Ezt kérdezte nick papagiorgo tegnap az Index digitális fórumán. A „feccölni” kifejezést ő használta, és a semmittevést az ellenzék „bénultságával” magyarázta. Az a benyomásom, hogy az ellenzéki médiát azért nem akarja senki sem támogatni, mert ami nincs, azt nem lehet támogatni.

A média nemcsak a nyilvánosság eszközrendszere, melynek szerves része a sajtó, a rádió, a televízió és az internet. Közös halmaz is, márpedig a magyarországi ellenzéknek nincs közös nyilvánossága. A szétaprózottsága, felmorzsoltsága, egymással való szembefordulása következtében nem is lehet. Annál inkább vannak külön bejáratú médiumok, amelyek közvetlenül vagy közvetve kötődnek az ellenzéki pártokhoz. Válasz-kísérletemet hadd érzékeltessem egy tanulságosnak szánt példával.

Az mszp.hu a Magyar Szocialista Párt szócsöve. Van azonban egy nem hivatalos portfóliója is, amelyet öt portál alkot: a Balmix, a Balra Magyar, a Civilhetes, az Ellenszél és a HírHugó. Fővárosi, kerületi, regionális, városi szervezetekhez kapcsolódnak, a szerkesztői között akadnak profik, a szerkesztőségek mégis amatőr módon működnek. Közlik a pártszervezet-elnök fényképét és megnyilvánulásait, a Fidesz tevékenységéről szólván pedig gyakran használják a „döbbenetes” meg az „elképesztő” jelzőt. Írásaikban több nyomát találtam a befelé irányuló elfogultságnak és a kifelé áramló indulatnak, mint az elemzési szándéknak.

A kétmilliárdos adóssággal küszködő, székház nélküli párttól kevés pénzt kapnak ugyan, de ha az elnökség összevonná ama külön-külön keveset, az MSZP nem hivatalos portálját hatékonyan lehetne működtetni. Igaz, hogy ehhez a pártelnökség átgondolt nyilvánosságszemléletére volna szükség, és arra, hogy az alacsonyabb szintű szervezetek vezetői visszafogják magukat. Majd’ mindegyik ellenzéki pártnál hasonlóképpen tengődő portfóliót fedeztem föl: elfogultságot, az erős pártemberek személyi kultuszát és a többi pártra irányuló szurka-piszkát.

Ha a szétforgácsolt és kivéreztetett ellenzék közös nevezőre jutna, akkor az összedobott pénzekből és az egyeztetett nyilvánosságszemléletből telne függetlenebb, alaposabb és hatékonyabb ellenzéki médiára is. Erre kevés esélyt látok. A kommentelő nick papagiorgo kérdésére tehát kérdéssel válaszolok. Hogyan lehetne pénzt feccölni a kormánypárt-kritikus médiába (sajtóba, rádióba, televízióba és internetbe), ha még az ellenzéki pártokon belüli portálok között sem sikerült megteremteni az egységet?

A hét szűk esztendő után tavaly nyáron az ellenzéki sajtó a nyolcadikba fordult. Azóta még inkább kivérzett. A régi szerkesztőségek tengődnek, és az új kezdeményezések is filléres gondokkal küszködnek. Manapság nem leányálom kormánybíráló redakcióban dolgozni, ahol működik a templom egere-effektus. A sanyarú állapotnak vannak persze érzékelhető tünetei is, az egyikről tűnődnék.

A Népszavában azt vettem észre, hogy a még Németh Péter szerkesztette hasábokon megnyúltak a cikkek. Ismerős kollégák neveivel szembesültem, a kiadóhivatal ugyanis feltűnően sok idősebb újságírót foglalkoztatott, akik a nyugdíjuk mellett beérték a minimálbérrel. De mert kétségkívül tartalmas témáikkal nem lettek volna képesek kitölteni az újság kereteit, túlírták a cikkeiket. Nem volt ritka az olyan lapszám, amely néhány darab kolumnás cikkből állt össze. (A görög kolumna szó újságoldalnyi terjedelmű cikket jelent.)

