Igaza volt Vadas Józsefnek. Ha a neves iparművészeti szakíróval néha leülünk beszélgetni, mindig meglep, hogy mennyire hasonlóan látjuk a világot. Tegnap a nyilvánosság kizárásával küldött üzenetet a Messengeren. Azt javasolta, hogy a Pokorni-ügyről írott bejegyzésben az ősök kifejezést felmenőkkel kéne helyettesíteni. Kétségtelen, hogy a Fidesz-politikus megrázó vallomásáról tűnődvén nem a legpontosabb kifejezést használtam. Az ősök valamiféle azonosulást sejtet, miközben az unoka épp a háborús bűnös nagyapától távolodott. Nem találtam azonban tárgyiasabb kifejezést, kapóra jött a baráti segítség.

Megköszöntem Jóskának a pontosítást, és javítottam. Környezetemben mindig akad valaki, aki a jobb szóval kecsegtet. Ha barátom, akkor a Messengeren üzen. Ha kollégám, a Facebook üzenőfalán. Ha pedig kommentelő, akkor az Index fórumán. A barátok diszkrét módon javasolnak változtatást, a kollégák kulturáltan, a névtelen kommentelők leginkább kocsmai stílusban. Ha igazuk van, nem vitatkozom velük, elvégre ők a szerkesztőim. A digitális magánzó ugyanis a bejegyzés megjelenése előtt nem igényelheti hivatásos szerkesztő közreműködését. Márpedig mi, szerzők hajlamosak vagyunk belepistulni a szövegünkbe.

Annyiszor olvassuk, hogy nem vesszük észre, ami majd’ kiveri a szemünket. Ezért fogadom érdeklődéssel az észrevételeket, és ha igazuk van a „szerkesztőknek”, azonnal, érzelmek nélkül javítok. Bár a névtelenség olykor gondot okoz. A minap például az Üllői út 129.-et a Fradi honlapjának véltem. Rögtön helyreigazítást kért valaki, azt írván, hogy az állítás nem felel meg a valóságnak. Nem értette, hogy miért nem pontosítom azonnal a szöveget. Hát csak azért nem, mert a digitális sajtóban divat a személyiség-hamisítás. Szólt már hozzám többször is egy jobboldali „bérrettegő” baloldali alteregója, aki ugyanabban a stílusban parodizálta az eredetit. Sőt, engem is hamisított egy ügyes kommentelő, aki a nevemben írt hozzászólásokat mások bejegyzéseihez.

Az Üllői út 129. gazdája még Messengeren sem akarta fölfedni magát, tehát akár csőbe is húzhatott volna. Csupán akkor pontosítottam, amikor a levelezésünket föltette a szurkolói blogra. Ezt egy hasonmás aligha tehette volna meg. Mindez persze nem oldja fel ama ellentmondást, hogy hiába szükséges a szövegmódosítás, ha hitelességét óhatatlanul csorbítja a névtelenség. Belátom azonban, hogy álnéven kevésbé kockázatos anyázással megtoldani a pontosítást.             

Aki a holokauszt után antiszemita, az potenciális gyilkos. (Vencel György székesfehérvári sajtólevelező, Fejér Megyei Hírlap, 2001. február 23.)

Az én szememben a holokauszt idején történtek lényege, hogy megfosztják az áldozatokat a személyiségüktől. (Majtényi László alkotmányjogász, Antiszemitizmus.hu, 2009. október 24.)

Auschwitzról a holokauszt előtti nyelven beszélni többé nem lehet. (Kertész Imre író, HVG, 2011. október 8.)

Ebben az országban nincs többé ártalmatlan zsidózás és cigányozás, mert a holokauszt a mi tragédiánk. (Bajnai Gordon volt miniszterelnök, ATV, 2012. december 2.)

A kultúrában feszül egymásnak a társadalom holokauszt- és trianonsérült része. (Puzsér Róbert publicista, Facebook.com, 2013. március 9.)

