E hét azzal kezdődött, hogy az országgyűlésben Vona Gábor ellenzéki politikus, a Jobbik nevű párt elnöke tetemre hívta a miniszterelnököt. Régi vádat melegített föl: Orbán Viktor állítólag kapcsolatban volt a Kádár-rendszer titkosszolgálatával. Feltételezését a miniszterelnök visszautasította, ám a vita azóta sem ült el. A Jobbik szóvivője, Mirkóczki Ádám az egyik tévéstúdióban tovább ütötte a vasat, Kósa Lajos, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője pedig igyekezett hárítani. Még a volt SZDSZ-politikus Horn Gábor is beszállt a purparléba, amidőn kifejtette, hogy sok rosszat tudna elképzelni a miniszterelnökről, titkosszolgálati kapcsolatot azonban nem. Feltételezések ütköztek tehát feltételezésekkel, konkrétumokkal vagy pláne bizonyítékokkal senki sem rukkolt elő. Így zajlik egy politikai vita a XXI. századi Magyarországon. A téma iránt érdeklődőknek hadd segítsek egy Médianapló-bejegyzéssel, amely a Klubháló.hu című portál digitális felületén jelent meg 2005. június 28-án, kedden.

Az Orbán-titok

A Fejér Megyei Hírlap tegnapi számában csöndes szenzáció látott napvilágot. Egy Mózes Miklós nevű nyugalmazott ezredes írt figyelemre méltó cikket a levelezési rovatba Orbán Viktor és a Kádár-kori katonai elhárítás kapcsolatáról.

A szerző szakszerű hozzászólásaival korábban is találkoztam; soha nem rejtette véka alá, hogy a titkosszolgálattól ment nyugdíjba. Ezúttal azt fejtegette, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben Orbánt kétszer hívták be. Először egyetemi előfelvételisként fordult meg a zalaegerszegi laktanyában, és akkor a katonai elhárítók nem tartották alkalmasnak a beszervezésre. Másodszor az évtized végén vonultatták be, de már mint viszonylag ismert embert, akit egy időre el kéne takarítani az útból. A katonai elhárítás tervet készített az ellenzéki politikus semlegesítésére. „Ami azonban ezután következett, az a titkosszolgálati munka megcsúfolása, a kapkodó dilettantizmus tipikus esete” - jegyezte meg évtizedek múltán is dühösen a szakmaiságában megsértett ezredes.

Slendriánságból ugyanis Egerszeg helyett Tatára vonultatták be Orbán Viktort. Dél-Dunántúlon készültek a beszervezésére, Észak-Dunántúlon viszont azt sem tudták, hogy ki fia borja. Olyannyira nem, hogy a tatai harckocsi-dandár politikai tisztje kiemelte a jogvégzett fiatalembert, és írnokként alkalmazta. Majd amikor a tegnapi cikk szerzője mint aktív elhárító fölfedte előtte a titkosszolgálat lapjait, a későbbi, 1998 és 2002 közti miniszterelnököt áthelyezték ugyan Zalaegerszegre, ő azonban úgy hárította el a beszervezést, hogy „önvédelemből rám, a dandár elhárító tisztjére hivatkozott. Nem is csodálkoztam azon, hogy néhány nap múlva kaptam egy üzenetet: Orbán megérkezett, jól van, én meg tehetek neki egy szívességet.”

A beszervezés, és ami ezzel manapság egyet jelent: a kompromittálás lehetősége meghiúsult. Illetve a jelenlegi ellenzék vezérét, Orbán Viktort lehetetlen volna kompromittálni, ha nem e sorok írója volna szinte az egyedüli Budapesten, aki belenéz a megyei napilapokba. Tisztelt kollégáimnak a fővárosi szerkesztőségekben ugyanis fogalmuk sincs a fehérvári újságban megjelent szenzációról. Megjósolható, hogy a választási kampány közeledtével a szociálliberális lapokban újra meg újra szóba kerül majd Orbán Viktor és a katonai elhárítás titokzatos kapcsolata, a másik oldalon pedig felháborodva utasítják el a sugalmazást. Holott a Fideszhez közel álló budapesti újságírók akár cáfolhatnák is, ha olvasnának vidéki napilapokat.  

A duó két szereplőt láttat a színpadon, a duett viszont két szereplő produkcióját jelenti. A humorral átitatott előadásnak egy budai könyvesbolt kölcsönzött helyet a Móricz Zsigmond körtér közelében. Havonta egyszer itt tartja Lévai Katalin a Duett című összejövetelt, amelyre tegnap Lendvai Ildikót hívta meg. A beszélgetésnek volt egy pillanata, amely figyelemre méltó médiapolitikai mozzanat felidézésére késztet.

Lévai Katalin integratív (egyesítő) alkatúnak nevezte a vendéget, amit a szocialista politikus jó néven vett. Mindazonáltal becsületére válik, hogy kifejtette: ugyanez a jelző az ő értelmezésében azt is jelenti, hogy amidőn elnökölte az MSZP-t (2009. április 5. és 2010. április 25. között), olyan ügyeket söpört a szőnyeg alá, amelyek felpúposodtak, és a pártja hasra is esett bennük. Önkritikus kijelentését két ponton támasztom alá. Egy hónappal a történelmi vereség előtt azt pedzegette a Népszava hasábjain, hogy a szocialisták „nem találtak időben elég erős eszközöket a korrupciós lyukak betömésére” (2010. március 27.). Érteni vélem, hogy végső összecsapás előtt még nem vallhatta be: a kormánypárt finanszírozásához olyan pénzeket is felhasználtak, amelyek mutyi révén kerültek a kasszájába.

A megsemmisítő vereség és a elnöki posztról való lemondása után négy nappal azonban még mindig csak ezt állította: „Az MSZP-ben majdhogynem csődöt mondott az önvédelmi immunrendszer”. (168 Óra, 2010. április 29.) Ennél azért többről volt szó. Arról például, amiért 2009. október 29-én lemondott az ORTT rövidítésű médiahatóság elnöke. Majtényi László nem adta nevét ama döntéshez, amelyet az ORTT szocialista és fideszes tagjai hoztak össze. Két magáncéget megfosztottak a frekvenciájától, és az egyiket a vezető kormánypárthoz közeli cégnek engedték át, a másikat meg a vezető ellenzéki párt gondjaira bízták.

A Médianapló hajdani bejegyzései tanúsítják, hogy e sorok írója miként vélekedett a puccsal felérő megegyezésről. A kormányrúdért harcoló pártok annyira utálták egymást, hogy megállapodtak abban: a választási kampányhoz szükséges milliárdokat a két leghallgatottabb kereskedelmi rádió hirdetési bevételeiből pótolják. Majtényi László nyilvános tiltakozása erkölcsi alapot teremtett arra, hogy néhány nappal ezelőtt a Jobbik nélküli ellenzék köztársasági elnökjelöltjeként mérethette meg magát. A mutyizó MSZP-t akkoriban elnöklő Lendvai Ildikónak pedig tegnap alkalmat adott arra, hogy hét és fél év múltán önkritikát gyakorolhasson egy budai könyvesboltban.        

Hajdu Nóra még mindig rövid u-val írja a vezetéknevét, és változatlanul rokonszenves. A kilencvenes évek második felében tanítottam a szegedi egyetem fővárosba kihelyezett tagozatán, sőt a szakdolgozatát is hozzám írta. Okos volt és szorgalmas, otthonról pedig idegen nyelveket is hozott (diplomata papájával sokáig időzött külföldi állomáshelyeken). Nem lepődtem meg, hogy a kommunikációs és jogi diploma megszerzése után a nemzetközi összefüggések elemzésére adta a fejét. Jelenleg az Együtt nevű párt külpolitikai arca, ebbéli minőségében szólalt meg az ATV ma reggeli műsorában.

Aztán elhagyta a száját egy mondat: „A legnagyobb múltú és legnagyobb példányszámú napilapot, a Népszabadságot sóval hintette be a kormány.” Nem azért szisszentem föl, mert fájó sebet tépett föl - csaknem tíz évig írtam filmkritikákat az említett újságba, és egy ideig szerkesztettem is -, hanem mert a mondat második fele nem felelt meg a valóságnak. Talán Nóra is csodálkozna, ha elmesélném neki, hogy a Népszabadság tavaly októberi beszántása óta legalább tucatnyi közéleti személyiség nyilatkozott minimum félreérthetően a legnagyobb példányszámról. Azért érint érzékenyen a ma reggeli ismétlés, mert olyan ember mondta, akit én próbáltam eligazítani a hazai média rejtelmeiben.

Néhány összehasonlító adat a Népszabadság utolsó negyedévéből. A napi átlagban eladott 37134 példányához képest a győri Kisalföld 57 ezret értékesített, a szombathelyi Vas Népe 40, a Zalai Hírlap 39 ezret, a miskolci Észak-Magyarország 38, a nyíregyházi Kelet-Magyarország pedig egészen pontosan 37815-öt. És akkor még nem is említettem az országos napilapok közül a százezren felüli Blikket és a győri újságra hajazó Borsot meg Nemzeti Sportot.