Az új tulajdonos jóvoltából megritkultak a hosszú írások. A tőkeinjekció és a csordogáló állami hirdetések révén sikerült enyhíteni a kiadóhivatal anyagi nehézségeit, sőt mostanában már szolid nyereség is kimutatható. A megszüntetett Népszabadságból érkezett újságíró-különítmény tagjai pedig lehetővé tették, hogy a régi és új munkatársak immár témához illő terjedelmű cikkei kitöltsék az újság nyomdatechnikailag meghatározott kereteit. A kilencedik szűk esztendőben megközelítőleg ugyanez a jelenség rajzolódik ki az ellenzéki sajtó maradékában. A szegénység tünetei két hetilapban látszanak.

A 168 Óra hasábjain megnyúltak a szövegek, ráadásul nagyobbak lettek a fényképek is. A jelek azt sejtetik, hogy a karcsúsított szerkesztőség munkatársai nem képesek kitölteni a közéleti magazin kereteit. Nem lepődnék meg, ha csakugyan bebizonyosodna, amit szakmai berkekben suttognak, hogy az új tulajdonosok fogukhoz verik a garast, ezért aztán az a néhány munkatárs túlírja a máskülönben tartalmas témáit. Körülbelül ugyanez vonatkozik a megszüntetett Magyar Nemzet romjain létrejött Magyar Hangra is. A különbség inkább csak az, hogy a polgári hetilap tulajdonosai maguk az újságírók, akik a főszerkesztő szerint átmenetileg beérik a minimálbérrel. A kedvező kifejlet azonban még várat magára.

Az a benyomásom, hogy miközben a filléres gondokkal küszködő szerkesztők és újságírók fürkészik a kormányzat tevékenységét, a túlírt cikkekkel akaratlanul is szegénységi bizonyítványt állítanak ki az ellenzéki sajtóról.        

Furcsa szerzet a politikus. Mindig talál olyan számot, amelyről kimondhatja, hogy az ő pártja volt a legerősebb. Az országgyűlési választás óta több mint fél év telt el, és a nyilvánosság fórumain kommunikációs csata bontakozott ki.

A kormánypártok többséggé nyilvánították magukat. Az ellenzékiek azzal magyarázták a vereségüket, hogy bár több szavazójuk volt, de széttagolódtak, és nyilvánvaló többségüknek nem szerezhettek érvényt. A Jobbik így lett a legerősebb ellenzéki párt, az MSZP a legerősebb demokratikus ellenzéki párt, a Momentum a legerősebb parlamenten kívüli ellenzéki párt. A politikusok aligha hagyják abba a többségi kommunikációt, az olvasók viszont elgondolkoznak talán, ha szembesülnek az arányokkal.

A Fidesz-KDNP április 8-án 2.824.551 szavazatot kapott. Ebből a Kúria szabálytalanság miatt levont 4360 voksot. Ezzel kiváltotta Orbán Viktor miniszterelnök rosszallását, ám ettől még elkönyvelhetjük, hogy a kormánypártok 2.820.191 szavazattal vonulnak be a magyar választástörténetbe. Ami az ellenzéki pártokat illeti, a Jobbik 1.092.806 szavazatot kapott, az MSZP-Párbeszéd 682.701-et, az LMP 404.429-et, a DK 308.161-et, a Momentum 175.229-et, a Kétfarkú Kutyapárt 99.414-er, az Együtt 37.562-őt. Összesen tehát 2.800.302 voksot.   

A mérlegelésnél még két mozzanatot kéne figyelembe venni. Az egyik az, hogy hová soroljuk a látszatpártokat, amelyek csak azért alakultak, hogy szélhámossággal kacérkodó alapítóik kampánypénzt vehessenek föl, illetve hogy a jelenlétükkel megzavarják a szavazókat. Ha mégis ellenzékinek tekintik őket az ellenzéki pártok, akkor a politikusaiknak szakítani kéne ama felfogással, hogy kamupártnak mondják őket. A kettő együtt nem megy. A másik mozzanat a Munkáspárt mibenléte. 15.640 szavazatot kapott, és ha ellenzékinek véljük, akkor az ellenzék 2.815.942 voksra tett szert. Vagyis a Fidesz-KDNP így is 4249 szavazattal kapott többet, mint az ellenzéki pártok. Thürmer Gyula munkáspárti elnöknek azonban van egy nyilatkozata, miszerint „Nekünk semmi közünk nincs az ellenzéki pártokhoz.” (FüHü.hu, 2018. május 6.)

