A tegnapi bejegyzésben arról tűnődtem, vajon a 2016. október 8-i megszüntetés okai között milyen szerepet játszott az online kiadás sajátos hatása. Az ugyanis, hogy a Mediaworks akkori napilap-hálózata (nyolc újság a vidéki Magyarországon) a Magyar Távirati Iroda helyett a NOL híreit közölte.

A bejegyzés megjelenése után kezdetét vette a szokásos purparlé. Álneves hozzászólók hülyéztek le álneves hozzászólókat, lóf@szok szálltak a digitális térben. A kommentekből csak úgy sistergett a Népszabadság iránti gyűlölet. Ami szólhatott az újság szabadnépes előéletének, esetleg annak is, hogy a rendszerváltás előtt az MSZMP központi napilapja volt. A hozzászólásokból azonban csakhamar kirajzolódott, hogy a kommentelők személyükben is sértve érzik magukat. (Már amennyire személytelen álnév mögé búvó emberek személyiségek lehetnek - mondandójuk inkább személyeskedésnek tűnt fel.)

De minél tovább tartott a bejegyzést övező vita, annál inkább kiderült, hogy annak idején kitiltották őket a Népszabadság digitális felületéről. Nem az újság régmúltja foglalkoztatja tehát őket, még csak nem is a közelmúltja, hanem az exkommunikáció (a kiközösítés) fáj nekik. Most már csupán az a kérdés, hogy miért ment végbe ama bizonyos tisztogatás. Akár tévedhetek is, de talán akadnak majd, akik pontosítanak, netán eligazítanak a döntés rejtelmeiben. Mindenesetre az a benyomásom, hogy úgy 2015 második felében nem jutott elég pénz a Népszabadság online kiadására, ezért senki sem moderálta a hozzászólásokat. Így aztán a baloldali értékrendű újság digitális felületét elárasztották, kisajátították, meghódították a szélsőjobboldali trollok. Ez pedig óhatatlanul feszültséget keltett a törzsolvasók között.

Némi tanakodás után a szerkesztőség megszigorította a hozzászólás lehetőségeit, elköszönt sok bloggertől is, akik közül később mindössze néhányat hívott vissza, sőt talán még arra is talált pénzt, hogy moderátor gondoskodjon a megjelenési szabályok betartásáról. A változtatás jót tett az újságnak, mert elterelés, pocskondiázás helyett igazi viták zajlottak az online kiadásban. Olyannyira, hogy a 2016. október 8-i megszüntetéskor már napi 75 ezer digitális olvasóval számolhatott a szerkesztőség. Amit persze sajtószakmai erényként könyvelek el, azt „természetesen” a NOL-ról kitiltott kommentelők olyannyira sértésként fogtak fel, hogy még haló porában sem képesek megbocsátani a Népszabadságnak.      

A Népszava mai számában látott napvilágot N. Kósa Judit Eltelt két év című cikke. Tartalmát tegnap mondta el egy utcai összejövetelen. Érzelmi hangoltságú eszmefuttatás egy volt Népszabi-munkatárs tollából, és akadt egy félmondata, mely továbbgondolásra késztet. Azt fejtegette, hogy „a Népszabadság sorsa csak kezdete volt valaminek”. Ez a valami a kormányzati térhódítás a nyilvánosságban, amelynek azonban a Népszabadság inkább látványos csomópontja volt, mint a kezdete. Olyan mozzanatról tűnődöm, amely nélkül az újság talán még ma is létezne.

A patinás napilap puccsszerű megszüntetését sokan annak tulajdonítjuk, hogy egyre olajozottabban működő tényfeltáró csapata túl közel jutott az Orbán-rendszer vezetőihez. Akik ezt az okot cáfolták persze, és arra hivatkoztak, hogy a kiadóhivatal veszteséget termelt, és ezt az új tulajdonosnak nem kötelessége elviselni. De van egy harmadik ok is. A Népszabadság utolsó tulajdonosának, a Mediaworks nevű cégnek eredetileg a volt Springer-laphálózat volt a bázisa. Ez a fél Magyarországot jelentette, nyolc megyei napilapot körülbelül 700 ezer olvasóval. Tartalmilag már a kormány nótáját fújták, az információkat azonban nem az állami hírügynökség szállította, hanem a Népszabadság Online.

