tartották az újságírók. A cifra megjegyzésekre ki sem térnék, a pellengérre állítás helyett inkább a szakmai hátteret vázolnám föl.

A kormánypárti újságírás ma már nem az eszmecsere mestersége, hanem a frontszolgálatos propagandisták szuronyrohama. A férfiak hajlamosak egyenruha-utánzatokban, borostásan megjelenni a nyilvánosság fórumain, és megbélyegezni a Soros-ügynököket meg a globális háttérhatalmakat. Közéjük tartozik Kovács Zoltán is, mellékállásban a Nimród című vadászati újság főszerkesztője. Majd’ mindig farmerben jelenik meg, felsőtestén zubbonyszerűség, amely mostanában vadászosra hajaz, koponyája csupaszra borotválva, borostás arcából pedig szigorú tekintet pásztázza az okvetetlenkedő újságírókat. A jelenséget dokumentumfilmekből és tévéhíradókból ismerhetjük.

A férfi haditudósítók marcona külsőt öltöttek, egyenruha-utánzatokban katonai kifejezésekkel hangsúlyozták a háború borzalmait. Harciasságukat egy idő után megunták a tévénézők, és a műsorszerkesztők az újságírónőkhöz fordultak. A női haditudósítók között volt olyan (az amerikai Marie Colvin), akinek kilőtték az egyik szemét, amelynek helyét fekete szövetkoronggal takarta el, egyébként azonban visszafogottan öltözködött. A kulturáltság „divatját”, az angol-iráni Christiane Amanpour, a dél-tiroli osztrák-olasz Lilli Gruber és a német Antonia Rados teremtették meg. Hangsúlyozottan civil öltözködésükkel, a csúnya szavakat és a katonai szlenget kerülő szókincsükkel ellágyították, humanizálták a háború embertelenségét.

Honfitársunk, a szír-magyar Al Ghaoui Hesna alig múlt negyven, de már visszavonult a számára szakmai elismeréseket hozó haditudósítástól. A sors iróniája, hogy szemléletének 2010 óta nincs helye a frontszolgálatos újságírásban. S bár az Orbán-kormánynak tavaly december óta fiatal és csinos szóvivője van Szalay-Bobrovniczky Alexandra személyében, a koronavírus-válságban Kovács Zoltán irányítja az Operatív Törzs kommunikációját. Ami már önmagában is baj, de elviselhetőbb volna a nyilvános szereplése nélkül. Azon tűnődöm, hogy ha a kifogástalan külsejű hölgyek képesebbek a kapcsolatteremtésre, a korrekt tájékoztatásra, vajon mi szükség van a politikai erődemonstrációra és az újságírók sértegetésére.

Olvasom, hogy a kormány kitiltotta Kínából három amerikai újság munkatársait, tudósításaikban ugyanis kínainak nevezték a koronavírust. E hír késztette arra tegnap Gábor György vallástörténészt, hogy felírja fészbukos üzenőfalára: hajdan az olaszok francia nyavalyának nevezték a szifiliszt, a franciák olasznak, a törökök pedig kereszténynek. Azt már én fűzöm hozzá, hogy miniszterelnökünk szerint a mostani járvány külföldről érkezett, és elsősorban a nálunk tanuló iráni diákok nyakába varrta.

Miközben most, szerdán reggel ezen tűnődöm, beugrik az ATV hétfő esti műsora. Beült a stúdióba Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, majd az Orbán-kormány volt washingtoni és oslói nagykövete. Kitűnő kiselőadást rögtönzött a középkori járványokról, amelyek megtizedelték az akkori emberiséget. Okfejtését azonban néha megszakította a szükség. A választékosan fogalmazó interjúalany fő műsoridőben négyszer is ráköhögött a műsorvezetőre. A kezét persze kultúrember módjára a szája elé tartotta. Miután a rémült műsorvezető javaslatára ivott egy korty vizet, távozott a stúdióból.

Helyére Pusztai Erzsébet, az első Orbán-kormány egészségügyi államtitkára telepedett. Minisztere, Gógl Árpád a ciklus félidejében váltotta le, mert olyan párthoz csatlakozott, amely nem volt tagja a koalíciónak. Azonnal feltűnt, hogy maszk van rajta. Mögüle eltorzult hangon adta tudtunkra, hogy leginkább ez védhet meg bennünket a cseppfertőzéstől. Levette a maszkot, és gyakorló infektológusként elmagyarázta, hogy nem elég köhögés közben a szájunk elé tenni a kezünket. A textil zsebkendőt sem ajánlotta. A papírt részesítette előnyben, mert azonnal eldobható. Illetve a szelektív hulladékgyűjtés keretében a megfelelő kukába helyezhető. Mintegy húsz perc alatt elmélet és gyakorlat ellentmondásáról kaptunk leckét.

