A debreceni egyetemen eltöltött fél évtizedből telik arra, hogy figyelemmel kísérjem a helyi nyilvánosság fórumait. A Debreciner.hu például tegnap, a szabad sajtó napján azzal vétette észre magát, hogy minden munkatársa írt Az én március tizenötödikém című összeállításba. Tizenkét jegyzetet közöltek, épp annyit, mint amennyi pontot Petőfiék 1848-ben megfogalmaztak. A sajtószabadság pillanatnyi állapotát rögzítették.

Tóth Tamás az ellenzéki pártok helyzetét a koronavírus metaforájába sűrítette. Szerinte „Némelyik magas lázzal küzd, némelyiket lélegeztetőgép tartja életben, némelyik pedig a temetkezési vállalkozóra van bízva.” Az öt hónapja lezajlott helyhatósági választás tükrében talán búskomor a kép, Debrecenben mégis sanyarú állapotban leledzenek az ellenzéki pártok. Március 15-én a járvány miatt nem is kellett lemondaniuk a demonstrációkat, mert meg sem hirdettek ilyeneket. Sem külön-külön, sem együtt nem jutottak el odáig, hogy az utcára kéne menni. Ez sokat elárul róluk az ország második legnépesebb városában.

De ha már az ellenzéki politikusok országszerte visszaléptek a köztéri megnyilvánulásoktól, vajon föltették-e el nem mondott beszédeiket a közösségi üzenőfalukra? Nem találkoztam ilyesmivel. Azért olvasnám szívesen a bizonyára gyújtó hatású szónoklatokat, mert a szabad sajtó napja után néhány órával kíváncsi volnék álláspontjukra a médiáról. Egyelőre az a benyomásom, hogy ahány ellenzéki párt, sőt ahány ellenzéki politikus, annyiféle értelmezés a nyilvánosság eszközrendszeréről. Ezeket az elképzeléseket a helyhatósági választás óta nem sikerült közös nevezőre hozni. Azon kívül persze, hogy minden ellenzéki párt és politikus a média jól jól hangzó szabad és független jelzőjét emlegeti.

A Debreciner.hu alapítója és főszerkesztője, Porcsin Zsolt még tavaly írta a helybéli ellenzékről: „Azonnal kitalálta az egyik párt, hogy a másiké vagyunk, a harmadik pedig azt, hogy a negyediké.” (Azonnali.hu, 2019.08.14.) Más városokban az újdonsült ellenzéki polgármesterek felismerték az önkormányzati sajtó jelentőségét, és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Szinte kivétel nélkül elzárkóznak azonban a csakugyan független szerkesztőségektől. E redakciók azért kerültek október 13-a után légüres térbe, mert a kormányoldaltól aligha várhatnak támogatást, elvégre kritikával illették a tevékenységét, az ellenzéki oldal pedig attól tart, hogy a tőlük is független újságírók rajtuk köszörülik a tolluk hegyét.