Sokan tűnődnek a vidéki sajtó mélyrepüléséről. Babos Attila a tűnődéstől eljutott a látleletig is, cikke január 10-én jelent meg az általa szerkesztett SzabadPécs.hu digitális felületén. Három negyvenes újságíró sorsán keresztül mutatja be, hogy a különböző világnézetű, de ugyanabban a megyei lapszerkesztőségben összecsiszolódott tollforgatók helyzete miként alakult 2010 óta.

Egyikük a kormánypárti sajtóban kötött ki, és leninfiúzza hajdani kollégáját, aki az ellenzéki polgármester holdudvarába sorolt önkormányzati újságot szerkeszti. A harmadik a kormánypárttól és a nemrégiben megválasztott polgármestertől is független portált működteti. Elemzését elolvastatnám minden újságírónak készülő fiatalemberrel, de most csak egyetlen mozzanatot emelek ki belőle. Ha jól értem, az új polgármestertől interjút kért a kormánypárti portál szerkesztője, a civil várospolitikus pedig írásban kérte a kérdéseket, és írásban ígérte a válaszokat. A helyzetet elemző cikkíró megállapította, hogy „Az interjú személyesen a legjobb.”

Feltételezi azonban, hogy a helyhatósági kampányban súlyos sebeket kapott a polgármester-jelölt, ezért most óvatosságból a személytelen interjú mellett döntött. Egyetértek az idézett mondat szerzőjével, és szerintem is rosszul döntött az új polgármester. Van viszont egy másik példa, mely országossá tágítja a jelenséget. Pikó Andrást szintén civil jelöltként választották polgármesterré Józsefvárosban. Az új önkormányzati lap első száma egyoldalúra sikeredett, és hogy a folytatás elviselhetőbb legyen, létkérdés volt a szerkesztőség számára, hogy a második számban ellenzéki (fideszes) politikussal készített interjú is legyen.

Egy önkormányzati képviselő kötélnek állt, de csak azzal a feltétellel, hogy az előre megfogalmazott kérdésekre írásban válaszol, és ragaszkodik a betű szerinti közléshez. S mert az újságíró nem kérdezhetett vissza, az interjú úgy jelent meg, hogy ahol visszakérdezett volna, ott zárójelben örökítette meg a kíváncsiságát. A személytelenség nem kedvezett a „beszélgetésnek”. A pályakezdő újságírókat le is beszélném az efféle megoldásról. Igen ám, csakhogy az alapos, elmélyült beszélgetésekhez, a személyes találkozásokhoz, vagyis a jó interjúhoz kölcsönös bizalomra volna szükség.

Ez az elmérgesedett helyzetben hiányzik a politika által megalázott, megregulázott, szükséges rossznak tekintett újságírókból, de a nyilvánosságtól ódzkodó közéleti személyiségekből is. Az eredményt olvassuk.