A kérdéseinket hitelesen megfogalmazó műsorvezető pedig gazdagabb lett néhány művelődéstörténeti adalékkal és a stúdió légterében terjedő bacikkal. Remélem, hogy az elegáns diplomata benyomását keltő történész nem fertőzte meg. Csakhogy a hét folyamán szinte futószalagon kerülnek elé az interjúalanyok, akik nem biztos, hogy figyelemmel kísérték a másik beszélgetőpartner, a civilben fertőzésekkel foglalkozó volt egészségügyi államtitkár  intelmeit. Ezekben a napokban, amikor a szakemberek szerint lendületbe jön az a fránya koronavírus, nem szívesen lennék műsorvezető.             

Tegnap a parlamentben Orbán Viktor ki nem mondta volna, hogy a koronavírus-járvány miatt záratta be az iskolákat. Imigyen fogalmazott: „Nem zártuk be az iskolákat, hanem egy új tanmódot, tanrendet, tanítási eljárásrendet hirdettünk meg.” Ismerem a módszert. Ha nem akarom elkötelezni magam valami mellett, akkor az értelmező szótárból kikeresem a rokon értelmű szavakat, és felsorolok belőlük néhányat, hogy az olvasó kedvére választhasson.

A miniszterelnök azért szaporította a szót, mert pénteken reggel kizárta az iskolák bezárását. Tizenhárom órával később, este negyed tízkor mégis bejelentette, hogy hétfőtől életbe lép „a tanterven kívüli digitális munkarend”. Azóta eme kifejezést használja a kormánysajtó az iskolák bezárása helyett. Az egészben nem az a furcsa, hogy az ország első embere szómágiához folyamodik, nehogy kiderüljön: egy napon belül gyökeresen másként beszélt és döntött 1,2 millió gyermek és néhány millió szülő-nagyszülő szinte létfontosságú gondjáról. Ezt más ügyekben már megszoktuk. Az viszont csak most tudatosodott, hogy a fülünk hallatára lepleződött le egy nyúlós folyamat.

A digitális átállításnak ugyanis 2016 óta kormánybiztosa van. Úgy hívják, hogy Czunyiné Dr. Bertalan Judit. Korábban államtikárként ő felelt a közoktatásért. Minisztere, Balog Zoltán azonban leváltotta, mert nem volt képes megküzdeni a pedagógustársadalom érdekeit képviselő Tanítanék Mozgalommal. De hogy a kudarc ne legyen nyilvánvaló, a miniszterelnök kinevezte Czunyinét havi 997 ezer forintért digitális tartalomfejlesztési kormánybiztossá. Igen ám, csakhogy a digitalizációnak akkor már volt miniszterelnöki biztosa is. Deutsch Tamás sport- és ifjúsági miniszterként mondott csődöt, ezért 2015 óta ő hangolgatta a Digitális Jólét Programot.

Aligha véletlen, hogy mindketten a digitális elfekvőben kötöttek ki. Amikor 2018-ban Palkovics László innovációs és technológiai miniszter lett, Deutsch lemondott, és Czunyinéról nem tudható, vajon a hivatalában maradt-e. Ha maradt is, se kép, se hang arról, hogy szorgalmazta volna az iskolák digitalizációját. Ami azt sejteti, hogy általában az ország átállítása, konkrétan az iskoláké nem volt fontos a kormány számára. Most meg bekopogtatott az a fránya koronavírus, erre a kormány bezáratta az iskolákat. Egy gimnáziumi tanár, a Tanítanék Mozgalom szóvivője, Törley Katalin pedig ezt mondta a Népszava tegnapi számában: „Hirtelen ránk szakadt a XXI. század.”

Van már beteg, csak augusztusra kapott időpontot a kórházba. (Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus, ATV, 2020. február 28.)

A magyar úgy fél, hogy megy, és kifosztja a boltot. (Ésik Sándor publicista, Azonnali.hu, 2020. február 29.)

Nem értem a pánikot, mert jelen tudásunk szerint ez a vírus nem veszélyesebb, mint egy súlyosabb influenza. (Dr. Ribiczey Pál virológus, Zalai Hírlap, 2020. március 3.)

Ha a pánik beindul, akkor mese nincs. (Síklaki István szociálpszichológus, Magyar Narancs, 2020. március 5.)

Járvány idején a pánik önjáró. (Tamás Pál szociológus, Népszava, 2020. március 6.)

A koronavírus visszaszorításához nem lesz elég a ráolvasás. (Lakner Zoltán politológus, Szeged.hu, március 12.)

A magyar vírushelyzet leggyengébb pontja a magyar egészségügy. (Dobrev Klára DK-politikus, ATV, 2020. március 12.)

A koronavírus valódi válsághelyzetet teremtett. (Pápay György publicista, Magyar Hang, 2020. március 13.)