Vajon mivel magyarázható a szóbotlás? Hajdu Nóra őszinteségében nem kételkedem, azt gyanítom inkább, hogy elgondolkoztató félmondata összefüggésbe hozható az Együtt állapotával. A párt körülbelül fél évtizede, Bajnai Gordon romjain jött létre, és bár érzékeltem erőfeszítéseit, hogy az egész országra kiterjedő hálózatot alakítson ki, maradt az úgynevezett kispártok kilátástalansággal küszködő csoportjában. Mérhető ugyan a közvélemény-kutatásokban, kevés esélye van azonban arra, hogy 2018-ban bekerüljön a parlamentbe. Ha egyik vezető politikusa ennyire nincs tisztában a hazai sajtó helyzetével, akkor ez azt sejteti, hogy az Együttnek nem sikerült gyökeret vernie a vidéki Magyarországon.      

Az MSZP három jó ötlettel vétette észre magát. Nem ragaszkodott a pesti Pilvax-közhöz, amely az 1848-as hagyományon kívül alkalmas arra, hogy néhány százfőnyi érdeklődőt a kamerák tömegként tüntessenek föl. Ráadásul egy nappal megelőzve március 15-ét, érdeklődést harcolt ki magának a hazai nyilvánosság fórumain. Rendezvényét Észak-Magyarország központjába, Miskolcra vitte, annak is a Pilvax-közhöz hasonló adottságú terére. A harmadik ötlet, hogy fő szónoka, Botka László beszédét Petőfiék híres 12 pontjára építette föl.

Arra aligha gondolt a szocialista miniszterelnök-jelölt stábja, hogy már volt példa eme ötletre. Rákosi Mátyás szintén ezzel próbálkozott 1948. március 15-én, a budapesti Parlament előtti, jóval nagyobb téren és népesebb közönség előtt. Ebből csupán azt a következtetést vonnám le, hogy ízes alsó-tiszai tájszólásban, megkülönböztetve a nyílt és zárt e-ket olvasta föl a szöveget. Ami pedig a pontokat illeti, nem is azokról tűnődnék, amelyekhez a tegnapi szónok széljegyzeteket fűzött, inkább az egyik kihagyottról. A 12. pont ugyanis eredetileg egy szóból állt: „Unio”. A Pilvax-kávéházban tanyázó márciusi ifjak követelték a szűk-Magyarország és a tőle korábban történelmi okokból levált-leválasztott Erdély egyesítését.

Érteni vélem, hogy az új szocialista csúcspolitikus nem akarta feszegetni a Trianon utáni helyzetet, holott talán érdemes lett volna. Botka László polgármester Szegeden, és gyakran beszél arról, hogy Szeged és a határ túlsó oldalán rekedt Szabadka gazdaságilag egységes régiót alkot. Miután azonban Szerbia még nem tagja az Európai Uniónak, a régió csongrádi és vajdasági része, a valaha egységes és túlnyomórészt magyarok lakta terület külön fejlesztési segélyeket kaphatna Brüsszeltől. (E széljegyzet kifejtése a borsod-abaúj-zempléni megyeszékhely főterén is kedvező visszhangot keltett volna, elvégre általa lenne megoldható a valaha egységes miskolci-kassai régió gazdasági összehangolása is.)

De visszatérve Szegedre és Szabadkára, a 12. pont széljegyzetelése kínos kormányzati ellentmondást is tudatosított volna. Ha Orbánék annyira szívükön viselik az elcsatolt rész legalább gazdasági összehangolását a mai Magyarországon maradt résszel, vajon miért választották el vasfüggönnyel Csonka-Magyarországot a történelmi Magyarországtól? A szocialisták miniszterelnök-jelöltje március 15-e előtt egy nappal épp azt bizonyíthatta volna, hogy a nemzeti gondolat talán mégsem áll annyira távol az MSZP-től.          

Bodor Pál halálhíre megrendítette a tanítványaimat. Özönlenek a R.I.P-ek az ország különböző részeiből és külföldről, ahová vetette őket a sors. „Pali bácsi” volt számukra a klasszikus újságíró, akinek a jegyzeteit évekig olvashatták a Klubháló nevű diákportálon, és fölfedezhették a glossza meg a tárca titkait.

Legalább tucatnyiszor találkoztak vele a pesti Pallas-páholyban, a csillebérci és a csillaghegyi médiatáborban. A nyíregyházi főiskolára is meghívtam, hogy szemináriumot tartson nekik, vagy bemutassa A kíváncsiság mestersége című könyvét. Okfejtései szikráztak a szellemességtől és a szellemiségtől, szállóigéi a diploma megszerzése után is gyakran kerülnek szóba az évfolyam-találkozókon. Sok tanítványom tekinti példaképének Bodor Pált. Részvétet nyilvánított például az ifjúsági Pulitzer-díjas riporter, Nagy Zsófi Debrecenből, aki karriert csinált az RTL Klub híradójában, majd szült két gyereket. Vagy Czehelszki Levente Amszterdamból, aki istenáldotta tehetségnek indult, aztán kikerült Luxemburgba, később Hollandiába, és miközben megtanult egy csomó nyelvet, itthoni élmények híján elapadt a publicisztikája.

Leginkább Hadas Bianka megnyilvánulása gondolkoztatott el. Mindig könnyedén fogalmazott, és megtanult angolul meg németül; a jóisten is arra teremtette, hogy úgy harminc körül (manapság) a Nők Lapja országszerte ismert főmunkatársa legyen. Erre Kisvárdára költözött, és éppen átéli a kisvárosi értelmiségiek sorsát. Amit öreg barátomról írt, abból értettem meg az okot. „Nekem a legemlékezetesebb az, amit a csillaghegyi kurzuson hallottam: ’Az újságíró ölte meg bennem az írót.’ Megfordult bennem az a bizonyos kocka, és ezért sem kezdtem zsurnaliszta karrierbe - pedig arra készültem végig a főiskola alatt. Pali bácsi bölcsessége jó iránytűként szolgált.”

Szakmánk egyik ellentmondása, hogy legalábbis kezdetben az újságírónak sokkal inkább mások álláspontját kell hitelesen és olvasmányosan megörökítenie, mint a saját gondolatait. Aki nem szívesen vállalja a pályakezdés eme nehézségét, annak viszont abban kéne segíteni, hogy gazdag szókinccsel, árnyaltan fejezhesse ki önmagát, bonthassa ki magából a világot. A kommunikáció szak tehát ezek szerint nemcsak arra való, hogy a médiatanárok újságírókat neveljenek, hanem arra is, hogy az önkifejezésben tehetségeseket leneveljék az újságírásról. Az írónak készülő Bianka döbbentett rá, hogy most már csak néhai barátomtól, Bodor Páltól megint tanultam valamit.    

Ez az interjú az Irodalmi Jelen című folyóirat 2004/1. számában jelent meg. Abban reménykedem, hogy kirajzolódik belőle a tegnap este elhunyt publicista arcéle.

Beszélgetés Bodor Pállal az áttelepülésről és a szellemi itthon maradásról

Ötvenvalahány mondatot válogattam ki legutóbbi két évtizedben megjelent írásaiból. Nem sok egy olyan író esetében, aki az első magyarországi évtizedében szinte naponta közölt újságcikket. De nem is kevés, ha arra gondolok, hogy sok pályatársa egész életében legföljebb egy-két mondatot izzadt össze, amelyet asztaltársaságban emlegetünk. És akkor még nem is szemelgettem a romániai évtizedeiből. A legszívesebben azt írtam volna persze, hogy erdélyi életművéből. Igen ám, csakhogy erdélyi élményeit áttételesen, a könyveiből ismerem. Én már csupán a bukaresti lakost ismertem meg.

A hetvenes évek legelején a Magyar Ifjúság nevű budapesti hetilap kulturális riportereként cseregyerekeskedtem a Scinteia Tineretului-nál. Ezt az alkalmat használtam föl arra, hogy kapcsolatba kerülhessek azokkal a román fővárosban élő magyar írókkal - Méliusz Józseffel, Szemlér Ferenccel, Lőrinczi Lászlóval, Domokos Gézával, Huszár Sándorral és Bodor Pállal -, akiknek az írásait még debreceni egyetemistaként olvastam. Akkoriban Magyarországon, egyenesen Kádár János utasítására hétfőnként szünetelt a tévéműsor. Ezzel magyarázható, hogy a hét első napján tágra nyílt szemmel néztük a bukaresti televízió magyar adását. Magyarul beszéltek benne, tévéjátékokat láttunk ízesen beszélő erdélyi színészekkel. S ami a legérdekesebbnek hatott: pergő vetélkedőkben magyar diákok adtak számot műveltségükről és dalolási-versmondási tehetségükről. A nemzetiségi programok irányítóját ismertem meg később, a román televízió épületében.

