Tegnap este Botka László önbizalomtól duzzadó interjút adott az ATV-nek. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje beszámolt arról, hogy a tizenkilenc megyeszékhelyből már minden harmadikat meglátogatott. Az úgynevezett utcafórumokról nem állította, hogy az érdeklődők közlekedési fennakadást okoznának, ama tapasztalatát azonban megosztotta az országos nyilvánossággal, hogy „A kritikus tömeg összeállt.”, mert „A magyarok többsége most már kormányváltást akar.” Erre lyukadt ki: „Az a meccs eldőlt, hogy a Magyar Szocialista Párt lesz a Fidesz kihívója.”

A következtetésért nem kárhoztatható. Végül is nem mondhatta, hogy esélytelenül járja az országot. Ki higgyen magában, ha nem az, aki csakugyan le akarja váltani Orbán Viktort? Az már más kérdés, hogy a fejlemények egyelőre nem igazolják a derűlátását. Az a benyomásom, hogy az útja rögösebb, mint amilyennek bemutatta. Megfordult például Szombathelyen, Zalaegerszegen, Pápán, Veszprémben, Ajkán, Székesfehérvárott, Kaposvárott, Szekszárdon és Salgótarjánban. Tudósítás látott napvilágot a jelenlétéről, és kiderült a megyei napilapokból, hogy alkalmanként száznál többen nem nagyon állták körül. Gondolhatnánk persze, hogy az egy kivételével kormány közeli médiavállalkozó kezébe került újságok eltorzították a valóságot, csakhogy a fényképeken kis tömegből magaslik ki a kétméteres politikus.

Mindazonáltal túlzott derűlátása ellenére Botka László visszafogottabb, mint az ellenzéken belüli vetélytársa, Gyurcsány Ferenc. A volt miniszterelnök szintén járja az országot, tartott fórumot például Egerben, Salgótarjánban, Érden és Pécsett. A teremben megrendezett összejövetelekről ezt írta: „Akárhova megyek, csüngenek a csilláron.” (Facebook. 2017. április 6.) Megállapításáról egy régi politikus jutott az eszembe. Torgyán József kifejtette: „Annyi oxigén volt a teremben, amennyit az egyik ember kilehelt, és a másik ember még be tudott szívni.” (Vas Népe, 1993. június 7.) Ezt is mondta: „Kiskunlacházán az egész város kint állt, amikor bevonultam.” (Délmagyarország, 1994. április 12.) Az övéihez képest kétségkívül szerény a csilláros hasonlat.

Miközben a fővárosban tízezrek tüntetnek a kormány által szorongatott CEU-ért és a civil szervezetekért, két ellenzéki politikus, Gyurcsány Ferenc és Botka László rendületlenül járja az országot, hogy Orbán Viktor kihívójának vélhesse magát. A jelek arra utalnak, hogy egyelőre egymással vannak elfoglalva. A meccsüket nem tekinteném lefutottnak. 

A számítógép képernyőjén híd látható. Egy ausztráliai utazás emléke, a bal hídfőnél kivehető, jellegzetes épület a sydney-i operaház. Ma hajnal óta emlékeztet a Fehér-Kőrösön átívelő, Erdőhegyet Kisjenővel összekötő vasúti hídra is. Fél öt után néhány perccel hallottam egy interjút a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában, Gábor Ferenc nyugalmazott bányásszal készült. Az amatőr helytörténész elmesélte, hogy falujába, Kőröstárkányba 1919. április 19-én, húsvétkor irregurális román fegyveresek törtek be. Összeterelték a népet a református templom elé, és halomra lőtték őket. 92-en haltak meg, 204 árva maradt utánuk.

Az áldozatok neve kőfalon olvasható, és az utódok 1999 óta ilyenkor, Nagypénteken emlékeznek rájuk. A világhálón átnéztem a haditérképeket, és kiderült, hogy a Fekete-Kőrös völgyében keletről nyugatra nyomultak a román szabadcsapatok. Alattuk néhány kilométernyire folydogál a Fehér-Kőrös, amelynek vasúti hídján araszoltak a vonatok, ha délről északra, Temesvárról Nagyváradra akartak eljutni. 1919. április 17-én érkezett az összehangolt támadás másik szárnya, a reguláris román hadsereg Aradra. Indult Várad felé, Kisjenőnél azonban akadályba ütközött. Hét háborús veterán beásta magát a hídfőhöz, és feltartották a katonákkal megrakott szerelvényt. A partizánok között volt a nagyapám is.

