A legutóbbi napokban Orbán megint libernyákozott, Tóth B. és Kéri orbánozott, Gulyás G. színművészetizett, Karácsony parlamentált és Majtényi médiázott. Lefülelt mondatok.

Az előválasztás a választókat aktivizálja, a közbeszédet tematizálja, a jelölteket pedig legitimálja. (Magyar György ügyvéd, Magyarügyvéd.blog, november 1.)

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nem strukturális, hanem személyi vita alakult ki. (Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter, InfoRádió, november 2.)

FertőtleNietzsche kezeit, nem lesz tőle Weöres, Ady-ja tovább a többieknek is, nehogy Bukowski legyen belőle, bár lehet, hogy az egész csak Camus. (Ferenczi Zita szegedi könyvtáros, Délmagyarország, november 2.)

A baromság akkor is baromság, ha a Parlamentben hangzik el. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, ATV, november 3.)

Az SZFE-n és korábban a CEU-n is dilettánsképzés zajlott. (Boros Imre közgazdász, volt tárca nélküli miniszter az 1. Orbán-kormányban, Délmagyarország, november 3.)

Kilépett az MSZP-ből, és a Momentumhoz csatlakozott. (Szilágyi József újságíró László Győző szombathelyi alpolgármesterről, Nyugat.hu, november 3.)

Amit a miniszterelnök bejelentett, az egy lufi. Látszólag nagy, de belül üres. (Tóth Bertalan szocialista pártelnök a járvány elleni intézkedésekről, HírKlikk.hu, november 3.)

A vírus diktálja a tempót. (Steinmetz Ádám Jobbik-politikus, ATV, november 4.)

Miközben egész Európa bezárt, nálunk csak enni nem lehet nyilvánosan. (Rab László újságíró, Újnépszabadság.com, november 4.)

Az alkotmánybíróság mindenhol a jog és a politika határán mozgó intézmény. (Baka András, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, Magyar Narancs, november 5.)

A libernyákok megint mondani fogják, hogy diktatúra. (Orbán Viktor miniszterelnök a rendkívüli jogrend bevezetéséről, Magyar Rádió, november 6.)

Szerintem Orbán egyszerűen be van szarva. (Kéri László politológus, HírKlikk.hu, november 6.)

Egyelőre megmaradt az a rendszer, hogy a helyi televízió, rádió, online média a polgármester hangerősítője. (Majtényi László alkotmányjogász az ellenzéki többségű városok nyilvánosságáról, 168 Óra, november 6.)

Az idősek már voltak fiatalok, a fiatalok viszont még nem voltak idősek. (Békés Itala 93 éves színésznő, Magyar Hang, november 6.)

Ifjúkorában nagyon rossz, később nagyon jó viszonyban volt a hatalommal. (Ágoston Hugó publicista Szőcs Gézáról, Újhét.com, november 6.)

Halála irodalomökológiai katasztrófa. (Orbán János Dénes költő Szőcs Gézáról, Magyar Távirati Iroda, november 6.)

Bárhol éltél, te voltál a szellem kenyerében a kovász. (Böszörményi Zoltán költő Szőcs Gézáról, Magyar Nemzet, november 7.)

Nem túlzás, hogy ennyi éretlen, felnőttnek nehezen nevezhető hülye legyen az országban, és ráadásul mind politikusnak álljon? (Lévai Júlia publicista Facebook.com, november 7.)

Sziklává dermesztették az országot, amely mintha mégis unná már a kőkemény tétlenséget. (Balassa Tamás újságíró, Népszava, november 7.)

Trump magyar segédcsapatait nem pusztán a végeredmény rendíti meg, hanem a megverhetőség érzése. (Tömpe István közgazdász, Újnépszabadság.com, november 8.)

Biden soha nem éreztette velem az országaink súlya közötti hatalmas különbséget. (Kovács László volt külügyminiszter, Facebook.com, november 8.)

Azok a szeretetnyalábok segítettek talpra állni, amik a Kárpát-medencéből érkeztek. (Pataky Attila rockénekes a Covidból való gyógyulásról, Blikk.hu, november 8.)

