Hegyi Gyula kitűnő kulturális újságíró volt. Sokszor múlattuk együtt az időt külföldi filmfesztiválokon. Aztán fölcsapott szocialista politikusnak, és lehúzott néhány évet az európai parlamentben. Talán még most is Brüsszelből küldte figyelemre méltó cikkét, amely tegnap látott napvilágot a Népszavában. Azt fejtegette benne, hogy az MSZP csak akkor újulhat meg, ha visszatér baloldali önmagához.

Hasonló húrokat pengetett Szanyi Tibor is, aki szintén Brüsszelből küldte haza a tízoldalnyi elemzését. Jellemző az itthon maradt szocialisták belső viszonyaira, hogy a friss kudarcról úgy hallgatnak, mint hal a szatyorban. Még a múlt szombati választmányi ülésüket is elhalasztották, nehogy híre keljen, hogy esetleg magukban is keresik a bukás okait. Ám a brüsszeliek nem tartoznak az illetékességi körükbe, ezért az MSZP fenegyereke, Szanyi Tibor így foglalhatta össze a pártja helyzetét: „Most még átestünk a küszöbön, de üszkös végtagokkal, és élősködőkkel a nyakunkban.”

Az MSZP egymás után hat választást veszített el. Országgyűlésit és önkormányzatit 2010-ben, négy év múlva megismételte ezt a teljesítményt, aztán az unióst, néhány napja pedig megint az országgyűlésit. Politikusai adósak maradtak a szembenézéssel. Ez nem én állítom, hanem Kovács László volt pártelnök, aki ma reggel vonta el eme következtetést a Magyar Rádióban. Kijelentését úgy árnyalnám, hogy a legutóbbi nyolc évben megválasztott elnökök közül egyetlen akadt, Tóbiás József, aki azzal kezdte a tevékenységét, hogy kijelentette: „Meg kell értenie az MSZP-nek, hogy nem nagy párt.” (Népszava, 2014. június 20.)

Ezt aligha értette meg az MSZP, mert úgy viselkedett, mintha nagypárt volna. Ahhoz nem volt elég ereje, hogy a demokratikus ellenzék elfogadja irányítónak. Ahhoz viszont a kamarillapolitikában elég gyakorlatot szerzett, hogy háttérbe szorítsa a még nála is kisebb pártokat és az okvetetlenkedő (másféle ellenzékiséget képviselő) civileket. Miközben jelenlegi vezetői csak odáig jutottak, hogy másokban keressék az idei vereség okát, pártjuk a mélyponton találta magát. 1990-ben, a 386 főnyi országgyűlésben 534898 szavazattal és 33 mandátummal foglalt helyet, most a Párbeszéddel együtt kapott 682602 voksa a 199 főnyi parlamentben 20 mandátumot ér ugyan, ám ebből négyet átadott másoknak.

Szanyi Tibor ezzel fejezte be idézett gondolatmenetét: „Alig maradt vesztenivalónk.” Ebben a helyzetben talán mégis érdemes volna végre szembenézni a hat történelmi vereség tanulságaival.    

Hivatalosan február 17-én kezdődött a választási kampány. Az ellenzéki politikusok nyakukba vették a lábukat, és végigjárták az országot. Kétségkívül kampányoltak, majd’ belegebedtek, mégis az a benyomásom, hogy amit három év és tíz hónap alatt elmulasztottak, azt aligha lehetett nem egészen két hónap alatt bepótolni. Ez persze az egyéni véleményem, és vagy elfogadja az olvasó, vagy nem. Van azonban egy módszer, amely tárgyilagosabb következtetést tesz lehetővé.

Összegyűjtöttem néhány mondatot a február 17. és április 8. közti megnyilatkozásokból, talán érdemes a kétharmados Fidesz-győzelem tükrében szemlélni őket. Íme Szél Bernadett: „Le akarjuk váltani a kormányt, jobban, mint bármelyik párt.” (ATV, 02.17.) Vona Gábor: „A Fidesz az összeomlás szélére jutott.” (Index.hu, 02.20.) Gyurcsány Ferenc: „Több mint kétszer annyi szavazónk van, mint az MSZP-nek.” (FüHü.hu, 03.16.) Karácsony Gergely: „A kormányt le lehet váltani balról.” (Népszava, 03.19.) Hadházy Ákos: „Határ a csillagos ég.” (ATV, 04.08.)