Az akkor negyven körüli főszerkesztő és a pályakezdő újságíró között rokonszenv ébredt, amely a hetvenes évek második felében barátsággá mélyült. Idestova két évtizede, amikor már az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, Bodor Pali betoppant hozzám. Kezében műanyag szatyor, benne fogkrém, fogkefe, pizsama, fehérnemű. Orvosi vizsgálatra érkezett, talán még ő sem tudta, hogy végérvényesen.

1. alc: Magyar Nemzet vagy magyar nemzet?

- Hogyan kerültél a budapesti Lapkiadó Vállalat érdi vendégházába, egyedül, családodat Bukarestben hagyva?

-1983 elején a kolozsvári  Cucuianu professzor súlyos trombocitózissal  küldött a pesti Sass Géza professzorhoz: „Ha valaki, ő megment”. Mire helyem lett az osztályán, a profot hat hétre elhívták Stockholmba. Lejárt közben a vízumom. A temesvári Helvét utcai óvodában megismert barátom, az író Deák Tamás akkor már Budapesten élt, ő tanított ki, hogyan szerezzek hosszabbítást. Kérjem a váradi származású nagykövetet, hogy fogadjon; bizonyára megkérdezi, mivel kínáljon meg, és kérjek konyakot. Tamásnak ebben is igaza lett. A nagykövet valóban nagy konyakbarátnak bizonyult, és mind keserűbben panaszkodott Ceauşescura. 1983-ban ez elég bizarr helyzet volt. A hosszabbítást egyébként simán megkaptam. Többször is. Egyszer a Szabolcs utcai kórházból pizsamában, taxin rohantam a követségre, mert lejárt a vízumom. Oly könnyen adták, hogy szeget ütött a fejembe: lám, szívesen megszabadulnának tőlem.

- Ekkor fogalmazódott meg az áttelepülés gondolata?

- Ekkor még nem. Sass professzor fölfedezte, hogy a trombociták vészes szaporodása az egyik gyógyszerem mellékhatása. Megmenekültem. De mert a kezelés alatt valamiből meg kellett élnem. a Magyar Nemzet szerződéses munkatársaként dolgoztam. Így kerülhettem a Lapkiadó Vállalat érdi vendégházába, ahol 1983 karácsonyától már a nejem is velem lehetett. Reggelente megszámoltuk, van-e hetvenkét forintunk. Ennyi kellett ahhoz, hogy mindketten Pestre buszozzunk és vissza. Ha ennyi nem volt, Júlia „otthon” maradt.

- Hogy kerültél a Magyar Nemzethez?

- Szerencsém volt. A hatvanas évek végén az Utunkban megjelent egy írásom a bánsági, Dettán élő, különös sorsú hadirokkantról. Ezt a budapesti napilap is közölte. Mihályfi Ernő főszerkesztőnek tetszett, meghívott, mondván: ha „repatriálok” - az Irodalmi Lexikonból tudta meg, hogy Budapesten születtem -, náluk mindig vár egy íróasztal. Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetője figyelmeztetett, hogy volt már egy Bodor Pál nevű pesti tárcaíró. Később a Diurnus-t ezért is ragasztottam a nevemhez. 1983-ban Oltványi Ottó, a Magyar Távirati Iroda volt bukaresti tudósítója, ekkor már vezérigazgatója ajánlott Soltész Istvánnak, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének, aki betartotta elődje szavát.

- Feltételezem, hogy megérett az áttelepülés gondolata, mert néhány héttel a megérkezésed után ismét fölkerestél a szerkesztőségi szobámban. Megkértél, hogy avassalak be a budapesti viszonyokba. Ki kicsoda a kultúrpolitikában, van-e benne hajlandóság Erdély iránt? Elég sok tennivalóm akadt, ezért azt javasoltam, hogy ebéd után gyere vissza, átviszlek Budára, a Naphegyen lévő Magyar Távirati Irodához, és miközben várjuk a barátnőmet, aki az MTI-ben dolgozott, elmesélem mindezt, amire kíváncsi vagy. Ezt megismételtük még egyszer-kétszer. Csakhamar azt vettem észre, hogy jobban ismered Pesten a meghatározó személyiségeket, mint én. Hogyan fedezted föl a szülővárosodat?

- Még Kolozsvárról, majd Bukarestből sikerült olykor eljutnom Budapestre. Unokanővérem, Horlai Ágnes révén sok jeles emberrel találkoztam. Főleg olyanokkal, akikben „volt hajlandóság Erdély iránt”.  Terézvárosi lakásán esténként meg-megjelent az akkoriban orvostörténész, később pedig miniszterelnök Antall József a feleségével, Klárival. Vagy az irodalomtörténész Németh G. Béla, Oltványi Ambrus és Nagy Miklós, nagyritkán Hankiss Elemér, aki irodalomtörténésznek indult, és szociológus lett belőle. Késő éjszakáig beszélgettünk. Napirenden „erdélyi beszámolóm” szerepelt.  Áginál ismerkedtem meg Pomogáts Bélával is, aki sokat foglalkozott az erdélyi írókkal, költőkkel. De a bukaresti magyar nagykövetségen megismert érdekes emberekkel hazajövetelük után sem szakadt meg a kapcsolatom. Köztük szívbéli jó barátom, Karikás Péter, Göndör Péter, a bölcs Kalmár György, Gerlán László, Dékány András. A követség rendezvényein ismertem meg Martin Györgyöt, Sebő Ferencet, Katona Tamást, Medgyessy Bélát és fiát, Pétert is.

2. alc: Maghiar vagy ungur?

 - Mi tetszett a magyarországi valóságban?

 - Azt nagyon élveztem, hogy itt elmondhattam mindazt, amit Bukarestben még a fürdőszobában se mertem. És mivel állandóan megmorogtam a magyar „Románia-politika” ügyetlenségét, Karikás Péter egyik barátja végül bevitt Aczél Györgyhöz. A magyar kultúrpolitika irányítójának kifejtettem az érveimet, fölvázoltam neki a romániai helyzetet. Jó másfél órát töltöttem nála. Megkért, foglaljam mindezt írásba. Háttérvázlat Romániáról címmel közel száz oldalas elemzést írtam, eljutott Kádárhoz is. Több év múlva, névtelenül, méltató bevezetővel, folytatásokban megjelent a Nemzetőr című, müncheni emigráns újságban, majd a nagyvilágban élő erdélyi magyarok két szervezetének kiadásában, kötetben is. Nem tudták, ki a szerző.

 - De mintha lett volna egy másik álneves könyved is.

- Még Ceausescu életében közöltem Bécsben a romániai kisebbségekről. Főleg a magyarságról szóló vaskos publicisztikai tanulmánykötetem - amelyet most csak az alcímén emlegetek (Exodus a Vaskapun át) - szerzője is ismeretlen maradt. Ezt az Aradon, Kolozsváron, egész Erdélyben, majd Magyarországon jól ismert Spectator álnéven szignáltam. A kézirat „künti” szerkesztője viszont fölöttébb érdekesnek találta, hogy Romániában „maghiar” a magyarok neve, míg az „ungur” csakis a magyarországi magyarokra használtatik. Áthúzta a Spectator-szignót, és a „Maghiar”-t írta a helyébe. Tetejébe a könyv tárgyától eltérő, megtévesztő, a holokausztra utaló főcímet adott neki. Akit az erdélyi magyarság sorsa érdekelt, aligha vette meg a könyvet. Sokért nem adnám, ha legalább néhány példányt megszerezhetnék.

- Örültél a megjelenésnek vagy bosszankodtál rajta?

- Zavart, hogy bizalmas dolgozatomban név szerint szerepeltek román személyiségek is. Például Gheorghe Pană, Bukarest főpolgármestere, a fővárosi pártbizottság első titkára, aki tóparti, halk beszélgetésben mesélte el, hogy miért és miben nem ért egyet a Ceausescu-házaspárral. Talán érdekes lenne újra kiadni a két szamizdatot: a Háttérvázlatot meg a bécsi könyv 1990-es, javított-bővített változatát.

- Arra házikönyvtáram a tanú, hogy ebből született az immár Budapesten kiadott A hisztéria szükségállapota című és Kellemetlen kézikönyv Romániáról alcímű köteted.

- Ez nagy példányszámban fogyott el, a Váci úti Könyvesházban például egy ültömben több mint kétszáz példányt dedikáltam. Fölmerült a román kiadás lehetősége is. A bukaresti 22 című hetilapban részlet jelent meg belőle szegény volt kollégám, Sugár Teodor fordításában, Ferencz Zsuzsa előszavával. A kiadás azonban nem valósult meg. Míg egyik tudós román referense igen támogatta, a másik - a haver! - méltatta bár, de elutasította, mert „ilyen szövegre még nem érett meg” a román közönség. Kár. Sok mindent megértettek volna belőle.

- A magyar kiadásból bizonyára eljutott néhány száz példány Erdélybe és Bukarestbe.