Azt hittem, hogy pénteken eleget tettem a nekrológírói kötelességnek, amidőn bejegyzést szenteltem a csütörtökön elhunyt Szőcs Gézának. Csakhogy tegnap este nyitva felejtettem a zsebrádiót, és ma, vasárnap hajnalban kettő után néhány perccel arra ébredtem, hogy Horváth Péter megzenésítette a költő és kultúrpolitikus egyik esszéregényét. A szó szoros értelmében zenésítette meg.

A 128 oldalnyi könyvecskét a Szent István Társulat adta ki 2010-ben. A Tasso Marchini és Dsida Jenő, avagy Sorsvázlatok játéka Kolozsvártól Arco di Trentóig című kötet az idő tájt 2280 forintba került, most kétezerért árulja egy online antikvárium. A két világháború közti kolozsvári művészvilág kitűnőségei, egy festő és egy költő köpésnyire laktak egymástól. Bizonyára össze is futottak a főtéri New York kávéház márványasztalánál, nincsenek azonban adatok arról, hogy barátkoztak volna. Fiatalon, harminc körül haltak meg, mégis jelentékeny életművet hagytak maguk után. Az olasz-szerb festő Belgrádból érkezett magyar művésszé válni, a magyar költő pedig Szatmárnémetiből, mindazonáltal ízig-vérig kolozsvárinak érezték magukat. Épp úgy, mint a tulajdonképpen marosvásárhelyi Szőcs Géza.

A Szamos-parti légkört érzékeltette Horváth Péter, a színészből lett író, aki mostanában a Magyar Rádió egyik legjobb rendezője is. Marchini és Dsida vélt vagy valódi találkozásait egészítette ki olyan zenei háttérrel, amely tartalmazta az operettből való Szép város Kolozsvár népszerű dallamát, a szászcsávási cigányzene izgalmas lüktetését és Bartók Béla érett feldolgozásait is. A figyelemre méltó hangjáték után egy darabig nem tudtam elaludni, mert nem is annyira a téma, mint inkább a hangulat érintett érzékenyen. A szüleim Kolozsvárott ismerkedtek meg, és sokat meséltek választott városukról.

Debreceni egyetemistaként sokat jártam a színházába és a kocsmáiba. Ifjú sajtótörténészként pedig átrágtam magam a Korunk című folyóirat évfolyamain, hogy aztán 1991-ben könyvet írhassak a szerkesztőjéről, Gaál Gáborról, aki egyébként Budapestről keveredett Kolozsvárra. Ő nem szerepelt sem az esszéregényben, sem a rádiós változatban, holott tagja volt a kávéházi asztaltársaságnak. Talán azért nem, mert másfél évtizeddel idősebb volt a festőnél és a költőnél. Ez csöppet se zavart, Szőcs Géza ugyanis eltalálta a hangulatot, amelyet így foglalt össze: „Amikor Budapesten dél van, és Bukarestben egy óra, akkor Kolozsvárott 12 óra 38 perc.” (Litera.hu, 2006. április 25.)

Az egyik kollégával néhány évig ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztunk. Jól kijöttünk egymással, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Néha fölhív, és kellemesen csipkelődő modorban kifogásolja a Médianaplóban írottakat. Ezúttal például egy ellentmondásra hívta föl a figyelmet.

Két bejegyzésben is foglalkoztam a digitális sajtó mondattermő képességével. Az egyikben azzal, hogy a hírportálok milyen gondolatokkal vétetik észre magukat, a másikban pedig, hogy mértékadó mondatokkal kecsegtetnek-é a véleményportálok. Szerinte árulkodó, hogy miközben elmarasztaltam a hírportálokat, mert nem marad energiájuk és pénzük a publicisztikákra, az értékítéletem szerint is több „ütős” mondatot tudhatnak a magukénak, mint a mégiscsak gondolatokra kihegyezett véleményportálok. Elismerem, hogy az ellentmondás létezik. Feloldásának érdemes egy harmadik bejegyzést is szentelni.