Vajon az LMP társelnöke csakugyan le akarta-e váltani a kormányt, ráadásul egyedül? A sors iróniája, hogy vezetőtársa még a szavazás napján is a csillagos égről álmodozott. Becsületére válik, hogy még aznap este bejelentette a lemondását. Vajon a Jobbikot elnöklő Vona Gábor miből gondolta, hogy az összeomlás szélére jutott a Fidesz? Igaz, ő is lemondott, sőt kivonult a politikából. A Demokratikus Koalíció politikusai végigkampányolták az országot, hogy félmillió szavazójuk van, sőt elnökük még ezt is überelte, mondván: „Amit gondolok erről a világról, az 700 ezer embernek fontos.” (FüHü.hu, 03.16.) Ehhez képest a DK 308068 szavazatot kapott, még a felét sem az MSZP 682602 voksának. Sőt Gyurcsány Ferenc sikerként könyvelte el, hogy pártja az országgyűlési mandátumok számát megkétszerezte, ezért nem is mondott le. Az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje se távozott a politikából, holott április 8-án bebizonyosodott, hogy balról nem lehet megnyerni a választást. Az MSZP utoljára 1990-ben kapott még ennél is kevesebbet: 534898 voksot.

Tisztában vagyok azzal, hogy a potenciális szavazókban tartani kellett a lelket. Azzal mégsem lehet kampányolni, hogy nincs esélyünk a győzelemre, ezért jobban tennénk, ha csak a Fidesz kétharmadát próbálnánk megakadályozni. De utólag azért eltűnődhetek: vagy az említett politikusok elemzőképességével volt baj, vagy a nyilvánosság előtt nem bontották ki a valóság minden szeletét.   

„Simicska Lajos üzletileg racionális döntést hozott” - fejtegette Urbán Ágnes. A  médiakutató előtte sajnálkozott persze a patinás napilap sorsán, de végül is eljutott az idézett megállapításig. Azon tűnődöm, vajon mennyi az a veszteség, amennyit egy tulajdonos képes elviselni, ha nem gazdasági, hanem politikai befektetésként tekint a válságos helyzetbe sodródott újságjára.

Egy napilap körülbelül 310-szer jelenik meg (365 nap mínusz 52 vasárnap, továbbá néhány államilag szentesített munkaszüneti nap). Kiadóhivatali szakemberektől tudom, hogy a 10 és a 20 ezer eladott példány közti sávban minimum napi egymillió forintnyi veszteséggel lehet számolni. Urbán Ágnes a G-nap (2015. február 6.) utáni első teljes évre, 2016-ra 700 millióban határozta meg a Magyar Nemzet veszteségét (ATV, 2017.04.11.). Ebben azért lehet valami, mert Szalay Dániel fiatal újságíró, aki beleásta magát a hazai sajtó gazdasági viszonyaiba, 762 millióról számolt be (24.hu, 2018.04.13.) Bolgár György, a tapasztalt műsorvezető viszont egymilliárd forintról beszélt (Klubrádió, 2018.04.14.). Elképzelhető, hogy neki van már 2017-es adata is?

A vevőjelöltek közül leginkább Ungár Péter neve forog. Az értelmezők részletezték, hogy Schmidt Mária miniszterelnöki tanácsadó fia, és családi vagyonuk része a Figyelő című hetilap, amely az úgynevezett Soros-zsoldosok listáját közölte. De hadd legyek jóhiszemű, és ezúttal azt veszem figyelembe, hogy a milliárdos fiatalember az LMP-ben politizál, ő irányította például a párt választási kampányát. Vezetőtársai szerint a stratégia és a program is helyesnek bizonyult, bár mondandójuk hatását jócskán gyöngítette, hogy médiafelület híján nem jutott el a választópolgárok tömegeihez. Szél Bernadett miniszterelnök-jelölt meg is fogalmazta, hogy saját médium kéne nekik.