Ebből született ama kettősség, hogy a hírek szöges ellentétbe kerültek a politikai jegyzetek, publicisztikák szemléletével, hangvételével. A kétarcúság magyarázata, hogy a hajdan még Springer-lapok menedzsmentje elégedetlenkedett a Magyar Távirati Iroda tevékenységével, a hírügynökség információiból ugyanis túl keveset lehetett fölhasználni, nem föltétlenül politikai, mint inkább szakmai okból. A szolgáltatás tehát nem érte meg a pénzét, ezért a Springer lemondott az MTI híreiről, majd a laphálózat eme adottsággal ment át az osztrák sajtóbefektető, Heinrich Pecina kezébe. Aki pedig nem tulajdonított különösebb jelentőséget a tragikai vétséggel felérő kétfelé ágazásnak.

Csakhogy a nevezetes G-nap után a Simicska-médiabirodalom épp távozott az Orbán-kormány befolyási övezetéből. Közeledett az országgyűlési választás, amelyhez a Fidesz-politikusok újrahangolták a nyilvánosság fórumait, átalakították a médiapiac tulajdonviszonyait. Nem azt állítom, hogy kizárólag a hírek örökölt népszabadságosítása okozta a Népszabadság vesztét 2016. október 8-án. Mindenesetre a fél országot befedő megyei laphálózatban a végrehajtó hatalom nem tűrte el, hogy a hírek cáfolják a politikai véleményeket.      

Július közepén a szocialista országgyűlési képviselőkről jegyeztem meg, hogy miközben „elviselték” a fizetésük emelését, csökkent az erkölcsi tőkéjük. Ők is észrevették, hogy a „beletörődésük” rossz vért szült a nyilvánosságban, ezért fölajánlották, hogy a különbözetről lemondanak a Horn Gyuláról elnevezett szolidaritási alap javára. Néhány napja Tóth Bertalan pártelnök meg is ígérte, hogy október 7-én, az MSZP születésnapján beszámol a felgyülemlett pénz sorsáról. Egyelőre hárommillió forintról van szó.

Az mszp.hu-n megnéztem a tegnapi sajtótájékoztatót, amelyet Kunhalmi Ágnes választmányi elnök és a pártelnök tartott. A 11 percnyi felvétel első felében gyújtó hatású beszédet mondott a szocialista politikusnő, majd Tóth Bertalan lemondásra szólította föl Kásler minisztert. De lényegesebb kijelentése is akadt: „Ezt a most már szélsőjobboldali kurzust egyedül balról lehet leváltani.” Szerintem egyedül és épp balról nem lehet leváltani, de majd egyszer kiderül, vajon melyikünknek volt igaza. Ennél azonban figyelemre méltóbb, hogy ma, napra pontosan fél évvel a választási vereség után az MSZP-parlament elnöke egy szót se vesztegetett a vereség okaira, holott ezeket leginkább a választmányban kellett volna elemezni. A pártelnök pedig hallgatott a Horn Gyula Szolidaritási Alap döntéséről.

Júliusban még azt javasoltam, ha már a szocialista politikusok állandóan panaszkodnak, hogy nincs elég felület az álláspontjuk kifejtésére, akkor támogassák legalább azokat a szerkesztőségeket, amelyeket a megyei sajtó gleichschaltolása után eltávolított újságírók alapítottak. Jól jönne a vállalkozó szellemű sajtómunkásoknak, ha ama bizonyos hárommillió forintból számítógépet vagy kamerát vehetnének, hogy alaposabban nézhessenek a helyi hatalom körmére. Korántsem biztos persze, hogy jó volt az ötletem, mert régi tapasztalat, ha egy politikai szervezet betársul a médiába, akkor anyagi és erkölcsi támogatásának lojalitásban kéri meg az árát.

Ráadásul időközben a nyári javaslatom kezdi elveszíteni az időszerűségét, az LMP-s milliárdos, Ungár Péter ugyanis a magánvagyonából építgeti a pártja közeli sajtót. Beszállt egy szombathelyi és egy szentgotthárdi portálba, tárgyal egy pécsivel, és látták feltűnni egri meg debreceni szerkesztőség körül is. A nyilvánosságszerzésben anélkül előzte meg az MSZP-t, hogy le kellett volna mondania a képviselői fizetés fölemelt részéről. 

