Tegnap az egyik álneves hozzászóló visszaélt kommentelmi jogával. Azt fűzte a bejegyzésemhez, hogy Gyurcsány-fóbiám van. A fóbia irtózás valamitől (vagy valakitől), az értelmező szótár szerint a kényszerképzet egyik fajtája. Csakhogy nem irtózom a volt miniszterelnöktől, és a kényszerképzetemet sem személyesíti meg. Másról van szó.

Kinéztem magamnak két politikust a hazai mezőnyből, Orbán Viktorra és Gyurcsány Ferencre esett a választásom. Figyelemmel kísérem a kommunikációjukat, és a tapasztaltakat megírom a Médianapló című szakmai rovatba. Gyurcsányról az első bejegyzést 2003. január 15-én fogalmaztam, az eddigi utolsót pedig 2017. március 25-én. Van köztük elismerő és elmarasztaló, a kettő közti arányt akkor lehetne megállapítani, ha az összest újraolvasnám. Azt azonban már most kimutatja a számítógép, hogy 523.218 karakternyit tűnődtem a nyilvánosságszemléletéről. S mert egy bejegyzés nem több 2500 karakternél, ez körülbelül kétszáz széljegyzetet jelent. Talán az utókor számára is jelent majd valamit.

Legutóbb például idéztem az ellenzéki politikus egyik megnyilvánulását: „Ha belegebedek is, harmad-, negyedannyi esélyem van arra, hogy eljussak a választókhoz, mint a kormánynak” - mondta Gyurcsány Ferenc múlt csütörtökön az RTL Klub stúdiójában. Ezek szerint kevesellte a lehetőségeit. Nos, március 22-én a Magyar Távirati Iroda nyomán számolt be a Dehir.hu nevű debreceni portál a civisvárosban megtartott fórumáról. Láttam egy fényképet róla, még a csilláron is lógtak. Aznap kapott ötvenvalahány percet az Inforádióban. Másnap félórányit beszélgetett Baló Györggyel. Újabb egy nappal később interjúja jelent meg a Fejér Megyei Hírlap hasábjain. Ugyancsak március 24-én kapott egy órát a Klubrádióban. Ahhoz képest, hogy megítélése szerint elzárták előle a nyilvánosság fórumait, a múlt héten elég sok időt tartózkodott őt faggató újságírók társaságában.

Azt is mondta Baló Györgynek, hogy „Amikor lemondtam a miniszterelnökségről, egy évig nem szólaltam meg.” Van egy válogatásom Gyurcsány Ferenc figyelemre méltó mondataiból, a számítógép kimutatása szerint 276.576 karakternyi. Megnéztem, hogy 2009. március 21. és 2010. március 20. között csakugyan hanyagolta-e a nyilvánosság fórumait. 61 ütős mondatát jegyeztem föl. Azt már e bejegyzés elején említett álneves kommentelő arányérzékére bízom, vajon a szóbeli teljesítmény vélhető-e a háttérbe húzódás cáfolhatatlan bizonyítékának.            

„Én pedig, ahogy rendes, érzelmes emigránshoz illik,…” Nem folytatom az idézetet, amely egyébként a Vasárnapi Hírek immár rendszeres tárcaírójától származik. Orsós László Jakab valaha a legélesebb tollú tévékritikus volt a hazai sajtóban, aztán kiküldték kulturális diplomatának New York-ba, és 2010 után kint is ragadt. Állása van, beépült a helyi társadalomba, és az a benyomásom, hogy tulajdonképpen jól érzi magát. Mindazonáltal tisztában van azzal, hogy ő a világ talán legszínesebb városában csak egy bevándorló. Vagyis emigráns.

Amikor nálunk a kormányzati kommunikáció tetőfokra hágott, és országszerte óriásplakátok figyelmeztettek bennünket az úgynevezett migránsveszélyre, e rovatban már tűnődtem a hivatalos szóhasználatról. A kormánypárti politikusok és publicisták ugyanis elfelejtették kibontani az árnyalatokat. Nem bajlódtak a passzív vallási fanatikus, a terrorista, a gazdasági bevándorló és a politikai üldözött közti különbséggel. Minden érkezőt egy kalap alá vettek, és az egyszerűség kedvéért migránsnak neveztek el. Elismerem, hogy volt ebben logika. A magyar választópolgárokban propagandisztikus okból akarták föllobbantani az idegenek elleni érzületet. (Sikerült is.)

