A magyar női kézilabda pillanatnyilag legnagyobb tehetségéről először két és fél éve tűnődtem. Elgondolkoztatott a kommunikációra való képtelensége.

Azt vettem észre, hogy amikor a magyar válogatott dán szövetségi kapitánya, Kim Rasmussen időt kért, akkor a magyar másodedző Háfra Noémi fülébe súgva fordította az angol szavakat. Az akkoriban érettségizett lány a Pest környéki Maglódon végzett egy testnevelésre szakosodott középiskolában, és főiskolára, sportmenedzsernek készült. Egy interjúban pedig ezt fejtegette 2018 tavaszán: „Esetleg külföldi igazoláson is kell törnöm a fejem.” Az ellentmondást úgy foglaltam össze a Médianapló-bejegyzésben, hogy van egy kimagasló tehetségünk, aki külföldi csapatba készül, de nem érti, hogy mit mond neki a külföldről érkezett szövetségi kapitány.

Azóta annyit változott a helyzet, hogy a pályakezdő Háfra igazolta a várakozásokat, és Európa-szerte elismert játékossá fejlődött. Ráadásul eddig nem is volt szüksége a nemzetközi érintkezés nyelvére. Edzője az FTC-ben, Elek Gábor olyannyira magyarul szólt a játékosokhoz, hogy még a külföldiek is - a spanyol Nerea Pena meg a holland Danick Snelder - megtanultak magyarul. Az már a sorsuk iróniája, hogy nemrégiben mindketten eligazoltak a Fradiból. Először Siófokra a nagy pénz reményében, majd miután csalatkoztak, már nem is a magyar bajnokságban markolják a labdát. Háfra szenzációsnak ígérkező eligazolása tegnap vált hivatalosan is hírré. Marad itthon, de ősztől a Győr játékosa lesz.

A szakemberek szerint a nősportolóknál az érzelmi szempontokat is figyelembe kell venni. Ha nem érzik jól magukat egy csapatban, nehéz tartóztatni őket. Kívülállóként nem ismerhetem Háfra Noémi érveit, de az érzelmi mellett aligha hiányzik az anyagi szempont. A világ legjobbnak vélt játékosa, a román Negrau havi 20 ezer eurót (magyar pénzben 7 millió 200 ezer forintot) kért bukaresti csapatától. Csak azért nem kapta meg, mert időközben súlyosan megsérült, és be kellett érnie 15 ezerrel (5 millió 400 ezer forinttal). Aligha tévedek nagyot, ha a mi Noéminkat az Audi-autókat gyártó céggel kötött győri szerződésében 10 és 15 ezer euró (havi 3,6 és 5,4 millió forint) közé taksálom.

Ez 22 évesen nem is rossz jövedelem, bár a helyzete korántsem irigylésre méltó. Olyan csapatba készül, ahol magyar játékos csak mutatóba akad, a magyar edző, Danyi Gábor pedig szörnyű angol kiejtéssel irányítja a világ minden részéből összevásárolt játékosokat.        

A hagyományos (papír alapú) sajtóban éltem meg az átállást a fehér alapról és fekete betűkről a színes újságra. A digitális sajtó menedzserei és szerkesztői azonban, akik átvették a stafétabotot, és örökölték tőlünk a színeket is, mintha elfelejtették volna mindazt, amit lassacskán megtanultunk.

Orvosprofesszor barátom azt mondta, hogy a kórház „Elől templom, hátul üzlet.” S mert szellemes és pontos gondolatát bevenném a szállóige-gyűjteménybe, azt firtattam, most ötlött-e föl benne, vagy nyoma van valahol. Messengeren küldte a lelőhelyet, egy egészségügyi portált. S lám, a cím fölött kis téglalap, amely a megjelenés dátumát tartalmazza: a számozott hónap és nap olvashatatlan. A szürke alapon elmosódnak a fehér számok, a skálán ugyanis túl közel van egymáshoz a két szín. Egy utánközlő portál azzal nyert nálam, hogy fehér alapon adja közre a szürkénél árnyalatnyival sötétebb betűket. A szerkesztő régi bútordarab a szakmában. Fekete-fehér napilapból került át színes hetilaphoz, és a kilencvenes évek elején élte meg az átállás nehézségeit.

