Gunther porosz. Mérnök, és mielőtt nyugdíjba ment volna, kiemelt építkezéseket menedzselt. Egy kolozsvári költő lányát vette feleségül, akit a görög tengerparton ismert meg. Anyósa azonos az én fogadott anyámmal. Guntherrel barátságba keveredtünk, most épp itt van Pesten, tegnap este elvittem az Erkel Színházba, egy balett-előadásra. A táncot, ha jó, mindenki megérti. Közös barátunk szerzett jegyet, és a lelkemre kötötte, hogy meséljem el Gunthernek, ki az a Tennessee Williams, mi az A vágy villamosa - egy mérnöknél sosem lehet tudni.

Elmulasztottam azonban a felvilágosítást, egyszerűen elfelejtettem. A zsúfolt, kétezer nézőt befogadó teremben már kialudt a fény, és feltárult előttünk a színpadkép, amidőn Gunther bekapcsolta az okostelefon halovány fényforrását, és a jegy hátoldalára írta: „Mit jelent németül a darab címe?” Elkértem tőle a golyóstollat, és a jegyem hátoldalára betűztem a magyar cím szó szerinti fordítását: Der Traum der Strassenbahn. De nem hagyott nyugodni a látvány, a táncjáték jelenetei ugyanis nem föltétlenül álomképnek hatottak. Azon tűnődtem, hogy erősebb kifejezést kéne használni.

Elvégre Blanche, a házassági kalandból végérvényesen hazatért asszony epekedett, sóvárgott, vágyakozott. A magyar címbe a fordító Czimer József aligha véletlenül csempészte a vágy szót. Márpedig az nem Traum, hanem Sehnsucht. Felkattintottam az okostelefon fényforrását, és a jegy hátoldalára írtam: Die Sehnhsucht der Strassenbahn. Most már az előadásra összpontosíthattam, gyorsan elröpült hatvan perc. A szünetben Heineken-sört ittunk vörös csillagos üvegből, és a porosz mérnök elmondta, hogy a prózai változatot Endstation Sehnsucht (Végállomás vágyálom) címmel játszották a városuk színházában.

Szerinte a német cím jobban adja vissza, hogy a családon belüli erőszak áldozatává vált Blanche egy elmegyógyintézetben köt ki - mint Williams nővére is. Megkérdezte, vajon megfigyeltem-e, hogy az egyik jelenetben két tengerésztiszt csókolózott, amivel a magyar koreográfus utalt az író homoszexuális társára, a második világháborúból hazatért tengerészre. Ezt nyilván azért jegyezte meg Gunther, mert az ő apja, egy Wehrmacht-katona nem tért haza a második világháborúból. Az árván maradt fiúnak ezért kellett átköltöznie Németország nyugati felébe, a Ruhr-vidékre.

Egyébként a táncjáték második része negyven percig tartott. Változatlanul tetszett, előadás közben pedig fel-felötlött, hogy a német mérnökök milyen műveltek és érzékenyek.     

Két állítással hozakodnék elő. Az egyik az, hogy a kormányzat nyilvánosságban élvezett fölénye vitathatatlan, a másik pedig az, hogy a média-túlsúly mértéke vitatható. Hiába dobálózunk számokkal, a légből kapott százalékok és arányok keveset mondanak a társadalmi hatásról.

A média a nyilvánosság eszközrendszere, ezért csupán közvetíti az üzeneteket. Eme üzenetek lehetnek igazak vagy hamisak, rövidek vagy hosszúak, és többnyire politikusoktól meg a körülöttük sertepertélő kommunikációs szakemberektől származnak. Érdemes volna megvizsgálni a közvetítők (újságírók) szerepét is, engem azonban most inkább az érdekel, vajon a Fidesz választási győzelmében milyen szerepet játszott a miniszterelnök médiaszemlélete. Aligha kétséges ugyanis, hogy az ország majdnem teljhatalmú ura digitális bevándorló. Idegenül mozog a számítógépek környékén, akcentussal beszéli a számítástechnika nyelvét.