Amíg valaki szappant húz egy zsinagóga kerítésére, addig nem szabad hallgatni a holokausztról. (Markovics Zsolt szegedi főrabbi, Délmagyar.hu, 2013. szeptember 24.)

Az áldozatok számánál sokkal nagyobb a zsidóság vesztesége, hiszen a holokauszt óta eltűnt a hagyományosan sokgyermekes zsidó család. (Surján László KDNP-politikus, Fejér Megyei Hírlap, 2014. január 28.)

Az sem élte túl a holokausztot, aki túlélte. (Ungvári Tamás művelődéstörténész, Népszava, 2016. április 1.)

A Horthy-kultusz a holokauszt relativizálása. (Krausz Tamás történész, ATV, 2018. szeptember 4.)

A holokauszt magyarországi történetével kapcsolatban a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás. (Pokorni Zoltán Fidesz-politikus, XII. kerületi polgármester, Mazsihisz.hu, 2020. január 13.)

Tegnap este elsírta magát a XII. kerületi polgármester. Beszédet mondott a Maros utcai rendelőintézetben, ahol 75 éve a nyilasok gyilkoltak meg 84 embert. Két nappal később, a közelben, egy másik egészségügyi intézményben 150 embert koncoltak fel. Január 17-én pedig, egy zsidó szeretetotthonban 94 embert végeztek ki. A különítmény 328 ember életét oltotta ki, egyik vezetőjük Pokorni Zoltán nagyapja volt.

A Fidesz-politikus becsületére válik, hogy szembenézett a nagyapja múltjával. Ahogy korábban az apjáéval is, aki ügynökösködött a Kádár-korszakban. Az elcsukló hang sejteti, hogy milyen idegfeszültséggel járt a felmenőivel való szembenézés. Mégsem az újságírói szempontból kétségkívül látványos mozzanatot hangsúlyoznám. Inkább ama tanulságot, amelyet Pokorni így vont le: „A holokauszt magyarországi történetével kapcsolatban a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás.” Ez bizony szembefordulás a mostani Orbán-kormány emlékezetpolitikájával. Ráadásul magyarázat arra is, vajon az első Orbán-kormány oktatási minisztere miért vonult ki az országos politikából.

Dorosz Dávid, az újdonsült budapesti főpolgármester egyik helyettese nemrégiben figyelmeztette az október 13-án megrendezett önkormányzati választás után hivatalba lépett ellenzéki politikusokat: „Aki belenyúl a közösbe, annak levágjuk a kezét, és kivágjuk a rendszerből.” (Azonnali.hu, 2019.12.23.) Az értelmezőknek azonnal beugrott Pokorni Zoltán néhány évvel korábbi megnyilvánulása: „Aki belenyúl a pénztárba, annak le fogjuk vágni a kezét.” Ez 2010 elején hangzott el egy ajkai fórumon, amelyről a Népszabadság Online március 26-án tudósított. Pokorni épp úgy figyelmeztette a hatalomba készülő övéit, mint három hete Dorosz a helyi hatalomba került ellenzékieket. Az utóbbi felszólításnak remélhetőleg több foganatja lesz, mint az előbbinek volt.

A belső emigrációba visszahúzódott Fidesz-politikus nem érte be a levágós figyelmeztetéssel. Négy évvel később, amikor azért már lehetett tudni, hogy a második Orbán-kormány törvényesítette a korrupciót, megint kibeszélt a kórusból. Egy mohácsi összejövetelen ezt találta mondani a Népszabadság tudósítása szerint: „Nincs nyúlkálás, mert nem lesztek a szarból kihúzva pártalapon.” (2014.01.22.) Az olvasók fantáziájára bízom, vajon az intelemből mi valósult meg. Mindazonáltal nehéz elvitatni, hogy Pokorni Zoltán tegnap esti sírása mögött olyan ember arcéle rajzolódik ki, akit nem vakított el a hatalom.     