A digitális sajtóból elszomorító kép bontakozik ki. A rokonszenves szemléletű Mércében olvashatatlan a szerzők neve, holott az egyébként olvasható betűkkel közölt írások tehetséges tollforgatókra engednek következtetni. Szívesen jegyezném meg a nevüket. Ami pedig az úgynevezett KESMA-sajtót illeti, a megyei lapok online kiadásában esetleges a színek összehangolása. Alapszabály, hogy a szerző neve a bal felső sarokban található, de mert a cikkeket jól elkészített fényképek ajánlják a figyelmünkbe, az alányomott háttértől függ, vajon olvasható-e a szerzők neve. Ha élénk színnel halványkék égen jelenik meg, akkor látszik, máskülönben nem.

Lehet persze azt mondani, hogy ez legyen a kormányzatilag egyenirányított KESMA-lapok legnagyobb gondja. Lehet azt is mondani, hogy azért olvassák kevesen a Médianapló efféle bejegyzéseit, mert e sorok írója nem a médiapolitikai lényeggel foglalkozik. Igen ám, csakhogy a színeknek van tudományuk. A mostanában oly sokat emlegetett Színház- és Filmművészeti Egyetemen operatőrök, díszlet- és jelmeztervezők tanulják, hogyan kell egymáshoz illeszteni azokat a fránya színeket. A digitális sajtóban olykor nem ártana közülük választani a színfelelőst. Vagy ha a menedzserek és szerkesztők tartanak a csillapíthatatlan fantáziájú művészlelkektől, legalább olyan rendszergazdákat kéne alkalmazni, akik kapiskálják a színskála törvényszerűségeit.     

A legutóbbi napokban Orbán magasztalt, Kálmán Olga orbánozott, Lendvai krumplizott, Koncz Zsuzsa trumpozott, Szikora járványozott, Kóbor pedig omegázott. Lefülelt mondatok.

Békeidő van, akkor is, ha háborús a helyzet. (Nagy Bandó András humorista, Facebook.com, november 9.)

Itt csak egy karámon belül lehet szaladgálni. (Z. Kárpát Dániel Jobbik-politikus, ATV, november 9.)

A diplomácia végre kivonul a Twitterről. (Szele Tamás újságíró Trumpról, Forgókínpad.blog, november 9.)

Joe Biden máris elnökként viselkedik, Donald Trump pedig továbbra sem. (Horváth Gábor újságíró, Népszava, november 10.)

Ez a világjárvány Isten büntetése. (Szikora Róbert zenész, Bors Online, november 10.)

Az egészségügyi dolgozó senkire sem számíthat, csak saját magára. (Sándor Mária ápolónő, ATV, november 11.)

Ami történik, az a magyar színházi szakma bizonyos emberek sértettségéből fakadó lerohanása. (Alföldi Róbert rendező, 24.hu, november 11.)

Elszabadult hajóágyúként szántotta fel Amerikát. (Koncz Zsuzsa énekesnő Trumpról, 168 Óra, november 11.)

Krumplin vett kétharmad. (Fábián András újságíró, Újnépszabadság.com, november 11.)

Mi lesz, ha 2022-ben rossz lesz a krumplitermés? (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, november 11.)

Eszembe jut, amikor közelről üvöltözünk egymással a színpadon, hogy ez most veszélyes. (Kern András színész, Magyar Narancs, november 12.)

Ebben a helyzetben jobban kormányoznánk. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, ATV, november 12.)

Az elnök úr több mint futballvezető. (Pintér Attila, a mezőkövesdi focicsapat újdonsült edzője Tállai András államtitkárról, Nemzetisport.hu, november 12.)

Felborítottunk egy diktatúrát, de nem tudtunk felépíteni egy szabadságot. (Demény Péter költő, Szombat Online, november 13.)

A járvány során mindenkinek a jelleme megmutatkozott. (Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter, Hajdú Online, november 13.)