Eljárásuk tudatosságát tehát nem vonom kétségbe, annál inkább zavar a másik oldal viselkedése. A legtöbb ellenzéki politikus és néhány véleményformáló valószínűleg szellemi renyheségből vette át a kormányzati leegyszerűsítést, és szinte beidegződés szerűen használta a migráns kifejezést. Ezúttal már nem nyelvészkednék, mert azt tapasztaltam a korábbi vitában, hogy az hatástalan. Az esetleges hozzászólók figyelmébe ajánlanám viszont az egyik polc tartalmát a házi könyvtárból. Ott tartom a regényes emlékiratokat vagy a memoárgyanús regényeket.

Íme, egy hevenyészett névsor: Aczél Tamás, Balázs Egon, Berend T. Iván, Bitó László, Bodor Pál, Borbándi Gyula, Faludy György, Fejtő Ferenc, Ferdinandy György, Fischer István, Gaál Gábor, Gosztonyi Péter, Hans Habe (Békessy János), Háy Gyula, Ignotus, László Károly, Márai Sándor, Méray Tibor, Nagy Ferenc, Radó Sándor, Sík Endre, Sinkó Ervin, Szász Béla, Thassy Jenő. Ahány ember, annyiféle sors.

Árnyalhatnánk ugyan a köztük lévő világnézeti különbségeket, de ha beleolvasunk a könyveikbe, kiviláglik, hogy évtizedeket töltöttek külföldön, és ha meg kellett nevezni az állapotukat, egyikük se mondta magát migránsnak. Sokkal inkább emigránsnak, akinek az a közös ismertetőjele, hogy nem jószántából cserélt országot.           

"Ha belegebedek is, harmad-, negyedannyi esélyem van arra, hogy eljussak a választókhoz, mint a kormánynak” - mondta a volt miniszterelnök az RTL II. csütörtöki adásában. Szokásos sirám ez. A hajdani kormányfők megszokták az órányi rádió- és tévébeszélgetéseket, a kolumnányi újságinterjúkat. Ehhez képest Gyurcsány Ferenc most 24 órán belül szembesült a szakmailag legjobban felkészült tévés és rádiós kérdezővel. Baló Györgynél harminc percet kapott, Bolgár Györgynél egy órát. Az utóbbi időtartamot azért pontosítanám.

Elment néhány perc a hírek felolvasásával. Aztán megjelent a stúdióban Arató András, a Klubrádió tulajdonosa, és a hallgatók pénzben is kifejezhető áldozatkészségéről számolt be. Majd újra hírek szakították meg az interjút, közben pedig kíváncsi hallgatók kotnyeleskedtek a két nagy beszélgetésébe. Ha összeszámolnánk a tiszta perceket, nem jönne ki fél óránál több, ráadásul a volt miniszterelnöknek a műsor kereteibe kellett illeszkednie. Nem állítom, hogy tudatos bosszú ez azért, amikor Gyurcsány élő adásban alázta meg Bolgárt.

2015 októberében a DK-politikus kiosztotta, megleckéztette, rendreutasította, a teljesítmény nélküli politikusok, politikai elemzők és újságírók közé sorolta, mert szerinte a műsorvezető felhánytorgatta, hogy hatalomra tör, még ha egyelőre csupán a baloldalon is. Mindazonáltal tegnap délután elhangzott még egy mozzanat, amely azt sejteti, hogy a kialakult helyzet nem volt Bolgár György ellenére. Bejelentkezett Pataki Pál nyugalmazott diplomata, és letegezte a műsorvezetőt, aki azzal magyarázta az intim helyzetet, hogy a telefonáló osztálytársa volt a gimnáziumba. Erre az egykori Unesco-nagykövet a maga lassú és kimért modorában Gyurcsánynak szögezte: „Ma már ön a hívei számára is zavaró tényező.”