Az országgyűlés elnöke tegnap a csallóközi falu temetőjében szólalt meg. A 169 éve kivégzett aradi tizenhármak ürügyén elmondott beszédét megnéztem-meghallgattam a dunaszerdahelyi magyar televízió, a ma7.sk kínálatában. Kirajzolódott belőle, hogy a Fidesz-politikusok milyen mozaikokból rakják ki a magyar mítoszt.

Közjogi méltóságunk szóba hozta a kultúrharcot, korunk divatszavát, amely már a XIX. században is jellemezte a közéletünket, hisz’ a labancok el akarták venni a nyelvünket. Példának említette a szepességi cipszer Hunfalvy (Hunsdorfer) Pált, aki nem az anyatejjel szívta magába a magyar nyelvet, és a Németországból érkezett Budenz Józsefet, aki csak felnőtt korában tanult meg magyarul. Épp ők erőltették ránk azt a fránya finnugor rokonságot, holott mi türkök volnánk. E két elem folyamatos jelenlétére számíthatunk az állami retorikában. 

Érdekesebbnek hatott a harmadik mozzanat, amelyben a nyárasdi szónok kinevezte magát és társait ”a kommunistákkal leszámolni akaró, 1990-es, rendszerváltoztató politikai nemzedék”-nek. Régóta dúl harc a történelmi valóság értelmezéséért. A szocialisták 1989-re teszik a gyökeres változást, mert az ő mítoszuk szerint jelentős szerepet játszottak az új rendszer kialakításában. Ez sosem tetszett a Fidesznek, amelynek alapítói nem lehetettek tagjai a Kádár-korszak utolsó országgyűlésének. 1990 azért illik hozzájuk, mert akkor választották be őket az új parlamentbe.

A rendszerváltással meg az a baj, hogy nem tartalmazza az országon belüli mozgalmak erőfeszítéseit. A két nagyhatalom vezetője ugyanis megegyezett, és a meggyöngült Szovjetunió kiengedett bennünket a befolyási övezetéből. A rendszerváltoztatás viszont azt jelenti, hogy igenis belülről harcoltuk ki az új rendszert, ráadásul a Fidesz hathatós közreműködésével. Kár, hogy mégis a rendszerváltás ivódott a köztudatba. Az egész nemzet sorsára kiható kérdésben találtam egy hiteles tanút, Orbán Viktort, aki ütős mondataiban 13-szor használta a rendszerváltást.

A rendszerváltoztatás csupán 2002-ben bukkant föl nála, amikor épp gyakorolta a miniszterelnökséget. Aztán visszaesett a rendszerváltás bűnébe, majd a 2006-os őszödi beszéd után, amikor mozgásba lendült az ellenzék élén, még háromszor használta. 2010 óta pedig, ismét miniszterelnökként megmaradt a rendszerváltoztatásnál. Készüljünk föl tehát arra, hogy az összes Fidesz-politikus elraktározta tudatában a bűvös kifejezést! Elvégre velük kezdődött minden.  

A szekszárdi orvos és volt LMP-s politikus ért az állatok gyógyításához, és a korrupció témakörében is szakértővé képezte ki magát. Vajon miért az a benyomásom, hogy olyasmiről is véleményt formál, amihez nem ért? Íme, néhány kijelentése.

„Magyarországon az emberek 60 %-át nem éri el a független sajtó.” (ATV, 2018.02.20.) „A magyar emberek 60%-át csak a propagandasajtó éri el.” (24.hu, 2018.04.08.) „Az emberek 60%-át csak a kormánypárti média éri el.” (ATV, 2018.04.18.) Ragaszkodik ahhoz a 60 százalékhoz, amelynek a forrását elfelejtette föltüntetni. Csakhogy nem csupán a különböző jelzőkkel ellátott sajtót hatvanozza, hanem a médiát is. Márpedig a média tágabb fogalom, mint a sajtó, mert az újságokon kívül a rádiót, a televíziót és az internetet is tartalmazza. A média esetében tehát aligha hiteles a 60, ha vonatkozik a szűkebb körű sajtóra is.