Orbán Viktor szeretett volna jó miniszterelnök lenni. Nem lett az, és most már nem is lesz az. (Kálmán Olga DK-politikus, ATV, november 13.)

Több ötlete volt, mint ahányat elbírt a politika. (Orbán Viktor miniszterelnök Szőcs Géza költőről a piliscsabai temetőben, M5, november 14.)

Kiapadhatatlan ötletei egyre inkább süket fülekre találtak. (Hamvay Péter újságíró Szőcs Gézáról, hvg.hu, november 14.)

Az Omegát végleg megölte a koronavírus. (Kóbor János rockénekes, Ripost.hu, november 14.)

A vészcsengő szóljon inkább, mint a lélekharang. (Szepesi András egészségügyi menedzser, Weborvos, november 14.)

Nálunk az alaptörvény Istennel kezdődik. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet, november 14.)

A rendszerváltás óta úgy alakult a közjogi rendszerünk, hogy a miniszterelnök lett a nyilvánosság első számú kedvezményezettje. Figyelünk rá, kóstolgatjuk, értelmezzük, ismételgetjük a jó mondatait és az elszólásait. Eddigi hét kormányfőnk élt a kínálkozó lehetőségekkel, elvégre apparátusuk volt arra - például beszédíróik -, hogy észre is vétessék magukat. Közöttük Orbán Viktor a csúcstartó 45 ütős, korjellemző mondattal. Ebben nemcsak az játszik közre, hogy van érzéke a nyilvános szerepléshez. Az is, hogy a negyedik választási ciklusban irányítja az országot. Tegnap, a piliscsabai temetőben újabbal gyarapította a szállóigék tárházát.

Ezt találta mondani néhány napja elhunyt kulturális főtanácsadójáról, Szőcs Géza költőről: „Több ötlete volt, mint ahányat a politika elbírt.” (M5, 2020. november 14.) Ebből a dicséretet hallottam ki, meg persze a szomorúságot is egy hozzá közel álló ember elvesztése miatt. Mindazonáltal nem tagadta meg politikusi önmagát, az idézett mondatra épített föl egy figyelemre méltó eszmefuttatást. Abból indult ki, hogy a határtalan képzeletű, valóság által kevésbé korlátozott tanácsadók óhatatlanul előbb járnak, mint a gyakorlatias politikusok, akik kénytelen-kelletlen mérlegelik a lehetőségeket. Aztán előállt a farbával.  

Szerinte Szőcs Géza már 2010 előtt szorgalmazta, hogy a keresztény nemzeti alkotmányra (alaptörvényre) kellene építeni a kormányzást. Amikor a kétharmados körülmények lehetővé tették, ezt végre sikerült is megvalósítani. 2014 előtt pedig azt pendítette meg a határon túlról, Kolozsvárról érkezett költő, hogy fogy a magyar, és lám, megelőlegezte a második kétharmados kormányzati ciklus családpolitikáját. 2018 előtt már inkább az innováció jelentőségét hangsúlyozta, a harmadik kétharmadban el is vállalta a magyar találmányok útját világszerte egyengető Valor Hungariae Részvénytársaság elnökségét. Kár, hogy nem érhette meg a folyamat kiteljesedését.

Miközben hallgattam a miniszterelnök személyes érintettségtől áthatott és politikailag is végiggondolt beszédét, a tőle balra lévő ravatalra figyeltem. Nem lepődtem volna meg, ha kormány tevékenységét fürkésző sajtót is olvasó Szőcs Géza kiszól a koporsóból, és idézi Hamvay Péter kulturális újságíró véleményét az ő tanácsadói munkájáról: „Kiapadhatatlan ötletei egyre inkább süket fülekre találtak.” (hvg.hu, 2020. november 14.)

A nyilvánosság fórumait bejárta a videó-felvétel, amelyen a miniszterelnök beszélgetett a Covid-fertőzéssel küszködő külügyminiszterével. Orbán Viktor gyógyulást kívánt a meggyötörtnek látszó Szijjártó Péternek, és a Nobel-díjas francia író, Albert Camus A pestis című regényét ajánlotta olvasásra. Vagy inkább tanulmányozásra? Erről vita alakult ki a digitális térben.