A Magyar Nemzet szerkesztősége az utolsó számban hat közéleti személyiséget szólaltatott meg. Közülük Schiffer András ügyvéd alapította az LMP-t, Lányi András ökofilozófus szerkesztette az LMP programját, Róna Péter közgazdász elnökölte az LPM alapítványát, Kukorelly Endre költő az LMP parlamenti frakciójában múlatta az időt. Már visszavonultak a napi politizálástól, de a Lehet Más a Politika támogatói közé tartoznak. Most nem pedzegetném a pártsajtó intézményét, hogy 2018-ban vajon érdemes-e lapot vásárolni. Nyilvánvaló azonban, hogy minél több pénzt emlegetnek a nyilvánosság fórumain, annál kevésbé vonzó a Magyar Nemzet vesztesége.       

Jó, hogy tegnap nem írtam a haláláról. Csak fölöslegesen bántottam volna a Népszavát, hogy megfeledkezett róla. Holott akár büszke is lehetne, hogy a neves újságíró, író, közíró onnan indult. A szerkesztőség mégis megfeledkezhetett erről, mert bár a mai számban öt és fél sort szentelt neki, Péter jellemzéséből kimaradt, hogy évekig a Népszava munkatársa volt. Lehetséges, hogy akik manapság szerkesztik az újságot, nem tudják ezt?

1981-ben azt a feladatot kaptam Jovánovics Miklóstól, az Élet és Irodalom főszerkesztőjétől, hogy keressek fiatal és tehetséges munkatársakat. Első számú jelöltünk Szántó Péter lett. A szürke és unalmas szakszervezeti lap hasábjain feltűnt az íráskészsége és az ötletgazdagsága. Ama szemlélet, amely a literátus újságírókat jellemzi: írószemmel látják a világot, de még keresik a műfajukat. Egy másik fiatalemberrel, Széky Jánossal együtt érkezett az ÉS-hez, és amikor Váncsa István abbahagyta a tévékritikát, ők örökölték. Új színt hoztak a szakmába.

Arra is emlékszem, hogy Péter mikor értette meg az irodalmi hetilap szellemiségét. Győrött mutatták be az első darabját, és véletlenül derült ki, hogy nem otthon nyomta a betegágyat, hanem a színházban dekkolt. Korholtam, hogy nekünk is megtiszteltetés, ha íróvá avatják, és amennyiben szüksége volt arra, hogy beüljön a próbákra, nyugodtan elutazhatott volna Győrbe. (S hogy csökkentsem a gesztus érzelmi értékét, nem fűztem hozzá, hogy fizetjük a szállásköltséget.) A rendszerváltás után, amikor az ÉS válságát már csak kívülről láttam, Péter kamatoztatta a menedzseri tehetségét is. Talán ekkor ötlött fel benne, hogy válságmenedzserként van keresnivalója.

Így lett kríziskommunikátor, szakmai berkekben egy ismert cég alapítója, nemzetközi díjak elnyerője. Nemrégiben vonult háttérbe, hogy végre befejezhesse apja regényét, amely nemcsak a pécsi folyóirat hajdani szerkesztőjéről szól, hanem Péter apahiányáról is. Néhány fejezetét olvashattuk napilap hétvégi mellékletében, hetilapban és folyóiratban. Jó könyvnek ígérkezik, amely megkoronázná az életművét, ha a részeket összesimítaná egy szerkesztő.

Mielőtt hat évvel fiatalabb kollégám és barátom keringése összeomlott volna, telefonon beszélgettünk. Jó egészség helyett jó betegséget kívántunk egymásnak, és öreguras viccelődés közben hoztam szóba, ha történne velem valami, vállalná-e a búcsúztatást, tetszene ugyanis a stílusa. Humorral ütötte el a választ, most pedig már nem is tehet eleget a fölkérésnek.  