Szemközt, a Fehér-Kőrös balpartján lévő Erdőhegy színmagyar falu, túlnyomórészt reformátusok lakják. Annyira kicsi, hogy szegről-végről majd’ mindenki rokon. Hét unokatestvér tért vissza az első világháborúból, és hozták magukkal a fegyvereiket, köztük egy géppuskát is. Civil ruhában, de gyakorlottan tartották föl a hadiszerelvényt a folyó jobbpartján. Csanádi Jánost, a Kőrösköz leghitelesebb krónikását most aligha kérdezhetem meg, miért nem végezték ki őket. Azt azonban az asztalnál elmesélt családi történetekből tudom, hogy miután megadták magukat, minden csütörtökön jelentkezniük kellett a milícián, ahol megverték őket, majd az éjszakát is a pincében töltötték. Nagyapám megfázott, tüdőbajt kapott, és 26 éves korában meghalt. Apám így lett árva.

A családunk sorsát meghatározó történetet Beke György írta meg a Barangolások Erdélyben című szociográfia negyedik kötetében. Szerinte a hét erdőhegyi legény egy hétig védte a kisjenői hídfőt. A ma hajnali rádióműsor után az a benyomásom, hogy „csak” Nagycsütörtöktől húsvét hétfőig lassították a román hadsereg felvonulását. A kisebbítést talán megbocsátja öreg íróbarátom az égben.

Németh Péter a fővárosi tüntetésekkel foglalkozott a tegnapi számban. Az immár csak egyetlen baloldali napilap főszerkesztője hűtötte a kedélyeket, mondván, hogy nem szeretné, ha az ország sorsa a „felzaklatott utcán” dőlne el. Okfejtését így fejezte be: ”összességében a kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság kilencven-kilencvenöt százaléka erőszakba torkolló demonstrációkról számol be”.

Ahhoz, hogy valaki mindent és mindenkit túléljen a hazai sajtóban, folyamatosan elemezni kell a helyzetet, ami nem megy naprakészség nélkül. Abból indulnék ki tehát, hogy a cikkíró nem engedhet meg magának tényektől független állítást. Kerestem a forrását. Amikor a Hír TV december 19-i vitaműsorában megjegyezte Orbán Viktorról, hogy „A magyar sajtó 90 százaléka az ő felügyelete alatt van.”, azon tűnődtem, miként fér bele a maradék tíz százalékba a Simicska-portfólió (Magyar Nemzet, Heti Válasz, Hír TV), amely az úgynevezett G-nap után vált ki a miniszterelnök befolyási övezetéből.

Vajon hogyan illik a maradék tíz százalékba az RTL Klub, amely a hírműsoraiban hiteles képet próbál vázolni az országban zajló folyamatokról? A hetilapok közül a HVG, a Magyar Narancs meg az Élet és Irodalom, amelyek nem alkudnak meg a kormánnyal? A megyei lapok közül a győri Kisalföld, a szegedi Délmagyarország, a miskolci Észak-Magyarország, a nyíregyházi Kelet-Magyarország és a debreceni Hajdú-bihari Napló, amelyeket még nem sikerült megszereznie a kormánynak? A digitális sajtóból pedig az Index és a vidéki nagyvárosokban szerkesztett portálok? (Az utóbbiakat többnyire az „államosított” megyei lapoktól kirúgott újságírók működtetik.)

Tűnődésemre Németh Péter nem válaszolt ugyan, becsületére válik azonban, hogy ama 90 százalékot már nem nagyon emlegeti. Emelte inkább a tétet, és hozzátett még ötöt. Változott valami december óta az ellenzéki sajtó hátrányára? Ha csak az nem, hogy két héttel ezelőtt újságoldalnyi reklám látott napvilágot a Népszavában „Állítsuk meg Brüsszelt!” szöveggel, a hajtás alatt pedig ezt olvashattuk: „Nemzeti Konzultáció 2017”. Sőt, olvashatjuk most is, mert minden lapszámban megjelent azóta. Miközben például a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni napilapok Botka László és az MSZP Fizessenek a gazdagok! hirdetését közlik.