A múlt században a Franciaországhoz tartozó algériai Oranban nem volt járvány. A gyermekkorát ott töltő író 1947-ben mégis azért képzelt pestist beléje, mert tudta, hogy egy kereskedőváros nyitott, ki-be jönnek-mennek az emberek, és terjeszthetik a kórt. Szépirodalmi eszközökkel modellezte ama helyzetet, amidőn egy orvos és egy újságíró révén bemutathatja, miként hazudja le az égről a csillagokat a helyi és központi kormányzat, hogy kisebbítse a bajt. Ha a magyar miniszterelnök ennek ismeretében ajánlotta betegeskedő beosztottjának a regényt, akkor két eset lehetséges. Vagy azért, hogy a másodállásban külgazdasági miniszter még keményebben vesse magát a vakcináért zajló küzdelembe. Vagy pedig azért, hogy finomítson az érdes kommunikációján.

Mindketten otthonosan mozognak a nemzetközi érintkezés nyelvében, ezért Orbán akár egy angol témájú könyvet is ajánlhatott volna fiatalabb pályatársának. Daniel Defoe A londoni pestis című szociográfiáját, amely 1722-ben jelent meg, és az 1665-ös járványról szólt. A szerző állítólag örökölte nyergesmester nagybátyja naplóját, abból dolgozott, azt egészítette ki korabeli újságcikkekkel, meglepően korszerű táblázatokkal és utókori áttekintőképességgel. A brit birodalom legnagyobb kereskedővárosa az idő tájt félmillió lakost számlált. 200 ezren elmenekültek, akik viszont maradtak, azok közül minden harmadik a járvány áldozata lett.

A londoni pestis szerzője bennünket, újságírókat is tanulsággal kecsegtet. A XVII.-XVIII. század fordulóján egy whig politikus íródeák-alkalmazottja volt, annak liberális nézeteit adta közre. Majd amikor a gazdája hirtelen tory lett, arra noszogatta őt, hogy a továbbiakban konzervatív szellemiségű lapot szerkesszen. Defoe nem állt kötélnek, és inkább abbahagyta az újságírást. Elvonult egy vidéki udvarházba, és papírra vetette a Robinson Crusoe című, ma is élvezhető regényét. A neves politikus pálfordulása nélkül talán sosem lett volna író, és A londoni pestisben a szépirodalom első dokumentumregényét sem írta volna meg.            

Könnyű Kim Dzsongunnak. Ha jön az a fránya hullám, ő elhúzza a csíkot egy légmentesen elzárt észak-koreai településre, és elő sem kerül, amíg arat a vírus. Tavasszal 20 napig volt távol a nyilvánosságtól, most pedig, a második hullám idején már 23. napja nem tudunk róla semmit. A mi miniszterelnökünk nem teljhatalmú, „csak” majdnem, és ezekben a napokban kötelességének érzi, hogy minél gyakrabban jelenjen meg a nyilvánosság fórumain.

Ezen a héten négyszer is megszólította az országlakókat. (Nem számítva a közösségi üzenőfalára írt följegyzéseit, amelyeket pillanatnyilag 1077655-en követnek.) Egy szó fejlődéstörténetét kísérhettük figyelemmel. Hiába dúlt a koronavírus-járvány, Orbán Viktor a világ minden kincséért ki nem mondta volna, hogy kijárási tilalom. Kitalálta helyette a kijárási korlátozást, amely e sorok írója számára például azt jelentette, hogy tavasszal csupán reggel 9 és 12 között vásárolhatott. Most azonban súlyosabb a helyzet, ezért hétfőn este rendkívüli bejelentésében a miniszterelnök először használta a tilalom kifejezést a korlátozás helyett.