Médiaszemlélete elavult, mindazonáltal félrevezető, sőt politikai hiba, ha ellenfelei gúnyolják a digitális botladozásokért. Amikor a nevezetes G-nap (2015. február 6.) után elpártolt tőle a Simicska-féle médiabirodalom, szorult helyzetében arra kérte a bizalmi embereit, hogy vásárolják föl a papír alapú sajtó vidéki hálózatait. Kockázatos döntését a XXI. század második évtizedében lehetett szűklátókörűségnek tekinteni, a fejlemények mégis őt igazolták. A tizennyolc megyei és egy városi napilap mintegy másfél millió olvasója bizonyára nem szavazott kivétel nélkül a Fideszre, ám a kormányzati üzenetek eljutottak hozzájuk.

A négyszázezer eladott példány tartalma szerintem se döntötte el az országgyűlési választás sorsát, de a kétharmados többség megszerzését jelentős mértékben befolyásolta. Például a kistelepüléseken, ahová ellenzéki politikus alig tette be a lábát, és az ellenzéki médiumok példányai, szavai, képei alig jutottak el. Az a benyomásom, hogy kommunikációs szempontból 2018 azért vízválasztó, mert a hazai nyilvánosság történetében valószínűleg az utolsó választás volt, amelynek kampányában még jelentős szerepet játszhattak a hagyományosabb üzenetközvetítő eszközök. Az utcai óriásplakát és a „medvefül”, a papír alapú sajtó és a közszolgálatinak nevezett rádió meg televízió.

A miniszterelnök mostani sikerének az is titka persze, hogy a vidéki digitalizáció felgyorsítását a választás utánra halasztotta. Ezt azonban már nem odázhatja tovább.              

Ha Majtényi László a médiáról beszél, akkor szakmai, sőt erkölcsi alapon is megérdemli, hogy odafigyeljünk a véleményére. Az ORTT (Országos Rádió és Televízió Testület) vezetője volt a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány idején, majd egy MSZP-Fidesz mutyi után, amidőn a 2010-es választásra való felkészülés jegyében a két párt megosztozott a két leghallgatottabb rádiófrekvencián, tiltakozásul lemondott. Erkölcsi tőke birtokában mondta tehát tegnap este egy tévéműsorban az Orbán-kormányról, hogy „elképesztő a média-túlsúlya”.

Erről mások is beszámoltak a nyilvánosság fórumain. Gergely Márton újságíró szerint ama bizonyos túlsúly brutális. Varga Áron politológus szerint elképesztő, Tamás Gáspár Miklós filozófus szerint elsöprő, Vásárhelyi Mária szociológus szerint iszonyatos, Kéri László politológus és Volner János Jobbik-politikus szerint nyomasztó, Gusztos István visszavonult liberális politikus szerint óriási. A jelzőkön érdemes eltűnődni, mert a hölgy és az urak megkíméltek bennünket a légből kapott százalékoktól. Nekem is vannak médiafogyasztói benyomásaim, ezért csupán a médiafölény mértékén vitatkozhatnék velük, az ítélkezésre nincs jogom.

Ama okfejtéssel azonban nem tudok mit kezdeni, mellyel egy kommentelő jellemezte a túlsúlyt firtató Médianapló-bejegyzésemet. Szerinte „bárkihez eljuthat a balos média”, majd kifejtette: „A választáson csúfosul megbukott baloldali ellenzék magából csinál közröhejt, ha a szánalmas ’fideszes médiafölény’ magyarázat mögé bújik a kudarccal való szembenézés helyett”. A balos és baloldali jelzőt azért mellőzném, mert a kudarc lényege, hogy a sokszínű, széttagolódott ellenzék többet vitatkozott egymással, mint a Fidesszel. Elismerem viszont, hogy bárkihez eljuthattak a kormányt nem kímélő médiumok.

Feltéve, ha előfizetett a megritkított ellenzéki sajtóra. Ha nem érte be a kábelhálózatok alapcsomagjaival, amelyekből ki-kimaradtak a bíráló hangvételű tévék. Ha böngészhetett a világhálón, hogy hozzájusson a fővárosba és környékére visszaszorított Klubrádió, illetve a kormányzati befolyástól egyelőre szintén mentes portálok tartalmához. Az igényes polgárok milliós tömege pedig kevés volt a választási győzelemhez. Rosszul teszik persze az ellenzéki pártok, ha a kudarccal való szembenézés helyett a fideszes médiafölényre hivatkoznak, csakhogy az a fránya túlsúly mégis szerepet játszott a Fidesz győzelmében. Százalékot azért nem írnék, mert ez is csupán benyomás, mértékéről nincs felmérés.      