- Ennyi biztosan, de félek, hogy sem a pesti illetékesek, sem a romániai magyar politizálás szereplői nemigen ismerik. Pedig hasznos dokumentumok is vannak benne. Például bő fordítás Vasile Goldiş 1912-ben Aradon, a Minervánál megjelent írásából, amelyben azt panaszolja, hogy a Monarchiában a román nemzetiségű tisztviselő, ha román lapot járat, ha gyermeke román iskolába jár, semmiképp sem számíthat előmenetelre, sőt. Néhány passzusában megfordítottam a szerepeket. Ahol Goldiş románt írt, ott én magyart, és fordítva. Nyomban közérthetően időszerű és felkavaró lett. Különösen azért, mert Goldiş a Trianon utáni erdélyi állapotok kialakításában fontos szerepet játszott.

- Előre szaladtunk, noha én még szerettem volna az 1989 decemberi eseményeknél lecövekelni.

- Azon a bizonyos beszélgetésen Aczél György megkérdezte: van-e párton belül alternatívája Ceausescunak? A legnagyobb jóhiszeműséggel ajánlottam figyelmébe az akkor már minden párttisztségétől megfosztott Iliescut, akivel félreállítottsága idején többször őszintén beszélgettünk. Aczél 1983-ban még a nevét sem hallotta. Amikor 1989. december 22-én Iliescu győztesként jelent meg a román tévében, gyorsan megírtam portréját a Magyar Nemzetbe. A Párizsban élő Fejtő Ferenc erre támaszkodva, ezt idézve írt róla a befolyásos Figaróban. Állítólag ez volt a világsajtó első Iliescu-képe. Fel is hívott nyomban telefonon Iliescu: menjek vissza, „nagy szükségük van rám” Romániában. Inkább interjút kértem, 1990. január 8-án el is készítettem Bukarestben, megjelent a Magyar Nemzetben.

- Az interjú készítése közben milyen benyomást tett Rád Iliescu?

- Csalódást éreztem, már más nyelvet beszélt. Aztán jött 1990 márciusa, a vásárhelyi, szörnyű események. A tragikus híreket a magyar kormány budai, Béla király úti vendégházában rendezett első és talán utolsó román-magyar csúcstalálkozóra berobbant Szokai Imre jelentette be, holtsápadtan. Ott volt Csoóri Sándor, Konrád György, Andrei Pleşu, Mircea Dinescu: sok jelentős román és magyar értelmiségi. Németh  Miklós miniszterelnök mondott este beszédet, és úgy festett, új éra kezdődik. Mintha csak ezt akarták volna lehetetlenné tenni Vásárhelyt: összeverték Sütő Andrást, és kiütötték a szemét. Rövidesen igen éles, nyílt levelet intéztem Iliescuhoz a Népszabadságban. A román sajtó zöme csak Iliescu válaszát közölte, az én levelemet nem.

3. alc: Spectator vagy Diurnus?

- Beszélgessünk egy kicsit a napi jegyzetekről, amelyeket Te honosítottál meg ismét a magyarországi sajtóban. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig egy közíró évente 317-szer volt jelen egy-egy napilap hasábjain. Ez nagy teljesítmény, bár nem lepett meg. Olvastam ugyanis az egyik Utunk-évkönyvben, hogy Bodor Pál 961 megjelenéssel az erdélyi csúcstartó, a második mögötte háromszázvalahány megjelenéssel a szintén termékeny Szőcs István. Inkább az lepett meg, hogy álnéven jegyezted a rovatot. Bár alaposabban belegondolva, ennek is vannak hagyományai az erdélyi magyar sajtóban.

- A már említett Spectatorként szerettem volna szignálni a napi rovatomat. Mert Krenner Miklós, aki aradi és kolozsvári előzmények után ugyancsak a Magyar Nemzet főmunkatársa lett, sok vonatkozásban példaképem volt. Jelen voltam Budapesten, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tanácstermében a meghitt évfordulós ünnepségen - azt hiszem, születése 120. évfordulóján zajlott le, s ha így van, akkor 1995-ben volt -, a lánya is eljött Londonból.

- Miért szeretted volna Spectatorként szignálni a jegyzeteidet?

- Szerénytelen ötlet volt, elismerem. De abból indultam ki, hogy a Magyar Nemzet olvasótáborában köztudott: Krenner elhunyt - tehát nyilván valaki más használja, talán tüntetésképpen is a nevét. A kollégák mégis arra kértek, mondjak le a „Spectator”-ról. 1985 első lapszámába már betördelték az első jegyzetemet, végül idősebb kollégám, Antal Gábor ötölte ki a Diurnus-t. Ami, ugye, latinul napit jelent.

- Miért ragaszkodtál az álnévhez?

- Azért, mert Johanna lányom tizenkilenc évesen magára maradt Bukarestben. Féltettem őt. A Magyar Nemzet titkársága is tudta: titokban kell tartani, hogy kit rejt az álnév. Attól féltem, hogy Johannát Bukarestben „beviszik”, és velem egy ügynök közli: a lányomnak semmi baja nem történik, csak éppen minden tíz percben kap egy pofont. Elterjesztettem hát, hogy ha bármi történne Bukarestben a lányommal, nemzetközi sajtótájékoztatót hívnék össze Budapesten.

- Bevált az ötlet?

- Őt nem fenyegették meg, csak engem. Az történt, hogy kiküldtek egy Franciaországban rendezett menekültügyi Európa-konferenciára. Kiutazás előtt a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal feje figyelmeztetett, hogy értesüléseik szerint Párizsban merénylet készül ellenem. Elnevettem magam: nem vagyok én olyan fontos. Megmagyarázták, a Romániát elhagyó értelmiségiek táborában már csak tévés évtizedem miatt is elegen ismernek ahhoz, hogy egy sikeres merénylet sokakat félemlítsen meg. A külügyminisztériumban megmondták, hogy a számomra foglalt szállodaszobába ne jelentkezzem, végig a nagykövetség épületében kell laknom, követségi kocsik szállítanak majd. Így is történt. A merénylet elmaradt.

- Azt mondod, azért is ragaszkodtál az álnévhez, mert a román hatóságok a lányodat túszul tartották vissza. És még miért?

- Mert vonzottak az álnevek. Azt reméltem, előbb-utóbb mindegyik álnevemnek egyénisége, stílusa lesz. Nem lett. Az álnév olykor bujkálás. Ha nem igazán kedvemre való feladatot kényszerültem teljesíteni, álnévhez folyamodtam. Erdélyben akkoriban sokan használtak álneveket. Olyanok is, akik politikai tiltás miatt nem közölhettek saját nevükön. Érdemes lenne egy álnév-történetet írni… Az nem titok, hogy gróf Bánffy Miklós Kisbán Miklós néven közölt az Utunkban. Azt is tudja mindenki, hogy Karácsony Benő, Abafáj Gusztáv, Anavi Ádám: álnév. Kevesen tudják, hogy Beke György Faragó György meg Bardócz Gergely néven is írt. Vagy én Zaláni János, Tóth Balázs, Máté (Máthé) Klára, Bóra Gábor, Bóra Balázs néven. Arról nem is szólva, hogy apai nevemet (Singer) elhagyva, anyám nevét (Bodor) vettem fel.  Benkő Samu olykor Dósa Ferenc meg Benkő Mátyás néven publikált. Számomra a legérdekesebbek Gaál Gábor álnevei. Nem szólva arról, hogy élete magyarországi szakaszát születésétől a kommünig feltáró kutató, bizonyos Zöldi László kimutatta: Gaál Gábor voltaképpen mosónő törvénytelen gyerekeként Gál Gábornak született. Számon tartott álnevei közül a női nevek (Szentgyörgyi Anna) és a beszélő nevek (például Bolyai Gábor, Bolyai Zoltán, Szacsvay Gusztév) mondanak sokat. Szentimrei Jenő is Kovácsnak született. Nem sokan tudják, hogy a Magyarországon ma már nagy nevű Lengyel László is Szentimrei-unoka: édesanyja Kovács-lány. Unokatestvérei tehát az Erdélyben oly jól ismert, nagyra becsült etnográfus, Szentimrei Judit fiai, az irodalomban, a sajtóban ismert Szabó H. Gyula és Szabó Zsolt. 

- A napi jegyzetet gyorsan írtad vagy gyötrődve?

- A Magyar Nemzetnél szóba került, hogy ha majd néhány hét múlva kidőlök, valaki más áll be az álnév mögé. Ez egyetlenegyszer meg is történt, mindjárt az elején. Influenzás lettem, és noha volt leadva néhány tartalék írásom, a vezetőség bepánikolt. A kedves, tehetséges, fiatalon elhunyt író kollégánktól, Megay Lászlótól rendelt egy „diurnust”. Megható, hogy ehhez Laci újraolvasta a megjelenteket, „fölvette” a hangomat. Olyannyira, hogy ma már nem tudom, melyiket írta ő a közel kétezerből, amennyi a Magyar Nemzetben jelent meg. 1991-94 között a Népszabadságban is megjelent mintegy ezer diurnusom.

- Milyen szellemi készenlétet igényelt a napi jegyzetírás?