Néhány napja tévedtem egyet. A közelgő országgyűlési választás hitelességéről tűnődtem, és azt találtam írni, hogy április 8-án 10286 szavazókör vár bennünket. Kiderült, hogy csak 10285. S mert az ellenzéki pártok körönként akár két emberüket is küldhették volna, 20572 helyett csupán 20570 ellenőrizhette volna a körülményeket. A pontosításra az ad alkalmat, hogy tegnap este az ATV-n Tóth Bertalan beszélt a múlt vasárnapi szavazást övező csalásokról. Amikor átkapcsoltam a Hír TV-re, az egységes kommunikáció jegyében Kunhalmi Ágnes beszélt az országgyűlési választást övező csalásokról.

Az MSZP harmadik elnökjelöltje más utat választott. Szanyi Tibor Európa-parlamenti képviselő Brüsszelből küldött ímélen egy tízoldalas elemzést az MSZP állapotáról. Azt írta, hogy pártja „a szükséges 22 ezer helyett mindössze 4106 szavazóköri delegátust állított ki”. Eme ügyben Molnár Gyula, az MSZP immár lemondott elnöke is megszólalt. Idén februárban az InfoRádió stúdiójában fejtette ki, hogy a magyar szocialisták szervezettségét tükrözi, vajon jut-e elég delegátus az összes szavazókörbe. Helyettese, Gőgös Zoltán bátrabban fogalmazott az ATV-ben, szerinte jó volna minden szavazókörbe küldeni legalább egy aktivistát.

Szanyi Tibor sem először hozakodott elő számokkal. Egy interjúban arról számolt be, hogy a Fidesznek 15 ezer aktivistája van a szavazókörök lefedésére, a Jobbik képes legalább egyet küldeni minden körbe, az MSZP pedig összesen 3-4 ezret. Ezt cáfolta Molnár Gyula, aki egy másik interjúban 6500 szocialista delegátusról beszélt, de Gőgös Zoltán is, aki 5500-ról. Szanyi adatai mégis közelebb lehettek a valósághoz, mert tavaly, október 2-án a bevándorlási kvótáról rendezett népszavazáson a Fidesz 13122 aktivistát küldött a körökbe, az MSZP 3811-et. Ehhez képest kétségkívül fejlődés, hogy most, fél évvel később a szoci delegátusok számát 4106-ra sikerült feltornázni.

A jelek azt sejtetik, hogy a magyarországi pártok szervezettségéből nem telik a szavazókörönkénti két „ellenőrre”. Ha a realitás kedvéért egy körre egy aktivistát számítunk, akkor a 10285-ből mindössze 6179 szocialista küldött hiányzott. Épp annyi, amennyi észrevehette volna, hogy a magyar államot működtető kormánypárt megpróbálja elcsalni a választást. De ha szemmel tartották volna az összes szavazókört, akkor a nyilvánosság fórumain Tóth Bertalannak és Kunhalmi Ágnesnek a csalás emlegetése helyett elemeznie kellett volna az MSZP április 8-i teljesítményét.        

A Magyar Nemzetről megjelent nekrológok közül a legérdekesebbet Dési János írta. A tegnap megszüntetett szerkesztőségben tanulta a kíváncsiság mesterségét, ám ez nem akadályozta abban, hogy felvázolja az utat, amely kacskaringósra sikeredett, bár utolsó éveiben „a Nemzet” visszatért hajdani önmagához. A szerzőnek azonban van egy mondata, mely vitára késztet. Szerinte „A nyomtatott politikai napilapok kora Magyarországon ezzel lezárult.” (A Blog1 blogcsalád, 2018.04.11.)