A kormánypártok oly szerény többséggel nyertek, hogy ezt a tényt nem érdemes választási kommunikációjuk középpontjába állítani. Az ellenzéki pártok pedig oly kevés szavazattal veszítettek, hogy nem érdemes nekik társadalmi többségbe füllenteni magukat. Egyébként arra a kérdésre, hogy április 8-án kik voltak többen, az a válaszom, hogy azok, akik nem mentek el szavazni.

A legutóbbi napok szenzációja, hogy Demeter Márta egy katonai repülőgépen fölfedezte a miniszterelnök Flóra nevű lányát. Az LMP-s országgyűlési képviselő ugyanis közérdekű adatokat igényelt a Honvédelmi Minisztériumtól, majd amikor megkapta az Airbus A-319 utaslistáját, a névsor valahogyan, bizonyára teljesen véletlenül eljutott az Azonnali.hu portálhoz, amelynek a társtulajdonosa Ungár Péter LMP-politikus.

Innen már felgyorsultak az események, mert a kormány tevékenységét fürkésző szerkesztőségek munkatársai kézről kézre adták az értesülést. A kisgyerek, járni is alig tudó O. Flórát valószínűleg tévesen azonosították Orbán Viktor azonos nevű, de már tizennégy éves lányával. A Ciprus szigetén állomásozó magyar katonák között kétségkívül volt egy Orbán nevű tiszt, akit meglátogatott a felesége és a kislánya; a Honvédelmi Minisztérium szerint ők jöttek vissza a csapatszállító repülővel. A Magyar Távirati Iroda által kiadott közlemény igazságtartalmát egyelőre nincs okom kétségbe vonni.

De ha a Demeter Márta-féle értesülésben esetleg van szemernyi igazság, attól még érdemes eltűnődni azon, vajon mit is tulajdoníthatunk a már-már teljhatalmú miniszterelnöknek. Úgy rémlik, hogy nem egészen három évtized alatt eljutottunk a puha diktatúrából a kemény demokráciába. Ráadásul a jelek arra utalnak, hogy az ország első embere mintha kacérkodna is a diktatúrával. Ebből óhatatlanul adódik a következtetés, hogy mindenben, mindenről és mindenkiről ő dönt. Bár nem szoktam vele beszélgetni a hatalom gyakorlásáról, de arról azért tudhatok, hogy szereti fenntartani magának a végső döntés jogát. 

Nemrégiben pedig arról is értesülhettünk, hogy szívesen használja a honvédség csapatszállításra vásárolt repülőgépeit. Hihető volt tehát O. Flóra utaztatása. Mégis az a benyomásom, hogy az ellenőrzést elmulasztó újságírók a csípős-csúfondáros hangvételű blogok szerzőivel együtt benézték a korjellemző, de alighanem álságos történetet. Hajlamosak abból kiindulni, hogy a rendszert Orbán Viktor működteti, holott ő csupán nevet adott neki. A hatalomgyakorlás szisztémája a kisorbánok, a minden lében kanál kiskirályok nélkül nem terebélyesedett volna önkényuralommá.

A kormányzat akkor kerül majd bajba, ha mi, újságírók és bloggerek nem vesszük készpénznek a politikusi kiszivárogtatásokat, és rádöbbenünk, hogy az Orbán-rendszer akkor is működik, ha a nép más diktátort választ magának.           

Szilágyi György szólalt meg ma reggel az egyik tévéstúdióban. Országgyűlési képviselő, a Jobbik politikusa, aki a Fradi B-közép hangadójaként szerzett magának nevet. Legemlékezetesebb közéleti megnyilvánulása, midőn kifejtette Budapestről, hogy „Lesz még ebben a bűnös városban Horthy Miklós-szobor és Wass Albert Színház.” (Józsefváros, 2012. március 13.) Most azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy tizenkét perc alatt három meghökkentő kijelentés hagyta el a száját.