- Sokáig az a fajta készenlét volt természetes állapotom. Erre jött rá Jovánovics Miklós, aki akkoriban lett a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese. Ismert régebbről, forgathatta a Szélmalomjáték című, még a Kriterionnál megjelent kötetemet, a korábbi kispublicisztikai válogatásaimat, például a Monológ zárójelben-t vagy az Elszaporodtak a kenguruk címűt. Ő javasolta Soltész Istvánnak, hogy a régóta tervezett harmadik oldali glosszát kísérletképpen bízzák rám.

4. alc: Mi van a sorok között?

 - Azt hiszem, a Diurnus-rovatnak volt egy titka, amely túlmutatott a személyeden: az erdélyi közírói iskola.

 - Az erdélyi közírói iskola nádpálcája a cenzúra. Az akadályok engem is szüntelen akadályversenyre kényszerítettek, szakadatlan edzésre. A cenzúra egyébként nemcsak a második világháború utáni években pálcázott. Az erdélyi magyar sajtót a „polgári” Romániában is keményen „fogta” a királyi cenzúra. Gredinár Aurel-t magyar íróként és újságíróként ismerték, de román neve révén kollégái igen alkalmasnak tartották felelős szerkesztői tisztségre. Röstellem, hogy máig sem ellenőriztem, ám állítólag a sovány, kis termetű, kedves férfiú a Korunk „felelős szerkesztőjeként” is szerepelt, a magyar állampolgár és Magyarországon politikailag körözött magyar Gaál Gábor helyett. A fáma szerint ült is a Korunk „sajtóvétségeiért”, tehát Prügelknabe volt. A nagy tehetségű Daday Lorándot hathavi börtönre ítélte a román bíróság első regényében „írásban elkövetett felséggyalázásért”, noha Victor Eftimiu a PEN-Club részéről védelmére kelt. Vagyis megtanultunk a sorok között „kiszólni” a közönségünkhöz.

 - Mindig a sorok közül szóltál ki az olvasóknak?

 - Az érdemi válaszhoz meg kell említenem néhány életrajzi adalékot. Tizennégy éves koromban léptem be a romániai KISZ-be és a MADOSZ-ba. A későbbi MNSZ-be (Magyar Népi Szövetségbe), tizenhat éves fejjel lettem párttag. A kommunizmus ígérte teljes egyenjogúság, testvériség, szabadság ábrándja hajtott írni; a remény, hogy senki sem éhezik majd, és senkit sem gyűlölnek ártatlanul. Lassanként fölocsúdtam. 1949-ben, a kolozsvári Igazság riportereként írásban is kiborultam, hogy miért kell hajnali négykor beállni a sorba, ha az ember étolajhoz akart jutni. Rövidesen a szerkesztőségi közgyűlés előtt álltam, hallgattam a rám zuhogó szavakat. Jó barátom és kollégám rémületében azt is elmondta a plénumon, hogy nálam alhatott a barátnőjével, és én is ott voltam a barátnőmmel, tehát életvitelem nem felel meg a proletárerkölcsnek. Majd az egyébként józan és eszes Feleki elvtárs színe előtt álltam, aki a tartományi pártbizottságban felelt a sajtóért. Végül egy ifjú aktivistalány (szép, csúcsos melle volt) az életrajzomról faggatott reggeltől estig. Különösen az USA-ban élő, léczfalvi Bodor Pál nevű nagybátyámról, és arról, hogy milyen kapcsolatban állok vele. Pesten, ötéves koromban láttam utoljára - magyaráztam -, fölemelt, és nevetve mondta, hogy szegényember az apád, a fenekedet is csak két darabból tudta összefoldozni… Tehát sóvárogva hittem a kommunizmus majdani diadalában, de zavartak-fájtak az oda vezető út súlyos közlekedési balesetei. Morogtam, lázadoztam. Lassan rádöbbentem: kerülő úton kell annyi igazat mondanom, amennyit lehet.

 - Mintha már az Igazság című kolozsvári lapban is lett volna egy glossza-rovatod, ennek kronológiáját azonban nem tudom összerakni.

 - Az a magyarázat, hogy akkor már rég az Utunknál dolgoztam. Az Igazság első oldalán mégis kaptam egy Ablak című rovatot. Megyei pártaktívát hívtak össze a Román Opera (a hajdani magyar Nemzeti Színház) nagytermében, és a távollétemben személyesen Leonte Răutu elvtárs készített ki. Az egyik rossz példa, amelyet szolgáltattam, elemi glossza volt arról, hogy aki mindig fekete Mercedes-en jár, nem tudja, milyen gyorsan kopik a drága cipőtalp. Néhány jegyzetem talán azért váltott ki ekkora dühöt, mert én „fiatal, jó elvtárs” voltam, csak „hőzöngtem”. Véletlenül tudom, ki készítette elő Răutu magyar példatárát, kommentárokkal - másfél évtized múlva, az Irodalmi Kiadónál több könyvét adtam ki.  

 - Mire tanít a cenzúra?

 - A cenzúra írni tanít. Az 1983 elején megjelent Szélmalomjáték című kötetem 365. oldalán kezdődik egy írásom a kisebbségi sorsról. A tételem így szólt: Ott és akkor van demokrácia, ahol senki sem érzi erősebbnek vagy gyengébbnek magát attól, hogy kisebbséginek vagy többséginek születik.  Fülesi Viktor viszonylag „bátran toleráns” cenzor ennél azért meghökkent. A kötetet a Kriterion igazgatójával, Domokos Gézával és a főszerkesztő Botár Emmával beszélte meg. Végül elfogadta a javítási javaslatomat: a „kisebbséginek vagy többséginek” helyett az jelent meg, hogy „ilyennek vagy olyannak születik”. A kötet romániai olvasói így is pontosan értették.

5. alc: Hogyan lesz a cenzúrázott közíróból író?

- Mivel magyarázható, hogy ami a rendszerváltás előtt a talán leghatékonyabb magyarországi közíróvá avatott, azt a rendszerváltás után már fanyalogva fogadták a napilapok?

- Sajnos, csak nagy kanyarral válaszolhatok.  Soha nem tagadtam meg  a baloldaliságomat. Épp ezért a Magyar Nemzet-sorozatomban volt valami nagyon is baloldali és egyben erős nemzeti érzékenységű. Miközben mennyei boldogság töltött el, hogy amiben a legkevésbé voltam szabad otthon - a Bánságban, Erdélyben, Bukarestben -, vagyis a nemzeti-nemzetiségi gondolatokat, érzéseket itt nyíltan megfogalmazhatom. Mindazt, amit otthon csak közvetve mondhattam ki. Aligha tudhatod, bár szinte mindent tudsz rólam, hogy amikor lemondtam  a bukaresti televízió magyar adásánál betöltött tisztségemről, a párt illetékes titkára, akkor éppen Dumitru Popescu (egyébként költő és prózaíró) nem engedte meg, hogy a Korunk avagy az Utunk bukaresti szerkesztője, tudósítója legyek. Az országos magyar újsághoz, az Előréhez küldtek. Főszerkesztőjével abban egyeztünk meg, hogy havi ötvennégy flekk riportot és publicisztikát írok az 5400 lej havi fizetésemért - de nem írok a nemzetiségi kérdésekről, és nem kell bejárnom a szerkesztőségbe. Viszont szabad volt más lapokba írnom. Arra törekedtem, hogy háromhavi normát két hónap alatt teljesítsek, és akkor van egy szabad hónapom. Az 1979-1983 közötti írói éveim termékenységét ennek a „lehetőségnek” köszönhetem. Iszonyú nagy volt a norma, pláne riportban számolva - de a tévés hétnapos, százórás munkahéthez képest nem sok. Befejezhettem például a Svájci villát.

- Szerintem ez a legjobb szépirodalmi köteted, bár fájlalom, hogy a második világháború előtti és alatti történetet megspékelted egy 1944. augusztus 23-a után játszódó fejezettel is.

- A Kriterionnál 1981-ben megjelent regényem főképpen az erdélyi szászokról szólt. Húszezer példánya, félek, nem elsősorban irodalmi erényei miatt fogyott el. A két világháború közötti kisebbségi sors ábrázolásában az olvasók magukra ismertek, és a zöldingesek sovinizmusában a Ceausescu-i sovinizmusra. A Köln-Weimar-Bécs székhelyű Böhlau Verlag „Siebenbürgisches Archiv” - azaz erdélyi  archívum című sorozatában megjelent A másik ábrázata Erdélyben című kötetben Balogh András, Balogh Edgár fia érdekes tanulmányt közölt az erdélyi németek ábrázolásáról. Számomra csak ebből derült ki, hogy könyvem az egyetlen, alapjában az erdélyi szászoknak szentelt magyar regény. Érdekes, hogy a második - a berlini - német kiadásnak erősebb sajtóvisszhangja volt, mint a pestinek. A kölni rádióban például Elisabeth Achsmann, a bukaresti Neue Literatur volt szerkesztője éppen a regény utolsó, a budapesti kiadásban Függelék címmel megjelent, mintegy száznegyven oldalas fejezetét hiányolta: más fordításokból ismerte. Ez szólt ugyanis a szászok 1944 utáni sorsáról.