Ezt is nyilatkozta Hadházy Ákos: „Az emberek 60,70,80 %-át nem érem el.” (Hír TV,2018.06.20.) Talán itt próbálja feloldani az iménti ellentmondást, és a 60 a sajtóra vonatkozik, a 70 a rádióval és tévével tetézett sajtóra, a 80 pedig a világhálóra? Majd ezzel rukkolt elő: „Ma az emberek 80 %-át csak a kormánypárti propaganda éri el.” (Heti TV, 2018.10.03.) Hm. Nem elég, hogy korábban nem tudtam arról, miszerint fölmérték a mintegy 8000 sajtóterméket tartalmazó média hatását, és a bűvös 60 százaléknál lyukadtak ki? Most meg arról se értesültem, hogy a nyáron ismét fölmérték a nyilvánosság állapotát, és odáig fajult a médiahelyzet, hogy a kormányzat 20 százalékkal tovább terjeszkedett.

Három lehetőség van. Az egyik az, hogy már nem vagyok naprakész, ezért a hatezredik bejegyzés után abba kéne hagyni ezt a Médianapló című rovatot. A másik az, hogy Hadházy Ákos a Kásler-szindróma tüneteit mutatja. Nem elég neki, hogy profi az állatok gyógyításában, és politikusként korrupció-szakértővé képezte ki magát, azt is elhiszi magáról, hogy már a nyilvánossághoz is ért. A harmadik lehetőség életszerűbb. Úgy érezte, hogy nem érheti be a brutális kormányzati médiafölénnyel (Gergely Márton), az elképesztővel (Majtényi László), az elsöprővel (Tamás Gáspár Miklós), a hihetetlennel (Bolgár György), az iszonyatossal (Vásárhelyi Mária), a nyomasztóval (Kéri László) és az óriásival (Gusztos István). Neki számot is kell mondania, máskülönben nem lesz elég hiteles.

Szerintem van már annyira hiteles, hogy buta (szakszerűtlen) kijelentésekkel ne kockáztassa a nehezen megszerzett hitelét.        

Olvasom, hogy a Nemzeti Alaptanterv-tervezet szerint már nem volna kötelező a médiaismereti tantárgy. Ez bizonyára félreértés, mert a Mozgóképkultúra és médiaismeret korábban sem volt kötelező, „csak” fakultatív. Mindazonáltal erős bázisai épültek ki az iskolarendszerben.

A tervezet 300 oldaláról beugrott, hogy 2004-ben új szakmai periodikát szerkesztettem. A Médiafüzetek második száma a médiaoktatásról szólt, és 300 nagyalakú oldalán 34 szakértő világította meg a témakört. Összeállítást is közöltünk a médiaoktatás intézményeiről. Középiskolából 10-et sikerült felsorolni, amelyekben médiatagozat is volt. Akadt köztük nem egy 12 osztályos, amelyben az ambiciózus igazgatók kiterjesztették a médiaismeretek oktatását az általános iskolásokra is. A SÉTA (Sajtó és Tanulás) olvasásra nevelési kísérletben 45 iskola vett részt. Találtunk 10 egyéves és 26 kétéves továbbképző, kiegészítő tanfolyamot is, ahol főiskolások, egyetemisták és más tantárgyakból már diplomát szerzett tanárok tanulhattak.

Jómagam a Magyar Lapkiadók Egyesülete anyagi támogatásával két továbbképzést szerveztem. Egy csillaghegyi panzióba hívtuk meg az ország felsőoktatási intézményeiből azokat a diákokat, akik részt akartak venni a médiaoktatásban. Az újnak kijáró érdeklődés mellett volt egzisztenciális oka is az akciónak. Az úgynevezett bolognai rendszer keretében átváltottunk a kétszakos tanárképzésről az egyszakosra, és főiskolás tanítványaim azért is jöttek Csillaghegyre, mert abban reménykedtek, hogy a végzés után őket választják majd az általános iskolai igazgatók. Elvégre alapszakjuk mellett elvégezték a médiaismereti tanfolyamot is.