Ideje volna néhány begyakorlott hatalmi praktika, divatos politikai tétel revideálásának, mert a magyar immunháztartást nemcsak a koronás vírus veszélyezteti. (Tamás Ervin újságíró, hvg.hu, 2020. március 14.)

Szemben a migránsokkal a vírus valóban itt van Magyarországon. (Haszán Zoltán újságíró, 2020. 444.hu, március 15.)

A debreceni egyetemen eltöltött fél évtizedből telik arra, hogy figyelemmel kísérjem a helyi nyilvánosság fórumait. A Debreciner.hu például tegnap, a szabad sajtó napján azzal vétette észre magát, hogy minden munkatársa írt Az én március tizenötödikém című összeállításba. Tizenkét jegyzetet közöltek, épp annyit, mint amennyi pontot Petőfiék 1848-ben megfogalmaztak. A sajtószabadság pillanatnyi állapotát rögzítették.

Tóth Tamás az ellenzéki pártok helyzetét a koronavírus metaforájába sűrítette. Szerinte „Némelyik magas lázzal küzd, némelyiket lélegeztetőgép tartja életben, némelyik pedig a temetkezési vállalkozóra van bízva.” Az öt hónapja lezajlott helyhatósági választás tükrében talán búskomor a kép, Debrecenben mégis sanyarú állapotban leledzenek az ellenzéki pártok. Március 15-én a járvány miatt nem is kellett lemondaniuk a demonstrációkat, mert meg sem hirdettek ilyeneket. Sem külön-külön, sem együtt nem jutottak el odáig, hogy az utcára kéne menni. Ez sokat elárul róluk az ország második legnépesebb városában.

De ha már az ellenzéki politikusok országszerte visszaléptek a köztéri megnyilvánulásoktól, vajon föltették-e el nem mondott beszédeiket a közösségi üzenőfalukra? Nem találkoztam ilyesmivel. Azért olvasnám szívesen a bizonyára gyújtó hatású szónoklatokat, mert a szabad sajtó napja után néhány órával kíváncsi volnék álláspontjukra a médiáról. Egyelőre az a benyomásom, hogy ahány ellenzéki párt, sőt ahány ellenzéki politikus, annyiféle értelmezés a nyilvánosság eszközrendszeréről. Ezeket az elképzeléseket a helyhatósági választás óta nem sikerült közös nevezőre hozni. Azon kívül persze, hogy minden ellenzéki párt és politikus a média jól jól hangzó szabad és független jelzőjét emlegeti.

A Debreciner.hu alapítója és főszerkesztője, Porcsin Zsolt még tavaly írta a helybéli ellenzékről: „Azonnal kitalálta az egyik párt, hogy a másiké vagyunk, a harmadik pedig azt, hogy a negyediké.” (Azonnali.hu, 2019.08.14.) Más városokban az újdonsült ellenzéki polgármesterek felismerték az önkormányzati sajtó jelentőségét, és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Szinte kivétel nélkül elzárkóznak azonban a csakugyan független szerkesztőségektől. E redakciók azért kerültek október 13-a után légüres térbe, mert a kormányoldaltól aligha várhatnak támogatást, elvégre kritikával illették a tevékenységét, az ellenzéki oldal pedig attól tart, hogy a tőlük is független újságírók rajtuk köszörülik a tolluk hegyét.   

A legutóbbi napokban Orbán döntögetett, Parragh szabadkozott, Lendvai orbánozott, Karácsony vívódott, Ungár pedig gyurcsányozott. Lefülelt mondatok.  

A választók álomcsapatot akarnak látni. (Szabó Tímea Párbeszéd-politikus az ellenzéki politikusokról, ATV, március 9.)

Az ISZOM telitalálat, mert a pártalapító Szanyi kapitány széles körben ismert, ivászatnak is nevezhető szabadidős tevékenységére utal. (Föld S. Péter újságíró az Igen - Szolidaritás Magyarországért Mozgalom rövidítéséről, HírKlikk.hu, március 9.)

Még a Közgázra jártunk, amikor hallottam a Fiatal Alkotók Széchenyi Országos Köréről. Azóta ez a legjobb. (Janurik János közgazdász az ISZOM-ról, Facebook.com, március 9.)

A liszthez nem árt élesztőt is venni. (Kárpáti Iván újságíró a házi készlet felhalmozásáról, Klubrádió, március 10.)

A karanténban enni kell. (Csepeli György szociálpszichológus, Tudás.hu, március 11.)

Nekünk is volt tíz évünk jobbá lenni Gyurcsánynál. (Ungár Péter LMP-politikus, hvg.hu, március 11.)

A nyilvánosságot ne szórakoztassuk az ellenzék vívódásaival! (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, 168 Óra, március 12.)

A kormány az elmúlt heteket bagatellizálással töltötte, most eljutott a pánikig. (Molnár Csaba DK-politikus a koronavírusról, Azonnali.hu, március 12.)