Számháború a médiában érzékelhető túlsúlyról című bejegyzésemet 836-an olvasták. (A napi átlag kétezer fölött van, ami egy szakmai rovat esetében elfogadható.) Akkor is megírtam volna persze, ha csupán nyolcan kattintanak rá, ráadásul érdekes vita zajlik két hozzászóló között. Az egyik szakember, nem is értem, hogy miért álnéven fejti az álláspontját. A másik hívő, az a kommentelő, akit sem jobb-, sem baloldaliban nem kedvelek. Érthető, hogy amit az álneves szakember pedzeget, sokkal inkább foglalkoztat.

Szerinte például „A bloggazda amellett szokott érvelni, hogy a kormánypárti ’információk’ könnyen, ingyen, bulvárosítva és nagy mennyiségben  elérhetőek, míg az ellenzékiek csak utánjárással, pénzért, magasabb műveltségi igénnyel és innen-onnan összekapargatva. Vagyis a kritika elé korlátokat emel a kormány.” Az idézetben találnék olyan szavakat, amelyeket sosem írtam le, mindazonáltal tudomásul vehető, hogy a Médianaplóban olvasott bejegyzések alapján így lát egy szakmabeli. De talán mégsem baj, ha a saját szavaimmal is megpróbálom érzékeltetni az álláspontomat.

A rendszerváltás óta egyik kormányzat sem volt érdekelt a nyilvánosság bővítésében, a szűkítés leginkább az Orbán-kormányokra jellemző. Csakhogy az Európai Unióban és a világhálóban rejlő okok folytán mégse vihették tökélyre. A nyilvánosságról olyan törvényt fogadtattak el a parlamenti többséggel, amelyben a tájékoztatás sokszorosan többször olvasható, mint a tájékozódás. Ennek szellemében úgy alakították át a nyilvánosság eszközrendszerét, a médiát, hogy bárki tájékozódhasson, ha van hozzá műveltsége, számítástechnikai felkészültsége, pénze, és ami talán a legfontosabb: igénye is. Akinek viszont bármelyik hiányzik, vagyis a médiafogyasztók többségének be kell érnie az állami tájékoztatással.

Ebből két ellentmondás adódik. Az egyik az, hogy az Egyesült Államokban élő magyarnak „csak” az időzónából következő eltolódást kell figyelembe vennie, és a világhálón hallgathatja például a Klubrádiót. A Kecskemét melletti tanyán élő unokatestvérem viszont beéri a Magyar Rádió, az M1 és a megyei napilap kínálta állami tájékoztatással. A másik ellentmondás pedig az, hogy a főváros mintegy hatvan kilométernyi akciórádiuszán belül legalább harminc város található, ahol 2019. október 13-án ellenzéki polgármester-jelölt győzött. Nem kis mértékben azért, mert a rájuk szavazó választópolgárok különösebb erőfeszítés nélkül hallgathatták a Klubrádiót, és nézhették az ATV-t.     

A legutóbbi napokban Lázár, Navracsics és G. Fodor fideszezett, Németh Szilárd felvilágosított, Orbán újságírókra panaszkodott, Bolgár orbánozott, Szanyi pedig kilépett. Lefülelt mondatok.

A választást nem a baloldal nyerte meg, hanem a Fidesz veszítette el. (Lázár János Fidesz-politikus, volt kancelláriaminiszter az önkormányzati választásról, Promenád.hu, január 5.)

Mindent megtettem, hogy balra fordítsam a pártot, de erre szóban volt csak hajlandóság. (Szanyi Tibor MSZP-ből kilépett politikus, InfoRádió, január 6.)

Senki sem sírta könnyesre a szemét Szanyi távozása miatt. (Ujhelyi István szocialista politikus, ATV, január 6.)

Van ellenfél. Ettől elszokott a Fidesz. (G. Fodor Gábor politológus, 888.hu, január 7.)

Középkorú fiatalember. (Föld S. Péter újságíró Gulyás Gergelyről, HírKlikk.hu, január 7.)

Az én gondolkodásmódom azért nem a Fidesz főáramához tartozik. (Navracsics Tibor Fidesz-politikus, volt uniós biztos, N1TV, január 7.)