A kétezres évek közepén még gyerekcipőben járt nálunk a digitális sajtó. Moziba még jártak a fiatalok, a tévézést még nem szorította háttérbe az okostelefon, a közösségi oldalakat még hírből sem ismertük. Akkor fogalmazódott meg igény a mozgóképkultúra és médiaismeret iránt, amikor a digitalizáció már létezett, de még nem uralta a nyilvánosság eszközrendszerét. S bár a médiaoktatás nem volt kötelező az iskolákban, fakultatív jelenlétével már erős pozíciót harcolt ki magának. Innen kellett volna tovább lépni. Például helyet találni neki a gyökeresen átalakult nyilvánosságban, hogy a médiafogyasztók értsék is azt, amit láttatnak, hallgattatnak, olvastatnak velük.

Tragikomikus volna, ha a 300 oldalas NAT-tervezetből véglegesítendő Nemzeti Alaptanterv fittyet hányna a médiára.      

Larrikin a szokásosnál sokkal értelmesebb kommentelő. Tegnapi bejegyzésem alapján jogvégzett embernek vél, aki nem képes „a szavak jogi szaknyelven túli jelentését elfogadni”. Szerinte „a nyilvánosság erejét megtestesítő média hatalma megkérdőjelezhetetlen, ezért tekinthető hatalmi ágnak”. Nem jogász vagyok, hanem tanár és újságíró, aki néhány évtizede médiatörténetet tanít felsőoktatási intézményekben.

A hozzászóló okfejtésével annyiban egyetértek, hogy a média hatalma csakugyan megkérdőjelezhetetlen, bár értelmezésem szerint csupán a nyilvánosság eszközrendszere. Akkor fordítható szembe a kormányzattal (a végrehajtó hatalommal), ha az kikapcsolja, leállítja a másik két hatalmi ág, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás ellenőrző funkcióját. Az újságírói körökben létező vélemény pedig, miszerint a média a negyedik hatalmi ág, nem más, mint a szakmai öntudat tobzódása. A múlt század kilencvenes éveiben gyakran ebédeltem a pesti Jókai utca egyik kisvendéglőjében. Oda-odaült hozzám egy kolléga, aki az akkor legliberálisabb napilap publicisztikai rovatvezetője volt, és ezt találta mondani a jobbra húzódó Fideszről: „Amikor kedveltük, megcsináltuk, most pedig kicsináljuk.”

A megjegyzés arról árulkodott, hogy a médiában dolgozók egy része túlbecsüli magát és a lehetőségeit. Ebből a Fidesz azt a következtetést vonta le, hogy az újságírókat a parlamenti politikusokkal ellentétben nem választotta meg senki, ezért jobb, ha befogják a szájukat. Akiket közülük kormányzati helyzetben alkalmaz, azok pedig frontharcosok. A médiát harci eszköznek tekinti, és úgy is kezeli. Olyan helyzetet kéne teremteni, hogy a nyilvánosság kétségkívül nem választott, hanem „csak” mesterséget tanult képviselői kérdezhessék a hatalom választott képviselőit. Ha nem kapnak választ, a kérdésüket akár tízszer is föltehessék.

A rendszerváltás óta nem éltem meg olyan kormányt, amely ne akarta volna szűkíteni a nyilvánosságot. 2010 óta a Fidesz szinte művészi tökélyre fejlesztette azt, amit a korábbi kormányzók még pironkodva, röstelkedve, szégyellősen próbáltak megvalósítani. S mert sikerült neki maga alá gyűrni az ellenőrzésére szakosodott két hatalmi ágat, a média átvállalta a gazdátlanná vált ellenőrző funkciót. Ebből azonban csak a hatalma következik, nem pedig betagozódása az alkotmányjogi keretbe. A nyilvánosság eszközrendszere tehát a nem hivatalos hatalom, ami épp elég ahhoz, hogy körmére nézzen annak a fránya kormánynak.                    