Másnap is megszólalt, ez volt ama interjú, melyben 50 százaléknyira becsülte, hogy a magyar egészségügy túléli a járványt. A közszolgálati tévében hatszor mondta ki a kijárási tilalmat. Újabb egy nap múlva a hozzá szintén közel álló kereskedelmi televízió, a tv2 stúdiójába ült be. Ekkor azonban már a munkatársai figyelmeztethették, hogy ne keltsen pánikot, ezért az egészségügy teherbíró képességét 99,9 százaléknyira saccolta. A rendkívüli jogrend kínálta hatalmánál fogva időközben ugyanis bevezette a kijárási tilalmat, amelyet az immár megelőlegezett derűlátás jegyében mindössze egyszer mondott ki.

Majd egy napot kihagyott, és ma reggel a Magyar Rádió székházába látogatott. Visszafogottan nyilatkozott ugyan a mostanában használt jelzős szerkezetről, de becsületére válik, hogy maradt a kijárási tilalomnál. Feltűnt viszont, hogy akik szemben ültek vele, mintha összebeszéltek volna egymással. Szakmám, az újságírás kiváltságos képviselői szóhasználatában nem követték az interjúalanyt. Szegény miniszterelnökünk a kijárási tilalommal hiába próbálta érzékeltetni a helyzet súlyosságát, ők beérték a kijárási korlátozással.

Vajon azért ragadtak le az utolsó utasításnál, mert az 1956 végi, ’57 eleji időkre emlékeztető kijárási tilalmat nem volt szabad a szájukra venni? Ha igen a válasz, akkor igazán észrevehették volna, hogy van végre egy szabad ember az országban, aki túlteszi magát a tilalmakon.    

Néhány hónapja még csak metaforaként használtuk az összetett szót. Többnyire kormánypárti politikusok érzékeltették vele országunk kiszolgáltatottságát a külföldi pénzintézeteknek. Nekem még az is gondot okozott, hogy egybe vagy külön kell- é írni. Március közepétől azonban állandósult szókapcsolat lett belőle, és aligha kétséges, hogy a gép is az alapszóhoz tartozik. Ama készüléket jelenti, amely az intenzív ágyhoz kapcsolható, és a koronavírussal fertőzött betegek légzését segíti elő.

Amiről e bekezdésnyi eszmefuttatás felötlött, az egy friss, a vírussal küszködő ország hangulatát jellemző történet. Részleteit a Facebookról, a Vas Népe című napilap online kiadásából, a Vaol.hu-ból és a Nyugat.hu című portálból szedtem össze. Délelőtt Szombathely polgármestere - a parlamenti ellenzék egyik pártjához tartozó politikus - kiállt a határszéli város főterére, és az újságírók előtt kifejtette, hogy a Markusovszky Megyei Kórházban 17 beteg van lélegeztetőgépen. Éppenséggel volnának többen is, csakhogy a 32 intenzív ágyból a többihez nincs szakszemélyzet. Egy hónapja központilag átvezényelték őket a győri Petz Kórházba.

Lehet, hogy mindezt számonkérő hangsúllyal mondta a főtéren, a közleményekből azonban inkább az olvasható ki, hogy sajnálkozott a fejleményen, mintsem hogy elmarasztalta volna az amúgy jó hírű szombathelyi kórházat. Amelynek főigazgatója néhány órával később mégis pánikkeltőnek nevezte a polgármestert. Érdemben pedig annyit mondott, hogy „jelenleg” a 32 ágyból 14 valóban üres, de mind a 32-höz vannak szakemberek, sőt szükség esetén „az ágyszám 117-re bővíthető”. Arra utalt, hogy július közepén darabonként egymillió forintért különböző pozíciókba állítható, csatlakozó és rögzítő egységekkel ellátott fekvőhelyek érkeztek a kórházába.

A polgármesternek is szüksége volt némi időre, de még aznap este fölírta közösségi üzenőfalára, hogy az ellentmondás csupán látszólagos. Nem kérkedett azzal, hogy esetleg a délelőtti kijelentése nyomán rendelték vissza a Győrbe vezényelt altatóorvosokat. Örült inkább, hogy ismét teljes a szombathelyi szakember-gárda. A feszültség tehát csökkent, a polgármester és a főigazgató könyökérintéssel pecsételhette meg a fegyverszünetet. Van mégis valami, ami szöget ütött a fejembe. Ha csakugyan igaz, hogy a lélegeztetőgéppel összekapcsolt intenzív ágyak száma 117-re bővíthető, vajon a tartalék 85 géphez honnan kerítenek majd altatóorvosokat és szakszemélyzetet?