Baló György viszont megadta a módját. Az egész műsort Gyurcsány Ferencnek szentelte, és végig elnökurazta a vendéget. Csöndesen, udvariasan, visszafogottan szedte ki mindazt a volt miniszterelnökből, ami érdekelte. Így aztán rövid időn belül két Gyurcsányt hallottunk. A kereskedelmi tévében a meghitten diskurálót, aki észre sem vette, hogy az emberére akadt, a kereskedelmi rádióban pedig a dühőset, a sodrából kihozottat, aki a laza óra végén eljutott oda, hogy kibökje: az MSZP vezetői „Meg akarják roppantani az én pártomat.” Azt nem tudom, hogy ki üzent hadat a másiknak, de a háború kirobbant. A baloldal pártjai immár nem torzsalkodnak, hanem ágyúzzák egymást. A lövöldözés messzire hallik.         

Tegnapi bejegyzésemet eddig 1521-en olvasták el. A közepes érdeklődést kiváltó cikkben azt pedzegettem, hogy a Dunántúli Napló szerkesztőségéből kirúgott pécsi újságírók portálalapítási kísérlete nem hozta lázba az ellenzéki sajtót. A hasonló körülmények között eltávolított székesfehérvári és veszprémi újságírók nemrégiben indult portáljai sem örvendenek túl nagy érdeklődésnek az ellenzéki nyilvánosság fővárosi műhelyeiben.

Erre jegyezte meg hozzászólásában Marik Sándor, a nyíregyházi Kelet-Magyarország nyugalmazott főszerkesztő-helyettese: „Itt vannak ezek a kiváló újságírók, akik a sokk után sanyarú helyzetükben megpróbálnak úszni az ár ellenében. Igazán megérdemelnének egy kis törődést a szerencsésebb helyzetben lévő pályatársaktól.” Nem tudom, hogy szerencsésebb helyzetben vannak-e a Népszabadság volt munkatársai, akik közül vagy húszan helyezkedtek el a Népszavánál, mindazonáltal az említett napilapban nem találtam nyomát a pécsi kísérletnek. Ezt meg is írtam tegnap, nem ragoznám tovább. Van azonban valami, ami továbbgondolásra késztet.

Miközben március 15-án átadták a Szabad Sajtó-alapítvány díjait egy budapesti tévé műsorvezetőjének, a fővárosban szerkesztett Népszava-apparátus vezetőjének és meglepő módon egy festőművésznek, arról olvashattunk, hogy az MSZP alapítványa kitüntette volna a tavaly októberben megszüntetett Népszabadság kollektíváját is. Ám a puccsal eltávolított újságírók úgy döntöttek, nem kérnek azok elismeréséből, akik kisebbségi tulajdonosként szerepet játszottak a patinás napilap felszámolásában. Hogy milyen szerepet, azt most nem firtatnám, bár lehetne róla vitatkozni. A lényeg ugyanis a visszautasítás árulkodó gesztusa.

Vajon a Szabad Sajtó-alapítvány körüli döntéshozók eszét megjárta-e, hogy miután a Népszabadságot megszüntető Mediaworks megszerzett 12 megyei napilapot is, elbocsátott legalább egy tucatnyi vidéki újságírót? Köztük felelős szerkesztőket, régió szerte közismert publicistákat és riportereket, akiket az új tulajdonos kormányellenesnek minősített. Ha ők is elhárították a Szabad Sajtó-díjat, cikket érdemelne az ok, hogy miként ítélhető meg az MSZP médiapolitikája. De ha a döntéshozók körében föl sem vetődött, hogy a Szabad Sajtó-díj hagyományainak megfelelően egy vidéki és egy határon túli újságíró is legyen a kitüntetettek között, akkor bizony nemcsak az MSZP médiaszemléletével van baj, hanem a médiaismeretével is.           

A digitális sajtó hírt adott arról, hogy a Baranya megyei napilap szerkesztőségéből kiebrudalt újságírók portált alapítottak. Egyelőre csupán a Facebook-on nyitottak üzenőfalat Szabad Pécs címmel, és úgy tesznek, mintha igazi újságot készítenének. A pécsi témák mellett foglalkoztak a környékbeli települések, Komló, Kozármisleny és Mohács legfrissebb eseményeivel is.