Vajon levonható az a következtetés, hogy azok a szerkesztőségek, amelyek a kormányhirdetéseket jelentetik meg, Orbán Viktor nótáját fújják? Azok pedig, amelyek Botka Lászlóét, a maradék öt százalékba tartoznak? 

Szép emlékek fűznek Makó városához. El-elzarándokoltunk Pulitzer József főutcai szobrához, virágot helyeztünk el a talapzatnál, és akadt olyan esztendő is, amikor a szülőháza helyén emelt épület falán lévő emléktáblát koszorúztuk meg. Az Amerikába kivándorolt makói fiú újságírásra adta a fejét, és a tengeren túl megalapozta a mai értelemben vett sajtót. Szinte napra pontosan százhetven éve, 1847. április 10-én született, és száz éve adták ki az Egyesült Államokban az újságírás legrangosabb kitüntetését, a róla elnevezett díjat.

Ebből az alkalomból szerveztek ünnepi megemlékezést a szülővárosában. A polgármester asszony mondott beszédet, akadozva olvasta föl a valószínűleg beosztottjai által írott szöveget. Azt fejtegette, hogy a kalandos életű Joseph Pulitzer József három nemzet fiának vallhatta magát: az amerikaiénak, a magyarénak és a zsidóénak. Eme osztályozással vitatkoznék, de nem voltam ott, a Korona-szálló dísztermében, ahol az izraeli nagykövet és az amerikai nagykövetség sajtóattaséja is tiszteletét tette. Immár nyugalmazott médiatanár vagyok, akinek a tanítványai nyolc ifjúsági Pulitzer-díjat nyertek, az úgynevezett Kispulit Makó városában.

Majd’ minden azonos a helyi televízió kulturált és unalmas tudósításában, csak éppen az újságírással kacérkodó főiskolások és egyetemisták hiányoztak a teremből. Nélkülük pedig nem lehet eredményes, hatékony, jövőbe mutató a külsőségeiben kétségkívül imponáló összejövetel.  Voltaképpen nem lep meg, hogy a kormánypárti polgármester már nem vállalta az ifjúsági Pulitzer-díjjal járó macerát a gyanús Baló György elnökkel a zsűriben és a valóság feltárására törekvő junior újságírókkal a mezőnyben. Pártja olyan kormányt üzemeltet, amelyről még egy magára valamit adó konzervatív értékrendű értelmiségi se merné állítani, hogy a nyilvánosság, az átláthatóság és az elszámoltathatóság barátja. Zárt társadalmat épít, kerítéssel elzárt országot formál, és amennyire csak lehet, szűkíti a nyilvánosságot. Rendszerében nincs szükség valóságérzékeny újságírókra, XXI. századi pulitzerekre.

A Pulitzer-örökséget kiüresítő miniszteriális és makói hivatalnokok megtették azt a szívességet, hogy most már a tanítványaimat nem lehet túlszárnyalni. Az új évszázad első évtizedében ugyanis a nyíregyházi főiskolások több díjat hoztak el Pulitzer József szülővárosából, mint az többi magyar felsőoktatási intézmény kommunikáció szakos hallgatói együttvéve. Miért mégis, hogy keserű a szám íze?

Az elmúlt hét irodalmi eseménye volt Nádas Péter interjúja. A Nobel-díjra esélyes magyar írónak új könyve jelent meg, ebből az alkalomból szólaltatták meg két nappal ezelőtt, a hvg.hu vasárnapi számában. Fontos dolgokról beszélt, akadt azonban egy látszólag mellékes megjegyzése is. A sajtó ama részét minősítette, amely még szabadnak mondható, és azt állította róla, hogy a nyelvromlás jellemzi.

Valószínűleg a nehezebben ellenőrizhető világhálón megjelenő írásokra gondolt. Talán ezzel magyarázható, hogy az interjút készítő Hamvay Péter meg is kérdezte: „Nem apró stilisztikai nüansz ez?” A kollégának voltak már jobb mondatai, bár lehetséges, hogy a Heti Világgazdaság online kiadásában épp a digitális sajtóban tenyésző nyelvromlást akarta érzékeltetni. Mindazonáltal ebben az esetben se mennék el szó nélkül bocsánatos vétke mellett, mert a jelenségre már régebben fölfigyeltem, idéznék is néhány gyöngyszemet a példatárból.