Tíz mondat a lélegeztetőgépekről

Az ország 2010-ben lényegében csődbe ment, csak az IMF lélegeztetőgépe mentette meg. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, FN24.hu, 2011. november 3.)

Az állami támogatások általában arról szólnak, hogy a kultúrát lélegeztetőgépen tartják. (Orbán János Dénes költő, 888.hu, 2017. január 22.)

Az ellenzéki pártok közül némelyik magas lázzal küzd, némelyiket lélegeztetőgép tartja életben, némelyik pedig már temetkezési vállalkozóra van bízva. (Tóth Tamás újságíró, Debreciner.hu, 2020. március 15.)

Nem a kórházi ágy és a lélegeztetőgép kevés, hanem túl sokan vannak az utcán. (Bende Balázs újságíró, Magyar Rádió, 2020. március 29.)

Most valahol 2 és 3 ezer között van a beüzemelt lélegeztető és altató készülékek száma. Ez fut fölfelé naponta, és el fogjuk érni a 8 ezret. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2020. április 17.)

A lélegeztetőgépeket hadrendbe kell állítani. (Farkas Örs, a Kormányzati Tájékoztatási Iroda szóvivője, ATV, 2020. április 20.)

Lélegeztetőgép-nagyhatalom lettünk egy kihalt piacon. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2020. június 27.)

Hiába van 16 ezer lélegeztetőgépünk, szakemberhiány miatt nem tudunk megfelelősen lélegeztetni. (Dr. Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára, Népszava, 2020. július 7.)

A kormány lélegeztetőgépen tartja az egészségügyet. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, ATV, 2020. szeptember 25.)

Orbán lélegeztetőgépeket vett aranyáron. (Rab László újságíró, Újnépszabadság.com, 2020. november 3.)

A névjátékért elnézést kérek a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos segédmunkatársától, Megadja Gábortól. Amúgy is méltányolom, hogy miközben összehozott 19 tudományos publikációt, arra is maradt energiája, hogy önkritikát gyakoroljon. Tavaly januárban visszavonult a közszerepléstől, az Echo Tv vendégeként ugyanis részt vett egy vitaműsorban, amelyben Jakab Pétert, a Jobbik elnökét következetesen „Jákob” Péternek nevezték. A vezeklés most járhatott le, mert egy új véleményportál főszerkesztőjeként tegnap tért vissza a kormánypárti nyilvánosság másik fórumára, az Origóra.

Mielőtt azonban kitérnék talán legfontosabb megállapítására, hadd írjam meg róla, hogy van harmadik elfoglaltsága is: a szabadidejében zenél. A Loyal nevű zenekar gitárosa, egy kolozsvári portál szerint „ért a riffgyártáshoz is”. (Főtér.ro, 2014.12.30.) A lojális ugyebár becsületest, egyenest, igazságost, jóhiszeműt, méltányost jelent, általános értelemben pedig rendszerbe illeszkedőt, törvényt követőt. Mindezt persze nehéz elképzelni a mégiscsak lázadást jelképező, ráadásul a kisemmizettek, megalázottak blues-zenéjét játszó rockegyüttesről. Tetszik ugyan a Hosszúlábú asszony című számuk, mégsem ez a banda megkülönböztető ismérve, hanem hogy a basszusgitárosa nem más, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.

A címben föltett kérdésre adott válasz pedig az, hogy Demeter Szilárd főigazgató azért adta meg magát a benne rejlő basszusgitárosnak, mert évi 6,6 millió forintért (havi 550 ezerért) tanácsadónak szerződtette a zenekari társat. Pillanatnyilag ők ketten reformálják a magyar kultúrát.  A nyilvános munkát azzal kezdték, hogy az Origo.hu interjút közölt Megadja Gáborral, a Kontra.hu főszerkesztőjével, és az új véleményportál első számában szintén interjú jelent meg Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, a könyvszakma kormánybiztosával és a könnyűzenei kormányprogram kidolgozójával.