A kormányok kapkodnak, és a cselekvés látszatát akarják kelteni. (Mihályi Péter egészségügyi közgazdász, Klubrádió, március 12.)

A koronavírus visszaszorításához nem lesz elég a ráolvasás. (Lakner Zoltán politológus, Szeged.hu, március 12.)

A vészhelyzet a kormánynak szabad kezet ad. (Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, ATV, március 12.)

A vészhelyzet demokrácián túli állapot. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, március 13.)

A koronavírus valódi válsághelyzetet teremtett. (Pápay György publicista, Magyar Hang, március 13.)

Az eddigi kamu nem megy tovább. (Kuncze Gábor volt SZDSZ-politikus, Facebook.com, március 13.)

Kicsinált emberek életművét ne húzzuk le a vécén! (Czutor Zoltán zenész Eszenyi Enikőről, ATV, március 13.)

Nekünk ellenzékből is a legrosszabb jutott. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, március 14.)

Keccsöléssel kezdte, kampóval folytatja. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Orbán Viktorról, Népszava, március 14.)

Orbán elrendelte azt, amit tizennégy órával korábban esztelenségnek tartott. (Gergely Márton újságíró az iskolák bezárásáról, hvg.hu, március 14.)

Tíz év után most valóban kormányozni kellene. (Molnár Bálint blogger, Kolozsvári Szalonna, március 14.)

Nehéz egy fosztogatásra, hazudozásra, megtévesztésre, manipulációra beállt apparátusnak egészen másra: szolgálatra és szolgáltatásra átállnia. (Bruck András író, Facebook.com, március 14.)

A kormányzásmentes kormányzást, a Soros-plakátokkal helyettesített országépítést úgy borította meg a vírus, mint egy kártyavárat. (Ceglédi Zoltán politológus, hvg.hu, március 15.)

A szabad sajtó napján a sajtószabadságról akartam írni, a fejlemények azonban elsodortak. A fiam elmagyarázta, hogy jobban teszem, ha legalább egy hétig ki se teszem lábamat a lakásból. Mondta mindezt telefonon, négyszáz méternyire tőlem. A gyerekeit már napok óta nem láttam, bár telefonon beszélgetünk. Mintha más bolygón élnének, noha csak elhittük, amit a miniszterelnök közölt. Szerinte a gyerekeken úgy megy keresztül a vírus, hogy észre sem veszik, és máris megfertőznek bennünket, a legveszélyeztetettebb korosztályhoz tartozókat. Érett a helyzet, az előjelek nálam is árulkodtak.

Három napja felköszöntöttem osztályfőnökünket a kilencvenedik születésnapján. Elmondta, hogy kecskeméti tanítványai is fel akartál köszönteni, ám lefújták az összejövetelt, mert száznál többen jelezték a részvételüket. Márpedig a kormányzat kikötötte, hogy közösségi összejövetelen száz főnél többen nem lehetnek jelen. Abban egyeztünk meg, hogy ha majd a járvány kidühöngi magát, akkor keressük föl a tőlem órányi vonatozásra lévő lakásán. Áprilisban vagy talán májusban.

Egy régi sportsérülés következményeit évek óta Kriszta próbálja enyhíteni. Hetenként egyszer járok hozzá, és egyenesebb derékkal jövök el a stúdiójából. Tegnap este Messengeren írta, hogy magát nem félti ugyan, de „senior” vendégeit megóvná a járványtól, ezért javasolja, hogy halasszuk el a jövő szerdán esedékes masszázst. Ugyanezt beszéltük meg Kingával, a gyógytornásszal, aki ráadásul még gyermeket is vár. Ő szintén a veszélyeztetettek közé tartozik.

Tegnap este toppant be a fiam, kezében csomag. Citromlé, ásványvíz, rozscipó, joghurt, áfonya, kapszulás kávé, konzervek, alkoholos kézmosó folyadék és klóros fertőtlenítőszer. Holnap reggel is jön, és hozza a létfenntartáshoz szükséges dolgokat, de most ne fogjunk kezet, mint békeidőben szoktuk. Ha nem volnék újságíró, talán tudomásul venném a helyzetet, de furdalja oldalamat a kíváncsiság. Szerencsére az elszigeteltségben is olvasható a digitális sajtó, melyből kiderül, hogy a látszat ellenére felkészült az egészségügyi kormányzat a járványra.

A jelek arra utalnak, hogy a kórházak kiszervezték az elkülönítő részlegeket. Néhány nap alatt életet leheltek a kihűlt falak közé, és ha szükséges, a jelenlegi betegszámnak akár a dupláját is képesek lesznek elhelyezni. Annyira már nem buzog bennem a hivatástudat, hogy szívesen tapasztaljam meg belülről is a szervezettséget.