Hargitai Miklós a legjobb környezetvédelmi újságíró. Nem ismerek olyan kollégát Magyarországon, aki nála alaposabban művelné ezt a szakágat. Most épp az ággal van szakmai gondom. A Népszava mai számában ír az Index.hu helyzetéről, és azt fejtegeti, hogy a digitális hírek tartalmáért fizetni kéne, máskülönben tönkremennek az állami hirdetéstől eltiltott portálok. Súlyos ellentmondásra hívja föl a figyelmet, van azonban egy mondata, mely vitára késztet. Szerinte a „médiát nem azért tekintik önálló hatalmi ágnak”, mert…

Itt egy 11 soros összetett mondat következik, amelyet nem idéznék, a mondandóm szempontjából ugyanis nincs jelentősége. Vajon kik tekintik önálló hatalmi ágnak a médiát? Magyar György például, akit gyakran hívnak tévéstúdiókba, és a médiát nem egyszer nevezte ki a negyedik hatalmi ágnak. Ő ügyvéd, aki nyilván megtanulta, hogy három hatalmi ág szétválasztásán alapszik a polgári demokrácia. A parlament a törvényhozás színhelye, a jogszabályokat a kormány (a végrehajtó hatalom) alkalmazza, tevékenységét (a törvények alkalmazását) pedig az igazságszolgáltatás, vagyis az ügyészség és a bíróság ellenőrzi.

Csakhogy a végrehajtó hatalom nehezen viseli el az ellenőrzésére szakosodott hatalmi ágak fürkésző tekintetét. Megpróbálja őket maga alá gyűrni. Ha nem sikerül neki, akkor győzött a demokrácia, ha sikerül, akkor diktatúráról beszélhetünk. Nálunk a kormányzat maga alá gyűrte a törvényhozást. Az igazságszolgáltatásból az ügyészség élére állította a saját emberét, másik embere pedig még nem regulázta meg teljesen a bíróságokat. S mert a miniszterelnök már elhárította az első és harmadik hatalom fürkésző tekintetét, a nyilvánosság eszközrendszere, a média hajlamos átvállalni tőlük a végrehajtó hatalom ellenőrzését.

Ezt azonban csak akkor képes hatékonyan végezni, ha más bevételi források híján az olvasók, nézők, hallgatók, egyszóval az igényesebb médiafogyasztók megfizetik. Ebből viszont nem következik, hogy a média volna a negyedik hatalmi ág, csak annak tekintik néhányan. Hargitai Miklós állítása azért kínos, mert nemcsak a legjobb környezetvédelmi újságíró, hanem a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke is. Álláspontja tehát nem tekinthető magánvéleménynek. Elődei (Baló György, Bodor Pál, Kereszty András, Wisinger István, Eötvös Pál, Komlósi Gábor) beérték hárommal is. Nem kéne erőltetni a negyedik hatalmi ágat, hátha egyszer mégis sikerül szétválasztani azt a fránya hármat.     

A múlt század nyolcvanas éveiben kaptam egy ösztöndíjat. A német szociáldemokrata párt alapítványa, a Friedrich Ebert Stiftung jóvoltából Münchenben béreltem egy padlásszobát, és az ottani filmmúzeumban megnéztem a rendező Fassbinder életművét, 45 mozidarabot. A nézőtéren ismerkedtem meg egy bajor kritikussal, aki mellesleg a helyi sajtóval is foglalkozott.

Ő vitt el ahhoz az épülethez, ahol a Münchener Post lakozott a két világháború között. Megmutatta ama sörpincét is, ahol a patinás napilap munkatársai külön asztalt tartottak fent. Az újság mindvégig szálka volt a bajor fővárosban tanyázó Hitler szemében. Tegnap a National Geographic sugározta a Hitler harca a sajtóval című dokumentumfilmet. A cím azonban félrevezető, mert az ismeretterjesztő tévé leszűkítette a témát egy hatalomra készülő politikus és egy viszonylag kis szerkesztőség küzdelmes, viharos kapcsolatára.

A Münchener Post 1887-ben 8000 példánnyal kezdte, és 1933-ban 15 ezerrel fejezte be. Igaz, hogy közben, az első világháború idején fölment 30 ezerre, majd a múlt század húszas éveiben, a Hitlerrel folytatott csetepaték csúcspontján 60 ezerre is. Számtalanszor leplezte le az Ausztriából érkezett regionális politikust, aki 1923 és 1933 között kétszer dúlatta föl a szerkesztőséget. Szétverette a kiadó lakását, akinek túszul ejtette az épp otthon tartózkodó vejét is. Rohamosztagosai pedig az utcán agyabugyálták a valóságfeltáró újság munkatársait, akik óvatosságból már nem is írták nevüket a cikkek alá.