A hírportál óhatatlanul sok újságírót alkalmaz, máskülönben nem lehet saját hírszolgáltatása. Ehhez sok pénzre van szüksége. Ha bizonytalanná válik az anyagi háttere, előbb-utóbb megszűnik. Ez történt a Független Hírügynökséggel is. Néhány éve FüHü.hu-ként támadt föl a hamvaiból, és 2017 meg 2019 nyara közti terméséből 106-ot válogattam a Lefülelt mondatok című, hetente megjelenő összeállításokba. Ez ötször több, mint például a Forgókínpad.blog 12 és a Zónapörkölt.blog 10 szellemes mondása. E két véleményportált nem is említhettem a Médianapló-bejegyzésekben. Igen ám, csakhogy mindhárom szerkesztőség ugyanannak az újságírónak köszönheti a mértékadó gondolatokat.

A FüHü munkatársai közül Szele Tamás legalább félszáz mondat szerzője. Majd amikor a hírportált működtető cég adós maradt neki a fizetésével, kilépett, és megalapította a Forgókínpadot meg a Zónapörköltet. E két gondolatokból élő véleményportálnak ő a kiadója, hirdetésszervezője, szerkesztője és egyedüli munkatársa. Az egyik legszellemesebb magyar újságíró tehát ötvenvalahány fühüs és 22 máshol megjelent mondattal van jelen a hazai nyilvánosságban. Ez több, mint az anyagilag jól eleresztett és sok munkatársat foglalkoztató hírportál, az Origo hatvan véleménymondatos teljesítménye.

Mellesleg a FüHü többi kiemelhető mondatát Föld S. Péter hozta össze. Ő a másik magányos farkas, aki az anyagi válság után a HírKlikk.hu-hoz igazolt. Jelentékeny szerepe van abban, hogy a szintén Templom Egere-frakcióhoz sorolható véleményportál 66 ütős mondattal került nálam a figyelemre méltó gondolatok listájára.         

A koronavírus-járvány áldozata lett, elsőként a költők közül. A rendszerváltás óta sok alkalmi tisztséget vállalt, főmunkatársként azonban kitartott közös barátunk, Böszörményi Zoltán aradi folyóirata mellett. Az Irodalmi Jelen augusztusi számában látott napvilágot posztmodern, jókora vendégszöveget tartalmazó és dús képzeletről árulkodó írása arról, amely végül is elvette az életét. Amiből idézett, 1997-ben jelent meg magyarul A sötétség szeme címmel.

Szerzője, Dean R. Koontz azt írta meg, hogy Vuhan-400 elnevezéssel a kínai hadsereg egy biológiai fegyvert hozott létre, melynek dokumentációját az Egyesült Államokba vitte a laboratórium egyik munkatársa. Amerikában is kitenyésztették a vírust, hogy kipuhatolják a gyengéit, ám egy laboratóriumi munkatárs felelőtlensége következtében rászabadult az emberiségre. A sci-fihez Szőcs Géza néhány mondatot fűzött, miszerint az Egyesült Államokban letartóztattak egy Lieber nevű professzort, aki havi 50 ezer dollárért (15 millió forintért) biológiai fegyvert gyártott a kínaiaknak. Összeesküvési elmélet irodalmi köntösbe öltöztetve? A történetben egyelőre majd’ minden bizonytalan, azon kívül, hogy Szőcs Géza augusztusban szinte megjövendölte tegnap bekövetkezett halálát.

Államtitkárként nem föltétlenül a kormányt akarta képviselni a kultúrában, inkább a kultúrát a kormányban. Ez nem sikerülhetett neki. Értékválasztására jellemző, hogy tiltakozott a Parlament melletti József Attila-szobor elmozdítása, majd a Népszabadság megszüntetése ellen. Költői életművét a saját szavai alapján pedig úgy foglalnám össze, hogy a verseit nem értették a politikai barátai, akik viszont értették, nem voltak a politikai barátai. Készülő prózai kötetéből az Irodalmi Jelen sok részletet közölt Naplójegyzetek címmel. Indázó mondatok kipontozásokkal, amelyek helyett talán a teljes szöveget is olvashatjuk majd, ha megjelenik a könyv, amelyben miniszterelnöki főtanácsadás közben szerzett benyomásait fogalmazta meg az ország első emberéről.