- Akkor most 1:1. Az egyik kritikus fölöslegesnek tartja, a másik hiányolja. De ott tartottunk, hogy utolsó bukaresti éveidben éltél a hirtelen nyakadba szakadt szépirodalmi lehetőségekkel. Aztán jött az áttelepülés.

- Az Előre nemzetiségpolitikai szigora alóli felszabadulás fűtött engem a Magyar Nemzetnél. Nem is vettem észre, hogy tabukat és fétiseket döntögettem. Valamiért nekem szabad volt leírni, hogy például „Szent István koronája”. Amikor azután a rendszerváltást követően mind élesebb jobboldali és szélsőjobboldali hangok szólaltak meg, a postámban pedig egyre több lett az engem lezsidózó szidalom, valami megszakadt bennem. Tényleg, mondtam magamnak hűdötten, nevetséges helyzetbe kerültél, öregem, ezeknek te egy magyarkodó zsidó vagy. 1988-ban az erdélyi magyarok Stuttgartban megrendezett világkonferenciájának vendége voltam, a későbbi külügyminiszter Jeszenszky Gézával és a Váradról elszármazott íróval, Köteles Pállal együtt. Az egyik felszólaló kifejtette, hogy Trianon után az erdélyi magyar zsidóság „átállt”, elárulta a magyarságot. Feszengve válaszoltam neki. Most könnyebb lenne replikáznom. Hogy apám régi spanyol zsidó rabbi-család sarja, erről otthon is írtam. Meg anyám régi székely nemességéről. Engem otthon egyetlen magyar sem zsidózott le azokban az évtizedekben, legalábbis nem tudtam róla. S nemcsak azért, mert az elnyomott magyarsághoz tartozónak éreztem magam, azt szolgáltam. Talán azért is, mert a magyar antiszemitizmusnak Erdélyben sekélyesebb volt a hagyománya.

- Szerinted vajon mivel magyarázható, hogy a nyilas mozgalom nem verhetett igazán gyökeret Erdélyben, és hogy miért volt erős, főként városi magyarság soraiban a baloldaliság?

- A második világháború után a román történelmi pártok, a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt a bécsi döntés felkorbácsolta érzelmek miatt is heves magyarellenes, gyűlölködő hangot ütöttek meg. Akkor csak a baloldal hirdetett teljes jogegyenlőséget, és tett számos ígéretet. El kell ismerni, hogy meg is születtek a magyar egyetemek és főiskolák, megnyithatták kapuikat a bezárt magyar középiskolák, közel száz magyar iskolát nyitottak a moldvai csángóknál, állami magyar kőszínházak nyíltak - és sorolhatnám. Egyébként 1944-től, tizennégy éves koromtól, egészen 1983-ig, amikor eljöttem Romániából, soha nem éreztem, hogy bárki is megkérdőjelezné magyarságomat. Jogomat, hogy a magyar nyelv, a magyar irodalom, a magyar kultúra jogaiért kiálljak. Az 1989-es fordulat után azonban kénytelen voltam észrevenni, hogy a romániai magyar könyvkiadás, televíziózás, rádiózás történetéről szóló írások egy része megkerüli a nevemet. A budapesti Uránia nemzeti filmszínházban egy igen fontos erdélyi könyv bemutatóján az előadót az elnöklő Benkő Samu volt kénytelen helyreigazítani a sorozat vállalása, támogatása, kiharcolása, finanszírozása ügyében. A nevemet csak ő mondta ki. S noha az ember semmit sem cselekszik azért, hogy utána megdicsérjék, nevének kiradírozása a történetből nem viselhető el könnyen.

6. alc: Húsz év - szépirodalom nélkül

 - Miként fogadták az olvasók a nemrégiben megjelent Diurnus-válogatást?

 - Sehogy. Az én hajdani olvasótáborom - a Magyar Nemzet hétvégi csúcsa közel kétszázezer példány volt, olvasóinak száma ennek a háromszorosa, négyszerese - egy része a jobbra tolódás ellenére megmaradt a lap mellett, ahol az elmúlt tizennégy évben semmi jót nem olvashatott rólam. Rengeteg olvasóm a Népszabadság és a Magyar Hírlap híve lett - ezek a szerkesztőségek hallgattak a kötetről.

- Vajon mivel magyarázható, hogy a nyolcvanas években mindennap megjelentél, a kilencvenes években minden héten, a XXI. század eddig eltelt éveiben pedig minden hónapban? Megöregedtél? Lelassultál? Elkényelmesedtél? Kimentél a divatból?

- Megöregedtem, lelassultam, kimentem a divatból. Talán nemkívánatos személy is lettem bizonyos körökben. Gondold el: a Diurnus-sorozat polgári, értelmiségi, reform-szocialista és főleg nemzeti körökben annyira közkedvelt volt, hogy amikor kiderült: képtelen vagyok átállni jobbra, sokaknak csalódást okoztam. 1990-ben ballagtunk gyalog Kristóf Attilával, magyarnemzetes kollégámmal a Parlamentből a szerkesztőségbe. Ha jól emlékszem, Antal József sajtó-találkozóján voltunk. Attila, mintegy együtt érzőn azon sopánkodott, hogy miért nem ismerem fel: „ott” a helyem; nem mérem fel, hogy ha  az én származásommal „oda” állnék, az mit jelentene… A jóhiszemű jobboldali nemzetiek csalódását tisztázó szándékkal tetéztem életem szerintem legjobb politikai esszéjével. Már címe is sok mindent elárul: Ironikus kísérlet a zsidókérdés ideiglenes megoldására. Az Élet és Irodalomban jelent meg 1992 tavaszán. Majd Varsóban, a Nowa respublika közölte első helyen, és megjelent a német Die Weltben vagy a Die Zeitben is. Hirtelen nem is tudom, hogy melyikben, mert az egyikben megjelent, a másik meg támadta. Aztán a hildesheimi egyetem tanulmánykötete közölte, sőt megjelent Izraelben is. Magyarországon mindmáig semmiféle írott visszhangjáról nem tudok.

- Ezért tűntél el a magyarországi sajtóból?

- Miután felmondtam a Magyar Nemzetnél, megkeresett a Népszabadság, ott folytattam a rovatomat. Amíg a Blaha Lujza téren „lakott” a szerkesztőség, volt hangulata, dumáltunk egymással, jól éreztem magam. A Bécsi útra költözés, úgy tetszik, sok mindennel egybe esett: hideg lett bent. Ebben bizonyára szerepet játszott, hogy 1991 októberében megválasztottak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnökévé, ami társadalmi munkában alaposan lekötött. A szerkesztőség napi jegyzeteim fejében felmentett a napi bejárás alól. Kapcsolataim a kollégákkal ettől nem lettek szorosabbak… Amikor 1994-ben fölépültem súlyos gépkocsi-balesetemből, kivívtam a nyugdíjaztatásomat. A Népszabadság főszerkesztője igyekezett lebeszélni; elfogadhattam volna ajánlatát, szerződésesként folytathattam volna Ötödnapi tárca című heti rovatomat, amely a napi jegyzetet váltotta fel. Nem vállaltam, unalmasnak és érdektelennek tartottam. Talán hiba volt, hogy viszont rövidesen publikáltam a Magyar Hírlapban. Ott is heti tárcarovatot kaptam, amely gyanúm szerint azért maradt abba, mert a Horn-kormány és az MSZP nem létező médiapolitikáját ostorozó tárcámnak pimasz-tömören Az MSZP sajtóhibája címet adtam.

- Jól értem-e, hogy lassanként elfogytak az újságok, ahová rendszeresen írhattál volna?

- Csakugyan az eltűnésem legfontosabb eleme, hogy nem volt már „Leibjournalom”. Lap, amely igényli rendszeres jelenlétemet. Illetve mégis lett, mert a Budapesti Lap című, hatezer példányban megjelenő havilapban rendszeresen írok és szerkesztek. Főleg médiahallgatók írásait szerkesztem, és előszeretettel írok média-ügyekről. Valamint persze erdélyi tárgyú írásokat „favorizálok”. Jó publicisztikát írt ide Bíró Béla, Móra Zoltán, Nagy Csaba. Megírtam magam is, hogy az MSZP-nek okosabban, szellemesebben, őszintébben és érzelmesebben kellene nyitnia az ifjúság, a nemzeti ügy, a határon túli magyarság és a magyar értelmiségiek felé.

-Ha elolvasom a mai jegyzeteidet, ugyanúgy találok bennük kiemelésre érdemes, szellemes és frappáns mondatokat, mint a régebbiekben. De ha a jegyzetek szövetét nézem, akkor mintha más anyagból készültek volna. Nem lehetséges, hogy akkoriban benne éltél az életben - albérletek, pesti, majd budai főbérletek -, s nem kellett téma után nézned? Jött az magától, csak le kellett érte hajolni. Amióta azonban kiköltöztél Pilisszentivánra, és háztulajdonos lettél, mintha megritkult volna körülötted az élet. S ne bántódj meg, de ez a vákuum érzékelhető a jegyzeteidben is. Ami nem volna baj egy irodalmi életérzés modern vagy "modern" ábrázolásában, mindazonáltal aligha kedvez a mégiscsak közérthetőségre számot tartó jegyzetnek. Vajon nem kéne megint visszaváltanod a regényre vagy legalábbis a novellára? Esetleg a versre? Nem kéne megírni az őszikéket?