A G-napig (2015. február 6-ig) csak a fővárosban voltak politikai napilapok. A megyeieket közéletinek neveztem, amely a politikai magyar változata ugyan, de nem pontosan azt jelentette. Közelebb állt a családihoz, ahhoz, hogy a család minden tagja megkapja a maga olvasnivalóját. A külföldi, túlnyomórészt német tulajdonosok távol tartották magukat a magyar belpolitikától, és újságíróikat a kormány iránt tanúsított jóindulatú semlegesség jegyében arra kérték, hogy hanyagolják a politikai véleménynyilvánítást. Épp e vitatható szemlélet mentette meg őket a példányszám katasztrofális csökkenésétől.

Bezzeg az országos terjesztésű napilapok, amelyekről azt írta Haraszti Miklós médiapolitikus, hogy politikailag tömbösödtek. A Népszabadságot és a Népszavát baloldalinak könyveltük el, a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot jobboldalinak. A másik oldal hívei nem olvasták őket, ezt sínylette meg a példányszámuk, amelynek a kétharmadát vesztették el (a közéleti-családi jellegű megyeiek „csak” a felét). Orbán Viktor és Simicska Lajos szakítása szétrobbantotta a Fidesz médiabirodalmát. A miniszterelnök akcióba lépett, és bizalmi embereivel fölvásároltatta a 18 megyei napilapot (a 400 ezer példány másfél millió olvasót ér el, az online változattal együtt kettőt).

A miniszterelnök tehát a papír alapú sajtóban teremtette meg a fővárosból egyenirányított, de vidéken megjelenő politikai napilap korántsem vonzó típusát. A sors iróniája, hogy ezzel párhuzamosan a Népszabadság a függetlenülés útjára lépett, az MSZP nem is sietett a segítségére, amikor az Orbán-kormány bezáratta. Simicska Lajos tegnap dobta be a törülközőt, amidőn megszabadult párthoz irányított újságjától, a Magyar Nemzettől. A nyomtatott politikai napilapok kora mégsem zárult le, mert még ide sorolható a Magyar Idők, a Magyar Hírlap, illetve a Népszava. A megyei újságokkal kibővült politikai sajtó pedig további példányszám-csökkenésre számíthat.              

1995-ben Schlecht Csaba „eladott” néhány céget Kaya Ibrahim és Josip Tot németországi vendégmunkásoknak. Simicska Lajos, a Fidesz háttérembere így szabadult meg a köztartozást felhalmozott vállalkozásoktól. Az államkincstár 300 millió forinttal lett szegényebb. A hajdani felszámolóbiztos főszerkesztői megbízatása ma szűnt meg a Magyar Nemzetnél - valószínűleg a patinás napilappal együtt. Nem csoda, ha Schlecht úr helyett szakember helyettese, György Zsombor képviseli kollégáit a nyilvánosság fórumain.

Tegnap kifejtette, hogy minden megoldás jobb, mint a megszüntetés. Ha Simicska úr megkérdezte volna, az „online plusz hetilap formációt” javasolta volna neki. De nem kérdezte meg, hanem a választási vereség után elhatározta, hogy elsüllyeszti az Orbán-kormány tevékenységét kritizáló médiabirodalom zászlóshajóját. Ahogy másfél évvel ezelőtt Heinrich Pecina úr, a Népszabadság tulajdonosa is megtette. Az egyik napilap baloldali volt, a másikat polgári (konzervatív) légkör lengte körül. Patinát az kölcsönzött nekik, hogy a társadalom lényeges rétegeiből begyűjtötték az információkat. A tényeket másként értelmezték ugyan, de színvonalasan tehették, ha ütős mondatokat közöltek.

A rendszerváltás óta mintegy 3500 szállóigét gyűjtöttem össze, a Magyar Nemzetből 182 való, a Népszabadságból 351. A két hajdani barát és jelenlegi ellenség, Orbán Viktor és Simicska Lajos a gyűjtemény 15 százalékát helyezte zárójelbe. Pedig ha nem politikus fejjel gondolkodnak, szakmaibb megoldást is találhattak volna. A napilap veszteséges vállalkozás, mert kullog a villámgyors online sajtó mögött. Akár párt, akár magánember finanszírozza, pótolnia kell az évenkénti 300 milliót (egy nap körülbelül egymillió forint ráfizetéssel jár). A megszüntetve megőrzés feladatát angolszász és német nyelvterületen úgy oldják meg, hogy a papír alapú napilap átköltözik a digitális felületre, a legfontosabb és legérdekesebb cikkek pontosított, frissített, bővített, háttérrel ellátott változatát pedig vastag és tartalmas hétvégi mellékletként lapozhatják az olvasók.