Nem állítom, hogy ő ismerte legjobban Orbán Viktort. Azt sem, hogy a kormányfő legalább annyira bizalmába fogadta, mint ő Orbánt. Az viszont nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök környezetében neki volt a legbővebb szókincse, ő képes leginkább kifejteni a gondolatait történelmünk egyik legvitatottabb személyiségéről. Lehetséges, hogy a posztumusz kötet koronázza meg a koronavírus járványban elpusztult író terjedelmes és szerteágazó életművét?         

Tíz mondat Szőcs Gézától

Magyarországon nem szövegeket közölnek, hanem szerzőket. (Heti Válasz, 2004. június 17.)

/Orbán Viktorról/ Szívesebben függök egy embertől, mint soktól. (Magyar Narancs, 2010. augusztus 5.)

Ott van botrány, ahol valakinek szégyellnie kell magát. (Magyar Nemzet Online, 2012. október 15.)

Ha nyilvánosan megszólaltam, bürokrata énemmel szemben a szabadon gondolkodó énemnek adtam hangot. (Index.hu, 2012. június 13.)

/Orbán Viktorról/ Nem fogadja meg minden tanácsomat, de ha mindet megfogadná, akkor lényegében én hoznám a döntéseket. (Népszabadság, 2014. február 24.)

Mi vagyunk a legnyugatibb ázsiai és a legkeletibb európai nemzet. (Népszabadság, 2014. február 24.)

Legutoljára a politikus tudja meg, hogy mi következik. (Magyar Rádió, 2015. február 4.)

Akik értették és szerették a verseimet, nem fogadták el, hogy mások a politikai barátaim. Akik pedig közelebb álltak a politikai világképemhez, a verseimet nem annyira kedvelték. (Magyar Nemzet, 2015. március 16.)

Orbán olyan Kasszandra, akinek akkor sem hisznek, miután kiderült, hogy igaza lett. (Irodalmi Jelen, 2017/október.)

Az urizálás nemcsak nem elegáns, hanem politikailag is káros. (24.hu, 2018. július 17.)

A Magyar Távirati Iroda szerint a közszolgálati médiumokat működtető MTVA 2021-ben költségvetési bevétel címén 110 milliárd forintra számíthat. Ebből a közszolgálati hozzájárulás 97 milliárd forint lesz.

Medgyessy Péter miniszterelnök annak idején 70 milliárdra becsülte a közszolgálati médiumokra szánt pénzt. Figyelembe véve az inflációt, e 2002-es összeg körülbelül megfelel az MTVA jövő évi támogatásának. Vannak persze állami cégek, például a Szerencsejáték vagy a Magyar Villamos Művek, amelyek hirdetnek az M12345-ben, a Dunában és a Magyar Rádióban is. Ez azonban benne van a 7,8 milliárdra tervezett kereskedelmi bevételben. Mindehhez jön még a Rogán Antal vezette propaganda minisztérium 50 milliárdos kommunikációs kerete, ebből is jut majd a közszolgálati médiumoknak.

Zsebünkhöz mérve fölfoghatatlan, hogy mennyi ezermillió, azaz egymilliárd forint. De ha abból indulunk ki, hogy Szijjártó Péter fürkészői és portyázói 300 milliárdért vettek 18 ezer lélegeztetőgépet, talán érzékelhető a közpénzből működtetett médiumok jelentősége. Például abból, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a gazdasági háttér-emberével, Simicska Lajossal való összeveszése után néhány héttel így fogalmazott: „Van egy zavar. Nem az erőben, hanem a tájékozódásban. Ennek az az oka, hogy elvesztettük a médiánkat.” (Echo TV, 2015. május 1.) S mert Simicska magával vitte a gondjaira bízott magánmédiumok terjedelmes hányadát, a kormány kezében maradt közszolgálati médiumok óhatatlanul felértékelődtek.