Az alapító Nimmerfroh Ferencet a kétezres évek legelején, az Új Dunántúli Napló legendás online rovatában ismertem meg. Huszonéves munkatársaival, Bellai Lászlóval és Lendvai Dáviddal az egyetemi újságtól érkeztek, és nemcsak a megyei napilap digitalizálásában működtek közre, hanem a Springer-hálózatéban is. Ferencet néhány hete a felelős szerkesztői székből menesztette az új, felelőtlen tulajdonos. Két, szintén kitessékelt kollégájával hozta létre a formálódó portált, az egészségügyre szakosodott Katus Eszterrel és a kitűnő jegyzeteket író Babos Attilával. Jelenlétük, szakmai felkészültségük szavatolja, hogy régi, immár egyenirányított munkahelyük nem engedhet meg magának bármit, mert megírja az igazságot a (hír)versenytárs.

Akciójuk korántsem elszigetelt. Hetek óta működik sikerrel a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségéből eltávolított felelős szerkesztő, Hajnal Csilla és a publicista Klecska Ernő vezetésével a fehérvár@kukac.hu. Még régebben a veszprémi Naplótól elküldött felelős szerkesztő, Bartuc Gabriella és a fullánkos tollú Gombás Gabriella irányításával a veszprém@kukac.hu. De feléledt a debreceni Vagy.hu is, amelyhez visszatért Egerből az alapítója, Porcsin Zsolt, aki a Heves Megyei Hírlapot szerkesztette felelősen, amíg le nem váltották. Most már azon sem csodálkoznék, ha a kaposvári Somogyi Hírlaptól kipenderített felelős szerkesztő, Czene Attila is digitális lapalapításon törné a fejét sorstársaival, a riporter Fónai Imrével és a publicista Vas Andrással együtt.

A jelek arra utalnak, hogy a Mediaworks nevű kormánypárti médiavállalkozás tisztogatással, a legjobb újságírók kirúgásával teremtette meg a konkurenciáját. Figyelemre méltó médiapolitikai fejlemény ez, bár úgy tűnik fel, mintha a baloldali ellenzék egyetlen napilapja nem venné észre. A digitális laphálózat legújabb képződménye, a Szabad Pécs például annyira kiesett a látóköréből, hogy eheti számaiban egyetlen sort sem szentelt neki. Elnézést, ha mégis foglalkozott vele a Népszava, de a hír annyira apró betűvel jelenhetett meg, hogy multifokális lencséjű szemüveggel se fedeztem föl.               

Az említett tiszt már a nyolcvanat is betöltötte, ráadásul világhírű médiatudós volt, amikor végigbeszélgettünk egy éjszakát. Az amerikai professzort 1999-ben Róka Jolán, a média-tanszék vezetője hívta meg a szegedi egyetemre, George Gerbner lett a tudományos konferencia díszvendége. A prof, aki egyszerűen csak Gyuriként mutatkozott be. azon az éjszakán mesélte el a második világháborús kalandjait.

Azt, hogy az amerikai hadseregben gerilla-harcra képezték ki, és ejtőernyősként szabotázs-akciókat hajtott végre a mai Ausztria és Szlovénia területén. 1945 közepén pedig azt a feladatot kapta, hogy Nyugat-Ausztriában és Bajorországban szedje össze a magyar háborús bűnösöket. Ő tartóztatta le például Bárdossy László volt miniszterelnököt, aki 1941-ben hadat üzent a Szovjetuniónak. Amit elmesélt, azt még aznap reggel lejegyeztem, hátha jó lesz valamire. Aztán 2006 elején elolvastam a halála után néhány héttel megírt szócikket az Encyclopedia Britannicában, amelyből kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálat hajdani hadnagya egy másik volt miniszterelnököt, a német megszállás után kinevezett Sztójay Dömét tartóztatta le.

Az ellentmondásról írtam e rovatba. Most viszont arról tájékoztatom az olvasót, hogy sikerült feloldani, találtam ugyanis egy interjút a Fényszóró című hetilap 1945. október 10-i számában. Abból az alkalomból készült, hogy Budapesten bemutatták a Mafirt Krónika tízes számú híradóját a háborús bűnösök hazaszállításáról. (A film hozzáférhető a világhálón.) A premierre meghívták ama Douglas-gép parancsnokát, Gerbner hadnagyot is, amely a foglyokat október elejétől karácsonyig Salzburgból tizennyolcasával szállította a mátyásföldi repülőtérre. Ennyien fértek el kettesével egymáshoz láncolva a bombázó átalakított belsejében. A 26 éves, karcsú. magas, jóképű hadnagy ezt nyilatkozta a filmmel, színházzal és rádióval foglalkozó újság munkatársának: „Én fogtam el Imrédyt, Kerekest, Hain Pétert. És Kiss Ferencet is.”

Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt fogadta el a magyar országgyűlés az első zsidótörvényt, a frissiben érettségizett Gerbner György emiatt menekült az Egyesült Államokba. Hain Péter volt a német megszállás hónapjaiban a „magyar Gestapo”, az Állambiztonsági Rendészet vezetője, Kiss Ferenc pedig a Magyar Színészkamara elnöke, a Nemzeti Színház igazgatója. A keresztnév nélküli Kerekes azonban kifogott rajtam. Talán akad valaki az olvasók között, aki a nyomára vezet.     

A témát egyelőre nem érdemes túl komolyan venni, mindazonáltal gyűjtöm hozzá az anyagot. A gyűjtögetésre Tarantino Becstelen brigantik című filmje adta az ötletet. Arról szólt ugye, hogy a második világháború vége felé a német megszállókon miként bosszulták meg elpusztított családtagjaikat, rokonaikat és ismerőseiket az amerikai titkosszolgálat Európából elszármazott emberei. A nálunk is bemutatott játékfilm alapjául szolgáló egyik epizódot Az igazi becstelen brigantyk címmel a National Geographic dolgozta fel 60 percben.

Főszereplője egy alacsony, korához képest fürgén mozgó aggastyán, bizonyos Fred Mayer, aki 1921-ben született Németországban, és tavaly halt meg. Egyike azoknak a zsidó fiatalembereknek, akik Hitler hatalomra jutása után vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Amerikában jelentkezett katonának, és a gerilla hadviselésre képezték ki. Kitanulta a kézifegyverek használatát, a közel- és késharcot, a rádiókezelést és az ejtőernyőzést, majd két társával együtt ledobták Tirolban, a Brenner-hágónál. Legnagyobb fogásuk az volt, amikor az alagút osztrák-német oldalán feltorlódott 26 vonat, rajtuk az olasz hadszíntérre szánt Wehrmacht-katonákkal, tankokkal és robbanószerekkel. A helyzetet jelentették az amerikai légierőnek, amely szétbombázta a veszteglő szerelvényeket.

Sok minden történt a földerítő (diverzáns) különítménnyel, amelynek tagjai közül kettőt, az alacsony termetű főnököt és a magas rádióst még hét évtized múltán is sikerült megszólaltatni a dokumentumfilmben. Ezeket a történeteket azért nem osztom meg az olvasóval, mert a világhálón utánanéztem a többszörösen kitüntetett Fred Mayernek. A róla írt német nyelvű szócikkekben tartalmas utalásokat találtam ugyan, az igazi meglepetés azonban az egyik angol nyelvűben várt. Ama harminc Európából elszármazott huszonéves között említette George Gerbnert, a múlt század hatvanas-hetvenes években világhírre jutott médiatudóst, akivel 1999-ben, a szegedi egyetemen rendezett konferencián ismerkedtem meg.

Gerbner György volt az a Budapestről az Egyesült Államokba menekült fiatalember, akit szintén az amerikai titkosszolgálat képezett ki gerilla-akciókra. Majd 1945 utolsó harmadában ő hozta haza a háborús bűnösöket. Több száz politikust és egyéb közéleti személyiséget, akikről Gerbner hadnagy ezt nyilatkozta a Fényszóró című hetilap 1945. október 10-i számában: „Elfogunk mindenkit, akinek része van az ország feldúlásában.”           

Országos figyelem kíséri a szocialista miniszterelnök-jelölt mozgását, egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a szavainak. Néhány napja például interjút adott az egyetlen baloldali napilapnak, és ezt találta mondani: „Beszorult az ellenzéki politika a budapesti nagykörútra, illetve az üzengetés helyszínéül szolgáló tévéstúdiókba.” (Népszava, 2017. március 14.) A Duna két pesti hídfőjét félkörívvel összekötő házsort nagy N-nel kellett volna írni, elképzelhető azonban, hogy nem Botka László, hanem az újság szerkesztősége hibázott. A kijelentés ettől függetlenül elgondolkoztató képzettársítást kelt.