A sajtótörténeti érdekességekben bővelkedő filmből három portré rajzolódott ki. A kiadó-szerkesztő Erhard Aueré, aki politikusi kapcsolatai révén szállított botrányos dokumentumokat a nemzetiszocialista párt titkairól, például a vezetők magánéletéről. A szerkesztő Martin Gruberé, aki cikké dolgoztatta föl a kínos ügyeket. És az újságíró Julius Zerfassé, aki kitűnő stílusban tette nevetségessé Hitlert meg az elvbarátait. A világhálón böngészve kiderült róluk, hogy 1933 után mindhármukat letartóztatták.

Gruber csak azért úszta meg további szenvedések nélkül, mert 1936-ban meghalt. Auer koncentrációs táborban kötött ki, és az ott szerzett betegségbe halt bele a háború utolsó napjaiban. Zerfass Svájcba menekült, hogy aztán álnéven írja meg a dachaui koncentrációs táborban tapasztaltakat. A Führer gondoskodott arról, hogy tönkretegye azokat a helyi újságírókat, akik müncheni előéletében annyi borsot törtek az orra alá.            

A kultúrharcos vita elvadult hozzászólói tizedelnének. A másik oldal egyik képviselője, a németes műveltségű filozófus és publicista, Tamás Gáspár Miklós imigyen jellemezte a helyzetet: „Ami itt folyik, nem Kulturkampf, hanem Gleichschaltung.” (hvg.hu, 2018. szeptember 25.) Az előbbi kifejezésnek több mint százéves múltja van a szellemi életben, az utóbbinak csak nyolcvanvalahány. S mert a Gleichschaltung-gal egyre gyakrabban találkozunk majd a kultúrharcos vitában és a köznapi gyakorlatban, érdemes körüljárni.

Az alapige a schalten. Azt jelenti, hogy intézkedni, eligazítani; átvitt értelemben valaki kénye-kedve szerint bánik valamivel. A gleich jelentése azonnal, rögtön, de az is, hogy egyforma, ugyanolyan, egyenletes. Igével dúsítva elegyenget, eligazít valamit, elintéz valakit. A gleichschalten jelentése pedig egységesíteni, egybehangolni, lehetőleg azonnal, ellentmondást nem tűrő módon. Kétkötetes szótárunk, a Nagy Halász még hozzáfűz egy furcsa magyarítást is: „(náci) gleichschaltolni”. Ennek szakmai értelmezését Goebbels birodalmi népnevelési és propagandaügyi miniszter adja meg a Napló-jában, melynek magyar fordítása 1994-ben jelent meg a Dunakönyv Kiadó gondozásában. Lebilincselő olvasmány.

De ha már magyarítás, a hazai vitát úgy értelmezi Eörsi Mátyás ügyvéd, volt SZDSZ-politikus, jelenleg a DK külügyi szakértője, hogy a kormányzat egységesítési, egybehangolási szándéka határozza meg a nyilvánosságot is: „Egyik oldalon a média gleichsajtolása.” (hvg.hu, 2018. szeptember 10.) Ügyes szójáték, benne foglaltatik a papír alapú sajtó feltalálója, Gutenberg is. A Rajna-vidéken született, az apja szőlőtermelő volt. A kis Johann gyerekkorában ismerte meg a fából készült berendezést, amely a szőlőfürtből kisajtolta a levet. Nyomdászként túllépett a fejedelmek, őrgrófok és érsekek luxusigényén. Elhatározta ugyanis, hogy papírral pótolja a borjúk méregdrága bőrét, máskülönben portékáját, a Bibliát nem vásárolhatták volna meg a kevésbé módos polgárok. Aki megfordult már a róla elnevezett múzeumban, tanúsíthatja, hogy a XV. századi sajtóprés kísértetiesen hasonlít a szőlőprésre.

Bejegyzésem művelődéstörténeti adalék ama médiapolitikai művelethez, amelynek révén a harmadik Orbán-kormány fölvásároltatta a papír alapú sajtó jelentős részét, hogy kénye-kedve szerint egybehangolhassa, egységesíthesse, elegyengethesse, eligazíthassa, elintézhesse. Talán nem egyszer s mindenkorra.