Az ellenzéki pártok képviselőit a G-nap előtt se nagyon hívták meg a közszolgálati műsorokba, a 2015. február 6-i kenyértörés óta azonban mintha nem is létezne számukra az Alaptörvény szerint kiegyensúlyozott tájékoztatásra köteles médiumok invitálása. Nincsenek illúzióim. Amikor a másik politikai oldal volt hatalmon, szintén fontosnak tartotta, hogy az ő emberei legyenek a közszolgálati műsorok élén. Ám vigyázott arra, hogy a kiegyensúlyozottság látszata megmaradjon. Nos, a G-nap után a látszat maradéka is megszűnt. Orbán Viktor bizalmi emberei fölvásárolták az országos terjesztésű sajtó jelentős részét, és az ellenzéktelenített rádiók-tévék segítségével beszűkültek a tájékozódás lehetőségei.

Nem vonom kétségbe, hogy a sokrétű tájékozódásnak maradt néhány csatornája, ehhez azonban szellemi igényre, megfelelő jövedelemre és digitális szemléletre van szükség. Nem vagyunk kevesen, nagyjából az ország egyharmada.             

Tegnap a hírportálok véleményformáló tevékenységéről tűnődtem. A digitális sajtóból ugyanis azt a szerkesztőséget tartjuk tiszteletben, annak van respektje, mely két lábon áll. Sok újságíró buzgólkodik a hírrovatban, mindazonáltal nem árt, ha akad néhány publicista is, aki értelmezi a kollégái gyártotta híreket. Igen ám, de a legtöbb hírportál oly sok energiát fordít a hírekre, hogy nem marad ereje, talán kedve sem a saját véleményre. Vajon ellenkező alapállásban mi a helyzet? Erre utal e bejegyzés címe.

Készítettem egy összeállítást a véleményportálok mondattermő képességéről. Hétről hétre válogatom a releváns (fontos, lényeges, szellemes) mondatokat, és íme, a fél évtizedre visszanyúló eredmény. HírKlikk.hu: 66 ütős gondolat, Azonnali.hu: 58, Mérce.hu: 47, Válaszonline.hu: 42, Bekiáltás.blog: 26, Újnépszabadság.com: 25, 888.hu: 20, Mozgástér.blog: 19, Nyugat.hu: 16, Látószög.blog: 15. A tízes listán akad csekély létszámú és egyszemélyes szerkesztőség is. Jellemző rájuk, hogy miközben szerepet játszanak a véleményformálásban, nincs pénzük, vagy van, de nem áldoznak a hírgyártásra. Jobboldaliként leginkább az állami Magyar Távirati Iroda híreit értelmezik, a kormányzat tevékenységét firtató szerkesztőségként pedig a viszonylag független hírportálok híreit dolgozzák fel, gyakran a hírportálok helyett.

Kevésbé foglalkoztat, vajon a G. Fodor Gábor egyetemi tanítványaiból összeállt 888, a Schmidt Máriához tartozó Látószög vagy a belőle kivált Lánczi Tamás-féle Mozgástér miért hagyatkozik a Magyar Távirati Irodára, miért nem növesztette meg a respekthez szükséges hírlábat. Annál inkább foglalkoztat, vajon a tavaly október 13-i önkormányzati választás után megfogalmazott javaslat, miszerint a Szabad Városok Szövetsége összeadott pénzeiből kéne megalapítani az ellen MTI-t, miért talált süket fülekre az ellenzéki pártoknál.

Megértem persze a Mérce vagy az Újnépszabadság anyagi nehézségeit. Azt is, hogy a magukat baloldalinak valló pártokat zavarja a Mérce fiatalos hetykesége, a régi baloldalt is fürkésző újbaloldalisága vagy az Újnépszabadság sokféle álláspontot összefogó utánközlése. Azt is látom, hogy az ellenzéki pártok sem dúskálnak a pénzben, és amijük van, abból szívesebben támogatják a saját honlapjukat (digitális faliújságjukat). Mégis respektálnám, ha a Templom Egere-frakcióba sorolható véleményportálok hírrovat híján a közös ellenzéki hírügynökség közleményeit értelmezhetnék. 