„A győzelem azon múlt, hogyan tudtuk megoldani az apró, pici nüanszokat.” (Molnár Péter világbajnok kajakozó, M4, 2015.08.22.) „A kiélezett mérkőzéseken mindig az apró nüanszok döntenek.” (Juhász István kézilabda-edző, M4, 2015.10.10.) „Kis nüanszokon múlt.” (Bíró Blanka, a kézilabda válogatott kapusa a lengyelek elleni vereségről, M4, 2016.03.14.) „Aki a botrányt kirobbantotta, tisztában volt-e azzal, hogy a profi sportban apró nüanszok, tizedmásodpercek számítanak?” (György Zsombor újságíró, Magyar Nemzet, 2016.04.16.) „Kis, apró nüanszok dönthetnek.” (Kovács István ökölvívó olimpiai bajnok, M4, 2016.05.10.) „Apró nüanszokra odafigyelve közelíti meg ezt a személyiséget.” (Cseri Ferenc volt titkosszolgálati vezető, ATV, 2016.09.15.)

Korántsem elszigetelt jelenségről van tehát. szó Úgy rémlik, hogy nemcsak a digitális sajtóban dívik a furcsa, meghökkentő nüanszozás, hanem az elektronikusban, sőt az újságpapírra nyomtatottban is. Szakmailag tautológiának hívják, szófecsérlésnek, ugyanazt mondásnak, még egy latin kifejezést is találtak hozzá. Az idem per idem azt jelenti, hogy ugyanazt ugyanazzal. Egyébként pedig úgy határozható meg, hogy az azonos jelentésű szavak ismétlése, mely stílushibának számít. S mert ez a rovat eredetileg újságírással kacérkodó főiskolások és egyetemisták számára íródott, ráadásul a volt tanítványaim közül ma is sokan olvassák, a tőlem telhető tapintattal ajánlom megfontolásra a következtetést: az idézett nyelvrontók között két újságíró is fölfedezhető.  

A szállóige szájról szájra terjed. S ha már száj, akkor sokan csócsálják a figyelemre méltó mondatot, a végeredmény pedig jobb, ráadásul karcsúbb is szokott lenni, mint az eredeti volt. S mert a Facebook januártól új szolgáltatást vezetett be - nagyobb betűtípussal jutalmazza a rövid, velős üzenetet -, naponta fölteszek egy-egy mondatot. Digitális ismerőseim hozzátehetnek, vagy elvehetnek belőle.

Élnek is a lehetőséggel. A negyvenvalahány mondatból tíz kapott annyi szavazatot, amennyiből akár szállóigének is nevezhetőek, e tízből ötöt, tehát minden másodikat átalakítottak a társalkotók. Például azt írtam föl az üzenőfalra, hogy „Korábban a sajtóé volt a hatalom, most a hatalomé a sajtó.” Marik Sándor, a nyíregyházi Kelet-Magyarország nyugalmazott főszerkesztő-helyettese így módosította: „Korábban a sajtó volt hatalom, most a hatalomé a sajtó.” Ez azonban túlzás - gondoltam -, bár annyit azért érdemes megszívlelni belőle, hogy imigyen pontosítottam: „Korábban a sajtó volt hatalmon, most a hatalomé a sajtó.”

Erre írta Sándor: „Az a gondom, hogy a sajtó nem igazán volt hatalmon. Azt tanultuk, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ág.” Itt mélyült elméletivé a vitánk. Csak a kelekótya pártfunkcionáriusok hízelegnek azzal március 15-én, a szabad sajtó napján a vendégül látott és kitüntetésre váró újságíróknak, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ág. Igen ám, csakhogy a polgári demokrácia a hatalmi ágak szétválasztásán alapszik, márpedig a felvilágosodás óta mindössze hármat tartunk nyilván: a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat és az igazságszolgáltatást.

Az a benyomásom, hogy a sajtót akkor szokták indokolatlanul negyedik hatalomnak vélni, amikor a végrehajtó hatalom, vagyis a kormányzat maga alá gyömöszöli a törvényhozást, vagyis a parlamentet, valamint az igazságszolgáltatást, vagyis az ügyészséget és a bíróságot. A vélekedésből annyi kétségkívül igaz, hogy a sajtó, tágabb értelemben a média ilyenkor veszi át az alávetett hatalmi ágak ellenőrző funkcióját. Ezt próbálja a kormányzat megakadályozni, itt tartunk most. Az Orbán Viktor irányította országban még nem beszélhetünk diktatúráról, a bíróságokat ugyanis nem sikerült teljesen a végrehajtó hatalom szolgálatába állítani.

