Jó, hogy tegnap nem írtam a haláláról. Csak fölöslegesen bántottam volna a Népszavát, hogy megfeledkezett róla. Holott akár büszke is lehetne, hogy a neves újságíró, író, közíró onnan indult. A szerkesztőség mégis megfeledkezhetett erről, mert bár a mai számban öt és fél sort szentelt neki, Péter jellemzéséből kimaradt, hogy évekig a Népszava munkatársa volt. Lehetséges, hogy akik manapság szerkesztik az újságot, nem tudják ezt?

1981-ben azt a feladatot kaptam Jovánovics Miklóstól, az Élet és Irodalom főszerkesztőjétől, hogy keressek fiatal és tehetséges munkatársakat. Első számú jelöltünk Szántó Péter lett. A szürke és unalmas szakszervezeti lap hasábjain feltűnt az íráskészsége és az ötletgazdagsága. Ama szemlélet, amely a literátus újságírókat jellemzi: írószemmel látják a világot, de még keresik a műfajukat. Egy másik fiatalemberrel, Széky Jánossal együtt érkezett az ÉS-hez, és amikor Váncsa István abbahagyta a tévékritikát, ők örökölték. Új színt hoztak a szakmába.

Arra is emlékszem, hogy Péter mikor értette meg az irodalmi hetilap szellemiségét. Győrött mutatták be az első darabját, és véletlenül derült ki, hogy nem otthon nyomta a betegágyat, hanem a színházban dekkolt. Korholtam, hogy nekünk is megtiszteltetés, ha íróvá avatják, és amennyiben szüksége volt arra, hogy beüljön a próbákra, nyugodtan elutazhatott volna Győrbe. (S hogy csökkentsem a gesztus érzelmi értékét, nem fűztem hozzá, hogy fizetjük a szállásköltséget.) A rendszerváltás után, amikor az ÉS válságát már csak kívülről láttam, Péter kamatoztatta a menedzseri tehetségét is. Talán ekkor ötlött fel benne, hogy válságmenedzserként van keresnivalója.

Így lett kríziskommunikátor, szakmai berkekben egy ismert cég alapítója, nemzetközi díjak elnyerője. Nemrégiben vonult háttérbe, hogy végre befejezhesse apja regényét, amely nemcsak a pécsi folyóirat hajdani szerkesztőjéről szól, hanem Péter apahiányáról is. Néhány fejezetét olvashattuk napilap hétvégi mellékletében, hetilapban és folyóiratban. Jó könyvnek ígérkezik, amely megkoronázná az életművét, ha a részeket összesimítaná egy szerkesztő.

Mielőtt hat évvel fiatalabb kollégám és barátom keringése összeomlott volna, telefonon beszélgettünk. Jó egészség helyett jó betegséget kívántunk egymásnak, és öreguras viccelődés közben hoztam szóba, ha történne velem valami, vállalná-e a búcsúztatást, tetszene ugyanis a stílusa. Humorral ütötte el a választ, most pedig már nem is tehet eleget a fölkérésnek.