„Nyolc hete dolgozik az új stáb a bombatölcsér helyén” - írta tegnap közösségi üzenőfalára Szombathy Pál. Az új Index szerkesztése közben szerzett tapasztalatait foglalta össze. A múlt heti olvasottság napi átlagát 831 ezer látogatóban rögzítette, a telefonos alkalmazással együtt 900 ezerben. Ez elmarad a régi Index tavaszi, „vírusos” egymillió fölötti átlagától, de több a nyári „bombatölcsér” mélypontjánál. Egy-egy ilyen bejelentés után persze azonnal megindul a számháború. Ebből kivonnám magam, mert más foglalkoztat.

Az Index és sajtópiaci versenytársai okkal nevezik magukat hírportálnak. Részben ezzel magyarázható a régi Index válsága is. A mintegy százfőnyi szerkesztőségben háromműszaknyi újságíró váltotta egymást a hírgyártásban, ezt azonban nehéz volt kigazdálkodni, mert a hírekért a magyar netezők nem fizetnek. Megnéztem a mértékadó hírportálok impresszumát, és háromnál találtam adatokat a tekintéllyel kecsegtető hírszerkesztőségről. Az első szám a munkatársak összességét jelenti, a / utáni pedig a hírújságírókét. Origo.hu: 83/30, 24.hu: 70/21, új Index.hu: 62/17. Ilyen bontást nem találtam a többinél, például a Telex.hu (a lebombázott Indexből kiváltak csapata) 63 munkatársat alkalmaz, a hvg.hu 50-et, a 444.hu pedig 38-at.

Igen ám, de egy magára adó márkának nemcsak saját hírekre van szüksége, hanem saját véleményekre is. A régi Index sebezhető pontja az volt, hogy alig maradt energiája a véleményekre, ám hogy ez az aránytalanság ne derüljön ki, a hiányzó álláspontokat a vele szövevényes gazdasági viszonyban álló Blog.hu-tól kölcsönözte. (Ráadásul a bloggerek véleményei pénzbe se kerültek.) Az új Indexnél egyelőre nem zavar az efféle „munkamegosztás”, mert nyolc hét után még csak ott tart, hogy kevesebb hírújságíróval is megszilárdíthassa helyét a hírportálok mezőnyében. Előbb-utóbb eljut a felismerésig, hogy saját publicisztikára is szüksége lesz.

Kóstolónak egy emésztésre alkalmas számsor a legutóbbi fél évtized mondatterméséből. Amennyire ugyanis a saját hírek megbízhatóvá tesznek egy márkát, a saját véleményekből való ütős (szellemes, korjellemző) mondatok elgondolkoztatják az olvasókat. 2016 elejétől 2020 október végéig a következő sorrend alakult ki. Hvg.hu: 295 releváns (fontos, lényeges) mondat, 24.hu: 222, Index.hu:176, 444.hu:70, Origo.hu: 62. Íme, a kérlelhetetlen számok, amelyekről már nem nekem kéne eltűnődni, hanem a véleményformáló hírportálokat szerkesztőknek.       

Öt évtized alatt rengeteg újságírót ismertem meg, a sporttal foglalkozók azonban nem tartoztak közéjük. Csupán annyit tudok Bernau Péterről, hogy a Népszava sportrovatát szerkeszti, és ma érdekes cikkel vétette észre magát. Közhelyparádéra hívta föl a figyelmet. Arra, hogy a fociedzők, focisták, focistából lett hírmagyarázók és felszínes műsorvezetők előre gyártott kifejezésekkel próbálják kiszúrni a szemünket. Jegyzete látlelet a labdarúgás hazai állapotáról. Jó, hogy megírta, mégis lehetett volna visszafogottabb is. Miközben a fociról véleményt formálók szemében meglátta a szálkát, a sajátjában nem vette észre a gerendát.