Sokan vannak, de nem elegen. (Murányi András újságíró a Fideszből kibeszélő politikusokról, ATV, január 8.)

Az MSZP szellemileg valóban kiüresedett. (Friss Róbert újságíró, Népszava, január 8.) 

Értitek, hogy mit mondok? (Szabó Edina érdi kézilabda-edző időkérés közben, M4, január 8.)

Sokrétű személyiség vagyok, mondhatnám azt is, hogy valamilyen szinten mindenhez értek. (Sneidet Tamás, a Jobbik leköszönő elnöke, Népszava, január 9.)

Hontalan lokálpatrióta lettem. (Végel László vajdasági író, 168 Óra, január 9.)

Az lesz a feladatunk, hogy nyugdíjba küldjük a múltat. (Fekete-Győr András Momentum-politikus, Magyar Narancs, január 9.)

Most is ellenszélben vagyunk. (Orbán Viktor miniszterelnök a hazai médiaviszonyokról, M1, január 9.)

A miniszterelnök testőrökkel védi magát a sajtótól. (Babos Attila újságíró, SzabadPécs.hu, január 10.)

Erről is tájékoztattunk tegnap, még az ellenzéki képviselőket is. (Németh Szilárd Fidesz-politikus, honvédelmi államtitkár az Irakban tartózkodó magyar katonákról, ATV, január 10.)

Azért, mert kormánypárti mondja, nem lesz rögtön hülyeség. (Litkai Gergely humorista, Magyar Hang, január 10.)

Senki sem szereti, ha más beszél. (Mécs Károly színész, M5, január 10.)

Orbán okosabb, mint a politikusai és a sajtója. (Bolgár György újságíró, Klubrádió, január 11.)

Tiszteletlenül mindenki tud beszélni. Tisztelettel csak kevesen. (Balázs Géza nyelvész, Magyar Nemzet, január 11.)

Az egyéni sportágakra kiválasztanak, a csapatsportokra kiválasztódnak. (Kozma Imre lelkész, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Nemzeti Sport, január 11.)

A szorongás egyéni sportág. (Malonyai Péter újságíró, Nemzeti Sport, január 12.)

Sokan tűnődnek a vidéki sajtó mélyrepüléséről. Babos Attila a tűnődéstől eljutott a látleletig is, cikke január 10-én jelent meg az általa szerkesztett SzabadPécs.hu digitális felületén. Három negyvenes újságíró sorsán keresztül mutatja be, hogy a különböző világnézetű, de ugyanabban a megyei lapszerkesztőségben összecsiszolódott tollforgatók helyzete miként alakult 2010 óta.

Egyikük a kormánypárti sajtóban kötött ki, és leninfiúzza hajdani kollégáját, aki az ellenzéki polgármester holdudvarába sorolt önkormányzati újságot szerkeszti. A harmadik a kormánypárttól és a nemrégiben megválasztott polgármestertől is független portált működteti. Elemzését elolvastatnám minden újságírónak készülő fiatalemberrel, de most csak egyetlen mozzanatot emelek ki belőle. Ha jól értem, az új polgármestertől interjút kért a kormánypárti portál szerkesztője, a civil várospolitikus pedig írásban kérte a kérdéseket, és írásban ígérte a válaszokat. A helyzetet elemző cikkíró megállapította, hogy „Az interjú személyesen a legjobb.”

Feltételezi azonban, hogy a helyhatósági kampányban súlyos sebeket kapott a polgármester-jelölt, ezért most óvatosságból a személytelen interjú mellett döntött. Egyetértek az idézett mondat szerzőjével, és szerintem is rosszul döntött az új polgármester. Van viszont egy másik példa, mely országossá tágítja a jelenséget. Pikó Andrást szintén civil jelöltként választották polgármesterré Józsefvárosban. Az új önkormányzati lap első száma egyoldalúra sikeredett, és hogy a folytatás elviselhetőbb legyen, létkérdés volt a szerkesztőség számára, hogy a második számban ellenzéki (fideszes) politikussal készített interjú is legyen.