Nem kétséges, hogy a szegedi polgármester a pesti Nagykörutat kapcsolta össze a liberális sajtóval. Az idő tájt, amikor ugyebár az ígérete ellenére sem ült le a potenciális szövetségesekkel, elvégre „a liberális kispártok” a médián keresztül üzengetnek neki. E taktika nem rokonszenves, bár ettől még lehet eredményes. Ráadásul ha egy politikus balra fordul, és közli, hogy „Fizessenek a gazdagok!”, akkor logikus, hogy elhatárolódik mindentől, ami liberális. Ehhez persze joga van, kár azonban, hogy a Nagykörút olyan toposz, amely a szélsőjobboldali retorikából ismerős.

A két világháború között metaforaként, sűrített hasonlatként fogta keretbe ama kormányzati felfogássá érett álláspontot, amelynek jegyében a Nagykörúton és mellékutcáiban elhelyezkedő szerkesztőségeket vélték a hazaárulás szellemi műhelyeinek. A rendszerváltás után ezt az érveléstechnikát mentette át Csurka István a Magyar Fórum hasábjaira és az országgyűlésbe. Mondhatná erre bárki, hogy Botka és Csurka nagykörutazása nem ugyanaz. Ez valószínűleg igaz, csakhogy föl-fölsejlik az MSZP-nek egy antiintellektuális vonulata, amely lappangva ugyan, de létezik.

Emlékeztetnék Török Zsoltra, a szocialisták okkal elfeledett szóvivőjére, aki 2014 áprilisában írt egy Facebook-bejegyzést, amelyben két részre osztotta a magyar társadalmat: a Nagykörúton belüliekre és kívüliekre. A belül lévőket meg is nevezte, szerinte Heller Ágnes, Konrád György és Braun Róbert látta el rossz tanácsokkal a szocialista pártvezetést - meg is bukott az MSZP. S mert a tanácsokkal kapcsolatban a libákat is emlegette, kijelentése a szalonzsidózás minősített esetének hatott. Akkor e rovatban azt javasoltam neki, hogy ne foglalkozzék olyan fogalmakkal, amelyeknek a jelentésével, keletkezéstörténetével nincs tisztában. Most ugyanezt tanácsolnám az MSZP miniszterelnök-jelöltjének is.         

Miközben Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje meghirdette a Fizessenek a gazdagok! jelmondatot, a szocialisták átjátszanák a 3 milliárd forintból felújított Grassalkovich-kastélyt az Országos Magyar Vadászkamarának. Ezen dühöngenek vagy mulatnak a hazai nyilvánosság fórumai. A talán legaktívabb szocialista, Bárándy Gergely pedig a botrány kirobbantásáért a Demokratikus Koalíció szóvivőjét hibáztatja - ha ő nem volna, a közvélemény nem is értesült volna a magyar kultúra szempontjából nemes cselekedetről.

Igaz, hogy Gréczy Zsolt kizárt minden mutyit - egyezséget - a Fidesszel, mégis felületes a szocialista politikus érvelése. Bizonyára nem vette észre, de a Facebook használói szinte azonnal észrevették a turpisságot, és az ismeretségi körömben tucatnyian értelmezték a faramuci helyzetet, és körülbelül százan kommentelték is, mondván: Bárándy, Hiller, Hiszékeny és Józsa honatyák akciója nem arról árulkodik, hogy az MSZP megtagadna minden együttműködést az egyeduralmat kiépítő Fidesszel. Szerencsére Botka Lászlónak feltűnt az ellentmondás, és a pártelnök Molnár Gyulával visszavonatta a nehezen megmagyarázható vadászstiklit.