A vita nyomán kirajzolódott a szállóige: „Korábban a sajtó volt hatalom, most a hatalomé a sajtó.” Bár Marik Sándor okfejtéséből a negyedik hatalmi ágat nem fogadom el, a véglegesnek szánt változat kísértetiesen hasonlít a javaslatára.

Mióta meghalt, Diurnus-jegyzeteket olvasok. Olyanokat is, amelyeket annak idején elmulasztottam. Külföldön voltam, vagy olyan helyen, ahol nem sikerült megvásárolni ama napilapot, amelybe Bodor Pál éppen dolgozott. Tegnap ez a mondata ütötte meg a szemem: „Ha valamit képtelen vagyok írással tartósítani, akkor nem kár érte.” Kár volna hallgatni arról, hogy tegnapelőtti temetésén megjelent néhány tanítványom, akik szakmai példaképnek tekintették őt.

Hiányzott viszont Bianka, holott szinte az egész hetet Budapesten töltötte. Lengyel barátnőjét látta vendégül a magyar fővárosban. Csütörtökön este utazott vissza Kisvárdára, mert pénteken angolt tanított, és a diákjait nem hagyhatta cserben. Pali bizonyára elnézte volna neki az egyébként is igazolt hiányzást, nekem azonban hiányzott a szép és szárnyaló hangja. Barátságuk 2006 nyarán kezdődött Csillebércen. Dr. Gáspár István, Böjte József és a Táncsics-alapítvány segítségével a hajdani úttörőtáborban gyűjtöttem össze a legtehetségesebb kommunikáció szakos diákokat, akiket Szombathelyen, Székesfehérvárott, Szegeden, Egerben és Nyíregyházán tanítottam. Szakmai mentornak Bodor Pált kértük fel, afféle szabad vegyértéknek, akinek hat napig az volt a dolga, hogy tartsa szóval a főiskolásokat és egyetemistákat.

A lányok rajongtak a kecskeszakállas öregúrért, aki választékos nyelven vezette be őket a kíváncsiság mesterségébe. A budai hegyekben, egy csillagfényes estén katicabogarak zümmögtek az egyetlen lámpa körül, és Bianka énekelt nekünk angol meg magyar számokat. S még valamit, ami akkoriban lett beszédtéma. A Megasztár-tehetségkutatót Ruzsa Magdi nyerte, és a vajdasági szülésznő az Erdelezi című számmal varázsolta el az ország népét. Az első percet magyarul, a másodikat szerbül adta elő. A Kusturica-filmből való Goran Bregovic-dalt kérte Biankától „Pali bácsi” minden alkalommal, amidőn Csillebércen, az óbudai Csillaghegyen megrendezett médiatáborban, a pesti Pallas-páholyban vagy a nyíregyházi főiskolán találkozott vele.

Vajon Pali miért ezt a lassú, bús dalt kérte a nyírségi énekesnőtől? Talán mert gazdasági újságíró édesapja délebbről, a még inkább szerbek lakta Nagybecskerekről származott el Temesvárra, a Bánság fővárosába? Esetleg azért, mert a későbbi Diurnus a magyar-német-szerb-román régióközpontban nőtt fel? Bianka valószínűleg tudja, miért hatódott meg mindig az aggastyán gavallér, talán meg is írja.   

Sokan mondják, hogy a kelleténél gyakrabban gyurcsányozom. Csakugyan érdekel, hogy Gyurcsány Ferenc miként kommunikál. A Magyar Nemzet mai számában például interjút adott abból az alkalomból, hogy megegyezett a szerkesztőséggel: a köztük lévő perben mérsékli a kártérítés összegét, amennyiben kifejtheti nézeteit a konzervatív napilap hasábjain.

Az újságírók persze azt is megkérdezték tőle, lát-e esélyt arra, hogy újra miniszterelnök legyen. Sejtelmesen válaszolt: „Nem tudom kizárni.” Ez adta az ötletet, hogy utánanézzek, vajon 2009-ben bekövetkezett lemondása óta hogyan vélekedett az újrázásról. Íme, néhány válasza: „Nagy valószínűséggel nem leszek miniszterelnök a politikailag és emberileg elképzelhető jövőben.” (ATV, 2010.10.10.) „Elképzelhetetlennek tartom, hogy politikailag belátható időn belül, és 2014 ide tartozik, akár a DK, akár én személy szerint jelölném Gyurcsány Ferencet miniszterelnöknek.” (Index.hu, 2012.02.13.)