Egy önkormányzati képviselő kötélnek állt, de csak azzal a feltétellel, hogy az előre megfogalmazott kérdésekre írásban válaszol, és ragaszkodik a betű szerinti közléshez. S mert az újságíró nem kérdezhetett vissza, az interjú úgy jelent meg, hogy ahol visszakérdezett volna, ott zárójelben örökítette meg a kíváncsiságát. A személytelenség nem kedvezett a „beszélgetésnek”. A pályakezdő újságírókat le is beszélném az efféle megoldásról. Igen ám, csakhogy az alapos, elmélyült beszélgetésekhez, a személyes találkozásokhoz, vagyis a jó interjúhoz kölcsönös bizalomra volna szükség.

Ez az elmérgesedett helyzetben hiányzik a politika által megalázott, megregulázott, szükséges rossznak tekintett újságírókból, de a nyilvánosságtól ódzkodó közéleti személyiségekből is. Az eredményt olvassuk.      

A magyar nép tűrt eddig, viselte a kommunisták kizsákmányolását, majd a görögdinnye-politikusok uralmát - kiknek vékony héja mögött nagy szív dobog -, de tudjuk: a kívül zöld, belül vörös politikusokra is eljön Szent Lőrinc napja, mikor dicstelen működésük befejeződik. (Torgyán József kisgazda politikus, Délvilág, 1993. augusztus 9.)

A zöld mázban jelentkező görögdinnye-politikusok megjelentek, mint a piócák, rátapadván a magyar nép vérére, hogy kiszívják az utolsó erőnket, és mi méltósággal tűrtük, pedig tudtuk, hogy a görögdinnyére is eljön Szent Lőrinc napja. (Torgyán József kisgazda politikus, Mai Nap, 1993. augusztus 9.)

A kormány egy olyan dinnye, melyet kívül ugyan vékony zöld héja veszi körül, de belül vörös, amibe majd belepipikél a mi Szent Lőrincünk. (Torgyán József kisgazda politikus, Pesti Hírlap, 1993. augusztus 27.)

A görögdinnye-politikusok most egy kis zöld mázt öntöttek magukra, de a máz alatt ott dobog hatalmas piros szívük. Mindössze arról feledkeztek meg, hogy a görögdinnyére is eljő Szent Lőrinc napja, amikor a tisztes magyar gazda a disznai elé veti. (Torgyán József kisgazda politikus, Népszabadság, 1993. augusztus 31.)

Kíséreljen meg valaki elvtársazni egy régi kommunistát. Az meg fog sértődni. Addig, míg elvtárs volt, Zsigulin járt, és csak használója volt az idegen tulajdonnak. Most meg? Összejátszik a görögdinnye-politikusokkal, akik zöld mázt kentek magukra, de a hatalmas piros szívük bent dobog. Csak arról feledkeznek meg a görögdinnye-politikusok, akik becsapják a magyar népet, hogy a görögdinnyére is jön Szent Lőrinc napja. (Torgyán József kisgazda politikus, Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember 7.)

A régi nómenklatúra tagjai, a volt kommunista vezetők uralják változatlanul az országot. Az már más lapra tartozik, hogy nem ugyanabban a köntösben. Kérem szépen attól, hogy ők egy zöld mázzal vonták be magukat, még nagyon jól tudják, hogy olyanok, mint a görögdinnye. Annak is van egy kis zöld vékony héja, de mögötte ott van a piros bél. csakhogy mi, kisgazdák azt is tudjuk, hogy eljön a Szent Lőrinc napja, amikor a disznók elé veti a jó gazda a megmaradt dinnyéjét. (Torgyán József kisgazda politikus, Napi Délkelet, 1994. február 7.)

Globális a fölmelegedés, és milliók éheznek a Földön. Ez most a „görögdinnye-politika” - kívül zöld, belül vörös - két varázseleme. (Gajdics Ottó újságíró, Magyar Nemzet, 2019. július 23.)