Szájer József Fidesz-politikus szerint az ellenzék 7:1 arányban uralja a hazai médiapiacot. Az Európa-parlamenti képviselő e meglepő kijelentést nem itthoni fogyasztásra szánta, számítva arra, hogy Brüsszelben úgyse néznek utána az ennek ellenmondó részleteknek. Megjegyzése felhördülést váltott ki az ellenzékben, amelynek egyetlen politikusát emelném ki a következetessége miatt.

Hadházy Ákos, az LMP frissiben lemondott társelnöke az országgyűlési választás napján állította a 24.hu-n: „A magyar emberek hatvan százalékát csak a propagandasajtó éri el.” Még aznap este, az ATV-ben ugyanezzel a számmal magyarázta az ellenzék vereségét, a propagandasajtó helyett azonban már heccsajtót mondott, de változatlanul az elérni igét használta. Tíz nap múlva, szintén az ATV-ben ismételte meg, hogy „Az emberek hatvan százalékát csak a kormánypárti média éri el.” Igen ám, csakhogy a média és a sajtó nem ugyanazt jelenti. A média ugyebár a nyilvánosság eszközrendszere, a sajtó pedig a leghagyományosabb eszköz, és a keletkezés sorrendjében szoktuk utána sorolni a rádiót, a televíziót meg az internetet.

De üsse kő, a nyilvánosság fórumain nem kell olyan precízen fogalmazni, mint egy tudományos tanácskozáson. Azzal is mentegetném Hadházy Ákost, hogy hasonló arányt mondanék, a kormány befolyását a média kétharmadában vélném mérvadónak. Kettőnk álláspontja között az a különbség, hogy a kétharmadom becslésen alapszik, az ő hatvan százalékát viszont hitelesíti a médiafogyasztók tudatában, hogy a korrupció elleni küzdelem élharcosaként évek óta számokkal áll a nyilvánosság elé. S mert milliárd forintokat emlegetve tett szert hírnévre, miért ne hinnénk el neki, ha a kormányzati médiafölényt is számmal jelzi?

Igazán kár, hogy nehéz volna olyan fölmérésről beszámolni, melyet szociológusok végeztek a mintegy nyolcezer médiatermék piacán. Ráadásul az LMP immár társtalan elnöke, Szél Bernadett azzal kölcsönzött nyomatékot a mondandójának, hogy negyvennyolc órája kifejtette a 444.hu digitális felületén: „Magyarországon a média hetven százalékát teljes mértékben a Fidesz fedi le.” Mintha az ellenzéki pártban nem beszélték volna meg, vajon hány százaléknyira érdemes taksálni Orbánék médiafölényét. Vagy a két szám között épp az a különbség, hogy a volt társelnök inkább a sajtóban kereste a kormányzati túlsúlyt, az egyelőre társtalan elnök pedig a médiában?               

Az idén még csak egyszer próbáltam válaszolni a magyar nemzet sorsát befolyásoló kérdésre. Választókörzetünk momentumos képviselőjelöltje a kampányban azért kárhoztatta a miniszterelnököt, mert volt képe a szülőfalujába építtetni egy stadiont. Hajnal Miklóst azonban csupán korholtam, elvégre alig múlt húsz, és politikusnak is pályakezdő. Még nem tanulta meg, hogy ha a korszak névadójáról állít valamit, akkor annak illik utánanézni - már csak a hitelesség érdekében is.

De mit szóljunk ahhoz, ha egy jó nevű és gyakorlott újságíró állítja ugyanezt? Azzal a különbséggel, hogy Batka Zoltán a Népszava mai számában a felcsúti polgármester lemondásáról tűnődvén jegyezte meg: a közpénz „Mészáros Lőrinc távozása után is aranyesőként hullik majd Orbán Viktor szülőfalujára”. A szerző kitűnő újságíró, a néhai Népszabadság legendás valóságfeltáró brigádjának tagja, immár a Népszava változatlanul érdemdús munkatársa. Ehhez képest apróság, szinte szóra sem érdemes, hogy nincs tisztában a miniszterelnök érzelmi kötődéseivel.