- Igazad van. Ridegen: szépirodalmat húsz éve nem írtam. Csak két, Romániában megkezdett kisregényt (Hogyan kell kastélyt építeni; A főnök lánya) fejeztem be. Egy harmadikkal kiegészítve a Szépirodalmi Kiadónál jelentek meg. A kastélyos az árkosi kastély történetéből ihletődött. A főnök meg a lánya regénye, mely összeér erotikusan a kastélyossal, a pártállami elit életéből ihletődött. Abba beleláttam sógorom és kamaszkori barátom, Gere Mihály révén. Aki központi bizottsági titkár meg miniszter is volt, mert együtt ült valamikor Ceausescuval, és talán mert hosszú ideig fegyelmezett magyar volt.  Kevesen tudják, hogy a párt legutolsó, drámai politikai bizottsági ülésén, 1989. december 22-én póttagként és első felszólalóként szembefordult Ceausescuval, aki azt mondta, hogy a „csőcselék” ellen fegyvereket is be kell vetni. Ezt nem tőle tudom, akinél hajdan a kegyvesztett Iliescuval annyiszor találkoztam. Hanem volt osztálytársamtól a temesvári piarista gimnáziumban, Andrei Velától, a főtitkári-elnöki  kancellária aznap soros vezetőjétől. Iliescu tudtával a Vela Bandi irányítása alatt rekonstruált jegyzőkönyvből, melyet a román sajtó közreadott, kihúzták Gere felszólalását, hogy tíz évre ítélhessék. Méghozzá épp azért, ami ellen tiltakozott: a népirtásban való részvétel vádjával. Én ezt számon kértem Iliescutól, a Cotroceni-i palotában, miután interjút készítettünk vele. Emlékszem szó szerint a szavaira: „Da, dragă, e cumplit... S-aşteptăm, se mai calmează spiritele, şi apoi vedem noi”. Vagyis rettenetes, de majd megnyugszanak a kedélyek, és akkor meglátjuk... Fekete pillanata volt életemnek.

7. alc: Akinek összement a világképe

 - Most pilisszentiváni dolgozószobádban beszélgetünk. Alant, a völgyben bányató vize csillan, gyerekek lovagolnak a felfújt autógumin. A táj szép és idillikus. De milyen a házigazda közérzete?

 - A „diurnus” napi sikereinek aprópénze sokáig kielégített. 1994-95 tájékán viszont azon már túl voltam, hogy ajánlkozzam, ahhoz pedig nem voltam elég erős, hogy magányomban nagy irodalmi vállalkozásba fogjak. S hogy ez ne fájjon állandóan, no meg azért, mert anyagilag is rászorultam, elkezdtem „kenyérmunkát” végezni - írás helyett. Kéziratokat gondozok, könyveket szerkesztek, nyersfordításokat írok át magyarra. Nem sajnáltatom magam, örülök, hogy napi tizenkét órát képes vagyok dolgozni. Ha lenne pénzem, ennyi erővel akár egy archívumnak is megírhatnám az emlékirataimat. Hetvenötödik életévembe léptem, és az asztmám lassan fontosabb a Pulitzer- és egyéb díjaimnál.

 - Bocsáss meg, igazán nem akartalak magyarázkodásra kényszeríteni.

 - Te bocsáss meg, hogy az iménti mondatok az önigazolást sugallták számodra.  Valójában mint a tej, „összement” a világképem. Bevallom, a kapitalizmust ma sem látom jobbnak, mint hatvan évvel ezelőtt. Azt viszont megtanultam, hogy hiába áldozzák akár életüket is az utópiák idealistái, szinte mindegy, hogy milyen jegyben alakul ki a hatalom: mechanizmusa és morálja nem Rotterdami Erasmus bölcs elképzelései szerint alakul, hanem Machiavelli tanításának megfelelően. Nem ismerek nemzedéket, amely igazán okult volna elődei tapasztalataiból. Miközben az egész emberi kultúra ezt a tapasztalat-átadást szeretné szolgálni.

 - Szomorú volna így befejezni a beszélgetést. Megkérdem hát, hogy mikor írod ki magadból a szomorúság, a reménytelenség regényét?

 - Nem akarom, nem tudom megírni. Már csak azért sem, mert nem vagyok állandóan szomorú és reménytelen. Ebben azonban benne rejlik annak a nyitja-titka is, hogy miért nem igazi események már a publicisztikáim sem. Tiszta szívből immár csak félni, elhárítani, figyelmeztetni vagyok képes. De apokaliptikusan nem akarok írni. Ahol valami kis esélyt, reményt fedezek föl, nyomban felkarolom. Azért álltam volt Medgyessy Péter mellé, mert nem éreztem nála hatalmi mámort, zsarnoki hajlamot, megalomániát. Politikai életútja azt bizonyítja, hogy a hatalom megszerzéséhez elegendő lehet ilyen-olyan személyes, érzelmi és értelmi készség, intelligencia, műveltség, koncepció, a miniszterelnöki hatalom megtartásához viszont más is kell.

 - Mi az, amit nem kérdeztem, de még szívesen elmondanál az Irodalmi Jelen olvasóinak?

 - Az igazi interjúk befejezhetetlenek. Az interjú alanya végül mindig azt érzi, hogy mondandója ezrelékét sem vallotta be. Sőt, fontos kérdésekre sem válaszoltam. Őszikék? A jeles költő, Orbán Ottó ötvenkilencedik születésnapjára írott szövegem, amelyet a Kossuth Klubban lezajlott baráti ünnepség rendezőjének, Jancsó Miklósnak a felkérésére írtam, talán az egyetlen új majdnem-versem, amelyet 1983. április 18., azaz ideérkezésem  óta kiadtam. Az Élet és Irodalomban jelent meg. Az eltelt huszonegy év alatt írtam még verseket, de nem adtam ki őket a kezemből. Mert nem kétséges, hogy verset csak zseniálisat szabad írni. És kétségtelen, hogy sajnos nem vagyok zseniális.

Hajnal van, még semmit sem tudok a részletekről. Bár kapcsolatban vagyok Johannával és Palival, Bodor Pál felnőtt gyermekeivel, nem ébreszteném fel őket, hogy elmondják, miként távozott az életből. Összpontosíthatok hát a Diurnus-jelenségre.

Mint majd’ minden erdélyi tollforgatónak, 87 éves korában elhunyt barátomnak is voltak álnevei. Ezek mögé bújt, ha ki akarta kerülni a cenzorok fürkésző tekintetét. Amidőn azonban 1983-ban átkerült Magyarországra - tanúsíthatom, hogy mindössze műanyag szatyorral a kezében, benne csíkos pizsamával és fogkefével -, újabb álnevet kellett keresnie, nehogy a kenyérkeresettel kecsegtető jegyzetei miatt baja essen Bukarestben rekedt lányának. Feljött hozzám az irodalmi hetilap szerkesztőségébe, és elmesélte, hogy az itteni sajtóban Spectator (megfigyelő, szemlélő) szeretne lenni, az Aradról elszármazott publicista, Krenner Miklós nyomán. Lebeszéltem róla, mondván: nem a közírói hagyomány fontos, hanem az új hangvétel. Így lett Pali Diurnus (napi), melyet tudomásom szerint Antal Gábor adott neki akkori munkahelyén, a Magyar Nemzet szerkesztőségében. Ezen az álnéven írta reggelenként megjelenő jegyzeteit a múlt század nyolcvanas éveiben, amíg Johanna ki nem szabadult a bukaresti túszságból. Utána pedig megtartotta mindvégig, amely azonban nem tegnap este fejeződött be.

A rendszerváltás óta gyűjtöm a szállóigéket. A mintegy háromezer szellemes mondatból hatvanhét kötődik Diurnushoz, Bodor Pál a válogatott csúcstartója. Az első a Magyar Nemzet 1989. november 1-i számában látott napvilágot, és illik e nekrológhoz: „Halottak napja csak addig lesz a Földön, míg vannak élők is.” Az utolsó pedig az Ellenszék.hu nevű portál digitális felületén jelent meg 2012. április 30-án, és időszerűsége aligha vitatható: „Szidják a diktátort, rossz az ízlése. Nem az a baj. De kötelezővé akarja tenni.” A közvélemény-formáló újságíró, közíró, szépíró, a glosszák mestere szellemileg nem tegnap este halt meg. Évek óta a felejtés betegségével küszködött, és gyöngyszemek már nem csöppenhettek ki a tollából.