Néhány napja olvastam a Népszavában egy cikket arról, hogy útilaput kötöttek a felcsúti fociakadémiát irányító főigazgató (a miniszterelnök volt személyi edzője) talpára. A szerző, Vincze Attila kitért a körülményekre is, és azt fejtegette, hogy „Minimum 60, egyes számítások szerint már 80-85 milliárd landolt ebben a néhány utcás Fejér megyei faluban, amelynek leghíresebb szülötte Orbán Viktor.” Az október 28-án megjelent cikk tévedését nem akartam szóvá tenni, mert október 8-án már hasonló ügyben marasztaltam el a szerkesztőséget, és nem életcélom havonta kétszer megírni, hogy a Népszavában nem tudják, hol született a miniszterelnök.

De a mai számban közölt és tartalmában hiteles jegyzet után mégiscsak érdemes szóba hozni, hogy a miniszterelnök számomra ismeretlen okból falut választott magának, és minden földi jóval ellátja. Ebből Bernau Péter valószínűleg azt a következtetést vonta le, hogy aki ennyire nyomja a pénzt az 1812 lakosú településbe, az csak a szülőfaluját áraszthatja el a kegyeivel. Mással aligha magyarázható, hogy leadta kollégája leleplezőnek szánt, de korántsem hibátlan cikkét.  

Ha már a Népszava ily gyakran foglalkozik azzal a fránya Felcsúttal, érdemes volna olvasni Orbán Viktor megnyilvánulásait. Ő soha nem mondta vagy írta, hogy Felcsúton látta meg a napvilágot. Alcsútinak vallja magát, a lexikoncikkek alapján pedig a székesfehérvári kórházban született. A kettő egyébként nem zárja ki egymást, ha annak idején az édesanyját Alcsútdobozról szállították a megyeszékhely kórházába. Eme összefüggést azonban pontosítani kéne, talán épp a sportrovatban, ha már rendszeresen tollhegyre tűzi a miniszterelnök költséges hobbiját. Nem állítom, hogy az anyakönyvi kivonat megszerzése befolyásolná a nemzet sorsát, az egyetlen ellenzéki napilap hitelességét azonban növelné.             

A legutóbbi napokban Orbán rendszerezett, Palkovics balhézott, Fürjes vírusozott, Karácsony hatalmazott, Jakab krumplizott, Csillag pedig szocizott. Lefülelt mondatok.

Orbán már több mint 30 éve koronavírusos. (Szabó Imre közíró, Facebook.com, október 26.)

Krumplikirályságban élünk. (Szilágyi György Jobbik-politikus, ATV, október 26.)

A miniszterelnök egy zsák krumplival szúrja ki a magyarok szemét. (Jakab Péter Jobbik-politikus, ATV, október 27.)

Ez a rendszer hazafiasabb, nemzetibb lett, de a krumpli ugyanaz. (Mikus Anikó közíró, Facebook.com, október 27.)

Nem szeretnék úgy miniszterelnök lenni, hogy egy korrupt kormányt kellene irányítanom. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Index.hu, október 27.)

A világ azoké, akik teleszülik. (Kövér László Fidesz-politikus, Szabolcs Online, október 27.)

Azé lesz a világ, aki teleszűri. (Somogyi Zoltán szociológus a tesztelésről, Facebook.com, október 28.)

Nem szeretem a hatalmat annyira, hogy még többet akarjak. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, Népszava, október 28.)

A tervezett koalíciót a résztvevők gyengesége fogja össze. (Buják Attila újságíró az ellenzéki pártokról, 168 Óra, október 28.)

A balliberális kultúra régen viszonylag tartalmas volt, de ma már állateledelnek se jó. (Szakács Árpád publicista, PestiSrácok.hu, október 29.)

Megszoktam már, hogy én viszem el a balhét a kormányban. (Palkovics László innovációs miniszter, Mandiner, október 29.)

A tartalék pénzeimet lábtörésre tettem félre, nem világjárványra. (Mészáros Máté színész, Magyar Narancs, október 29.)

Olcsó sajtómunkásnak híg a leve. (Pór Vilmos újságíró, Facebook.com, október 29.)

