Bakizás nélkül éltem túl a temetését. Idestova harminc éve tanítok, és mindig jegyzet nélkül adtam elő, az a veszély tehát nem fenyegetett, hogy belesülök a saját mondandómba. A vers felolvasásától azonban rettegtem.

Böszörményi Zoltán a Karibi-tenger egyik legdélibb szigetén, a 8077 kilométernyire lévő Barbadoson él. Nem jöhetett el kolozsvári fölfedezőjének a temetésére, mindazonáltal maga helyett küldött egy verset, és arra kért, hogy olvassam föl, ha már a MÚOSZ nevében búcsúzkodom a Jókai-lepellel fölravatalozott barátunktól. A feladatot először át akartam passzolni Pali vejének, a színész Mertz Tibornak, de kiderült, hogy ő a sírnál olvas majd föl a Bodor-versekből. Itthon vagy tucatszor is elmondtam a messziről érkezett búcsúverset, és egy szónál megakadtam: a „felölti” helyett majd’ mindig feltölti jött a számra. Többször nem rugaszkodtam neki, mert tartottam attól, hogy a félremondott változat idegződik be.

Szerencsére a farkasréti ravatalozóban már nem bakiztam. S mert Bodor Pál szállóigéiből is kiválasztottam a legjobb tízet, egyiket-másikat még kuncogás is fogadta a gyászoló gyülekezetben. A szellemes mondatok talán más temetésén eretnekségnek hatottak volna, Palihoz azonban illettek. Ez ő, a Diurnus-jegyzetek szerzője, akinek a napi eseményekhez fűzött értelmezéseiből kiragyogtak az ütős, időszerűségük elmúlása után is érthető és élvezhető mondatok. Aztán elgyalogoltunk a sírhelyhez, ahol a fenyőfák között Mertz Tibor sétált, és Bodor-verseket mondott, amelyekből ugyanúgy kiragyogtak az akár szállóigének is alkalmas mondatok. Ez a hangulat pedig azért illett Pali egyéniségéhez, mert életének utolsó három évtizedében elhallgatott benne a költő, és legalább utólag rádöbbenhettünk, hogy milyen jó verseket írt.     

Amidőn öreg barátom meghalt, azt a címet adtam a Médianaplóban olvasható nekrológnak, hogy Bodor Pál sírkövére. Tévedtem, egyelőre ugyanis „csak” fejfát kapott ezzel a szöveggel: Bodor Pál (Diurnus), alatta ez: (1930-2017). Egyébként függeléket is mellékelek e bejegyzéshez, Böszörményi Zoltán szép versét ama bűvös „felölti” szóval.

Búcsú Bodor Páltól

Csillogó szavak,

íme a lepel, mi letakar.

Jókai, Krúdy, Kosztolányi

takarózott vele,

mint ki időzni,

de elmenni még nem akar.

Lángoltál, míg vad

és szelídebb tájon is

lángolni kellett,

mindennapok, szavak, mondatok

ékszereit rakosgattad,

fényesítetted.

Felölti a zenészek és az írók

fekete szalonkabátját,

odaáll a pulpitus mögé

időkarmester,

rád vár,

mielőtt pálcáját a magasba emeli,

ihletetten meghajol,

mint előtted most mi,

s majd a hálás utókor.