A bakit meg se említeném, ha a felcsútozás nem épült volna be az Orbán tevékenységét fenntartással kezelők érvelésébe. Érteni vélem az okfejtésüket. Szülőfaluzás nélkül elég nehéz megmagyarázni, miért éppen Felcsút kapta a stadiont, a kisvasutat meg a többi kegyajándékot. Egyébként Orbán Viktort, a pályakezdő politikust 1989-ben kifaggatta a Képes 7 című hetilap munkatársa. Arra a kérdésre, hogy Székesfehérvárott született-é, ezt válaszolta: „Nem. Alcsútdobozon. Aztán Felcsútra kerültem, ott nőttem fel.” De ha így történt, vajon miért írják egyöntetűen a kézikönyvek szócikk-szerzői, hogy 1963. május 31-én Fejér megye székhelyén látta meg a napvilágot.

Az ellenmondást azért érdemes pedzegetni, mert a nyilvánosság képviselői korántsem ok nélkül értelmezik Orbán Viktor közköltséges kapcsolatát Felcsúttal. Az Alcsútdoboz és a Székesfehérvár közti ellentmondást úgy oldanám föl, hogy amióta a környék legkorszerűbb kórházában, szakorvosok közreműködésével szülnek a kismamák, jócskán megcsappant a falusi bábaasszonyok révén világra segített csecsemők száma. Ha igazuk van a lexikonoknak, akkor Orbán Viktor is közéjük tartozik. Ha viszont a miniszterelnök emlékszik jobban, akár még helyzetbe is hozhatja Batka Zoltánt. Az oknyomozó újságíró nekirugaszkodhat ama témának, hogy az ország első embere miért tünteti ki jelenlétével és milliárdos kegyajándékaival a választott faluját, Felcsútot.  

Fölfigyeltem a Demokratikus Koalíció válságkommunikációjára. A gyászmunkát végző DK-politikusok tisztában vannak azzal, hogy a nyilvánosság fórumain meg kell magyarázniuk a kiábrándító választási eredményt. Majdnem kiestek az országgyűlésből, éppen csak átlépték az ötszázalékos parlamenti küszöböt. A kampányban ugyanis egyöntetűen és fegyelmezetten hivatkoztak a félmilliós szavazótáborra. Ehhez képest csupán 308 ezren voksoltak rájuk.

Tegnap este, egy tévéműsorban Géczy Zsolt, az ellenzéki párt szóvivője ezt az ellentmondást igyekezett föloldani. Kormánypárti csalások sorozatára utalt, el is mondott néhány riasztó példát. Okfejtését azért nem vonom kétségbe, mert a hatalomban lévők agyafúrtsága, csalafintasága, furfangossága, leleményessége, ötletessége, ravaszsága, találékonysága, turpissága nem ismert határokat. De ha lehetőség volna arra, hogy összeadhassuk a más pártokra átírt, az érvénytelenített, vagyis az ilyen-olyan trükkökkel elorzott szavazatokat, akkor is félő, hogy nem jönne ki belőlük csaknem kétszázezer elcsalt voks. Mégis tegyük fel jóhiszeműen, hogy életszerű a Gréczy képviselte válságkommunikáció. Csakhogy van a Demokratikus Koalícióban valaki, aki a jelek szerint nem tartotta magát a bűvös félmillióhoz.

Gyurcsány Ferenc sokáig nem mondott számokat. Például ezt fejtegette: „Egy nagy üveg kólában merek fogadni, hogy 2018-ban két számjegyű eredményt érünk majd el.” (Zoom.hu, 2017. július 21.) Meg ezt: „Az elmúlt egy évben megdupláztuk a szavazóink számát.” (Hír TV, 2017. december 21.) Ugyanazon a napon ezt is kifejtette: „Négy év alatt nagyjából megkétszereztük a támogatásunkat.” (ATV, 2017. december 21.) Néhány hét múlva ezt is: „Több mint kétszer annyi szavazónk van, mint az MSZP-nek.” (FüHü.hu, 2018. március 16.) Valami történhetett, mert egy nap múlva taktikát változtatott. Más dimenzióba lépett, erősebben és konkrétabban fogalmazott: „Amit gondolok erről a világról, az hétszázezer embernek fontos.” (Hír TV, 2018. március 17.)