Dióhéjban ennyit arról, ami a politikai elit ügyes húzásából nagypolitikai botránnyá dagadt. Sokan ítélték el a történteket, nem akadt azonban senki, aki utánanézett volna a részleteknek. Mindazonáltal van valaki, aki évtizedek óta tudósítja a Heves Megyei Hírlapot Hatvan város eseményeiről. Tari Ottó nevét országszerte kevésbé ismerik ugyan, de alapos és megbízható újságíró, aki rendszeresen beszámolt a kastély körüli fejleményekről. Soraiból azt olvastam ki, hogy a 3,1 milliárd forintnyi felújítás költségét nemcsak a magyar állam, hanem az Európai Unió is fedezte, és a Vadászkamara akkor vehette volna tulajdonba az értékes állami ingatlant, ha a kastélyban lévő Magyar Vadászati Múzeum veszteségeit folyamatosan pótolja. Kezelői hiába indultak ki abból, hogy az évi 100 ezer látogató belépti díjaiból nullszaldós lesz a múzeum, ha 30 ezernél nem keresték föl többen. S bár gyönyörű az épület, egyelőre nincs, aki eltartsa.

Emlékeztet az állami pénzből épült stadionokra, melyek csak minden szökőévben telnek meg, és megoldatlan az eltartásuk. A hatvani ügy tehát nem egyszerűen a vadászgató politikusok belügye. Nem is csak muzeális, kulturális kérdés. Olyan probléma, mely igényelné, hogy a döntéshozók és az őket ellenőrző nyilvánosság képviselői végiggondolják. Kár, hogy ez most elmaradt.      

Ha jól menő kiadó volnék, milliós szerződést ajánlanék Tanács Istvánnak. Évtizedekig ő volt a Népszabadság délmagyarországi tudósítója, és a három legjobb riporter között tartom számon. Ő aztán megismerte a Dél-Alföld két legérdekesebb közéleti személyiségét, Lázár Jánost és Botka Lászlót. Valamelyikük talán még miniszterelnök is lesz, Pista izgalmas könyvet írhatna róluk. Két olyan demokratáról, akik hajlanak a diktatúrára.

A kitűnő újságíró nyilvánosságunk már-már első számú fórumán, a Facebook-on ajánlott figyelmünkbe egy cikket, amely a Kettős Mérce nevű blog digitális felületén látott napvilágot. Szerzőjéről, Tóth Csaba Tiborról csak annyit tudok, hogy „Bristolban kutat”, talán ezzel magyarázható, hogy Botka László nyomába eredt Szegeden. Azt firtatja, vajon a szocialisták miniszterelnök-jelöltje milyen hátteret hagyna maga után, ha országos politikára adná a fejét. Meghökkentő a kép, engem azonban zavar egy mozzanat. Miközben a cikkíró a szegedi sajtó feltűnő Botka-pártiságáról ír (amit saját tapasztalataim is alátámasztanak), azt fejtegeti, hogy „a közel hetvenezres nyomtatott példányszámú Délmagyarország” a polgármester zászlóshajója.

Nem is olyan nagyon régen a Szegedi Akadémiai Bizottság meghívására előadást tartottam a helyi sajtóról, és akkor utánanéztem azoknak a fránya példányszámoknak. Amikor a rendszerváltás után csúcsformába lendült, 54 ezer példányban jelent meg a „Délmagyar”, jelenleg naponta 35 ezer adható el belőle. Tóth Csaba Tibor megemlít ugyan egy 76 ezer példányban kinyomtatott ingyenes lapot (vagy mellékletet) is, amelynek esetleg köze lehet a Városházához, ám ez aligha a patinás napilap. Itt tehát valami gubanc van, ami csökkenti a cikkíró szavahihetőségét.

Mindazonáltal a Tanács-ajánlás nyomán vita bontakozott ki a közösségi oldalon, és egy másik volt Népszabadság-munkatárs, a budaörsi Laczik Zoltán zokon vette, hogy a kormányváltás „letéteményesét”, Botka Lászlót többen is rossz színben tüntetik föl. Szerinte „Nem lehet egy országos stratégiát összehasonlítani egy települési önkormányzat keretén belül megvalósuló programmal.” Sajtószakmai kérdésekben gyakran értek vele egyet, ezúttal azonban vitatkoznék, de nem a mai bejegyzésben, mert kifutottam a terjedelemből. Egyelőre beérem azzal, amit Tanács István szögezett le: „Szegeden egy akarat van: a Botkáé.” Nem örülnék, ha szomorú sorsú országunkban Orbán egyakaratából egy másik kiskirályéba jutnánk.