A bejegyzés utáni összeállításban idézem a két kultúrpolitikus legérdekesebb kijelentéseit, de most csak az eszmetörténész riffgitáros és kultúrstratégiai tanácsadó főszerkesztő egyik eszmefuttatásánál időznék. Kifejtette, hogy lapját nemcsak a „libernyákok és balosok” ellen alapította. Ha a kormánypárti erők esetleg rosszul teszik a dolgukat, akkor őket is megcsipkedi. Egyetlen érinthetetlen személy van azért: a miniszterelnök. Mert „A Kontra nem ’fideszes’, hanem orbánista.” Hát ez bizony nagy különbség.

Tíz mondat a gitárosoktól

Komolyzenészből küzdöttem le magam rockzenésszé. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

A magaskultúra levált az adófizetőkről. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

Kultúrpolitikánknak az a célja, hogy a magyarokat visszaállítsuk a saját kultúrájukba. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

/Andy Vajnáról, Vidnyánszky Attiláról és Demeter Szilárdról/ Mindhárman a régi elit hatalmi játszmáit írjuk felül. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

Vidnyánszky Attila a legérzékenyebb pontján, az egyetemi képzés átszervezésében piszkálta meg a színházi és filmes elitet. (Demeter Szilárd, Kontra.hu, 2020.11.07.)

Nem célunk mérsékeltnek lenni. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.) 

A különbség a libernyák és balos felületekhez képest, hogy mi nyílt színen vállaljuk, hogy nem pusztán híreket közlünk, hanem kommentálunk. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.)

A politikai korrektség tűzzel-vassal irt minden iróniát, gúnyt, szatírát, mert ezek ugye „sértőek”. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.)

Indokolt esetben jelenhet meg bírálat a jobboldal felé, a miniszterelnök irányába - amíg én itt vagyok - biztosan nem. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.)

Van épp elég felület, amely jól megél a mindennapi orbánozásból. (Megadja Gábor, Origo.hu, 20.11.10.)

Pályakezdőként este hattól fél nyolcig a Magyar Hírlap szerkesztőségében néztem a tévét. A három gépelt oldalnyi kritikát nyolcig kellett leadni. Fazekas Gyuri bácsi, a híres olvasószerkesztő nem válogatta meg a szavait, de aztán egyre visszafogottabb lett. Néhány hónap múlva pedig meghívott a Kulacsba borozni. Kifejtette, hogy szép jövő áll előttem, ha megfogadom a tanácsát. Szerinte a főnökség nem rang, csak cafrang, és ha főszerkesztő vagy  főszerkesztő-helyettes leszek, für alle Fälle ne felejtsem el gyakorolni mesterségünket, az újságírást.

Mindez arról jutott az eszembe, hogy a Népszava mai számában olvastam Horváth Gábor alapos és hangulatos cikkét az amerikai elnökválasztásról. Ehhez a kimagasló teljesítményhez persze az kellett, hogy a szerző megjárta Havannát, Moszkvát, majd Washingtont is. Megtanult nyelveket, kultúrákat, szokásokat, és amit tapasztalt, arról beszámolt a Népszabadság olvasóinak. Főszerkesztő-helyettesnek hívták haza, majd néhány évnyi főnökösködés után számomra ismeretlen okból visszaküldték a külpolitikai rovat élére. Nem lehet tudni, hogy milyen lapot csinált, elvégre a kollektív vezetésben megosztódtak a feladatok, de a régi és új rovatában kiváló munkát végzett.