A kommunizmushoz hasonló világideológiát látunk, ez zöld ideológiába van csomagolva, de azért hozzáteszem, hogy ez olyan, mint a görögdinnye. Kívül zöld, belül piros. (Rogán Antal Fidesz-politikus, Hír TV, 2019. szeptember 1.)

Szívesen vállalom a szocialista mozgalomra aggatott jelzőt, hogy belül vörös, kívül zöld. (Szanyi Tibor volt MSZP-politikus, Heti TV, 2020. január 6.)

A magyar zöld mozgalmak olyanok, mint a görögdinnye. Kívül zöldek, belül pirosak. (Orbán Viktor miniszterelnök, M1, 2020. január 9.)

Lendvai kollegina pályakezdő publicista. Néhány évtizedig hivatásos politikus volt ugyan, még pártot is elnökölt, de 2014-ben kiszállt a parlamenti munkából, és újságírásra adta a fejét. Aligha véletlenül. A nagyapja újságot szerkesztett Kecskeméten, az apja pedig kortárs magyar írók drámáit mutatta be Debrecenben, Kecskeméten és Szegeden. Visszavonulása óta érdeklődéssel figyelem Lendvai Ildikó sajtóbeli megnyilvánulásait.

Szakmai szempontból azért tanulságosak, mert amit megír a Népszava szombati számaiba, azt először csípős jegyzetekben fogalmazza meg a fészbukos üzenőfalán. Több témát is kipróbál, mielőtt az egyik glosszából terjedelmesebb és árnyaltabb publicisztikát terebélyesít. Ma például a hét legnagyobb figyelmet kiváltó eseményéről tűnődött, a miniszterelnöki sajtótájékoztatóról - némi világhálós előzmény után. Ama nagy hírre vergődött kijelentést elemezte Régi focista új szerepben címmel, amelyben egy újságírói kérdésre azt válaszolta Orbán Viktor, hogy idősödve-tapasztalodva lett támadóból védekező középpályás. Nyolcasból hatos.

Ez késztette Lendvai kolleginát arra, hogy utánanézzen a középpályásoknak. Talált is egy N’Golo Kanté nevű Maliból való, francia állampolgárságú Chelsea-játékost, akiről ezt olvasta: „Néha úgy tűnik, kettő van belőle. Egyik a pálya bal, a másik a jobb oldalon.” Talán nem is tudja az újdonsült publicista, mennyire fején találta a szöget. A magyarázatért vissza kell mennünk az első Orbán-kormányhoz. 1998 őszén a túlnyomórészt harmincas miniszterek és államtitkárok az akkor 35 éves kormányfő vezetésével végigfocizták az országot. A kormányválogatottra rengetegen voltak kíváncsiak.

A módszert egyébként Kádárék találták föl. A második világháború utáni kormányok kommunista miniszterei és államtitkárai szintén focicsapatot alkották, és végighaknizták az országot. Az első években élvezett népszerűségük a magánhobbival párosult kommunikációs műveletből is táplálkozott. Orbánék eljutottak például Mórahalomra, ahol a szegedi újságírók válogatottjával együtt avatták föl az új stadionocskát. Amely azonban jó magyar szokás szerint nem készült el időre. Csupán az ellipszis alakú pálya egyik hosszú oldalán lett kész a tribün, a másik oldalon földhányások emlékeztettek a befejezetlenségre.

A kormányválogatott csapatkapitánya mindkét félidőben középpályásként térült-fordult. Az elsőben jobboldalit, a másodikban pedig baloldalit játszott. Át se ment a pálya néptelen oldalára.         

Volt némi önállósága, saját egyénisége: nem tudta őt teljesen összetörni, maga alá gyűrni a miniszterelnök. (Németh Péter újságíró, Népszava, 2018. május 19.)

A jelen fideszes vagánya. (Lakner Zoltán politológus, 168 Óra, 2018. október 31.)

Dohánylevelek közé száműzött volt kancelláriaminiszter. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2018. november 5.)

Amúgy biztos jobb miniszterelnök lenne, mint Orbán. (Bozóki András politológus, 24.hu, 2019. április 15.)