Már nem is annyira a fegyelmezett szóvivőnek, mint inkább a kórusból kibeszélő pártelnöknek kéne indokolnia a nyilvánosság fórumain, vajon az elképzelt hétszázezres szavazótábor április 8-án miként - vagy miért - zsugorodott háromszázezresre. Életszerűbb, hihetőbb, megmagyarázhatóbb lett volna még az a fránya félmilliós szám is, Gyurcsány Ferenc azonban hiteltelenítette a Demokratikus Koalíció ügyesen kigondolt válságkommunikációját.

Lendvai Ildikó gyakran jelenik meg a nyilvánosság fórumain. Hol a benne lakozó politikus véleményét firtatják az újságírók, hol a Népszava szombati publicistájaként fejti ki az álláspontját. A napilap legutóbbi számában az egy héttel korábbi százezres tüntetésről tűnődött. Azt írta a szintén felvonuló jobbikosokról, hogy nehezére esik „összeborulni” velük, mert „az árpádsávos zászlókat a Jobbik kamaszkorában a vészkorszakot idézve választották ki maguknak a sok történelmi zászló közül”. Ódzkodását megértem, történelem szakos tanárként azonban nyugtalanít a történelemtanár végzettségű politikus kijelentése.

Értelmezésem szerint a vészkorszak tágabb értelemben azt jelenti, hogy a két világháború között a magyar állam mintegy 300 jogszabályt hozott a hazai zsidók ellen. Szűkebb értelemben azt, hogy 1938-tól egyre szigorúbb törvényekkel korlátozta az életterüket. Legszűkebb értelemben pedig azt, hogy a német megszállás után magyar csendőrök és vasutasok közreműködésével vagoníroztatta be a vidéki zsidóságot. Az eredmény 438 ezer magyar állampolgár halála. A deportálás 1944 közepéig tartott, vagyis amikor a nyilasok átvették a kormányrudat, október közepén, a zsidóság Budapesten kívüli része gyakorlatilag megsemmisült. Az árpádsávos zászló tehát „csak” a legeslegszűkebb értelemben, a fővárosi gettók népének idézhette a vészkorszakot.

Nem ez az első alkalom, hogy ama bizonyos zászló szóba került a nyilvánosság fórumain. 2007. március 5-én jegyeztem föl a Médianaplóba, hogy a The Times című londoni újságban interjú jelent meg a magyar miniszterelnökkel. Gyurcsány Ferenc ezt találta mondani: „Az ország demokratikus többsége számára az árpádsávos zászló a magyar nemzetiszocialisták jelképe, amely alatt több százezer zsidót hurcoltak Auschwitzba.” Azt fejtegettem, hogy 1944 késő tavaszán és kora nyarán azért nem szállíthatták árpádsávos zászlókkal fellobogózott marhavagonokban Auschwitzba a vidéki zsidóságot, mert az országunkat megszálló Hitler nem tartotta elég megbízhatónak Szálasiékat, és inkább Horthy segítségével mozgósította az államgépezetet. Ez nem mentség persze a nyilasoknak, akik 1944. október 16-tól 1945. február 13-ig immár államosított árpádsávos zászló alatt gyilkoltak halomra a fővárosban élő zsidókat.

Most viszont zavarba hozott, hogy Lendvai Ildikó Gyurcsánynál valamivel árnyaltabban fogalmazott. Ha én tanultam meg rosszul a magyar történelmet, akkor bizony ki kéne javítani a miniszterelnöknek 2007-ben adott szekundát. 