Ez volna az a pillanat, amikor Pali szelíden csóválná a fejét, és azt javasolná, hogy az iménti képzavar helyett találjak ki valami mást. Csakhogy ebben a bénult helyzetben nem jut eszembe jobb hasonlat. Szerencsére válogathatok a jobbnál jobb mondatai közül. Ama szállóigével búcsúzom tőle, melyet A Hírlap című dunaújvárosi újságba írt 1994. április 21-én, és akár végrendeletnek is megteszi: „Tekerjetek szavaimba!”  

A PC-t úgy emlegetik mostanában, hogy piszi, politikai korrektség, polkorrekt, politikelkorrekt (a legutolsó Németh Szilárd Fidesz-politikus nyelvi leleménye). Az eredetileg political correctness körülbelül azt jelenti, hogy politikailag korrekt, vagyis a közéletben kifogástalanul használt, esetleg megengedett beszédmód.

Orbán Viktor például azzal vált ismertté, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben megszegte a piszit: a budapesti Hősök terén kimondta azt, amit akkoriban nem illett kimondani. Később, ellenzéki honatyaként sem tett lakatot a szájára, amikor azonban miniszterelnökké választották, már maga próbálta megszabni a közbeszéd kereteit. Napjainkban pedig eljutott oda, hogy harcot hirdetett a XXI. századi, Nyugat-Európából örökölt PC ellen. Talán nem teljesen véletlen, hogy Mérő László matematikus és pszichológus furcsa módon adott hangot a nemtetszésének. Interjúban érzékeltette, hogy mivel járna, ha szabadjára engednénk az indulatainkat. Néhány napja, március 8-án kifejtette a Mandiner digitális felületén: „Én addig utáltam a polkorrektséget, amíg mostanában nem lett kötelező utálni.”

A sokoldalúan tájékozott, művelt, kulturált, bő szókinccsel megáldott publicista hirtelen elkezdett lóf@szozni. Látszólag komolyan eljátszotta, milyen az, ha egy országért-nemzetért felelősséget vállaló közéleti személyiség gorombán, kocsmatöltelék módjára fejezi ki magát. Az interjút készítő újságíró vagy megdöbbent, vagy cinkosként működött közre a nyelvi provokációban, mert megkérdezte: „Ezt az interjút majd lóf@szokkal együtt írjuk meg?” És lőn. Kár, hogy az alaposan végiggondolt paródiából nem lett vita. Pedig eltűnődhettünk volna, hogy a gyakran használt kifejezést ki mentette át a kocsmából a nyilvánosság fórumaira.

Bizony egy politikus. Gyurcsány Ferenc emlékezetem szerint imigyen szőtte híres-hírhedt őszödi beszédébe: „Lóf@szt mama.” Mindazonáltal a pontosság kedvéért utánanéztem a névtelen kommentekben neki tulajdonított mondatnak. Kiderült, hogy 2006-ban az akkori miniszterelnök másként fejezte ki magát. A választási győzelem után arról világosította fel szocialista frakciótársait a Balaton parti kormányüdülőben, hogy a Pápán Katusnak nevezett édesanyja egyszer érdeklődött nála: „Megjavult-e az egészségügyi rendszer? Mondom: egy lósz@rt, mama.” Nagy kő esett le a szívemről. Rosszul emlékeztem, és gondolatban rögtön elnézést kértem a közismert politikustól. Elvégre nem is lóf@szozott. 

Polyák Gábort megszólaltatták az Index digitális felületén. A neves médiajogász így jellemezte a hazai helyzetet: „A médiarendszer átalakítása befejeződött, a kritikus hangok alig hallhatóak. A gép forog.” (2017. március 9.) Az értékelésből kiderül, hogy ha az úgynevezett propagandaminisztérium látókörében feltűnik egy veszélyes ellenzéki, akkor leleplező anyagot közöl róla a PestiSrácok.hu, ez gyűrűzik tovább az Origo.hu olvasottabb felületére, onnan veszi át a tv2, majd a Magyar Távirati Iroda is közreadja. Így válik országos hatásúvá a karaktergyilkosság.

Azt már e sorok írója fűzi hozzá, hogy alkalomadtán a láncolathoz kapcsolódik a kormány közeli napilap, a Magyar Idők és a Lokál című ingyenes bulvárújság is. Elismerem, hogy a gép csakugyan forog, ebből azonban még nem föltétlenül következik, hogy a médiarendszer átalakítása befejeződött volna. Lehet, hogy a jövő Polyák Gábort igazolja, egyelőre viszont csak az érzékelhető, hogy a kormányzat kétségkívül komoly eredményeket ért el. A 18-ból megszerzett tucatnyi megyei napilap révén az üzenetei eljutnak az ország legeldugottabb részébe is.

Igen ám, de van még fél tucat megye a 19-ből, ahol a kormányzati kommunikáció azért nem működhet zökkenőmentesen, mert a regionális napilap saját hírekkel ellensúlyozza az MTI egyenirányított információit. Ráadásul működnek a szabadság kis körei, az internetezőkhöz eljutó portálocskák is, amelyek számosabban vannak, mint ahogy ez Budapestről elképzelhető. Munkatársaik filléres gondokkal küszködnek, de vérbeli újságírói munkát végeznek, ami a kormánypártok számára kínos ügyek felgöngyölítését is jelenti. Amit azonban feltártak, ritkán jut el a fővárosban szerkesztett ellenzéki médiumok szerkesztőségébe.

Miközben tehát azt feltételezem, hogy a kormányzati térhódítás még nem fejeződött be, sokkal biztosabban állíthatom, hogy a médiarendszer átalakítása javában tart az ellenzéki oldalon. Egyelőre például nyoma sincs a Népszava és a Vasárnapi Hírek egyesítésének, a zászlóshajónak kinevezett napilap, a Népszava sem erőlteti meg magát a kormányzati botrányok feltárásában, az ellenzéki pártokhoz kötődő portálok helyzetét és egymáshoz fűződő viszonyát pedig még nem sikerült végiggondolni. S ami legalább ennyire fontos: a még létező országos ellenzéki médiumok sem adják kézről kézre a megszerzett információkat. Megjegyzem, e körülmények nem teljesen függetlenek az ellenzéki oldal széttöredezettségétől.        

Gizi azt kérdezte, hogy ama bizonyos mondatokat magamtól találtam ki, vagy másoktól kölcsönöztem. Csoporttársam volt a debreceni egyetemen, ő tanított meg táncolni. Joga van firtatni, vajon honnan veszem a velősnek szánt mondatokat, amelyekre reggelenként szavazhatnak a digitális ismerősök. A rövid válasz az, hogy magamtól valók, a hosszabb szakmai magyarázatot igényel.

Van egy kollégám, Szilvás István, aki évtizedekig volt a Heves Megyei Hírlap olvasószerkesztője. (Nemrégiben ment nyugdíjba, azóta jobbnál jobb fényképeket tesz föl a közösségi médium üzenőfalára, mesterien láttatja a fény-árnyék jelenséget.) Kenyérkereső munkája monotontűrő képességet igényelt, és ő a helyzetet úgy élte meg, hogy szórakoztatta magát. A gondjaira bízott kéziratokból kiválasztotta a legfurcsább és legszellemesebb szavakat, kicsit alakítgatott rajtuk, és hetenként egyszer adta közre a mulatságos válogatást. Így vannak ezzel a szerkesztők, akik lapot csinálnak, legföljebb nem vezetnek heti rovatot. Az újság belsejéből emelnek ki mondatokat, és rövidítenek, „éleznek” rajtuk, hogy az első oldalon beharangozhassák a belül olvasható jegyzetet, interjút.

Aki ezt a műveletet néhány ezerszer elvégezte, mint e sorok írója, képes reggelenként egy-egy továbbgondolásra ingerlő mondattal kecsegtetni az ismerősöket. Itt van például a mai: A hálapénz gyógyíthatatlan. Onnan került elő, hogy van egy magángyűjteményem, amelyből a szerkesztőségek összeállításokat szoktak rendelni. Az egyik néhány napja a paraszolvenciáról kért háttér-anyagot. A latin kifejezést hálapénz címen tartom számon, és a rendszerváltás óta tizenhárom meghatározást, körülírást gyűjtöttem össze a sajtóból. Ambrus Lajos író, Bauer Tamás közgazdász, Dénes Tamás orvos, Héczey András orvos, Holoda Attila energetikus, Joób Sándor újságíró, Kiss László újságíró, Lovas András orvos, Pető Zoltán orvos, Schwab Richárd orvos, Szabó Imre újságíró, Tóth András újságíró és Tukacs István politikus fejtette ki álláspontját arról a fránya paraszolvenciáról.

Akad köztük hosszú, minden részletre kiterjedő meg rövid és szellemes is. S mert évtizedek óta küszködünk a magyar egészségügy rákfenéjével, úgy foglaltam össze a jelenséget, hogy a hálapénz gyógyíthatatlan. Az 1100 főnyi bíráló bizottság eddig (délelőtt fél tizenegyig) húsz szavazatot adott rá. Ha éjfélig eléri a harmincat, fölveszem a szállóigék gyűjteményébe. Ahogy átfutottam a névsort, feltűnt, hogy Gizi is a lájkolók között van.