Azt mondta, hogy „A Jobbik erősebb, mint a választás után volt.” Ezt már nem is érdemes cáfolni azok után, hogy a párt válsága egyre csak mélyül. Filléres gondok, lemondások, kiválások, kizárások, visszakiabálások, káosz. Szilágyi Györgynek vagy rossz tanácsot adtak a kommunikációs szakemberek, vagy már rájuk sincs pénz, és ki-ki azt mond a nyilvánosság fórumain, ami épp eszébe jut. Azt is fejtegette, hogy a pártja 1,3 millió szavazóra támaszkodhat. Az Országos Választási Bizottság 2018. május 3-i közleménye szerint a Jobbik 1092806 szavazatot kapott az országgyűlési választáson. Azóta fél év telt el, és a belső harcok miatt nemhogy nőtt, inkább apadt a rokonszenvezők száma.

Harmadik kijelentése már szakmailag is foglalkoztat. Azt fejtegette, hogy „A média 80-90 százalékát uralja a fideszes propaganda.” A kormányzati túlsúlyt kevesen vonják kétségbe. Voltak olyan politikusok, akik 80 százaléknyiról beszéltek, és olyanok is, akik 90-ről. S bár ők sem jelölték meg a forrást, de volt annyi eszük, hogy egyetlen számhoz kötik magukat. Aki azonban 80-90 százalékról beszél, az elárulja magáról, hogy csupán fölbecsüli a helyzetet. A kormányzati médiafölényről nincs felmérés, nem is lehet, mert körülbelül 8000 sajtótermék tulajdonviszonyait kellene megállapítani. A Mérték Médiaelemző Műhely készül ugyan egy felmérésre, de nem a tulajdonviszonyokat vizsgálja, hanem a médiumok hatását.

Kíváncsian várom az eredményt, addig is azon tűnődöm, vajon nem kéne-é a politikusok nagyotmondásait árnyaltabban megítélni. Mert lehet, hogy nem is hazudni akartak, csupán nyomatékot igyekeztek adni az álláspontjuknak. Hogy egy választási győztes politikust idézzek, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006. június 28-án vallotta be a Népszabadság hasábjain: „A kampányban nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét.” Talán Szilágyi György sem hazudott ma reggel, hanem csak ámított, csúsztatott, füllentett, hamukált, hantázott, kábított, linkelt, lódított, süketelt és tódított.

Vannak olyan digitális ismerőseim, akiket zavar, hogy néha szemlézem a Magyar Időket. Pedig e napilapból tudható meg, vajon kiket akar üldözni a kormány, ráadásul Lugas nevű hétvégi melléklete sajtószakmai szempontból is méltányolható. Épp benne jelent meg legutóbb egy figyelemre méltó elemzés Sajdik Ferenc életmű-albumáról.

Szerzője, Halász Géza szintén karikaturista, és úgy határozta meg a műfajukat, hogy „A karikatúra grafikai publicisztika.” Tartalmilag telitalálat, kár, hogy a mondat három idegen szóból áll. Mentségükre szóljon azonban, hogy elmagyarosodtak. Maga Sajdik Ferenc szintén vállalkozott a meghatározásra, mondván: „A karikatúra halála a magyarázat.” Ugyanezt fejtegette Dluhopolszky László is: „A jó karikatúra szavak nélkül mindent elmond.” A magyar karikaturisták rangidőse, néhai Kaján Tibor pedig meglepően kevés vonallal rajzolta meg a lényeget, az ő definíciója szerint „A karikatúra lapszéli jegyzet a történelem margójára.” S hogy még teljesebb legyen a kép, idézem a szabadkai Léphaft Pált is, aki szerint „Mindig az a karikatúra vicces, amelyen nem te vagy.”

Az értelmezések közül azért nem választanék, mert mindegyikben található igazság. Azon tűnődöm inkább, vajon a karikatúra műfajának használt-e a digitalizáció. Azon kívül persze, hogy a karikaturista olvasott, hallott, látott valamit, ami beindította a képzeletét, és miután az ötletet kirajzolta magából, a vonalakat másodpercek alatt továbbíthatja a portál szerkesztőségébe. Lehet, hogy túlzottan kötődöm a papír alapú újsághoz, de a karikatúra jobban hat a hagyományos sajtóban, mint a digitálisban. S mintha az online szerkesztők kevésbé számítanának a csipkelődő grafikusokra, akiknek gyakorlatra volna szükségük, hogy rajzoló publicistává érlelhessék magukat.