Az MSZP életében volt olyan időszak, amikor a pártparlament ülésére meghívta az újságírókat. A Köztársaság téri székház földszinti termében fent ültünk a karzaton, és hallgattuk a választmányi tagok hozzászólásait. Ez a gyakorlat megszűnt, ezért nem tudható, vajon tegnap mit is mondott valójában a választmány elnöke. A nyilvánosság fórumaira annyi szivárgott ki, hogy Hiller István bejelentette: az MSZP most hozta fennállása óta a legfontosabb döntést. Kikölcsönözte Burány Sándort a Párbeszédnek, hogy szövetségese önálló frakciót alkothasson az országgyűlésben.

Talán majd kiderül, hogy a bejelentésben esetleg elhangzott egy talán is. A mostani döntéshez ugyanis legalább egyszer volt már azonos horderejű. 2014-ben a Demokratikus Koalíció négy mandátumot szerzett, és azért nem hozhatta létre a minimum ötfős frakciót, tagjai azért tengették életüket független képviselőként négy évig az országgyűlésben, mert az MSZP nem adott kölcsön neki egy honatyát, például épp Burány Sándort. Számomra a részleteiben egyelőre nem ismert bejelentéssel vált teljessé, hogy a magyar szocialisták reálpolitikussá lettek. Eddig is azok voltak persze, bár nem verték dobra.

Viselkedésüket úgy foglalnám össze, hogy néhány hónapja, talán egy zártkörű választmányi ülésen elemezték a helyzetet, és arra jutottak, hogy megszűntek nagy párt lenni. Nincs annyi emberük, hogy esélyes képviselőjelöltekkel tölthetnék meg mind a 106 választókörzetet, ezért a fél országot átadták a hasonló cipőben járó Demokratikus Koalíciónak. A döntés azt jelentette, hogy lemondtak a választási győzelemről, ezt azonban nem kötötték a szavazók orrára. Győzelmi esély híján a győzelem reményével kampányoltak.

Néhány napja egy tévéstúdióban Bojár Gábor informatikus vállalkozó kifejtette, hogy cégének volt egy terméke, amellyel kiléphetett a világpiacra. Rájött azonban, hogy egy amerikai cég legalább két fokozattal magasabb kategóriába tartozik, ezért az ő portékája legföljebb a második helyre esélyes. Az ezüstérmet és a vele járó piaci részesedést úgy szerezte meg, hogy a terméket övező kampányban a győzelmi esélyt hangsúlyozta. A kettős beszéd tehát korántsem szokatlan az üzleti életben. Van is egy mondás, miszerint a patkány és a mókus között csupán az a különbség, hogy az utóbbinak jobb a marketingje.

A szocialista pártparlament tegnapi üléséről az is kiszivárgott, hogy az MSZP-nek új jelképet kéne választania. A szegfű helyett a mókust javasolnám. 

Miközben az elemzők latolgatják az országgyűlési választás eredményét, többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy az úgynevezett vidék magatartása nagy súllyal esett a latba. Vita legföljebb abban van, hogy a megyei napilapok állami bekebelezése milyen szerepet játszott a Fidesz kétharmadában. Most fordítsuk meg a távcsőt, és az országos terjesztésű médiumok nézőpontjából vegyük szemügyre a vidéki Magyarországot! Alkalmat teremt erre Nagy Attila Tibor politológus, aki figyelemre méltó elemzéssel vétette észre magát. Ezt írta április 19-én: „A vidék az országos médiumokban többnyire nem látszik.”

Állítja ezt ama Népszavában, amely egyszerre siralmas és vigasztaló példa. Mielőtt a kormányzatnak sikerült volna megszüntetnie a Népszabadságot, a második számú baloldali napilapként szorult vissza Budapestre és annak vonzáskörzetébe. Bár a terjesztési adatok hadititoknak számítanak, az egyik megyében mégis sikerült szóra bírni egy szakembert, aki megsúgta, hogy naponta 368 példányban kél el. Ha ezt átlagnak vesszük, és megszorozzuk a megyék számával, akkor hétezer példány jön ki. Budapest és környéke épp annyi Népszavát olvasott, amennyit a többi hétmillió.