Lényegében ugyanez ismétlődött meg 2016. október 8. után, amidőn bezárták az ország legjobb napilapját, és a kulcsot belehajították a Dunába. Horváth Gábor tizenvalahány népszabadságossal a Népszavánál kötött ki, majd hamarosan a visszavonultatott főszerkesztő, Németh Péter utódja lett. Összeérlelte a régi és új munkatársakat, és olvasható lapot csinált. A példányszámot is kétszeresére növelte (tízről húszezerre), ez azonban nem elégítette ki a tulajdonosokat, akik 30-35 ezerről álmodtak. Szinte napra pontosan egy éve új főszerkesztőt találtak, és a régit visszaküldték a külpolitikai rovat élére. Lelkileg bizonyára megsínylette a kísértetiesen ismétlődő helyzetet, de mert mindvégig gyakorolta választott mesterségét, az újságírást, szakmailag átvészelte a visszaléptetéseket.

Elemző és olvasmányos cikkeiből azt olvastam ki, hogy nagyon készült az amerikai elnökválasztásra. Sikerült is elhitetnie velem, mintha újra Washingtonból kísérné figyelemmel a két jelölt izgalmas küzdelmét. Így jutott el odáig, hogy ma reggel szellemes, lényegre törő, korjellemző mondatban foglalta össze a hosszú és szövevényes folyamatot: „Joe Biden máris elnökként viselkedik, Donald Trump pedig továbbra sem.”             

Néhány napja Szőcs Gézáról írtam nekrológot, és kezembe került az elhunyt költő és kultúrpolitikus egyik cikke. Feltűnt benne ez a mondat: „Ekkor hagyta el Kovács László száját élete legjobb mondása: mi nem közvélemény-kutatást akarunk nyerni, hanem választást” (Előretolt Helyőrség, 2018. április 21.) A most már csak néhai kulturális ügyekért felelős államtitkár 2002-re utalt, amidőn a Horn-kormány volt és a Medgyessy-kormány majdani külügyminisztere óvatosságra intette az MSZP híveit.

Az örökbecsű mondást 2010 óta idézgetik a kormánypárti sajtóban is, akik érzékelik, hogy a mindent mérő Fidesz a kelleténél jobban veszi figyelembe a közvélemény-kutatások bódító eredményeit. Ezekben a napokban az a helyzet alakult ki, hogy jelenlegi külügyminiszterünk, Szijjártó Péter elküldte melegebb éghajlatra az egyik amerikai elnökjelöltet. Veterán elődje viszont felírta Bidenről a közösségi üzenőfalára: „Soha nem éreztette velem az országaink súlya közötti hatalmas különbséget.” (Facebook.com, 2020. november 9.) Körülbelül ez a különbség a diplomatikus és az antidiplomatikus külügyminisztériumi vonalvezetés között.

Az 80 fölötti külügyér még nyugállományban is megválogatja a szavait, a fele annyi idős pedig pattog, mint a nikkelbolha. Vérig sérti az Egyesült Államok minden valószínűség szerint következő elnökét. Holott Biden elődjével, Trumppal ellentétben képes megmutatni a térképen, hol van Magyarország. Lehet, hogy hetvenen túl már hajlamos a feledékenységre, de azt csak nem felejtette el, hogy Tom Lantos irodájában kezdte a politikai karrierjét, és mézesheteit a Balaton partján töltötte. Aligha kétséges, hogy a két magyar külügyminiszter közül melyik kijelentése ígérkezik gyümölcsözőbbnek.

Mégis van valami, ami zavar Kovács László egyébként mintaszerűen időzített mondatában. Fölöslegesnek vélem a hatalmas jelzőt. Pontosan fogalmazott, amikor azt fejtegette, hogy hatalmas különbség van az Egyesült Államok és Magyarország világpolitikai súlya között, ezt azonban egy diplomatának nem érdemes hangsúlyoznia. Elég ha mi, médiafogyasztók azt olvassuk, hogy ’Biden soha nem éreztette velem az országaink súlya közötti különbséget.’ Ismerve a 10 és a 330 milliós ország lehetőségei közti különbséget, gondolatban amúgy is mellékeljük hozzá a hatalmas jelzőt.

A diplomatának nem az a dolga, hogy a nyilvánosság fórumain kimondja az igazságot. Elég, ha nyilatkozatával segít bennünket a valóság felismerésében.