A magyar karikaturisták között van egy hölgy is, aki lágyabb húrokat penget. Szűcs Édua rajzait azért kedvelem, mert szemlátomást eltér a férfiak karcosabb szemléletmódjától. Nem föltétlenül a politikának nevezett közélet eseményeiből indul ki, hanem a hétköznapokból. Aprólékosabb, részletezőbb, finomabb, ha úgy tetszik: megbocsátóbb. Talán mert a közéleti személyiségek helyett inkább magunkra ismerhetünk. Az egyik kiadó nemrégiben ajánlatot tett egy kötetre. Midőn szóba hoztam, hogy a kéziratot szívesen elolvastatnám Éduával, láttam a tekintetén, hogy sajnálná karikatúrákra a pénzt. Pedig a maguk csöndes módján feldobnák azokat a fránya betűket.    

Osztálytársunk váratlanul halt meg. Vonaton ült, rosszul lett, és már nem is tért magához. Huszonegyen érettségiztünk, és pénteken a tizedik halottunkat búcsúztattuk a kecskeméti köztemetőben. De lehet, hogy pontatlan a statisztikánk, mert egyik osztálytársunk rögtön az érettségi után disszidált Németországba, és azóta nem hallottunk róla.

Egy kisvendéglőben megtartottuk az osztálytalálkozót, és darvadozva beszélgettünk a nyavalyáinkról. Amikor elköszöntünk egymástól, már nem jó egészséget kívántunk egymásnak, hanem jó betegséget. S hogy fenékig ürítsem az öregség keserű poharát, meglátogattam az egyik unokatestvéremet is, a kórházban feküdt agyvérzéssel. Egyidős velem, nem jött ki hang a száján, csak a szemével kommunikált. Tegnap este, ilyen előzmények után sugározta szokásos kabaréműsorát a Magyar Rádió. Máskor talán átsiklottam volna az egyenetlen színvonalú adás fölött, most azonban az egy nappal korábbi benyomások érzékennyé tettek az utolsó két szám befogadására.

Bach Szilvia összegyűjtötte az öregség tragikomikus ismérveit, és arra jutott, hogy „Minden út kómába vezet.” A másik szerző és előadó, Maksa Zoltán egy öregember szájába adta kórházi élményeit, és ezt találta mondani: „A nővérke olyan keveset keres, hogy libáért adja a kacsát.” A humoristák ritkán osztják meg a műhelytitkaikat, de nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy egy-egy közmondássá szelídült gondolatmenetet vettek a nevükre. Például az alapmondat - Minden út Rómába vezet. - kis híján ezer évre tekinthet vissza. Hosszú és bonyolultabb latin nyelvű megfogalmazása 1175-ben tűnt föl egy francia szerzetesnél. Azt jelentette, hogy az igazsághoz többféle úton lehet eljutni.

Rengeteg farigcsálás nyomán mai formája a XVII. századi francia költő és meseíró, La Fontaine A békebíró, a betegápoló és a remete című példabeszédében bukkant föl. A hajdani betegápolótól már csak egy lépés a XXI. századi nővérke, aki a magyar egészségügy válsága idején beéri a természetbeni juttatással is. Miközben elmerültem a művelődéstörténeti nyomozásban, sikerült végre jobb kedvre derülni. S hogy e hangulatot állandósítsam, el is határoztam, hogy ha telik az időmből, írok egy könyvet ama összefüggésről, miszerint a nép szállóigéi a közmondások és az értelmiség közmondásai a szállóigék.

Az már a sors iróniája, hogy fiatalabb koromban még azért írtam könyveket, mert voltak gondolataim. Mostanában pedig azért, hogy legyen mit dedikálni az orvosoknak.        

Tegnap 18 óra 19 perckor és 42 másodperckor az egyik álneves kommentelő figyelmeztetett, hogy „a f@szbuk már az utolsókat rúgja”. Mindazonáltal időznék még a Facebook-nál. Azt vettem ugyanis észre, hogy neves médiaszemélyiségek dolgoztatnak bennünket. Székely Ferenc, Szombathy Pál, Vágó István és Veiszer Alinda kérdésbe burkolt állításokkal kelti föl mondandója iránt az érdeklődést, és az üzenőfalukon olykor izgalmas vita bontakozik ki. Kedvet csináltak a szellemi po®tyázáshoz.