„Nincsenek miniszterelnöki ambícióim.” (ATV, 2013.01. 21.) „Nekem nincsen miniszterelnöki aspirációm.” (ATV, 2013. 06. 17.) „Egyetlen, nagyon nem kívánt, teoretikus esetben lennék miniszterelnök-jelölt. Ha végül az a cudar állapot következne be, hogy mindegyik ellenzéki párt külön indul.” (Magyar Rádió, 2013.07.09.) /Akar 2014-ben miniszterelnök lenni?/ „Komolyan gondolom, hogy velem a baloldal nem nyerhet.” (InfoRádió, 2013.10.30.) „Nincs most olyan ambícióm, hogy miniszterelnök legyek.” (Best Magazin, 2013.11. 22.) „Ma nincs ilyen ambícióm, de nem akarok hazudni. Nem tudom, hogy 2018-ban, 2022-ben vagy később ágaskodik-e a miniszterelnöki ambícióm, és lesz-e lehetőségem.” (Origo.hu, 2014.01.15.)

Külön bekezdést szentelnék a 2014-es választás utáni válaszainak. „A mai tudásommal már jobb miniszterelnök lennék, mint akkor.” (Index.hu, 2014.06.18.) „Most elvagyok a miniszterelnöki ambíció nélkül, ám lehet, hogy egyszer majd másként gondolom.” (Hír24.hu, 2015. 09.14.) „Ma nem fűt ilyen ambíció.” (ATV, 2016.01. 25.) „Nem kívánok elindulni miniszterelnök-jelöltként.” (InfoRádió, 2016.09.19.) „Az egyik vezetője maradok ennek az országnak, de nem feltétlenül miniszterelnökként.” (ATV, 2017.02.07.) Ma pedig az a sejtelmes „Nem tudom kizárni.”

Az a benyomásom, hogy miközben gyakran zárta ki az újrázás lehetőségét, be-becsempészett egy-egy szót a közlendőjébe, melyből kiderül: nem mondott le arról, hogy megint Magyarország miniszterelnöke legyen.  

Bakizás nélkül éltem túl a temetését. Idestova harminc éve tanítok, és mindig jegyzet nélkül adtam elő, az a veszély tehát nem fenyegetett, hogy belesülök a saját mondandómba. A vers felolvasásától azonban rettegtem.

Böszörményi Zoltán a Karibi-tenger egyik legdélibb szigetén, a 8077 kilométernyire lévő Barbadoson él. Nem jöhetett el kolozsvári fölfedezőjének a temetésére, mindazonáltal maga helyett küldött egy verset, és arra kért, hogy olvassam föl, ha már a MÚOSZ nevében búcsúzkodom a Jókai-lepellel fölravatalozott barátunktól. A feladatot először át akartam passzolni Pali vejének, a színész Mertz Tibornak, de kiderült, hogy ő a sírnál olvas majd föl a Bodor-versekből. Itthon vagy tucatszor is elmondtam a messziről érkezett búcsúverset, és egy szónál megakadtam: a „felölti” helyett majd’ mindig feltölti jött a számra. Többször nem rugaszkodtam neki, mert tartottam attól, hogy a félremondott változat idegződik be.

Szerencsére a farkasréti ravatalozóban már nem bakiztam. S mert Bodor Pál szállóigéiből is kiválasztottam a legjobb tízet, egyiket-másikat még kuncogás is fogadta a gyászoló gyülekezetben. A szellemes mondatok talán más temetésén eretnekségnek hatottak volna, Palihoz azonban illettek. Ez ő, a Diurnus-jegyzetek szerzője, akinek a napi eseményekhez fűzött értelmezéseiből kiragyogtak az ütős, időszerűségük elmúlása után is érthető és élvezhető mondatok. Aztán elgyalogoltunk a sírhelyhez, ahol a fenyőfák között Mertz Tibor sétált, és Bodor-verseket mondott, amelyekből ugyanúgy kiragyogtak az akár szállóigének is alkalmas mondatok. Ez a hangulat pedig azért illett Pali egyéniségéhez, mert életének utolsó három évtizedében elhallgatott benne a költő, és legalább utólag rádöbbenhettünk, hogy milyen jó verseket írt.     