Vesztünkbe rohannak. (Révbíró Tamás műfordító a hatalmon lévőkről, Facebook.com, október 30.)

Mindenki a saját rendszerében bízik. Én is így vagyok ezzel. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, október 30.)

Pozsonyban és Prágában nincs hurok a kultúra nyakán. (Szabó G. László pozsonyi újságíró, Klubrádió, október 30.)

Én nem politikus vagyok, nem hazudhatok. (Bán János színész, Magyar Hang, október 30.)

Rossz szerzők is sokat olvasnak. (Spiró György író, Könyvterasz.hu, október 30.)

Ez most nem valami jó ország. (Márton András színész, (HírKlikk.hu, október 31.)

A csekket nem tudjuk benyújtani a vírusnak. Csak közös teherviseléssel lehet kigazdálkodni. (Fürjes Balázs Budapest fejlesztéséért felelős államtitkár, Magyar Nemzet, október 31.)

Miféle szabadság az, amikor mi, polgárok a nemzeti szocialisták és a nemzetietlen szocialisták közül választhatunk? (Csillag István volt SZDSZ-politikus, Népszava, október 31.)

Tegnap és ma százezrek látogattak, látogatnak a budapesti temetőkbe. Többnyire idősebbek, a koronavírus veszélyeztette korosztályokból. E fertőzési gócpontok nem érinthetnek, nincsenek ugyanis rokonaim a fővárosi sírkertekben.

Akik föld alatt nyugosznak, egy partiumi faluban élték le az életüket. Utoljára vagy tíz éve kerestem fel őket, kiderült azonban, hogy a református egyházközség felszámolta a temetőt. Már csak egymásra dobált fejfákat találtam. Ezt akkor felpanaszoltam egy bejegyzésben, és egy álneves kommentelő leszúrt, mondván: miért jár a szám, miért nem intézkedtem. Nem vitatkoztam vele, de azért gondolatban a halottak napján most is az őseim sírjánál vagyok.

A dédszüleimet még ismerhettem. A nagyszüleim közül a nagyapámat nem ismertem, mert korán halt meg. A nagyanyámra pedig nem emlékszem, mert csecsemőkoromban látogatott meg bennünket, és csak addig maradt, amíg a sebe begyógyult. Embercsempész hozta át a zöldhatáron, akinek mindkét oldalon voltak földjei. Leszedte a kukoricát, és a szekéren alatta üreget alakított ki. Egy román határőr szuronnyal végigdöfködte a halmot, így találta el nagyanyám combját.

A temetőben volt egy félóra, midőn apámat magára hagytam, hadd beszélgessen a szüleivel. Nézegettem a fejfákat, és azt vettem észre, hogy a férfiaknál vagy tucatnyi magyar vezetéknév ismétlődik, és a feleségek lánykori neve németesnek hat. Apám elmesélte, hogy a református papnak feltűnt: sok a debil gyerek a rokonházasságok következtében. Azzal tisztában volt, hogy a folyó másik oldalán lévő magyar falu túlnyomórészt katolikus lakosságával az itteni református magyarok nem keverednek, ezért ősztől tavasz végéig nem havonta rendezte meg a bálokat, hanem hétvégenként. Arra számított, hogy a szomszédos sváb faluból a lutheránus gazdák átküldik a lányaikat. Birtokukat az elsőszülött fiúk örökölték, a lányok pedig stafírungot kaptak, ha magyar legényhez mentek feleségül.

A tiszteletes úr számítása bevált, a falunkban elszaporodtak az értelmileg ép gyerekek. Ahogy telt az idő, a folyó két partján elterülő magyar falvak között csökkent a vallási feszültségből fakadó idegenkedés. S mert a román kormányzat közigazgatásilag a túlsó településhez kapcsolta a miénket, a református sírkert jelentősége is csökkent. Nagyanyám húgát, Zsuzsa nénit már a túlparti ökumenikusban temettük el, mert a férje, Gyuri bácsi odaáti katolikus volt. Mostanra már csak az ő fejfájuk maradt meg a határon túli rokonságból.