Azért számolok be múlt időben erről, mert a legutóbbi másfél évben megváltozott a helyzet. A szerkesztőség munkatársa lett Doros Judit és Boda András, akik a néhai Népszabadság regionális tudósítói voltak. Hozzájuk csatlakozott a szintén népszabadságos Ungár Tamás a dél-dunántúli körzetből, továbbá a Somogyi Hírlaptól kirúgott Vas András, a kitűnő kaposvári riporter. Egyszeriben kinyílt a Népszava, most már félig-meddig országos újságnak is nevezhető. A tudósítói hálózat jelenléte meglátszik a példányszámán, mert több mint húszezerben fogy el. (Azért kíváncsi volnék a főváros-vidék arányra.)

A rádiókban és tévékben viszont rengeteg a stúdióbeszélgetés, és elenyésző mértékben tűnik föl vidéki vendég. Ami nemcsak arról árulkodik, hogy a legolcsóbb megoldást választják a menedzserek. Arról is, hogy a riporterek ritkán mozdulnak ki az épületből, de ha kilépnek is a kapun, hanyagolják a fővároson túli országot. A digitális napilapoknál, a portáloknál azért jobb a helyzet, mert majd’ mindegyikben akad egy fiatal újságíró, aki monitoron olvasgatja a megyei napilapok online kiadását, hátha „átigazolhat” egy-egy szaftosabb ügyet. Szórványos érdeklődésükből előbb-utóbb telik a vidéki Magyarország fölfedezésére is. 

A választási győzelem óta mondott ezt-azt. De csak ma reggel fogalmazta meg részletesen az álláspontját a Magyar Rádió stúdiójában. Bizonyára vitatkozunk az elképzeléseiről, most inkább egy mellékesnek látszó megjegyzését emelem ki: „A falu legutolsó házába is százszor, ezerszer el kell juttatni azt, amit gondolunk.” A úgynevezett migránsveszélyt tehát, amelyre a választási kampányt építette. Be is jött neki.

Voltak hozzászólók, akik szerint tévedtem, amidőn a kétharmadot a Fidesz kisfalvakban kifejtett tevékenységének tulajdonítottam. Annyiban igazuk van, hogy a kormánypárt Budapest kivételével minden településtípusban győzött, kampánya mégis a csekély lélekszámú községekben hatott átütő erejűnek. A magyarázat Orbán Viktor és a magyar falu bensőséges viszonyában keresendő. A szűkebb pátria lapjának mindig szívesen adott interjút, és a Fejér Megyei Hírlapban gyakran beszélt Felcsútról is. Nem nehéz feltételezni róla, hogy ismeri a falu legutolsó házában élők helyzetét. Nem dobja fel őket a pénz, ezért minden állami gesztusért (tűzifáért, Erzsébet-utalványért, nyugdíj-emelésért) hálásak. Különösen akkor, ha a kormányzat a közszolgálati Magyar Rádió és Magyar Televízió után megszerezte a megyei napilapokat is.

Lehet persze azon kajánkodni, hogy a XXI. században olyan miniszterelnököt fogtunk ki, aki digitális bevándorolt, ha úgy tetszik: maga is migráns. Anyanyelvi szinten kétségkívül nem beszéli a számítástechnika nyelvét, azzal azonban tisztában van, hogy a világtól elzárt emberek számára mit jelentenek a megyei napilapok. Bár a rendszerváltás óta elvesztették a példányszámuk kétharmadát, és már „csak” 400 ezerben jelennek meg, a fiatalok nem is nagyon olvassák, az idősebbek azonban még mindig az elsődleges hírforrásuknak tekintik őket, elhiszik például minden sorukat.

Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején, 1999. július 1-én ezt nyilatkozta: „Gratulálok a Fejér Megyei Hírlapnak és mindenkinek, aki Székesfehérváron a nyilvánosságban dolgozik. A gratuláció alól csak kevesen kivételek, de ők tudni fogják majd, hogy rájuk gondoltam.” Emlékszik ama mozdulatra, mellyel szülei és nagyszülei lapozgatták a megyei újságot, és nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy felötlött benne, hogy a látszólag elavult médiafogyasztási szokás még mindig felhasználható egy választási kampányban. Ráadásul már tizenkilenc éve is tudta, hogy mihez kezd a nyilvánosság okvetetlenkedő képviselőivel, ha kétharmados hatalmában áll korlátozni őket.