Mintha igyekezne kibekkelni ezt az időszakot, őrizgetve morzsányi autonómiáját Orbán Viktor rideg rendszerében. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, 2019. július 12.)

Invenciózus csávó. (Tordai Bence Párbeszéd-politikus, ATV, 2019. november 18.)

Be kellett jelentkeznie valamivel, ami a Várból is látható. Megkoszorúzta hát Horthy Miklós sírját, és nekiment a dohányosoknak. (Nagy N. Péter újságíró, 168 Óra, 2019. november 28.)

Lázár János az Orbán utáni világra készül.  (Gulyás Balázs publicista, ATV, 2019. december 18.

Lázár János az Orbán utáni időre készül. (Jakab Péter Jobbik-politikus, ATV, 2020. január 6.)

Tök tájékozott, értelmes ember. (Litkai Gergely humorista, Magyar Hang, 2020. január 10.)

Orbán Viktor tegnapi sajtótájékoztatóján olyan kérdés hangzott el, amely zavarba hozta a miniszterelnököt. Az egyik újságíró megkérdezte, miként vélekedik a médiaviszonyokról. A kormányfőt vagy nem készítették föl a kérdésre, vagy amit elmondhatott volna, azt csak brüsszeli fogyasztásra szánták. Némi tűnődés után az újságírásról fejtette ki az álláspontját. Úgy vélte, ha nem a választópolgárok voksolnának rá, akkor a teremben lévő tollforgatók körülbelül 80 százaléknyi arányban szavaznának ellene.

Azóta már tudjuk, hogy a stábja nem hívta meg például az Átlátszó.hu, a Direkt36.hu, a 24.hu, a 444.hu és a 168 Óra munkatársait. Ha ők is ott lehettek volna a budai Karmelita-kolostorban, akkor az ellenzék jelenléte megközelítette volna a 100 százalékot is. A sors iróniája, hogy a legutóbbi fél évtizedben a kormánypártok 96 százaléknyi túlsúlyáról beszélt Botka László. 95-ről Molnár Gyula, Németh Péter és Rózsa Péter. 94-ről Molnár Gyula. 90-ről Bolgár György (négyszer is), Demeter Márta, Farkasházy Tivadar, Hargitai Miklós, Kasza László, Kuncze Gábor, Németh Péter (háromszor is). 85-ről Vásárhelyi Mária. 80-ról pedig Donáth Anna, Hadházy Ákos, Hargitai Miklós, Petschnig Mária Zita és Vásárhelyi Mária. Vajon milyen felmérésekből kölcsönözték a számokat?

11177 médiaterméket kellett volna felmérni, közülük 6699 jelenik meg papíron, 3662 a világhálón, 816 egyéb platformon, például rádióban vagy tévés képernyőn. Két kutatásról tudok. Az egyik eredményezte a Médianéző Kft sok kérdést fölvető számsorát. A kormánynak dolgozó cég szerint a tévés kategóriában 54:46 a kormánykritika előnye, a rádiósban 53:47, a digitálisban 71:29. A papír alapú kategóriában viszont a kormánypárti lapok felé billen a mérleg nyelve 28:72 arányban. Így jött ki a kormánykritikus médiumok 69 százaléknyi túlsúlya. Az értékelést szétcincálták a kormánykritikus sajtóban, ettől azonban tegnap a miniszterelnök akár még hivatkozhatott is volna rá.

Van egy másik elemzés is, a Mérték Médiaelemző Műhely készítette „árbevételi alapon”. Arra jutott, hogy az állami reklámok 78 százalékát a kormányoldalhoz sorolható médiumok kapták. Alighanem innen származik az ellenzéki politikusok, újságírók, értelmiségiek kikerekített 80 százaléka. Ha nyomatékosítani akarták a mondandójukat, használják csak, mindazonáltal árbevételi alapon kéne. Így is kirajzolódik belőle, hogy az Orbán-kormány évenként több tízmilliárd forintból érvényesíti túlsúlyát a hazai médiapiacon.