Az ütős mondatok gyűjtőjeként megismertem a szállóigék törvényszerűségeit, és próbálkozni kezdtem az idén, vajon a szavaimból milyen mondatok kerekednek ki. S mert a valóságos kávéház törzsasztalánál mindenki hozzátett valamit a bedobott szöveghez, esetleg el is vett belőle, a digitális kávéház képzeletbeli törzsasztalánál lehetőséget ajánlottam a farigcsálásra. Most pedig ama mondatokat másolom ide, amelyek ötvennél több lájkot kaptak. A szerzőtársaknak köszönöm a segítséget, íme, a végeredmény:  

A politikában minden átmeneti.

A politikai kinevezés kivétel a demokráciában, szabály a diktatúrában.

A fiatal, alig 30 éves demokráciát nem a „migránsok” fenyegetik, hanem az öregedő fiataldemokraták.

A Fidesz győzött a bevándorlás ellen, de veszített a kivándorlással szemben.

Orbán mindenkin uralkodik - kivéve önmagán Kerényi Imre temetésén.

Gazda szeme hizlalja az országot.

Régen soroztak, most sorosoznak.

A kormány eszköztárából a tiszta kéz hiányzik, az ellenzékéből a tiszta fej.

Az ellenzék bent van az úri kaszinóban, de csak a macskaasztalnál kapott helyet.

Az ellenzéki politikus manapság két dologgal nem képes bánni: a szavakkal és az emberekkel.

Az ellenzék akár árnyékkormányt is alakíthatna, ha már árnyéka önmagának.

Orbán a sajtót vagy pártvonalon belülre, vagy partvonalon kívülre szorítja.

Simicskának meg vannak számlálva a lapjai.

Az újságírás az igazságot elválasztja a hazugságtól. Az újságíró pedig eldönti, hogy igazat mond, vagy hazudik.

A propaganda nem az igazságot keresi, hanem a hazugságot sulykolja.

Azért szerencsésebb a lakájmédia kifejezés, mert a lakájsajtót mindig lakásajtónak olvasom.

Nem mindegy, hogy a nyilvánosság szűkül vagy szűköl.

Nem mindegy, hogy tiszteljük vagy teszteljük a közhangulatot.

Nem mindegy, hogy útszéli libero vagy illibero.

A fiatalok azért nem szexelnek, mert hálón vannak, nem hálóban.

Ratkó-gyerekekből szkájp-nagyszülők lettünk.

Sok a nyugdíjas és kevés a nyugdíj.

A túlélésbe halunk bele.

Szepipiktor becsületére válik, hogy álnevét a civil nevéből fabrikálta. Sőt, az e-mail címe tartalmazza is a teljes nevét. Hat év alatt négy bejegyzést adott közre, és 1406-szor szólt hozzá a másokéhoz. Legutóbb, 2018. október 11-én, 1 óra 5 perckor és 5 másodperckor ezt írta: „A hivatalos sajtó bepofátlankodik a blogtérbe, ott folytat propagandát, ahol a magánemberek beszélgetnek.”

Ha a hivatalos sajtót azonosítja a propagandával, akkor nem is jár messze az igazságtól. Abban viszont vitatkoznék vele, hogy a blogtér a magánemberek beszélgetésére való. Valaha arra találták ki, de azóta sokat változott, például a politikusok fölfedezték a benne rejlő lehetőséget. Követőket gyűjtenek, táplálják őket közéleti információkkal, családi mozzanatokkal, még kutyás-macskás képekkel is. A posztoló politikusok között akadnak ellenzékiek is, akik ki-kiszorulnak a „hivatalos” nyilvánosságból, és ilyenkor a közösségi oldalak révén teremtenek kapcsolatot a választópolgárokkal.

2010 óta beszűkült a hazai nyilvánosság, amelyből az ellenzéki politikusok mellett újságírók is kiszorultak. Nem csupán direkt politikai okból. Azért is, mert az ellenzéki orgánumok úgy élték-élik meg a nyolc szűk esztendőt, hogy fogyatkozó pénzükből egyre kevésbé telik a külső munkatársak foglalkoztatására. Ezért aztán a fórum nélkül maradt tollforgatók közül elég sokan „bepofátlankodtak”, vagy inkább beléptek a korábban kétségkívül magánemberek számára fenntartott blogtérbe. Csak a fészbukos ismeretségi körömben akadnak olyanok, akiknek a szösszenetei, jegyzetei, kisesszéi besorolhatók a publicisztika élmezőnyébe.

