Azt hittem, hogy pénteken eleget tettem a nekrológírói kötelességnek, amidőn bejegyzést szenteltem a csütörtökön elhunyt Szőcs Gézának. Csakhogy tegnap este nyitva felejtettem a zsebrádiót, és ma, vasárnap hajnalban kettő után néhány perccel arra ébredtem, hogy Horváth Péter megzenésítette a költő és kultúrpolitikus egyik esszéregényét. A szó szoros értelmében zenésítette meg.

A 128 oldalnyi könyvecskét a Szent István Társulat adta ki 2010-ben. A Tasso Marchini és Dsida Jenő, avagy Sorsvázlatok játéka Kolozsvártól Arco di Trentóig című kötet az idő tájt 2280 forintba került, most kétezerért árulja egy online antikvárium. A két világháború közti kolozsvári művészvilág kitűnőségei, egy festő és egy költő köpésnyire laktak egymástól. Bizonyára össze is futottak a főtéri New York kávéház márványasztalánál, nincsenek azonban adatok arról, hogy barátkoztak volna. Fiatalon, harminc körül haltak meg, mégis jelentékeny életművet hagytak maguk után. Az olasz-szerb festő Belgrádból érkezett magyar művésszé válni, a magyar költő pedig Szatmárnémetiből, mindazonáltal ízig-vérig kolozsvárinak érezték magukat. Épp úgy, mint a tulajdonképpen marosvásárhelyi Szőcs Géza.

A Szamos-parti légkört érzékeltette Horváth Péter, a színészből lett író, aki mostanában a Magyar Rádió egyik legjobb rendezője is. Marchini és Dsida vélt vagy valódi találkozásait egészítette ki olyan zenei háttérrel, amely tartalmazta az operettből való Szép város Kolozsvár népszerű dallamát, a szászcsávási cigányzene izgalmas lüktetését és Bartók Béla érett feldolgozásait is. A figyelemre méltó hangjáték után egy darabig nem tudtam elaludni, mert nem is annyira a téma, mint inkább a hangulat érintett érzékenyen. A szüleim Kolozsvárott ismerkedtek meg, és sokat meséltek választott városukról.

Debreceni egyetemistaként sokat jártam a színházába és a kocsmáiba. Ifjú sajtótörténészként pedig átrágtam magam a Korunk című folyóirat évfolyamain, hogy aztán 1991-ben könyvet írhassak a szerkesztőjéről, Gaál Gáborról, aki egyébként Budapestről keveredett Kolozsvárra. Ő nem szerepelt sem az esszéregényben, sem a rádiós változatban, holott tagja volt a kávéházi asztaltársaságnak. Talán azért nem, mert másfél évtizeddel idősebb volt a festőnél és a költőnél. Ez csöppet se zavart, Szőcs Géza ugyanis eltalálta a hangulatot, amelyet így foglalt össze: „Amikor Budapesten dél van, és Bukarestben egy óra, akkor Kolozsvárott 12 óra 38 perc.” (Litera.hu, 2006. április 25.)