Amidőn öreg barátom meghalt, azt a címet adtam a Médianaplóban olvasható nekrológnak, hogy Bodor Pál sírkövére. Tévedtem, egyelőre ugyanis „csak” fejfát kapott ezzel a szöveggel: Bodor Pál (Diurnus), alatta ez: (1930-2017). Egyébként függeléket is mellékelek e bejegyzéshez, Böszörményi Zoltán szép versét ama bűvös „felölti” szóval.

Búcsú Bodor Páltól

Csillogó szavak,

íme a lepel, mi letakar.

Jókai, Krúdy, Kosztolányi

takarózott vele,

mint ki időzni,

de elmenni még nem akar.

Lángoltál, míg vad

és szelídebb tájon is

lángolni kellett,

mindennapok, szavak, mondatok

ékszereit rakosgattad,

fényesítetted.

Felölti a zenészek és az írók

fekete szalonkabátját,

odaáll a pulpitus mögé

időkarmester,

rád vár,

mielőtt pálcáját a magasba emeli,

ihletetten meghajol,

mint előtted most mi,

s majd a hálás utókor. 

Holnap délelőtt temetjük Bodor Pált Farkasréten. 9.20-tól 10.05-ig a Makovecz-ravatalozóban koporsó helyett urna lesz előttünk. Még nem tudom, hogy rajta vagy alatta az úgynevezett Jókai-lepel, amely csak a legeredetibb, legtehetségesebb, leghasznosabb sajtómunkásoknak jár.

Ez persze így nem igaz. A lepel kijárt Jókai Mórnak, a százvalahány kötetes szépírónak is. Ő joggal nevezhető sajtómunkásnak, elvégre hosszú élete során többször szerkesztett lapot, és sok regénye jelent meg folytatásokban, ráadásul elnökölte a magyar újságírók első érdekvédelmi szervezetét is. 1904-ben halt meg, és a róla elnevezett leplet a Hírlapírói Nyugdíjintézet készíttette. Ezzel ravatalozták 1919-ben Ady Endrét, 1933-ban Krúdy Gyulát és 1936-ban Kosztolányi Dezsőt. Olyan költők, írók holttestét takarta, akik fél életművüket újságnyomó papíron jelentették meg. De Jókai-lepellel búcsúztatták azokat a folyóirat-szerkesztőket és újság-alapítókat is, mint például 1929-ben a nyugatos Osvát Ernőt és 1933-ban az estlapos Miklós Andort, akik a két világháború közt sokat tettek azért, hogy a szépirodalom és az újságba írás ne távolodjon el egymástól.

A patinás leplet még nem láttam, de a leírásokból tudható, hogy nemzeti színű. Az egyik értelmező piros-fehér-zöld „vőlegényi palástnak” nevezte, amely az elhunytat „örökre eljegyezte a magyar irodalom múzsájával”. Kevésbé patetikusan fogalmazott Barankovics István politikus, újságíró és szerkesztő 1952-ben, Molnár Ferenc temetésén. Szerinte a Jókai-lepel azoknak jár, „akik szépet alkottak, és becsülettel szolgálták a hazájukat”. Nem valószínű azonban, hogy a színházban és a szerkesztőségekben egyaránt otthonosan mozgó író koporsóját a lepellel borították az emigrációban, egy New York-i temetőben. A második világháború forgatagában ugyanis eltűnt, és csak a múlt század hetvenes éveiben került elő a MÚOSZ (a Magyar Újságírók Országos Szövetsége) raktárából.

A selyemből készült lepellel borították tehát Krúdy Gyula koporsóját is. Az egyik legegyénibb hangvételű író diákkori barátja és nyíregyházi tisztelője azon szomorkodott, hogy az újságtárcák koronázatlan királyát életében nem halmozták el díjakkal. Azt fejtegette, hogy „Krúdynak a Jókai-lepel volt az első irodalmi kitüntetése”. Bodor Pálé, a múlt század végi sajtóban iskolát teremtő Diurnus-jegyzetek írójáé holnap reggel, a Farkasréti temető Makovecz-ravatalozójában az utolsó irodalmi kitüntetés lesz.