Hónapok óta már csak a Magyar Nemzet digitális változatát olvastam, a hétvégi mellékletet azonban szombat reggelenként bepréselték a lépcsőházi postaládába. Eme médiafogyasztási szokásból adódó következtetéseket kellett volna továbbgondolni, ha Simicska Lajos szóba állt volna a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesével. Ha nem a veszteségforrást akarja megszüntetni, hanem a patinás újságot életben tartani.   

Besárgult az ország. Ha ránézünk a választási térképre, a narancssárga tengerben más színnel négy szigetet látunk: Budapestet, Dunaújvárost, Pécset és Szegedet. Latolgatjuk a sokkoló fejleményt, a kormányzat kétharmadát.

Abban többé-kevésbé egyetértenek a vitázók, hogy az ország sorsa a főváros határain túl dőlt el. Két értelmezés rajzolódik ki. Az egyik szerint csalt a kormányzat, a másik felfogás hívei a falvak népében keresik a vereség okát. Földes András, az Index.hu munkatársa életközelibb álláspontot képvisel. Riporterként megtapasztalta, hogy a falusi nyilvánosság csomópontja a kocsma, ahol az emberek igazságként kezelik a híreket,  „hisz’ megírta az újság, bemondta a rádió meg a tévé”. Föl sem ötlik bennük, hogy az információk nem felelnek meg a valóságnak. A cikkíró okkal hiányolja a magyar faluból a polgári tájékozódás kultúráját.

Kérem az olvasót, ugyan töltse már le az 1986-os sajtótörvény, az 1995-ös és a 2010-es médiatörvény szövegét. A keresőbe pedig írja be a tájékozódás szót! Az első jogszabályban nem találja, a másodikban és a harmadikban eltörpül a rengetegszer emlegetett tájékoztatás mellett. Az állam ugyanis szeret tájékoztatni, nem rajong viszont azokért, akik több forrásból igyekeznek tájékozódni. Médiatanárként nyakig benne voltam egy új tantárgy, a Mozgóképkultúra és médiaismeret meghonosításában, a szóösszetételből a médiaismeretben láttam a tájékozódás kulcsát. Amikor pedig a főiskolákon megszűnt a kétszakos képzés, a Magyar Lapkiadók Egyesülete milliós támogatásával nyári tanfolyamokat szerveztünk a kommunikáció szakos diákoknak, hogy nagyobb esélyük legyen elhelyezkedni az általános iskolában, és taníthassák az alternatív tantárgyat.

A csillaghegyi panzióba telepített tanítványok közül akad olyan, aki általános iskolában kötött ki, a többség azonban nem hasznosíthatja az oklevelét, mert elsorvadt a médiaismeret. Az immár nyolc éve országló tanügyi kormányzat nem tart igényt rá. Ez persze csak részleges magyarázat a Fidesz választási sikerére, bár akik 2010 körül még általános iskolások voltak, épp most szavaztak. Ha megtanulhattak volna tájékozódni, tegnapelőtt reggel elmondhatták volna a szüleiknek és a nagyszüleiknek, hogy ellenőrizni kéne azokat a fránya információkat. Máskülönben készpénznek veszik mindazt, amit megírnak Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és Heinrich Pecina megyei napilapjai, és elmondanak a Magyar Rádió meg a Magyar Televízió állami tájékoztatásra kiképzett munkatársai.  

A politikusok vitatkoznak, mi pedig döntünk. Aztán négy évig ők döntenek, mi meg vitatkozunk.

A magyar politikus csak a négyest ismeri. A következő választásig számol.

A pártoknak nincsenek tömegeik, a tömegeknek nincsenek pártjaik.