A szegedi Bakos András rusztikus életképei, az író Bruck András keserű jegyzetei, a szakíró Domokos Lajos Bekiáltás című rovata az orosz-ukrán viszályról, a közíró Hell István és a rádiós Lévai Júlia mikroelemzései, a szintén rádiós Kulcsár István néhány soros pontosításai, a tévés Székely Ferenc másokat érdemi hozzászólásra ösztökélő „provokációi”. Vagy a nyugalmazott egri olvasószerkesztő, Szilvás István aprólékos természetfotói. Tisztelem Szepipiktort, hogy kevésbé titkolózik, mint a többi kommentelő. Mégis szívesebben böngészem a felsoroltak megnyilvánulásait, mert névvel vállalják az életérzésüket. Nemcsak az arcélük rajzolódik ki, hanem a nem hivatalos Magyarország hangulata, közérzete is. Nem nagy ár azért, hogy a blogtérből óhatatlanul kiszorítják az álarcos kommentelőket.               

Huszonhárom órája tart a tegnapi bejegyzést övező vita. Soha ennyire nem tárult föl előttem a kommentkultúra. Talán azért, mert a Népszabadság Online-ról írottak leginkább ama netezők figyelmét keltették föl, akiket 2015-ben kitiltottak a patinás napilap digitális felületéről. Eddig huszonnégyen szóltak hozzá, és minden másodikról kiderült, hogy érintett. Vagy a Népszabadságnál, vagy olyan portálnál, ahonnan „úgy kihajították, mint a macskát”. E vissza-visszatérő fordulattal jellemezték a megpróbáltatásaikat.

Tegnap azt fejtegettem, hogy az újság megszüntetése után két évvel is a gyűlölet sistereg az érintettek kommentjeiből. Az egyik nem érintett és szokatlanul árnyaltan fogalmazó hozzászóló azonban levezette, hogy nem a kiközösítés nyomán érzett gyűlölet mozgatja őket, hanem a düh, hogy már nem szabadulhattak rá egy baloldali értékrendű újság műhelymunkában kidolgozott megnyilvánulásaira. E dühből persze fakadhat gyűlölet, ám az árnyalást köszönöm, mert bizonyára van benne igazság.

Az egyik érintett kommentelő szerint „ha a hivatalos sajtó bepofátlankodik a blogtérbe, ahol a magánemberek beszélgetnek, akkor vállalja már fel a stílust is”. De hisz’ épp fordítva volt: a Népszabadság digitális terébe léptek hívatlanul a kommentelők, és a szerkesztőség egy idő után megunta a kocsmai stílusukat. Ha pedig az idézett mondatot általában értette az álneves hozzászóló, a digitális tér értelmezésével van baj. Engem ugyanis nem érdekel, hogy ismeretlenek nyüstölik egymást a világhálón. Ez olyan, mintha spicces emberek verekednének a kocsma előtt. Talán nézem a dulakodásukat, hallgatom a trágár odamondogatásaikat, de nem avatkozom közbe.

Most azonban más a helyzet. Ilyenkor, délelőttönként asztaltársaságban üldögélek a digitális kávéházban. Miközben beszélgetünk, a kocsmai állórészből oda-odaül hozzánk egy vadidegen, aki nem mutatkozik be, és letegez bennünket, majd keresetlen szavakkal melegebb éghajlatra küld mindnyájunkat. Egy digitális kocsmázó ezt írta tegnap 18.21-kor: „A szabadnépes csürhének minden antiszemita, ami nem tetszik nekik.” Lefordítom: ő csak kritizálta a Népszabadság cikkeit, a zsidózás véletlenül sem csúszott ki a száján. Igazán kár, hogy 18.24-kor ismét megszólalt, és így biztatta a NOL-ból szintén kitiltott kommentelőket: „A libsi cenzorokat ütni kell!”

Az árulkodó folytatás ellenére mégse tartom fasisztának. A stílusa után inkább faszistának.