A jelentős pártokat elutasítják a választók, a jelentékteleneket nem ismerik.

A régi pártoknak már nincs országos hálózatuk, az újaknak még nincs.

A kispártok nem érik el az 5 %-os parlamenti küszöböt, vagy azért kampányolnak, hogy a küszöb alá kerüljenek.

Simicska vagy Simicskó?

A rendszer dilemmája: Tízparancsolat vagy tűzparancsolat?

A diktatúrában gyilkoltat a miniszterelnök, a demokráciában karaktergyilkoltat.

A kormányzati kommunikáció lényege az exkommunikáció.

A kormánypárti média kitalál, az ellenzéki kitálal.

A kormány hazudik, az ellenzék össze-vissza beszél.

Mindegyik ellenzéki párt kormányváltást akar, csak nem mindegyik kormányképes.

Az ellenzéki politikusok jó pénzért rosszul érzik magukat.

A szocialisták nem hangosak, hanem visszhangosak.

Jó csapat az MSZP, bárkit képes megverni. Leginkább persze önmagát.

Április 8-án nem a közvélemény-kutatók, hanem a polgárok választottak.

Azt a pártot választottam, amelyben nincsenek politikusok.

Az országos terjesztésű napilapnál dolgozó publicisták a fővárosi kiadásban épp egy órányival többet engedhetnek meg maguknak. Az este tízes lapzártát kitolhatják tizenegyre. Igen ám, csakhogy tegnap az Országos Választási Iroda felkészületlensége miatt a héttől esedékes urnazárás helyett néhány szavazókör előtt még órákig kígyózott a sor. Épp akkor voksolt az utolsó választópolgár, amikor a publicistának be kellett fejeznie a történtek értelmezését. (Írása egyébként a vidéki kiadásba már nem férhetett be.) S mert az Iroda nem adhatta ki az adatokat, amíg az utolsó szavazókört be nem zárták, a publicista százalékok híján legföljebb a lehetőségeket latolgathatta.

Az már a hivatásrendek közti különbség, hogy ami a papír alapú sajtó újságíróit hátrányos helyzetbe hozta, az előnyükre vált a politikusoknak. Az ellenzéki pártok vezetői a kényszerszünettel kaptak még néhány órát, hogy végiggondolják a szöveget, amellyel megmagyarázhatják a választási vereséget. Miközben az éjfél utáni percekben hallgattam az okfejtésüket, sokallottam a felkészülésre nyert időt, mert egymástól függetlenül ugyanazt a módszert alkalmazták: a legósdibb hárítási mechanizmust. Bár helyzetértelmezésük tartalmazott önkritikát - némelyikük be is jelentette a lemondását, reménykedve abban, hogy a pártkongresszus úgyse fogadja el -, az okfejtésből kiragadták ama mozzanatot, amely a nyilvánvaló kudarcban sikerként is elkönyvelhető.

Így aztán Vona Gábor szerint „A Jobbik lett az országgyűlés legerősebb ellenzéki pártja.” Karácsony Gergely szerint az MSZP-Párbeszéd szövetség révén „Még mindig a demokratikus ellenzék az erősebb ellenzék.” E kijelentéshez az kölcsönzött alapot, hogy Vona egyszer kétségkívül kifejtette: „Nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzeti szocialisták, de demokraták sem vagyunk.” (Magyar Távirati Iroda, 2012. január 28.) Ha ő nem tekintette demokratikusnak a Jobbikot, akkor ugyebár a cukisodó pártot most nem is kell besorolni a demokratikus ellenzékbe. Gyurcsány Ferenc pedig azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy „A Demokratikus Koalíció több mint megkétszerezte a mandátumait.”

A három sikersztorit lefordítom magyarra. A 199 főnyi parlament elenyésző kisebbségét alkotja a 26, 20 és 9 mandátumos Jobbik, MSZP-Párbeszéd és Demokratikus Koalíció. Annak árán valósították meg minimális tervüket, hogy a pártérdek felülírta a közös érdeknek nevezhető kormányváltást.